Folyóiratok

Kalangya, VIII. évfolyam (1939. június) 6. szám

Deák Leó: A kisebbségi kérdés megvilágítása

Maga a fogalom: nemzeti kisebbség abban az ideológiában, amint ezt ma ismerjük, és amint ez a mai nemzetközi politikának még feladatát alkotja, tulajdonképpen a közvetlen háború utáni, előbb nem ismerték volna; azt sem, hogy a kisebbségi kérdés már a háború előtt nem okozott volna különösebb gondot az államférfiaknak. Sőt ellenkezőleg! A nemzeti kisebbségeknek keletkezése és fogalma egybeesik a nemzeti állameszme felvetődésével és a nemzeti államok kialakulásával.
Amíg azonban a háború előtti időkben a nemzeti államok kifejlődése elé a nemzeti kisebbségek csak annyiban gördítettek akadályt, amennyiben tömegüknél, vagy magasabb kultúrájuknál fogva ellen tudtak állni a nemzeti eszme terjedésének, s amíg akkoriban a kisebbségek léte a többségi népek emberséges érzésétől, az államok közötti kétoldalú megállapodásoktól, esetleg egy a nemzetközi életben nagy súlyt reprezentáló hatalom védelmétől függött, addig napjainkban ezeknek létét, fennmaradását és nyugodt fejlődését nemzetközi megállapodások szavatolják.
Sem a mai, sem a háború előtti Európában nem lehet eszményi értelemben vett nemzeti államról beszélni. Minden állam határain belül más-más eredetű népek, különböző nyelvcsoportok találkoztak, más-más fokig fejlődött kultúrák versenyeztek. A többnyelvűségnek okát az egymást követő háborúkban, ezek eredményeiben, vándorlásokban és telepítésekben kell keresni. A differenciálódást többségi és kisebbségi nép között legtöbbször a népek számaránya, nem ritkán azonban a hatalmi túlsúly adja. A hatalmon levő nemzetnek van meg a legtöbb előfeltétele a fejlődéshez, hatalmával vonzza és gyengíti az idegen kultúrákat, és az állami élet minden megnyilvánulására ráüti saját nemzeti bélyegét.
Így nem túlozunk, ha azt állítjuk, hogy a háború előtti időkben a kisebbségek a többségi népeknek a legtöbb államban kényre-kedvre ki voltak szolgáltatva. Ki találja, pl. a háború előtti Németországban, vagy helyesebben Poroszországban a nagyon jelentős számban ott élt szlávoknak nyomát, vagy kinek van fogalma arról a kultúrharcról, amely Spanyolországban állandósult a XIX. században a katalánok elnemzetlenítése körül, avagy ki keresne ma már bretonokat Franciaországban? Stb. Ki beszélne ma már Né[241]metországban dánokról, noha ezek kicsiny számarányukkal ebben a művelt államban a legnagyobb fokú kultúrát képviselik.
A kisebbségeknek a kiszolgáltatottsága nem volt általános. Voltak államok, melyek minden különösebb intézkedés nélkül elnézték, tűrték, vagy sőt elősegítették a határaikon belül élő kisebbségek kultúrmegnyilatkozásait, különösen ha ez a kultúra előrehaladottabb állapotot igazolt. Más államok törvénybe iktatták a jogokat, amelyek biztosították kisebbségeik nyugodt fejlődését, nemzeti sajátosságaiknak és szokásaiknak kiélését. Hogy csak egy példát említsünk: Magyarországon az 1868. évi XXX. és XXXVIII. törvénycikk a kultúrautonómián felül az önálló közigazgatási berendezkedés lehetőségét is biztosította a nemzetiségeknek.
A háború utáni közvetlen évek gyökeres változást teremtettek e kérdésben. A tisztultabb felfogás és emberséges érzés, amely korábban a vallásszabadságot és vallási türelmet ráoktrojálta Európa összes államaira, most nemzetközi védelem alá helyezte a nemzetek kultúráját.
Más szóval: az emberi érzelmek skáláján ugyanaz a hang reagált a kisebbségi jogok tekintetében, mint amely a XIX. század vezető eszméjét: a vallás és lelkiismeret szabadságát világgá kürtölte.
Szemben a háború előtti helyzettel a kisebbségi jogoknak a kodifikálása és egyben egy perrendi eljárás megalkotása a békeszerződésekkel egyidejűleg nem csak azért vált szükségessé, mert még élénken emlékezetben éltek néhány államnak a múlt század második felében a vallás szabad gyakorlása elé gördített, az emberi jóérzéssel össze nem egyeztethető törvényes intézkedései, hanem azért is, mert a békeszerződések ijesztő nagy számban alkottak kisebbségeket, és ezeknek kultúrája több esetben az uralkodó nemzet kultúráját meghaladta. A kisebbségeknek a bekebelezése előre vetette az árnyékát, ezenfelül egy elnemzetlenítési hullámnak is, különösen olyan államok részéről, amelyeknek akár elég hatalmuk, akár elég jó összeköttetésük volt ahhoz, hogy az ilyen eljárásuk káros következményeitől ne kelljen tartaniuk. Számítani kellett a kisebbségi sorsba került népcsoportoknak ellenállásával, elégedetlenségével is, amely – ha csak a 40 milliós számot tekintjük, mint amelyet ezek képviseltek – a világbéke szilárdságát és állandóságát veszélyeztethették. A békeszerződések alkotói humánus érzésüknek és gondolkodásuknak, nemkülönben előrelátásuknak akarták tanújelét adni, amikor a sajátos nemzeti kultúrákat akár az állami szuverenitásnak bizonyos fokig menő csökkentésével is védelmükbe vették.
