Folyóiratok

Kalangya, VIII. évfolyam (1939. május) 5. szám

Havas Károly: Öreg ház a csirkepiacon

A két Posay gyerek valami különös jó cimboraságban élt egymással. Nem is testvérek voltak, jó pajtások. A lány kicsit mindig sajnálta a bátyját. Sajnálta, mert olyan esett volt, s nehéz az élete. Sajnálta azért is, hogy haza ad minden krajcárt, s neki, keserves keresetéből csak minden sátoros ünnepkor jut valami. Ismerte a Süle lányt. Szívesen gondolt rá, hogy egyszer majd Posayné lesz belőle. Nevetett azon, hogy az anyja kifogásolja az asztalost. S még jobban mulatott, hogy az apjának nem elég szép a lány. Posay lány volt. Szeretett arra gondolni, hogy az öregapja, még az apja is valamikor négylovas hintón járt. De már nem sokra becsülte az egész Posay-dicsőséget. Elmúlt, hát elmúlt. Többet ér a Süle asztalos szőleje, mint a Posay-birtok, amely már rég elúszott. A két testvér néha összebújt, és a jövőről beszélt. A lány boldogan hallgatta bátyja terveit. A Süle-házban lesz egy hátsó lakás, csinos két szoba, a bútor már megvan, a kelengye is, csak hozományt nem akar semmit sem adni az öreg. Azt mondja, hogy nincs pénze. Meg azt is mondja, hogy úgyis minden az övéké lesz. Erzsi egészen rendjénvalónak találta volna ezt az elrendezést. De aztán eszébe jutott, hogy bátyjának adósságai lehetnek.
– Miből fizeted ki az adósságokat? Hiszen tartozol. Hallottam, hogy több mint száz forint az adósságod a ruhákért. Aztán biztosan van más tartozásod is. Csak nem akarod a házasságod adóssággal kezdeni?
Dani fáradtan legyintett. Még szomorúbb volt, mint máskor.
– Nincs már nekem egy krajcár adósságom sem. Kifizettem mindent.
Furcsa volt ez. Olyan fáradtan, olyan szomorúan mondta, mintha arról kellett volna vallania, hogy ezrekkel tartozik. Erzsi azonban megszokta már, hogy a bátyja mindig fáradt, mindig szomorú. Mintha az apja nemcsak a földet, hanem az életet is elélte volna a fia elől. Ezért nem törődött a kedélytelenségével. Azt hitte, csupán valami furcsaság. Így elkövetkezett az az elseje, amelytől Posayné titokban annyit rettegett. Dél lett. Dani nem jött haza. Az ebéd már az asztalon volt, és még mindig vártak rá. Az öreg, aki sokat adott a pontosságra, és arra, hogy az asztalnál minden rendben legyen, aztán nekiült az ebédnek. Haragudott. Bosszantotta az illetlenség. Egy fiúnak pontosan otthon kell lenni [225] az ebédnél, nem illik, hogy megvárassa az apját, az anyját. Haragosan szürcsölte a levest, mikor beállított a kisbank pénztárosa. Kemény, szikár, ideges ember. Vojtek úrnak hívták. Alig biccentette meg a kalapját. Éppen csak odabökött a két ujjával a kalap széléhez. Aztán mintha valami egészen egyszerű dolgot mondana, rákezdte:
– A fiatalúr nem jön haza. A fiatal úr ottmaradt.
– A bankban? – kérdezte belső reszketéssel az asszony.
– Dehogy a bankban, ott már nincs sok keresnivalója.
Az öreg Posay felállt az asztaltól. Szembefordult Vojtekkal, és most, ebben a pillanatban már nem az öreg csendbiztos volt, hanem a régi Posay. Kemény, erős, úr. Recsegett a hangja, ahogy ráförmedt. Már a hangtól összerezzent a száraz, ideges, hivatalban megsavanyodott ember.
– Ne csináljon nekünk itt cirkuszt. Nem azért küldték, hogy rejtélyekben beszéljen. Mondja meg becsületesen, hogy mi történt. És akármi történt is, azért majd helytállunk. Az én fiam…
A sovány Vojtekot elöntötte az ideges emberek dühe.
– A maga fia bajba rántott engem is. Engem tesznek felelőssé azért, amit ő csinált.
