Folyóiratok

Kalangya, VIII. évfolyam (1939. május) 5. szám

Jelentés a Kalangya szerbhorvát nyelvű regénypályázatáról

A Kalangya szerkesztősége a Schwarz Jenő vezérigazgató úrtól kitűzött szerbhorvát nyelvű regénypályázatra beérkezett négy munkát bírálat céljából eljuttatta hozzánk. Bizonyára abban a feltevésben tette ezt, hogy a múlt év tavaszán lejárt hasonló nyelvű, hasonló célkitűzésű, de sajnálatosan eredménytelennek bizonyult novellapályázat után a hosszabb lélegzetű és az elbeszélő író elgondolásait tágabb lehetőségekkel elősegítő regényformában felbukkan majd az a tehetség, aki ahhoz a példát mutató célkitűzésig, amely a pályázat nagylelkű kiírója előtt lebegett, írói és művészi eszközökkel, irodalmi témakörrel, nemes szándékokkal fog eljutni. Mert lehet-e magasabb rendű irodalmi és társadalmi szándék, mint két együtt élő nép egymáshozközeledésének, egymást megértésének szükségére művészi eszközökkel rámutatni? S lehetne-e ennek a szép pályázatnak iratait méltóbban lezárni, mint rámutatni arra az ismeretlenség homályából jött íróra, aki ezt a szándékot irodalmi eszközökkel és a jóember érzésével megírt regénnyel szolgálja? Sem a pályázat kiírója, sem a Kalangya szerkesztősége, sem pedig mi nem vagyunk okai annak, hogy erre a tehetségre most sem mutathatunk. Éppen úgy, mint ahogy a novellapályázat alkalmával sem tudtunk olyan tehetséget megnevezni, aki a pályázat követelményeinek maradéktalanul megfelelt volna. Ne higgye azonban senki, hogy a pályázat elnyerése tekintetében túlzott irodalmi, vagy stílusművészeti követelményeket állítottunk fel. Nem kívántunk mást, mint a pályázat szelleméből adódó tényközlést. Jó emberábrázolást abból a témakörből, mely a két egymás mellett élő nép mindennapi életének minden eseményéből szinte [230] természetszerűen adódik, s melyből az emberi bizonyítékokat némileg is megközelíteni tudó író őszinteséggel vagy lírával, szenvedéllyel vagy ellágyulással elfogadhatót tudott volna adni. Tisztában voltunk vele, hogy beérkezett író közömbösen fog majd a pályázat mellett elhaladni, de a szerbhorvát irodalom induló, fiatal írói számára ez az érdekes pályázat valóban szép alkalom lett volna tehetségük kibontakozására. Reményeink teljes egészében nem váltak be, s így a Kalangya is elesik attól, hogy magyar nyelvű fordításban mutasson be olyan szerbhorvát írót, aki a két szomszédos nép szívbeli és értelmi közeledésének ügyét mindannyiunk érdeklődését és megbecsülését kiváltó irodalmi eszközökkel szolgálta volna.
Az egyes munkákról szóló véleményünket az alábbiakban adjuk:
1.) Senke prošlosti
Kiábrándítóan gyenge munka. Írója még a kezdet kezdetén jár, az első próbálkozás minden hibájával s túlzásával, jó tulajdonságok, és érték nélkül. Érdekes azonban, hogy kezdetlegességével is merész témához nyúlt. Olyanhoz, ami egy gyakorlott író tollát is kemény próbára tette volna. Így valóban nem csoda, hogy vállalkozása teljesen meddőnek bizonyult. Egy gazdag, eseményteljes múltat visszaálmodó, s egy nagyszerű fiatalság emlékeit visszafelé fordító regény – mert ez a Senke prošlosti váza – a tárgyilagos és az alanyi írói elemek hiánytalan összműködését igényli. A különböző országoknak, tájaknak, embereknek valamilyen formában, ha csak halványan is, de jelentkezniük kellene. Nem elegendő országokat, városokat emlegetni, s mint holmi hotelcédulával teleragasztott utazóbőröndöt felmutatni akkor, amikor az olvasó tudni szeretné azt is, mi is történt mindenhol! Az arisztokrata magyar leány és a bécsi tanulmányait folytató szerb fiú szerelmi történetében, házasságában és érthetetlenül, megmagyarázhatatlanul kitörő kiábrándulásában nincs semmi elfogadható vagy komolyabb probléma. Még csak a lélek mélyén sem mutatkozik semmi, ami a hirtelen kigyúló és váratlanul kialvó szerelmet megmagyarázhatná. Nincs lélekrajza! Ezt az író kikapcsolja. Azt hiszi, felesleges. Mint az is, hogy összefüggően, közérthetően írjon, és egymásba folyó mondatokat kapcsoljon ahhoz a kontárkodó, mindenáron bölcselkedni akaró hajlamához, amellyel a magányosan hazatért hős lelkének fájó érzékenységéből és a testi egyedüllét szenvedéséből egy szemernyit sem kapunk.