Tagadhatatlan a Párizs-környéki békeszerződések megalkotói részéről a kisebbségek irányában bizonyos jóindulat, amit talán helyesebben a lelkiismeretfurdalás vagy kapkodás fogalmával hozhatunk kifejezésre. Tagadhatatlan, mert a kisebbségek védelmét az akkori idők leghatalmasabb politikai szervezetére: a Népszövet[242]ségre bízták. Megállapíthatjuk azt is, hogy ha maga a kisebbségek védelmének eszméje az eredeti elgondolás, a papírforma és a lefektetett szabályok szelleme szerint kerül a gyakorlatban megvalósulásra, előbb-utóbb azt az állapotot eredményezi, mint amilyet ma már modern államokban a vallásfelekezetek élveznek.
Sajnos a törvények éppúgy, mint maga a Népszövetség: véges emberi alkotások. Mindjárt a kezdet kezdetén kitűnt, hogy a Népszövetség nem az a pártatlan bíró, mint amilyennek alkotói elképzelték. Kitűnt, hogy ez az egész világot átfogó politikai testület összeállításánál és struktúrájánál fogva a hatalmi érdekek szolgálatába kénytelen állani, és ezeket akár az igazság rovására is szolgálni. A határozatok hozatalában egyedül a hatalmi érdekek s a győzők többségi akarata jutott kifejezésre, s gondoskodás történt, nehogy a nyugati demokráciák érdekköréhez tartozó akármelyik államnak is szerződésellenes magatartását megállapítsa, bár – mondjuk – az a kisebbségekkel szemben vállalt kötelezettségét durván és visszatérően megszegte.
Aki a kisebbségi szerződések szövegét olvassa, elragadtatással állapíthatja meg azok szabadelvű és emberséges szellemét, és kérdezheti: lehetséges-e ezt a szellemet kijátszani vagy megtagadni? Akadhatnak-e államférfiak, akik posszibilitásuk megtartása okából fényes nappal sok-sok milliót reprezentáló embertömegek jogait elsikkasztják, vagy a jogok érvényesítését lehetetlenné teszik?
Hogy a kiváló törvényes intézkedések ellenére a kisebbségi élet állandó dekadenciában van, annak oka a törvény és a panaszeljárás közti különbség. Amit ugyanis a törvény kodifikált, annak elérését az eljárás körmönfont alakiságai lehetetlenné tették. Itt – az eljárási szabályok megalkotásánál – már érvényesültek ugyanis a többségi érdekek, politikai szempontok, itt már ki akarták egyenlíteni a kisebbségeknek az állami szuverenitás terhére adott engedményeket. Itt már megszüntették az államalkotó nép és kisebbségek között a jogegyenlőséget az utóbbiak rovására. Az eljárási szabályok a bíróság: a Népszövetség előtt, a peres feleknek az ügyfél-egyenlőségi jogot nem osztották ki.
A Népszövetség bírói fóruma a kisebbségi panaszoknak. A kisebbségek ezeket ide terjesztették be, s innen kértek jogsegélyt. A panasz tárgyalása a tanács hatáskörébe tartozott. Annak az előfeltétele azonban, hogy egy panasz tényleg tárgyalásra jusson, ezer és ezer alakiságon felül az is volt, hogy azt a tanácsban szereplő egyik hatalom magáévá tegye, és képviselje. Képzelhetjük, mennyi nehézségbe ütközött, amíg valamelyik kisebbség megnyerte panasza protektorának a tanácsban szereplő egyik vagy másik hatalmasságot. S ha ez sikerült, az még távolról sem jelentette a panasz kedvező elintézését. Az elbírálásnál ugyanis nem a panasz helytállósága, hanem a politikai érdekek voltak a legjelentősebb szempontok.
Lelkiismeretfurdalásuk volt-e a szavatoló hatalmaknak, amikor az itt vázolt eljárás helyébe a kisebbségi panaszok elbírálását az [243] ún. hármas bizottságra (Comité des Trois) mint véleményező testületre bízták, nehéz volna megállapítani. Tény azonban, hogy ez a fórum volt hivatva a politikai szempontoknak, mint predomináns szempontoknak a kikapcsolásával, a szerződések szellemét mint a kérdések elbírálásánál egyedül tekintetbe jöhető szempontot érvényre juttatni. Sajnos ez a rendszer sem vált be. Ennek a hármas tanácsnak összetételére az érdekelt kisebbség nem volt behatással, a hármas tanácsba saját protektorát be nem küldhette, a tárgyalásra meghívót nem kapott, a panaszlott kormány válaszát és védekezését meg nem ismerhette. Egyszóval a döntés itt is ugyancsak de me sine me esett. Nem is szólva arról, hogy a döntést ebben a bizottságban is politikai tekintetek befolyásolták elsősorban. A panaszos meghallgatására, a panasz helyszíni kivizsgálására soha sor nem került, és – megállapíthatjuk – a kedvező elintézés csak akkor következett be, amikor az alperesi kormány maga is kénytelen volt magasabb, önös érdekekből az igazság előtt meghajolni, és az elégtételadást megajánlani. Maga az elégtételadás azonban még így sem igen következett be.