Az asszony felsírt.
– Hát mit csinált, az Istenért, mit csinált az én fiam?
– Mit? Sikkasztott! Lopott, ellopta a bank pénzét.
Az öreg megtántorodott. Az arca olyan lett, mint a lila posztó. Aztán hang nélkül végigvágódott a terített asztal mellett. Valami szörnyű hörgés szakadt fel a melléből. A lánya sikoltozva ugrott hozzá, Vojtek pedig ijedten hátrált az ajtóig. Most már majdnem sírt.
– Én nem tehetek semmiről. Nekem meg kellett mondani. Átszaladok a doktorért.
Csupa szolgálatkészség, csupa buzgalom volt, ahogy végigrohant a hosszú udvaron. A szenzáció vihara kavargott körülötte. Egy perc alatt tudta az egész ház, hogy Posayéknál valami szörnyűség történt. Nem jött meg a Dani, hanem helyette a bank pénztárosa. De máris elszaladt, mintha kergetnék, vagy mintha segítségért sietne. Aztán megjött az öreg doktor. Szaporán tipegett az idegesen magyarázó Vojtek mellett. A táskáját úgy szorította a melléhez, mintha valami kincset vinne, és az arca csupa keserű tépelődés volt. Csendesen morogta maga elé, de mégis meghallották:
– A gyerekek, a gyerekek… Bizony mindig baj van a gyerekekkel.
Most már mindent tudott az udvar. Mintha csak kidobolták volna. Minden lakásban megkezdődött a sustorgó, szinte bugyborékoló pusmogás. Rettenetes, hogy mennyit költöttek, milyen drága holmikat vásároltak, s mennyi mindent főzött az asszony! [226] Mindig csak sütés-főzés és kocsma! S aztán az Isten tudja, hogy mibe került az Erzsi is! Ő is csak flancol, mese, hogy keres.
Aztán jöttek a mentők, két kis barna ló, egy barna kocsi, és a szenzáció teljes lett. Hordágyon vitték el az öreg Posayt. Mellette ott lépkedett a doktor és Vojtek, aki mintha bocsánatkérőleg simogatta volna a bénán lecsüggő pecsétgyűrűs kezet. S a meglepetéseknek nem volt vége. A Posay-lakás ajtaján egyszer csak Erzsi fordult ki kalappal a fején, vasárnapiban, a kezében a nagy, új napernyővel. Az asszonyok szörnyülködve nézték.
– Ez a lány most sétálni megy?
A lány pedig felemelt fővel, büszkén ment végig a hosszú udvaron a sok szempár égő, kíváncsi kereszttüzében, mint valami harcba induló katona. A kapuban beleütközött a furcsa kisfiú anyjába. Az egy percre megfogta a kezét, megszorította, aztán magához rántotta, és megcsókolta. Nem szólt semmit, csak a szeme volt tele fájdalommal. A lány egy pillanatra felzokogott, száraz, könnytelen zokogással, aztán nekivágott az utcának. Ment harcolni az apjáért, az anyjáért, a bátyjáért, a Posay-névért.
Este jött csak haza, késő este. Egy órával utána megjött a Posay fiú is. Megvert kutyaként sompolygott végig a hosszú udvaron, ahol kint ültek az asztaltársaságok. Minden asztalnál nagyon alázatosan, s csendesen köszönt. Visszaköszöntek. Fagyosan, hidegen, szigorúan. Nem tudták, hogy mi történt. Azt sem értették, hogy másnap pontosan a hivatali időben elment hazulról, és délben pontosan hazajött ebédre. Bejárt a bankba, ennyit tudtak. Tovább is ott dolgozott a kis bankban, pedig valami történt. Valami furcsa, ijesztő volt abban a pontosságban, ahogy a Posay fiú jött, ment. Hallgatott. Odahaza is hallgatott. Nem járt sehova, nem ment többé a Süle-asztaloshoz, nem kísérte többé a lányt, csak ült odahaza. Néha ránézett a húgára, és ilyenkor furcsán megvonaglott a bajuszos szája, mintha pityeregni akarna, mint egy kisgyerek. Az asszony nem látta, hogy mi történik a gyerekeivel. Az asszony csak a kórházba járt, és egyszer hazahozta az öreget. Kocsin jöttek, és végig az udvaron az asszonyra támaszkodva döcögött az öreg Posay. A bal lábát húzta, és a bal karja, mint valami fadarab lógott le róla. Aztán megint ott üldögélt a ház előtt, pipázott, nézte a füstöt, s beszélgetett a kisfiúval, lassú, léptető szóval, mintha keresné, hogy mit is kell mondania. S a kisfiú megtanulta ezt a furcsa beszédmodort. Ő is húzta a szavakat, ő is kereste a mondanivalót. Így még melegebb, szorosabb lett az öregember és a kisgyerek barátsága. Az öreg néha ránézett a lányra, nem szólt semmit, csak nézett, nem kérdezett semmit, csak nézett, és a lány nem tudta állni ezt a nézést. Elfordult, és ha az apja egy nap sokszor nézett rá, otthagyta a munkáját, és elment. Egész délutánokat volt távol. A házban megint beszélni kezdtek a Posay-lányról. Most már csak a Posay-lányról. Hogy [227] merre járt, miből telik új kalapra. És egyszer az egyik asszony valami hosszú históriát suttogott a legkedvesebb barátnője fülébe.
