Folyóiratok

Kalangya, VIII. évfolyam (1939. május) 5. szám

Kázmér Ernő: Szabó Lőrinc: Harc az ünnepért

A háború után indult új magyar költők végzetes tévedése az újszerűség túlbecsülése volt. A költészet legfőbb értékéinek az újat tartották. Annak lázas keresése szinte rögeszméjükké fajult. Biztos azonban az is, hogy az újat keresőkben a mai ember érzései és képzetei éltek. Abban a társadalmi embertípusban, melynek nyers életéből „tüskével és vastörmelékekkel bélelt szavak” törtek elő, erőfeszítéséből pedig új kifejezések, új formák. Az újatkezdés folyamata azonban nem tartott sokáig. Az új életet kifejező költőik elmélyültek. Formanyelvük való képeken oldódott kemény indulattá, feszülő fegyelmezettséggé, s ha a vers szövedékének fellazításához még makacsul ragaszkodnak, nem szégyenlik az előttük járt költői nemzedékkel tartott kapcsolataikat hangsúlyozni. Ady társadalompolitikai és az egész élettel szembeni lázadó magatartása még mindig eseménye az új költőknek. Babits költői világképe, a Mindenséghez törpe ember kétkedése, a jobb, a szebb, s emberibb élet utáni vágyódása azonban mintha jobban vonzaná azokat az új költőket, akik esztéta tulajdonságokkal, nyelvészeti tanulmányokkal és bölcseleti ismeretekkel tágult szellemmel formálják költészetüket. Az ő eszményük Babits, a világosságnak, valóságnak és a mai ember kételyének ez a nagy költője, aki a véges emberi tudás bátor tekintetével fürkészi a végtelenséget.
Szabó Lőrinc költészetét idestova két évtizede fejlődő, egyre erősbödő íróegyéniségét is Babits Mihály költészetének hőfoka melegítette át. Egy-két babitsi érzelem, impresszió suhanva száll tova ma is azokon a versein, amelyeknek képanyaga, gondolati vívódása első mesterére emlékeztet. De Szabó Lőrinc már indulásának első, tapogatódzó verseitől mostani kötetének, a Harc az ünnepért keményen feszülő, viaskodó, a lét örök kérdéseit felvető verseiig tulajdonképpen az indulat költője, a dacos indulaté. Csak kényszerülve vallja be, hogy minden élményét, minden érzését és minden hangulatát a komor, nehéz tépelődés szenvedélye kínozza. Első köteteiben még panteista, a természet tiszta élményeiben is nyugtalankodó, mint akit a kultúra kérdései kínoznak. Később elszakad a természettől. Mintha búcsút mondana mindannak, amit a Föld, erdő, Isten kötetének sokatmondó címe alatt sejtetett. Városi költő lett. Városi robotban, zsivajban lázadozó költő. Gépek erejének csodálója, pénznek rabja, szerelemnek megkínzottja. Amikor az új verskép, az új gondolat mohóságában, a kötött formáknak ez az áhítatos, rajongó tisztelője már rímtelen, primitívnek tetsző, szinte gáttalan sorokban a szó és a lélek misztikus közvetlenségében énekli a Sátán műreme[236]keit, a vers büszke, dacos értelmét dönti meg. Formátlan forróság forrasztja egybe szavait. A teljes passzivitásnak, a hiábavalóságnak az a zavara, ami több a kifejezőeszköznek annál a teherbírásánál, amit kultúrköltőnek az egyszerűség felé tartó harcában vállalnia kell.
Legújabb kötetében, a Harc az ünnepért verseiben már kiteljesedett költő. Büszke tudattal maga lebbenti fel műhelye fátylát:
„mintha gyár volnék, vagy inkább
egy megőrült ingyen-mozi,
melynek pergését még az álom
se tudja megállítani”.
Kísérteties tisztán látja a költő végzetét, azt az örök érzelmi készenlétet, ami elől igaz költőnek nincs menekvése. Az eső halálverejtékét idézi, a kánikula roppant fénye didergő, ázott életét száríttatja vele, és a feltámadó, koratavaszi természet a hangversenytermet juttatja eszébe, amin a zene üteme lüktet át. De a külső világ minden változatában, a természet minden jelenségében egyformán az Én a központ. Hiába kutat, figyel, érzékszervei minden pillanatában csak az egységet hangsúlyozzák, a természet, a család, a környezet, az érzés apró örömeit eláruló jelenetminiatűrök szerves egységét a maga lelkiségével és a maga öntudatával. Állandó kölcsönössége ez a lelki önkutatásnak, a tudás és a felismerés egyre hevesebb, egyre kínzóbb tudatának, ami valóságos ellentéte a tudatalattiságának. Mert az indulat költője itt, az új kötetben, tudatos költő is. Nincs előtte érzelmi vagy értelmi tilalomfa, a tudásnak az a tiltott gyümölcse, aminek megismerése a költészet titokzatos kertjéből való kiűzetéssel járna. Szabó Lőrinc felfokozottan zenélő líraiságának nagy telítettségében is tudatos marad. Nincs egy szó, egy jelző, egy gondolat, ami áradó, kitörni készülő érzéshullámverését megállíthatná:
„föl magasra, még magasabbra,
új s új tájakra vigyetek,
csavarogjuk be egy kicsit
a hihetetlen egeket”.
A költő arculatát és lelki arcképét ez az új kötet talán minden eddiginél is tisztábban láttatja. Mert minden versképnek, minden hasonlatnak meg van a maga külön lelki magyarázata, kötelékek, amelyek az alaphangulatot az Én legbelsőbb indulataihoz fűzik. Ezek a kötelékek Szabó Lőrinc legújabb verseiben valóságosak. Mondhatnám azt is, racionálisak. (Az egykori tudatos Babits-tanítvány így jut el az önmaga vívódásán, kikristályosodásán hajdani mestere mai költői lelki magatartásához.) Új szemüveget vásárol, és alig lép ki vele a boltból:
„Az örök világ megint fiatal!
Szinte szálltam a szem szárnyaival,
szinte a testem is repült vele,
kezem kinyúlt kilóméternyire,
és látott, és ízlelt, és szimatolt,
és gyönyöréért csupa hála volt.”
A megfogható, szinte szürkén hétköznapi valóságból zengni öntudatlan rezdüléseket, varázslatosan szép illúziókat, az értelemnek és a megismerésnek magasfeszültségű lírai indulatait – ez Szabó Lőrinc mai költői eredménye. Ehhez az eredményhez természetesen csak nagy kerülővel juthatott el. Próbálkozások, művészi kísérletek, lázadó tépelődések után az egyszerűség felé. Nagy küzdelembe került, míg idáig ért. Nem is volt hiábavaló. [237]
Még csak dalmáciai verseire, dubrovniki útiemlékeinek lírai lejegyzésére szeretnék itt mutatni, azokra a friss, futó benyomásokkal telitűzdelt, és a táji élmények boldog zavarával gazdag verseire, amelyeket szeretettel ajánlunk szerbhorvát műfordítók figyelmébe.