Egyszóval: a bírói fórum csődöt mondott. Nem is történhetett ez másként. A Népszövetség születésével egyidejűleg, sőt ennek keretén belül megtörténtek a hatalmi csoportosulások azzal a céllal, hogy az erőben rejlő túlsúly a teremtett helyzetet fenntarthassa. A meglévő állapottal való elégedetlenség volt az a centripetális erő, amely a másik – átmenetileg mindenesetre a gyengébb – hatalmi csoportosítást egybekovácsolta. A Tanácsban a status quo-hatalmak voltak túlsúlyban, majd ugyanők gyakorolták befolyásukat a Hármas Tanács összeállítására is. Csoda-e hát, ha a kisebbségi panaszok feletti döntésnél mindenekelőtt az a szempont érvényesült, nem fog-e egy igazságos ítélet a felelősségre vont kormánynál olyan utóhatást kiváltani, amely közte és a helyzetet az erő jogán tartó csoport között a baráti, szövetségi vagy különösen a katonai szerződéses viszonyt meglazítaná? Csoda-e hát, ha a népszövetségi döntésekben az igazságnak legtöbb esetben a nyomát sem találjuk? S lehet-e csodálkozni, ha a Népszövetségen kívüli világ az intézmény irányában minden bizalmát elvesztette, azt csak mint a hatalom gyakorlására szánt eszközt tekintette, s attól minden támogatását (Egyesült Államok) megvonta? S végül vádolhatjuk-e a másik oldalt azért, mert minden módot és eszközt megragadott, hogy az ellene létesített bíróságot, ezt a külügyminiszteri hiúságot szolgáló szószéket piedesztáljáról ledöntse, hogy magát ettől az élősditől megszabadítsa?
Nem a wilsoni elgondolás volt eleve rossz, a Népszövetség struktúrája sem volt helytelenül felépítve, rendeltetése is megvolt, de visszaéltek vele, eredeti irányától eltérően teljesen ellentétes irányban használták fel: az emberiség és igazságosság helyett a hétköznapi politika eszközeként. Ma már ezt a faute de mieux intézményt úgy a tagállamok, mint a kilépettek a nemzet[244]közi viszályok elintézésére egyedül alkalmas fórumnak ha el is ismerik, az irányában megrendült bizalmat csak egy alapos szellőztetés állíthatja vissza. Olyan szellőztetés, amely a Népszövetség épületéből a Benes-Titulescu szellemnek még a nyomát is eltünteti, s amely a politikai érdekeknek, mint irányító vonalnak helyébe, az abszolút igazságosságot és jogegyenlőséget iktatja.
Sokan érthetetlenül szemlélték a kisebbségi eszme teoretikusait, akik látszólag egy helyben topogva, a kérdéssel kapcsolatban a visszásságok eredményeképpen az elégedetlenség kirobbanását és nemzetközi bonyodalmakat emlegették. Mások mosolyogva olvasták az Union Internationale skolasztikus vitáiból a tudósításokat és a körmönfont fogalmazású határozatokat, amelyek állandóan és hiába döngették a Népszövetség kapuit, és orvoslást követeltek. És mégis ezeket a teoretikusokat igazolta az idő, akik az Egyesült Államok passzív magatartásából a status quo-államok gyengeségére, a szovjetnek bevonása miatt az amúgy is mondvacsinált egység felbontására, s az egész intézmény céltalanságára következtettek. Az utóbbi időben komoly kisebbségi kérvény nem is futott be a Népszövetség titkárságához, amelynek tagjai, a pártatlan Japán, s a kérdésben legelsősorban érdekelt Németország kilépése, Olaszország érdekeltségének bejelentése, és Lengyelországnak minden kisebbségi kötelezettséget nyíltan és káros következmények nélkül történt megtagadása után, csaknem kizárólag a kisebbségellenes fronthoz tartoztak.
Nem ok nélkül soroltuk itt fel azt a négy államot, amelyeknek magatartása a genfi intézmény szilárdságát általában megingatta. Ezek az államok ugyanis közelebbről érdekeltek a kisebbségi fronton. Németország maga sok-sok milliót kitevő fajtestvére sorsát vélte a St. Germain en Laye-i szerződés biztosításai útján jobbra fordítani, s így – mondhatnánk – elvből pártján volt minden petíciónak. Ugyanez áll Lengyelországra azzal a hozzáadással, hogy jelentékeny számú kisebbséggel rendelkezik, melyeknek anyaországa a lengyel belpolitika fejlődését élénken ellenőrizte, és retorzióval is élhetett. Az állandóan jóhiszemű Japán önkéntelenül is védője volt minden panasznak. Olaszország pedig, amely sohasem tartozott a szorosan vett status quo-államok csoportjába: szívesen vállalt képviseletet azokkal szemben, akikkel a közelmúlt területi osztozkodásai során elszámolni való ügyei támadtak. A kisebbségekre vonatkoztatva ezeknek az államoknak hiánya vagy desinteressement-ja a Népszövetségben a kisebbségi panaszok képviseletének a hiányát jelenti. Ez úgy értendő, hogy egy panasz, protektor hiányában már a főtitkári hivatal dzsungeljében megfeneklik, mert azt csak mégsem várhatja senki sem a „bírói” fórumtól, hogy saját kenyéradó gazdájának okozzon a panasz előterjesztésével álmatlan éjszakákat.
A mai helyzet tehát az, hogy a genfi tó partján a világ majdnem minden államának hozzájárulásából felépített gyönyörű palotából elröppent az élet, el a mérhetetlen hatalom. Már akkor, [245] amikor az abesszíniai kérdésben jelentéktelen kis államok támogatásával a kollektív biztonság hajóját megtorpedózták, elmés torzképrajzolók a genfi ítélőszéket önmagával tehetetlen, utolsó sóhajtásával is Wilson után epekedő aggastyánnak ábrázolták. Ma pedig komoly államférfiak a nevét sem ejtik ki ennek a túlvilágról jelentkező modern szent szövetségnek. Még azt fognák reá, hogy holtat idéz. Pedig kár a magyar mérnöki zsenialitást dicsérő gyönyörű palotáért, kár a papíron kidolgozott kivételes hatáskörért, kár a rengeteg ráérő munkáért. Anakronizmusnak tetszik, amikor a világ tegnapi nagyhatalmassága jelentkezik bízva még mindig nyomorult életének átmentésében, hatáskörének visszaszerzésében, de senki sem vet rá ügyet. Még a közelmúltban olyan foghegyről elintézett kisebbségek sem.
