Folyóiratok

Kalangya, VIII. évfolyam (1939. május) 5. szám

Kázmér Ernő: Harsányi Zsolt: Magdolna

Egy magyar regénykolosszus hever előttem. Nem is olyan ritkaság az utóbbi öt év magyar regénytermésében. A sort Körmendi Ferenc A boldog emberöltője nyitotta meg. A világsikeres fiatal író nyolcszázötven sűrűn nyomott oldalon mondta el benne a boldognak vélt századindulótól napjaink válságáig terjedő három évtized történetét. Rögtön utána Földi Mihálynak A század asszonya következett. Nem is volt feltűnő. Hiszen az író ezt megelőző több regényét valóságos polgári eposzul írta. Ezek mindegyikében a polgárság élete mögött észrevétlenül bujkáló bomlási veszély húzódott meg. Harsányi Zsolt nagy műve terjedelme tekintetében túltesz két kortársa regényén. Még „nehezebb irodalmat” képvisel, legalábbis külső formájában nehezebbet, amit csak az tesz valamivel könnyebbé, hogy az író, mondanivalóját három kötetre osztotta be. Érdekes a kortünet, hogy az ily regénytömböknek kedvez az idő. Általában olvasási és könyvválság van. Minden, ami művészet, ami problematikus, azt a ma embere közömbösen fogadja. Újságok áradatába temetkezünk, és ideges kézmozdulattal nyúlunk a friss híreket sugárzó rádió gombja után. De íme, itt vannak a megduzzadt mondanivalójú regények, amelyeknek oldalszámai miatt a kritikus az elharapódzott regényírási kedvnek valóságos elefantiázisát kénytelen megállapítani. Feltűnő azonban, hogy ezek a nagy regények általában érdekes olvasmányok. Csak el kell magunkat határozni, hogy leülünk melléjük, és íme, a regény áradata magával sodor, elszédít. Áttöreti velünk a mindennapi élet sűrűjét, a mindennapnak azt a szürke nagyvonalúságát, ami korszerű fejtegetéseken, aprólékos áradozásokon és színes tónusú mellékeseményeken át annak a kornak megtörő fénysugarát zúdítja felénk, amelyben a mi nemzedékünk nekiindult az életnek, s abba az egérfogóba futott, amire éppen ezek a „regényóriások” olyan leplezetlen valósággal mutatnak.
Harsányi Zsolt, a Magdolna írója az utóbbi években tulajdonképpen elfordult a meséléstől és a csábító regényköltés teremtő szenvedélyétől. A világirodalom kedvelt, de csakhamar eléggé kitaposott útján a regényes életrajzok műfajában haladt előre. Adatszerűségek tömkelegéből, a múlt történelmének kiemelkedő eseményeire, a kimagasló pályák fordulataira felfigyelő mának írta regényes életrajzait. Ezek a jellemző erejükben, finomságukban sokszor a történeti regény és az életrajz között valóban lendületes, szép könyvek csakhamar népszerűek lettek, és mert Petőfi, a költő Zrínyi Miklós, Munkácsy, Liszt Ferenc és Mátyás király korát, életét elevenítették meg, tanító, nevelő hatásuk nagyobb lett annál a ma már múlni látszó divatnál, regénypótléknál, aminek keletkezésüket köszönhették. [238] Harsányi Zsolt életrajzregényei hőseinek jellemvonásaiban, a mai kor a múlt hangulatát kereste, és azokban a jelképes vonatkozásokban, amiket az író előszeretettel vetett fel, a jelen nagy kérdéseinek történelmi vagy művészeti gyökereit látta. Életrajzi adatok tekintetében tulajdonképpen sehol sem vált aprólékossá, csak itt-ott romantikussá, lírikussá, amiről különben pár évvel ezelőtt, éppen folyóiratunkban, az azóta elhunyt és az irodalom terminológiájába olyan páratlan biztonsággal behatoló írótársunk, Vidor Imre, egy a Harsányi Zsolt életrajzi regényeiről írott alapvető tanulmányában olyan szeretetreméltó tettenéréssel emlékezett meg. A nagy regény, amit írója az életrajzi regények utáni pihenőül szánt, még magán hordja azokat a műhelyfogásokat, technikai apróságokat és szerkezetbeli ügyességeket, amelyektől a sokáig egy műfajba temetkező író mindig nehezen tud elszabadulni. Őszintén szólva, kár is lett volna. A Magdolna ezer oldalnál is nagyobb terjedelmességében éppen ez a műhelybeli biztonság, a félresiklásnak, a nyílegyenes útról való letérésnek teljes hiánya az értéke, bár a mi ízlésünk inkább a nyugtalanságokat keresné, azt a kísérletezést, ami