2.) Ka boljim danima
A falusi idill egyszerűsége és a városból hazaérkező fiú elzüllése a témája ennek az elbeszélésnek. Írója minden bizonnyal azért látta regénynek, mert mondanivalójában, eseményeiben any[231]nyira túlzsúfolt, hogy valóban gyakorlott és elszánt olvasónak kell lennie annak, aki ezen az elposványosított regényterületen az elmerülés veszélye nélkül átgázol. Nyomtatásban alig lenne három ív a „regény”, de azért három család fiataljainak párhuzamos története bonyolódik, illetve bonyolódnék, ha az író a párhuzam egyszerű, közérthető és világosan áttekinthető vonalvezetésén maradna. De nem azért kontár, hogy az egyszerűséget szolgálja! A három család nemzetisége természetesen különböző, s ez az egyetlen indítóok is, amiért az író a kitűzött díjra pályázott. Két magyar és egy szerb család lakik a faluban, de a falu életéből, a háború utáni falu megváltozott jellegéből mégsem kapunk semmit. Nem azért viszi az olvasóit a faluba, hogy a falu életének keresztmetszetét láttassa, hanem hogy az iszákosok, a tüdőbajosok, a tönkremenő iparosok azt példázzák, mivé is formálódik az a házasság, amelyben az élettársakat nem a szent szerelem fűzte össze. Valaha a múlt század utolsó szakában vásári naptárak és dalos füzetek versezetei példázták az ilyenfajta sorsokat, amelyekkel a mi írónk foglalkozik. Még abban sem különbözik tőlük, hogy a bibliai idézeteket kerülje. Ebben valóban bőkezű! Zavaros, szaggatott, a szerb nyelvtan szabályai ellen sűrűn vétkező stílusánál csak naivitása émelygősebb.
3.) Siget (Nikola Šubić Zrinjski)
Terjedelmes kéziratát az író történelmi filmregény-nek nevezi. Utóiratában tiltakozik az ellen, hogy azt az olvasó forgatókönyvnek („Drehbuch”-nak) vélje. Tulajdonképpen nincs szükség a figyelmeztetésre. Néhány oldal figyelmes elolvasása után sajnálattal állapítjuk meg, hogy a Siget nem regény. Nem is forgatókönyv. A történelmi vázlatnak, események töredező felrajzolásának az a jószándékú kísérlete ez a kézirat, mely talán szerencsésebb és leegyszerűsítettebb formájában alkalmas lenne arra, hogy egy filmszcenikában otthonosan mozgó rendezőnek figyelmét a szigetvári ostrom történetére felhívja. Az író arra is figyelmezteti olvasóját, hogy a vázlatos, filmszerűnek vélt formát a mai lázas idők irama miatt választotta. Így „érthetőbben és szemléletesebben” domboríthatta elénk a régmúltnak azt a nagyszerű eseményét, mely a szigetvári hőst világító történelmi alakká emelte. Szerbhorvátokat, magyarokat egyaránt érdekelne egy Nikola Zrinjski regény. A Szigeti Veszedelem és a zagrebi állami levéltár gazdag anyaga, melybe az író be is tekinthetett, olyan támaszpontok, amelyek segítségével a századokkal ezelőtti nagy eseményt, a horvát–magyar határmenti támadásoknak hősiesen ellenálló Szigetvár hősies ostromát, s azt az etnikumot, melyből Zrínyi Miklós alakja kinőtt gazdag történelmi felkészültséggel, s jó írói tudással kitűnő történelmi regénnyé lehetne feldolgozni. Pályázónk ezt az alkalmat nem használta ki, azt is mondhatnánk, hibás vá[232]gányra engedte. Félt a történelmi regénytől? Nem volna tudomása arról, hogy ma Európa-szerte a regényes történelmi életrajz irodalmi korszakát éljük, a nagy nemzeteknek azt a hősies magatartását, amelyet elpuhult korunk válságával szemben oly előszeretettel idéznek? Mind oly kérdések ezek, amelyekre sem az író, sem műve nem felelnek! Nincs is reá szükség! Az író eleve kizárta azt a lehetőséget, hogy művével behatóbban, kritikai szempontok alapján foglalkozzunk. Vázlatot írt, hirtelen lejegyzéseit olyan ismert történelmi eseményeknek, amelyeket gazdag levéltári adatok és irodalomtörténeti emlékezések alapján jegyez fel az, aki egy mű megírására készül. Elismerjük alaposságát és a vázlatok műhelybeli értéket. Sajnáljuk azonban, hogy a mű megírása elmaradt, mert az a pályázat szellemi célkitűzéseit szolgálhatta volna.