*
Ezek szerint a kisebbségek sorsa, élete és fennmaradása a Népszövetségtől független. Nem a Népszövetség alkotta meg a szabályokat, nem ez garantálta a létet, a jogot, nem ez adta meg a szankciókat, hanem a védelmi szerződések maguk és a szerződésekben érdekelt felek. A Népszövetség csak a panaszesetek elfogadására, kivizsgálására és határozathozatalra volt hivatva. Ahhoz, hogy a jogsérelem megszűnjék, a szerződésekben érdekelt hatalmak szolgáltatják a jogsegélyt. Ez úgy értendő, hogy azok az államok, amelyeket a békeszerződések kisebbségekhez juttattak, szerződést kötöttek a Szövetséges és Társult Főhatalmakkal, és ebben a szerződésben kötelezettséget vállaltak a hatalmuk alá került kisebbségeknek politikai, gazdasági, kulturális és szociális jogainak kiszolgáltatására. A másik szerződő fél: azaz a Szövetséges és Társult Főhatalmak viszont vállalták azt a kötelezettséget, hogy a szerződés pontjainak betartására a másik szerződő felet, azaz a kisebbségeket birtokló államot minden körülmények között kényszerítik. Ha itt citáljuk a St. Germain en Laye-i szerződés vonatkozó pontjait, mindjárt feltűnik, hogy abban a Népszövetség nem mint szerződő fél, hanem csak mint egy harmadik fogalom szerepel, amely hivatott ugyan a reá ruházott védelem gyakorlására anélkül azonban, hogy a iurisdiction felül egyéb hatáskört is mondhatna magáénak. A „védelem” állandó aktív és passzív felügyeletet jelent, ami viszont abban mutatkozik, hogy a „bíró” a kisebbségek sorsára, akár figyelmeztetésre, akár spontán ellenőrzés során felügyel, s tartozik a tudomására jutott jogsérelmeket kivizsgálni, a Tanács tudomására hozni, és a Tanácsban képviselt hatalmak beavatkozása útján orvosoltatni. Az orvoslás, a sérelmek kiküszöbölése már hatáskörén kívül esik. Ennek igazolására álljon itt a kisebbségeket védő egyik szerződésnek bevezető része, amely elég világosan kifejezésre juttatja a szerződő felek jogállását és a Népszövetség szerepét:
„A Szövetséges és Társult Főhatalmak és Cseh–Szlovák ország között Saint Germain en Laye-ben 1919. évi szeptember hó [246] 10-én kötött Szerződés. Az Északamerikai Egyesült Államok, a Brit Birodalom, Franciaország, Olaszország és Japán mint a Szövetséges és Társult Főhatalmak, egyrészről – és Cseh–Szlovákország másrészről; figyelemmel arra, hogy az unió, amely azelőtt egyrészről a volt Cseh Királyság, Morva Őrgrófság és Sziléziai Hercegség, másrészről a volt Osztrák–Magyar Monarchia többi területei között fennállott, végképpen megszűnt stb.”
„A Nemzetek Szövetségének védelme azokra a kikötésekre vonatkozólag, amelyeket az 1919. szeptember 10-én, Saint Germain en Laye-ban aláírott, s egyfelől az Amerikai Egyesült Államok, a Brit Birodalom, Franciaország, Olaszország és Japán, másfelől Cseh–Szlovákország között kötött szerződés első és második fejezete tartalmaz.”
Minthogy éppen az időközben megszűnt Csehszlovákiával kötött kisebbségi szerződésből idéztünk, hozzátéve azt, hogy a többi országokkal kötött szerződések szövege ezzel lényegben megegyezik – egy adott esetre vonatkoztatva és feltételezve a cseh államhatalom részéről egy, a szerződéssel össze nem egyeztethető magatartást –, állapítsuk meg a szereplő jogszemélyeket. Elsősorban szerepel a kisebbség, mint panaszos megrövidítve érezvén magát az idézett szerződésben biztosított jogaiban. Második személy Csehszlovákia, amely vállalta a szerződésben reá rótt kötelezettségeket, de azokat – a panasz szerint – nem teljesítette. Harmadik szereplő a panasz bírája: a Népek Szövetsége, amely az eljárási szabályok (perrend) szerint megállapítja a tényállást, majd a jogsérelmet. A megállapított jogsérelem orvoslása céljából lép működésbe a negyedik fél, ha ugyan ezt a lépést megelőzően az alperesi állam önként a sérelmet nem orvosolja, s ez az Egyesült és Társult Főhatalmak.
Azt már mondottuk, hogy ma a Népszövetséghez fordulni panasszal – enyhén szólva – anakronizmust jelentene. Nem mint hogyha a Népszövetség megszűnt volna létezni, sem azért, mintha a panaszok elbírálására hatáskörét vesztette volna, sőt azt sem mondhatjuk, hogy ilyen panaszt ma különösképpen szívesen nem fogadna, ut aliquid fecisse videatur. Inkább azért tartjuk mellőzendőnek a Népszövetség nyugodt álmának megzavarását, mert a panasz elbírálására bírákként bekért tagállamok az idézést aligha bontanák fel, aligha olvasnák el. Azt tennék vele, ami a körlevelekkel történni szokott. – A Népszövetség kohói kihűltek, elmaradtak a megrendelések.