a mennyiségtani pontossággal kiépített regényének éppen ellentéte. S ha visszaemlékezem a Magdolnát megelőző regénykolosszusokra, Körmendi Ferenc korszakos munkájának sokszor fárasztó aprólékosságára, vagy Földi Mihály lobogó szenvedéllyel igazságot kereső századunk asszonyának történetére, be kell látnom, hogy az írás izgalmaiért fizetni kell. Ezek a regények kegyetlen és szomorú könyvek voltak, míg Harsányi Zsolté minden távlati kísérlete ellenére is, elsősorban szórakoztató, az írásnak abból a szerencsésebb fajtájából, amit a német esztétikusok általában a „monumentale Unkunst”-nak szoktak nevezni, bár a Magdolna esetében nagyvonalúságot hangoztatni túlzás. Ami pedig az Unkunstot illeti, hát hogy is mondjam, ez kissé igazságtalanság lenne.
A Magdolna tulajdonképpen nem is korregény. Ezért túlzottnak látszik az a törekvés, amivel talán éppen csak az oldalszámok miatt Körmendi és Földi regényeivel hozzuk párhuzamba. Korregény abban a szűkebb értelemben, hogy a hősnő élete és három szerelme mögött a kor levegője és a kor társadalma vibrál a kor életének azzal a kiemelkedő külső eseményeivel, ami a nagy áruház égése és a Pannónia szállóban lakó vidéki mágnások pesti napjainak gondatlansága között zajlik le. A vidéki, dzsentri leány három szerelme tulajdonképpen boldogtalan, kilátástalan és éppen a dzsentri-társadalom miatt gátlásosan súlyos szerelem. A könnyelmű, lezüllő Szilágyi Ákos, a társadalmából lassan lekerülő monoklis úr; Detky Pál, a szikrázóan okos, érzéseiben, szokásaiban tetőtől talpig úr, de író; s végül a slemil Kelemen, aki valóban nem méltó még Magdolna kései szerelmére sem, olyan alakok, akiket a Magdolna társadalma nem tud teljesen, bírálat nélkül befogadni. Igaz, hogy ez a társadalom, ami a regény legelején még szilárd és olyan típusokat tud felmutatni, mint Clarisse néni – remekbe formált, tömör és vakítóan tökéletes ez a portré – a regény vége felé már elmállóban. Amiről az első kötetben shocking lenne beszélni, az már a harmadik kötetben szinte természetes, mint ahogy drámaiságában is elfogadható az a kegyetlen jelenet, amikor Magdolna harminc éves leánya szembekerül az [239] anyjával, és elveszi tőle azt a Kelen Jenőt, akivel szemben, mi olvasók, bizony egy csipetnyi jóérzéssel sem vagyunk. Szép a spanyolországi út, az autóutazások, a bikaviadalos kis városkáiknak az a színessége, elevensége, amiről a keserű fintorú amerikai Hemingway spanyolországi könyvei is olyan megvesztegető szenvedélyességgel szólnak. Nagyon finomak azok a megható napok, amelyek Magdolna kisfiának, Pocoknak csendes elmúlását sírják. A regényen azonban végighúzódik egy szembeötlő hiányosság, éppen azoknak az éveknek teljes kiesése, amelyeknek felvázolására Harsányi Zsolt, az életrajzregények írója tulajdonképpen elhivatott volt. Ezek az évek a háború és a pusztuló Erdély sorsos napjai, a sok szenvedéstől tépett erdélyi magyar társadalom önfeláldozó harca, egyszóval a történelem, ami sokszor kis emberi tépelődésekkel és súlytalan történésekkel szemben valóban azt a korregényt adhatta volna, ami felé a Magdolna elindult ugyan, de fájdalom, nem érkezett meg.
Harsányi Zsolt nagy regényéből tehát kimaradt a kor láza, és kimaradtak a kor kérdései is. Egy-két részlete és egy-két önmagában is megálló remek arcmása azonban a legjobbak közül való, amit az új magyar regényirodalom az utóbbi években adott. Meszlényi Zoltánnak, a férjnek túlzott szürkére rajzoltságában is meggyőző erejű, elevenen élő alakjára gondolok itt és Karff gróf vázlatosan, szinte gondatlanul odavetett portréjára, amelyekért meg kell becsülnünk az író sokszor varázsos, de az első, igaz átélések bőbeszédűségére emlékeztető, felduzzasztott regény anyagát. Azonban ennek a regényanyagnak örvénylésében van ritmus, az a könnyű, kedves megvesztegető muzsika, ami úgy viszi, sodorja az olvasót, mint mikor könnyű szelek szárnyára bízott fehér vitorlás biztonsággal vág utat a pihenő tenger lenge fodrán. [240]