4.) Osvajači života
A terjedelmes, formájában és szerkezetében is regényszerű elbeszélés az előzőekben ismertetett pályaművek fölé emelkedik. Kulturált, jóízlésű, egészségesen patakzó meseszövésével, íráskészségét megmutató írót állít elénk, aki azonban az átlagos szórakoztató regények szintjén mozog. Valóságlátásában még sok a naivitás s a mesterkéltség. Itt-ott árulkodó könyvhatások is jelentkeznek, bár kellő tapintattal és lefojtottan. Alakjainak sokszor papírszaguk van, az élő nyelvet sem beszélik, inkább valami régiességbe burkolódznak, a levendulaillatos, biedermeieres világnak az áporodott levegőjébe. Erre emlékeztetnek szóvirágos jelenetei, léleklátásának sekélyességei, bár ezek sokszor valóban hűen jellemzik azokat a jó polgári családokat, amelyeknek társadalmát a regény idézi. Jó beogradi jellemeket is láttat. Így a családján zsarnokoskodó, szűkösen élő, takarékoskodó apát, akinek gyermekei a fojtó otthonból menekülve egy levegősebb, szabadabb magyar vidék társadalmában fellélegzenek. Ez a társadalom azonban szenvedélyeket és szenvedéseket okoz, a szerelmeknek azt a sorozatát, amelybe sok boldogtalanság is szövődik. A fiatal magyar orvos, aki nem akarja házasságát tovább odázni, a beogradi szerb lányt elhagyja. A szerelmében csalódott lány egy népünnepély zsivajában egy cigány muzsikusnak dobja magát oda. Majd napokon át beszélget egy magyar özvegy világfájdalmas, világot megváltó eszméktől és a gazdagság terhétől megcsömörlött fiával, Endrével, akinek pénzéből valami ködös, megfoghatatlan „Jugoszláv-magyar ligá”-t szerveznek. De ahogy ez a mag kiérlelődik, és az események középpontjába torlódik, körülötte minden mesterkélt, túlzsúfoltságában is élettelen. Kár! A polgári jólétben alákerülő, a forradalom örök izgalmára vágyó ifjú jó figura. Gyakran elrajzolt, már-már elcsépeltté vált alakjának, öngyilkosságba torkolló végzetének mégis van megjelenítő ereje, mely a gátlásaiban mutatkozó vidékies tulajdonságokon áttörve a figurát biztossá, irodal[233]mivá teszi. Általában minden regényalakja élet és élettelenség között mozog. Sokszor túlrajzolt és túlfűtött. Érzéseik átütő szikrája a könnyen gyúló papírhatást veszélyezteti. Ez a papírhatás itt-ott Dosztojevszkij-hangulatot is kavar, hangulatot, ami azonban megszokott élményből fakad.
Ezek után döntenünk kellene a pályadíj felhasználásáról. Az 1. és 2. regény naiv, figyelembe nem vehető írásmű. A Siget jószándékai, lelkiismeretes és hangyaszorgalommal összeszedett gazdag adatai mellett nem tudunk olyan közönnyel továbbhaladni, hogy a pályázat alapfeltételének teljesen ellentmondó kéziratával szemben is, ne adózzunk legalább azzal a figyelemmel, hogy észrevettük. Az Osvajači života is nagyjában alulmarad annak a szerény követelménynek, amitől sem a Kalangya, sem mi el nem távolodhatunk. Annál inkább nem, mert az első pályadíjjal koszorúzott művet le kellene fordítanunk, és a folyóiratban közölnünk. Erre pedig a 4. sz. regény, mint az a róla elmondottakból kitűnik, mégsem érdemesíthető. Erős korrektúrával azonban talán eljuthatott volna a célhoz.
Ajánljuk, hogy a második pályadíjat, 3500 dinárt adjuk ki az Osvajači života írójának, és a Siget írójának 1000 din. külön jutalmat.
Midőn ezen javaslatunkat a tek. Szerkesztőség elé terjesszük, kérjük a pályadíjak adományozójának, Schwarz Jenő vezérigazgató úrnak megkülönböztetett tiszteletünket tolmácsolni azért a nagylelkű áldozatkészségért, amellyel immár két év óta a jugoszláv–magyar közeledést ily nemes formában igyekszik szolgálni. Ha sajnálatos is, hogy ez a nagylelkűség íróinkból nem váltotta ki a méltó művet, a mag el van vetve.
Beograd, 1939. május hó 12-én.
A PEN-KLUB megbízásából: Todor Manojlović
Az Udruženje nezavisnih književnika megbízásából: Sime Pandurović
A Kalangya szerkesztősége megbízásából: Kázmér Ernő
A Kalangya szerkesztősége magáévá tette a bírálóbizottság fenti döntését, s a megállapított díjakat kiadta.
Az Osvajači života írója: I. Stanković, Beograd, Drinčićeva 32. parter levo.
A Siget írója: Josip Lončar alias književnik D. Danko, Zagreb, Palmotićeva u. 78. (sa listovi: Udruženje jug. izumitelja). [234]