Az a tény, hogy a bíróság megszűnt működni, nem vonja maga után a szerződések, kötelezettségek vagy jogok megszűnését is. A Népszövetség vacantiája nem oldja fel a kisebbségeket birtokló államokat a vállalt kötelezettségek alól. De nem szünteti meg a Szövetséges és Társult Hatalmaknak a kisebbségi jogok védelmére vonatkozó kötelezettségeit sem. A Szövetséges és Társult Hatalmaknak a szerződés nemcsak a felügyeleti jogot biztosítja, hanem kötelezi is őket, hogy a másik szerződő félnél a kedvezménye[247]zett kisebbségi érdekét ellenőrizze, s automatikusan interveniáljon. Ahogy nem függetlenítheti magát a kisebbségek javára szóló szerződés pontjaitól az egyik oldalon az államhatalom se gestióiban, se törvényhozásában, se egyéb életmegnyilvánulásában, úgy a másik fél sem állhat el egyoldalúlag a szerződéstől, de különösen a védelembe vett kisebbség megkérdezése nélkül. A kisebbségek megfizettek és megfizetnek azért a védelemért azzal a lojalitásukkal, amellyel az általános béke céljait szolgálják.
A Szövetséges és Társult Főhatalmaknak szerződéses kötelezettsége generális és singularis, mivel kiterjed a szerződésekben felsorakozott összes jogok ellenőrzésére mindegyik kötelezett állam esetében, s mint jogot gyakorolhatja a szövetségre lépett Főhatalmak bármelyike, akár automatikusan, akár valamelyik kisebbségnek jogsegély kérése következtében.
Alaki jogi szempontból tehát nincsen semmi akadálya annak, hogy az elavult, célra nem vezető, s a gyakorlatban teljesen csődöt mondott Népszövetség előtti kisebbségi panaszeljárás helyébe a közvetlennek nevezhető eljárást iktassuk, amin azt értjük, hogy a panaszos kisebbség a Népszövetség megkerülésével közvetlenül forduljon az Egyesült és Társult Nagyhatalmakhoz, vagy azok bármelyikéhez, s ezt, vagy ezeket nemzetközi jogsértésére figyelmeztetve a panaszlott eset jogorvoslására megkérje.
Mi lenne egy ilyen közvetlen eljárásnak az eredménye? Akadna nagyhatalom, amelyik a panaszt alaki okokból elutasítaná mondván: a Népszövetség nem szűnt meg, az eset kivizsgálása ennek a hatáskörébe tartozik. Egyszóval a hatalom – nehogy vállalt kötelezettségeit teljesíteni kényszerüljön – tartja magát a lényeg rovására az alakiságokhoz. Akadna azonban olyan nagyhatalom is, amely politikai érdekében állónak tartaná a protektorátus gyakorlását, és befolyását szívesen vetné latba a panasz kivizsgálása érdekében. Az sem lehetetlen, hogy akadhat nem a száraz betűt, hanem a lényeget kereső kormány, amely a panasz orvoslása érdekében közvetlenül tenné meg a lépéseket.
Persze manapság az események dinamikus forgatagában az itt ismertetett módszer elavultnak látszik. A mai történelmi események pillanatok alatt megelőzik a mindig lassú bürokráciát. A Szövetséges és Társult Nagyhatalmaknak egyéb gondjuk van, mint jogra hivatkozni, és erélyes fellépéssel a quantité negligeable kisebbséget saját politikai összeköttetéseik rovására favorizálni. A nemzetközi érintkezés terén a népszövetségi alapokmány és a kisebbségi szerződések kiinduló pontját alkotó fogalmak: önrendelkezési jog, kultúrautonómia, nemzetközi kötelezettségek, döntőbíróság, szankcók stb. – nem szívesen hallott kifejezések. Ma teher, ami a közelmúltban – mint pl. a protektori szerep – kitüntetésnek és a nagyhatalmi helyzet jellegzetességének számított. A fantasztikus tervek helyébe, mint annyiszor a történelem során, a hétköznapi realitások léptek, amelyek a kisebbségek részére új utat [248] jelöltek meg. Ennek az útnak az elején figyelmeztetés áll „segíts magadon” felírással.
Ezek után nem lesz érdektelen megismerkedni a kisebbségi élet jövő kialakulásának módszereivel, annak előrebocsájtásával, hogy ezek a módszerek nem kizárólagosak, s hogy a helyzet adottsága és a változatos körülmények ezeket kiegészíthetik, és meg is változtathatják. Jórészben elméleti elképzelésekről van itt szó arra számítva, hogy a gyakorlati élet – mint mindig – a megoldásokat magának tartja fent.
Elsőnek talán a Mellon-féle radikális eljárást említjük, annál is inkább, mert ez – sajnos – ma is gyakorlatban van, és általánosításával a népszövetségi eljárás csődje, s a kötelezettséget vállalt nagyhatalmak egyéb fontosabb elfoglaltsága, önös érdekei és desinteressement-ja miatt számolnunk kell. Ennek a hírhedt névnek tulajdonosa nem egyebet ajánlott, mint a kisebbségi kérdés megoldását az időre és a kisebbségeket birtokló kormányok kénye-kedvére bízni, mert ez a mód – mint mondja – végeredményben és belátható időn belül a kisebbségek beleolvadását, s így az amúgy is kényes kérdésnek magától való kiküszöbölését eredményezi. Nem más sorsot oszt ki az európai nemzeti kisebbségeknek, mint a csatába induló római hadvezér, aki a szerencsés auspiciumok elnyerése végett az inni nem akaró szárnyasokat a vízbe fojtotta. Mellon az újvilági pampák neveltje, s így nem csoda, ha negyvenmillió lélek érzelmeit és kultúráját nem teszi lelkiismereti kérdéssé. Mellonnak azonban előzői és követői vannak. Előzői a róla elnevezett rendszert – inkább több, mint kevesebb eredménnyel – már régen alkalmazták módot nyújtva rendszeralkotásra és másolásra. Követői most burjánzanak, mert termékenyebb talajt, mint a mai bizonytalanság, a nyers erőnek anarchiája, a szerződéses kötelezettségeknek a történelemben példa nélkül álló cinikus megtagadása, a Mellonéhoz hasonló rendszerek kitermelésére el sem lehet képzelni.