– De el ne mondd senkinek, édesem, el ne mondd, nem akarok pletykát. Igaz, hogy ez már nem pletyka, tudja az egész város. Szégyen, gyalázat, hogy itt él köztünk. Az a sok kislány mit lát!…
Estére már az egész ház tudta. Pontosan tudtak mindent. A fiú sikkasztott. Már a rendőrségen is volt. De a bank aztán visszavonta a feljelentést. Erzsi járt az igazgatónál. Az egész város ismerte az igazgatót, Sötör Jánost. Nagy darab, vörös ember volt. A felfelé fésült haja olyan, mint egy égő kefe. A szeméből nem sok jó nézett ki. Egyedül élt nagy kertes házában. Azt beszélték róla, hogy nagyon szereti a nőket. Erzsi ott volt nála. Egészen estig, és azután Sötör felment a rendőrségre, és azt mondta: tévedés, mire kieresztették a fiút. Azóta is oda járt hozzá Erzsi. Onnan volt a kalapja, új ruhája, s azért maradhatott meg fivére is a bankban.
Nem beszéltek össze, nem mondtak egymásnak semmit, csak átnéztek a Posay-lányon. Úgy tettek, mintha levegő volna, ha elment az ajtajuk előtt. Ha köszönt, süketek voltak. A gyerekek furcsán néztek rá. A gyerekek valamit hallottak, és ebből a valamiből irtózatos és csúnya dolog kerekedett. A kisfiúk összesúgtak, és furcsa lehetetlen meséket mondtak, amikben Erzsi volt a főszereplő. Csak egyetlen asszony beszélt vele, az idegen asszony. Az néha behívta magához, megsimogatta a haját, és csendesen, össze-vissza keverve a német, horvát s magyar szavakat, magyarázgatta, hogy a legjobb lesz, ha elmennek innen. Nem mondta miért, a lány se kérdezte. S amikor ennek a csendes, szomorú beszélgetésnek vége lett, a leány lehajolt, és megcsókolta az idegen asszony kezét. Ezt a kisfiú a sarokból nézte. Mindent tudott, látott, hallott, és tele lett a szíve megint nagy, nehéz fájdalommal. Először a katonamári, a szegény kis cseléd. – Azt is Erzsinek hívták. – Aztán megint a Posay Erzsi. Nem a lányt, az öreget sajnálta. Öreg barátját, és mikor a lány elment, odaszaladt az anyjához, megfogta a kezét, amelyen még ott volt Erzsi könnye, és elkezdte csókolni. Az anyja úgy nézett rá, mintha tudná, hogy mi történik a lelkében, és magához szorította. Valamit mormogott magában, németül mondta, s ez valahogy úgy hangzott, hogy: jaj de szomorú lesz az életed, szegény kisfiam.