Az ötletnek annak idején – ahogy mondani szokták – jó sajtója volt. Le kell azonban szögezni, hogy amilyen meglepetésszerűen jött, éppen olyan hirtelenséggel le is áldozott. A kisebbségi kongresszus, a népszövetségi Ligák Uniója, sőt maguknak a garantáló hatalmak képviselőinek nyilatkozatai is olyan frontális támadást intéztek az embertelen indítvány ellen, hogy alkalmazását – a gondolat „apjának” elképzelése szerint – a kisebbségek birtokosai sem látták célszerűnek bevezetni. Persze azóta múltak az idők, változtak a nézetek, s ma azt látjuk, hogy a rendszer – Mellon nevére való hivatkozás nélkül – óvatos tapogatódzások után a gyakorlati életben szerephez kezd jutni. Nem látjuk-e napról napra a kisebbségek szisztematikus kikapcsolásának kétségtelen jeleit? Nem tapasztalhatjuk-e a kultúrautonómia kritériumainak fokozatos elvonását? A sajátos kultúra kifejlődésének megakadályozását? Nem zárulnak-e be egymás után – akár tanerő hiánya miatt, akár rendeleti intézkedések következtében – a nem[249]zeti iskolák kapui? Hol van ma már az egyenjogúság, a jog a megélhetéshez, az élet gazdasági előfeltételei, hol a nyelvhasználat joga stb., stb.? Mindmegannyi ismérve a tervszerű abszorbeálásnak, a lassú haldoklásnak. Gátat vetni a folyamatnak? A gyermek: a kisebbség hallatta panaszszavát mindaddig, amíg rá nem jött, hogy anyja nem érti, amíg be nem következett a kiábrándulás, mert anyja nem akarja érteni.
Egyszóval: akkor, amikor számadást teszünk a kisebbségek sorsáról – a lehetőségek során, a „Macht vor Recht” diadala idején, –, nem árt megidézni Mellon szellemét, s a mindennapos jogtalanságok mérlegelésénél a rendszert magát alkalmazásba vett, a zavarosban halászó boldog birtokosoknak a latin bölcs tanácsát szem elé tartani: „… respice finem”.
A kisebbségi kérdés teoretikusainak egyik kedvenc vesszőparipája a kicserélés útján történő megoldás. Ismételjük, hogy csak teoretikusok foglalkoznak a megoldásnak ezzel a módjával, mert a gyakorlati élet ismerői kétkedő mosollyal fogadják a kicserélési eljárás mellett felsorakoztatott érveket. Azt ajánlják, hogy az egymással határos országok – akár az egymástól távolabb fekvők is – cseréljék ki kisebbségeiket, juttassák anyaországaikhoz, és ilyen módon vegyék elejét a jogos igények állandó jelentkezésének. Az eljárás természetesen egyenlő számú és egyenlő gazdasági erővel rendelkező kisebbségeket tételezne fel, illetve különbözőség esetén megfelelő rekompenzációt a gyengébb vásárt csináló fél részére. Szó se róla: nemzetiségi államokat nemzetivé alakítani, a nemzetiségeket közös megelégedésre, álmaik megvalósításához juttatni, óriási előhaladást jelentene, s a népek közti nézeteltéréseket hosszú időre megszüntetve a háborús okok legjelentősebbjét kiküszöbölné. Az elgondolásnak azonban óriási hátránya, hogy sehol sem találni egyenlő számot és gazdasági erőt reprezentáló kisebbségeket. S ha ezt a nehézséget kiküszöböltük, jelentkezik egy újabb mindjárt a nemzetiséghez tartozandóság megállapításánál. Még bonyolultabbá teszi a megoldást az a tény, hogy a kisebbségek az államalkotó elemmel keverten jelentkeznek, évszázadok során egymástól elválaszthatatlan gazdasági közösségbe, egységbe kerültek. Amikor gazdasági okokról beszélünk, helytelen csak a fundált vagyonokra gondolni, mert ezeknél a különféle ipari vállalkozások, gyártmányok bevezetettsége és piacai, kereskedelmi összeköttetések, munkások képzettsége és munkaalkalma, a megszokott kultúrnívó stb. sokkal nagyobb szerepet játszanak. Mindennél fontosabb azonban annak tisztázása, hogy a kicserélés: kényszer útján, vagy szabad elhatározás eredményeképpen következzék-e be, mert az első esetben maga a nemzeti vagyon szenvedne helyrehozhatatlan veszteséget, a második viszont nem vonja maga után az eszményi megoldást, mivel a visszamaradóktól nemzetiségük megtagadását követelné a végső cél a nemzeti állam kiépítése céljából. Elegendő, ha az utolsó húsz év repatriálási kísérleteit tekintjük, és [250] már is megállapíthatjuk, hogy a gazdasági érdekek uralják és elnyomják a politikai érzelmeket. Hiszen a történelem nagyobb távlatában is fel-felütötte a fejét a népek kicserélésének szükségessége, a kívánt megoldáshoz azonban egyik kísérlet sem vezetett.
Amikor még a világ hatalmasságai jelentőséget tulajdonítottak a Genfi-tó partján összeülő népek parlamentjének, sok szó esett éppen eme intézmény tehermentesítése és a kisebbségi kérdés kényessége okából kétoldalú szerződésekkel történő megoldásról. Ez alatt az értendő, hogy a kisebbségi kérdésben érdekelt állam és a birtokos állam között: külön szerződés, külön szankciókkal biztosítsa a kisebbségeknek azokat a jogait, amelyeket egyébként a Saint Germain en Laye-i szerződés már megállapított. A jogok biztosításának az állam alaptörvényében, avagy külön speciális törvényekben kellene történnie. Amikor már a Népszövetség intézőkörei rájöttek arra, hogy ez a megoldás a gyakorlatban egyáltalán nem, vagy csak nagyon nehezen valósítható meg, és még mielőtt Németország mai hatalmi helyzetéhez jutott, ő is foglalkozott a gondolat megvalósításával. A tárgyalásokat a hirtelen és meglepetésszerűen bekövetkező események feleslegessé tették ezzel is bizonyítékát adva ama korábbi megállapításnak, hogy a kétoldalú szerződések a kérdést ugyancsak nem rendezhetik.
Az okok között, amelyek az elgondolás nehézségeiként jelentkeznek elsősorban arra kell rámutatnunk, hogy a kisebbségek sorsának ilyen kétoldalú szerződésekkel való intézése a szerződő feleknek egyenlő potenciális erejét feltételezi. Ilyen egyenlőséget a gyakorlatban nem igen találhatunk, de még ha találnánk is, nehéz az ellentétes irányban mozgó érdekekkel a zöld asztalhoz kényszeríteni. A népkisebbségeit védő, és ezeket birtokló államok között, éppen a kérdés alanyainak mentése és bírása miatt oly mélyreható ellentét és feszült viszony keletkezett, amely miatt már a tárgyalásoknak a megindítása is nehézségekbe ütközik. Feltételezve azonban a feltétlen jóindulatot mindkét részről, még mindig fennáll a birtokos állam részéről a szuverenitás féltése. A szerződéseket ugyanis nehéz másként elképzelni, mint úgy, hogy a kisebbségi jogok törvénybeiktatása esetén a védő állam bizonyos ellenőrzési vagy felügyeleti joghoz jut. Ezt a jogot a birtokállam szuverenitásán esett sérelemnek véli, helyesebben szólva, az ellenőrzés netáni gyakorlása esetén azonnal erre a szuverenitásra kénytelen hivatkozni.
Ha viszont nem egyenlő erőt képviselő államok szerződéséről beszélünk, akkor a gyakorlatban az erősebb állam akarata érvényesül, ennek védett kisebbsége kerül eszményi helyzetbe, míg a gyengébbé kiszolgáltatottságban marad, mert ez jogainak érvényesítését hiába kéri, vagy meg sem kísérli, mivel kérésének nyomatéka: az erő hiányzik. Hiszen éppen az ilyen erőbeni egyenlőtlenségek a melegágyai az összetűzéseknek, amire a közelmúlt ese[251]ményei elegendő példát szolgáltattak. Nem célunk a jelen cikkben az adott helyzetekkel foglalkozni, de talán nem felesleges, ha utalunk a német–lengyel viszonyra, amelyet a kisebbségi kérdés jelentősen befolyásol, bár erről a napi sajtó nem emlékezik meg. Anélkül, hogy ennek a viszonynak okaival és eredményeivel foglalkoznánk, figyelembe kell vennünk a két állam erőbeli különbségeit, és rámutatnunk, hogy éppen e két állam között kellett volna a közelmúltban a kisebbségek kezelése tekintetében kétoldalú szerződésnek létrejönnie. De hogy hová fejlődik ez a kérdés akkor, amikor az egyik állam védenceit korlátlan hatalommal és erővel fedezheti, míg a másik a népszövetségi szankciókhoz hasonló, kétes értékű segítséggel sem rendelkezik, arról már nem óhajtunk bővebben beszámolni.
Nagy hibája továbbá a kétoldali szerződéseknek ezek felmondhatósága, és egyéb politikai szempontoktól való függése. Amíg ui. a Saint Germain en Laye-i szerződés éppen úgy, mint a vallás szabad gyakorlására vonatkozó nemzetközi megállapodások, örök időkre vonatkoztak, addig a kétoldalú szerződések az érdekelt államoktól független szankciók hiányában korlátolt lejáratúak, s a szerződő felek elhatározásától jórészt függetlenek. Bekövetkezhetik a szerződésszegés akármelyik állam részéről felmondás nélkül is, ami azután kész helyzetet teremt, ez alatt azt értve, hogy a kisebbségek kiszolgáltatottságukban még a Népszövetségnek és az érdekelt hatalomnak jogsegélyét sem vehetik igénybe. Ha pedig a kétoldalú szerződések netán a célt szolgálják, és komolyan szolgálják, az a bensőséges viszony, amely ennek a következtében logikusan beáll, a nemzetközi politikai érintkezés terén komoly félreértésekre, esetleg a katonai szövetségekhez hasonló viszony gyanújára adhat okot.