Pár hét múlva újból suttogni kezdett a ház. A lány eltűnt. A szép, derék lány nem járt haza, csak néha bukkant fel. A csirkepiactól távol találkozott hébe-korba egyik-másik asszonnyal, de elfordította a fejét, mielőtt amazok tehették volna ugyanezt. Aztán arról kezdtek beszélni, hogy Posayék elhurcolkodnak. Jöttek mindenféle emberek, s nézték a lakást. Az öreg doktorkisasszony lánya hűvös arccal mutogatott és alkudozott. Most már bizonyos [228] volt, hogy Posayék elmennek. El is mentek, de nem mind. Az öreg Dani bácsit közben eltemették. Egy napon csendesen, mosolyogva feküdt reggel az ágyában. Úgy mosolygott, mintha minden nagyon szép volna körülötte. A kisfiú is bement megnézni. Félős ujjal hozzányúlt a lecsüngő, viaszsárga kézhez, és aztán ijedten visszahőkölt. A kéz hideg volt.
Nem sírt, nem siratta el öreg barátját. Csak sokáig állott csodálkozva az ecetfa alatt. Nézte, hogy hullanak le a sárguló levelek. Nem tudta, hogy az emberek is elmennek, csak valami furcsa, szorongó, rossz érzés terült el rajta. Harmadnap, mikor az egész udvar népe ott állott a kút mellett, és csendes döbbenettel hallgatta a pap énekét, a kisfiú egészen közel tolakodott az idegen emberek között a koporsóhoz. Ott állott a száraz öregasszony, szikkadtan, fáradtan, könnytelen szemével messzire elnézőn. Mellette az esett vállú fiú, aki néha elővette a zsebkendőjét, és végigtörölt remegő száján, mely meg-megrándult. A kisfiú csodálkozva látta, hogy apró bugyborékok képződnek szája sarkában. Ott volt Erzsi is. Fekete gyászfátyolát hátravetette a fején, és szembenézett az udvarral. Az arca különösen büszke és szép volt az apja koporsójánál. Mintha abban a percben azt érezte volna, hogy nincsen semmi bűne. A kisfiú nem értett ebből semmit. Nem tudta, hogy mit jelent valójában az aranycirádás fekete láda, amelyről az udvar asszonyai azt suttogták, hogy rengeteg pénzbe került. Mintahogy azt sem sejtette, hogy mit jelentenek a latin szavak, amelyek szerint Dani bácsi majd együtt lesz a szegény Lázárral. A kisfiú nem tudott semmit, csak úgy érezte, hogy neki is ott kell lennie, ahol Erzsinek. Akkor, abban a percben megtudta, hogy öreg barátja, akinek a keze olyan hideg volt, elment, és nem maradt utána senki, csak a lánya. Erős, büszke lánya, aki másért fizetett. A kisfiú megfogta Erzsi lecsüngő kezét, és belekapaszkodott. A meleg asszonyi kéz ujjai rákapcsolódtak a kis kézre. Így maradtak, amíg imbolyogva elindult az aranycirádás fekete láda. Így mentek a fekete kocsi után is, amely előtt fekete tollbóbitás lovak bókoltak fejükkel. Az udvar kitódult utánuk. Mindenki csak Erzsit nézte és a kisfiút. Az asszonyok halkan szörnyűködtek, szidták a gyerek anyját, aki ilyet megenged. De nem mertek neki szólni. Az idegen asszony csendes, szomorú, mindent megértő mosollyal ott ment a járdán végig a Sombori úton. Néha elkönnyesedett a szeme, ahogy a fia ott botorkált a fekete kocsi mögött, de titkon, legbelül nagyon büszke volt a fiára.
Este a házra valami furcsa csönd borult. Nem ültek kint az asztalok körül a kamasz diákok, meg a lányok nem sétáltak. Bent a lakásokban Erzsiről beszéltek, aki magához veszi az anyját. Kint nem akartak, nem mertek beszélni. Nem bíztak már egymásban. A ház nagy összetartozását s békéjét megzavarta a kisfiú, aki odaállt a bűnös lány mellé, és az anyja, aki mégis csak idegen volt, [229] s Isten tudja, honnan került ide, és aki nem tudja, hogy mit szabad és mit nem, s érthetetlenül oly magasan hordja az orrát. A kisfiú nem tudott erről megint semmit. Ökölbeszorított kézzel aludt, és az arca maszatos volt a könnyektől. Sírva aludt el, és mikor az anyja kérdezte, hogy miért sír, hüppögve mondta:
– Nem tudom. Hogyan is tudhatnám, csak olyan nehéz.
Az anyja végigsimított a könnyes kis arcon, és érezte, hogy nagyon nehéz.
(Folytatása következik)