A megtorlás rendszerének a propagálói nem esnek messze Mellontól. Ezek sincsenek figyelemmel a lényegre, se a kisebbségek érzékenységére és vágyaira. Azt mondják, hogy azok az államok, amelyek kölcsönösen birtokosai a kisebbségeknek, egyik szemüket a másik államon tartsák, és ottani kisebbségeik sorsát figyeljék. Ha ez a sors emberséges, ugyanezt a sorsot juttassák saját kisebbségeiknek is. Olyan fokban és mérvben, amint azt a másikban élő kisebbségek élvezik. Természetesen van másik oldala is az éremnek, és ez az, hogyha az egyik állam kisebbségeit olyan elbánásban részesíti, amely nem felel meg a követelményeknek és azoknak az előfeltételeknek, amelyek a kisebbségek létét, fennmaradását és fejlődési lehetőségeit biztosítják, a megtorlási rendszer szerint ebben az esetben a másik államban is bekövetkezik a változás, és a korábban kiszolgáltatott, esetleg törvényben is lefektetett jogok megvonása. Hogy hová jutnánk, ha a szenvedő alanyok a saját bőrükön érzékelnék a két állam politikai hangulatváltozását, azzal a játszmát páholyból szemlélők keveset törődnek. A papírforma szerint a megoldás célravezetőnek látszik, de már a kisebbségek sorsát ilyen módon nem lehet függetleníte[252]ni a napi politikától. A kisebbségek végeredményben mint biztosíték szerepelnek, és az összetűzések megszámlálhatatlan okainál fogva a gyors és biztos megsemmisülésnek vannak kitéve.
Aligha fogja a célt szolgálni a napjainkban még gyerekcipőben járó rendszer: a protektorátus rendszere is. Annyit azonban már most megállapíthatunk, hogy a kisebbségeknek egy hatalmas államnak védelme alá való helyezése olyan ultima ratio, amelynek okát a végső kétségbeesés és a kiút hiánya adja meg. Ez a lépés alighanem ugyanahhoz a megsemmisüléshez vezet, amely elől az áldozat menekülni igyekszik. De mindenesetre e nem új megoldási módnak a jelentkezése a kisebbségi politikai életben mementó a kisebbség birtokosainak, hogy inkább vállalják azt a csekély áldozatot, amit – szerződési kötelezettségekről lévén szó – amúgy is ki kell szolgáltatni, semhogy a szuverenitásnak oly mérvű csökkentése sújtsa őket, amely a kisebbségeknek teendő komoly engedményeket messze túlhaladja. Tévedés volna azt hinni, hogy ez a protektorátus csak a Szlovákiáéhoz hasonló formában jelentkezik. A protektorátusnak nem is erre a fajtájára gondolunk, amikor a megoldások során azt egyáltalán említjük. Inkább az a fajtája érvényesül, amely a védő hatalom állandó felügyeletét, és – a kisebbségi sors rosszabbodása esetén – diplomáciai úton a gazdasági és hatalmi represszáliáknak a fitogtatását jelenti.
Egy ilyen tanulmány során érdekes volna a megoldások mellé felsorakoztatni az utolsó 20 év történelmi anyagát, amennyiben az a kisebbségek fejlődésére vagy pusztulására vonatkozik. Ez a felsorakoztatás azonban belevág a napi politikába, nemzetközi mozgolódásokba, kikívánkozik a teória kereteiből. Mivel nem célunk az egyes népi csoportok sorsának ismertetése, sem a folyamatban lévő kísérletezések ismertetése és bírálata, befejezésül csak még egy megoldást említünk, és ez: a szerződések szellemének gyakorlatba iktatása. Itt már hivatkozhatunk egy példára, és ez Észtország. Ez a kicsi, a hatalmas szomszédoktól létében állandóan veszélyeztetett ország néhány évvel ezelőtt jutott arra az egyedüli helyes megállapításra, hogy az államok belső békéjét legjobban a polgárok megelégedettségével lehet biztosítani. Rájött arra, hogy a kisebbségeknek a megelégedettségét a kisebbségi kultúrélet teljes szabadsága adhatja csak meg, s hogy a szabad nemzeti fejlődés, a nemzeti kultúrautonómia az állami önjogúságot távolról sem veszélyezteti. Mert mit jelent a kultúrautonómia? Sem többet, sem kevesebbet, mint amennyit a kisebbségeknek a nemzetközi megállapodások biztosítani óhajtanak. Jelenti az anyanyelv szabad használatának jogát a köz- és magánélet minden vonatkozásában, jelenti az anyanyelven történő oktatást, nemzeti tanintézetek felállításának lehetőségét úgy az elemi, mint a felsőbb és szakiskolákban, jelenti a tanintézeteknek állami támogatását, sőt ellátását, a két vagy többnyelvű közigazgatást, az állami élet vezeté[253]sében és felügyeletében nemzetiségre való tekintet nélkül a részesedést, egyenlő szociális elbánást, a kenyérkereseti alkalmaknak szabaddá tételét, egyszóval: a jogok élvezetében és a kötelezettségek vállalásában minden különbségnek megszüntetését.
Egyik európai hírű költőnk és esztétikusunk a kultúrát a következő meghatározással jelöli meg: „a kultúra a nemzetek lelkének nagy koncertje” s hozzáteszi, hogy bármely disszonáns hang zene egészének élvezetét lerontja. A nemzeti kisebbségek panaszai, elégedetlensége, a huszadik századhoz nem méltó elbánás: egy-egy ilyen, disszonáns hangfolt a nemzet lelkén. Hiány az egészben, az emberi méltóságnak s magasabbrendűségnek meggyalázása. Ezt a disszonáns hangot, az Európa népei közötti konfliktusoknak egyik legjelentősebbjét óhajtjuk kiküszöbölni, amikor a nemzeti kisebbségek részére a szabad fejlődés lehetőségét igényeljük.