Folyóiratok

Kalangya, VIII. évfolyam (1939. május) 5. szám

Berényi János: A biklavári ördögkaland

Mese
Akkoriban asszony parancsolt Bikla várában. Helyesebben csak leányzó, mert Ugi Orsika kisasszony volt a vár ura, s ha még ennél is szabatosabban akarom jellemezni a várbéli állapotot, áperte meg kell mondanom, hogy ott a parancs se sokat zavart. Orsika ábrándos, szelíd szűz volt, s ha történetesen nem olyan szép is a lelkem, mint amilyen jó, az egyetértésbe már régen üszköt vet vala az ördög. Így azonban minden vitéz parancs nélkül is becsülettel szolgált, és engedelmeskedett, s Orsikától a legkeményebb rendelkezést még Gács mester, a vár fővigyázója kapta egy jámbor estén.
– Holnap lesz egy esztendeje, hogy apám meghalt – mondotta Gács mesternek –, reggel a rendes időben gyülekezzenek a templom előtt. Holnaptól kezdve különben gondoskodik kend arról is, hogy a toronyban minden nap őr legyen, s főképpen délszaka felé figyeljen. Ha látják, hogy dél felől száz vitéz meg tizenkét megrakott szekér közeledik, azt nekem nyomban megjelentsék. A vigyázás gondját kendre bízom.
Mert Orsikának valamikor megjósolta egy cigányasszony, hogy apja halála után a második esztendőben dél felől száz vitézzel és tizenkét ajándékos szekérrel jön érte a jövendőbelije. A jóslatról azóta annyi szép álmot festett, hogy titkon éppen idejében valónak érezte készülgetni a valóságra is.
Gács mestert egy kicsit megzavarta a parancs, de csak a szeme kérdezősködött, s arra nem adtak magyarázatot. Másnaptól kezdve azonban váltogatta az őröket a toronyablakban, s vigyázott rá, hogy azok tisztüket híven teljesítsék. Legtöbbször maga is fenn volt, s gonddal ügyelte a tájékot számítva titkon arra, hogy majd ő lesz az, aki a nagyon várt ismeretlen szándékú sereget elsőnek pillantja meg.
Igen gyakran Orsika kisasszony is fölvezettette magát a toronyba, s nézte órákig is a déli erdők alá simuló utat, amíg csak az a hegyek közé nem veszett. Addig járt a toronyba, s addig figyelte Gács mester oldalról Orsika kisasszony tejfehér arcát, míg egyszer nagy teher akadt ettől a nézéstől a szívére.
A furcsa érzés fakasztott neki annyi bolond gondolatot, hogy nem győzte rázni tőle a fejét. De csakhamar megunta ezt a gondolathessegető műveletet, feje inkább lekókadt, s mindig úgy nézte a földet, mint aki láthatatlan virágmagok csírázását ügyeli. Minél jobban elnehezedett a lelke, annál többet ácsorgott a torony ablaka mögött. És sóhajtott olyan széleseket, hogy odafönt a szélkakas is hátrafordult tőle.
Egy este, amikor éppen maga szemlélődött a toronyból, s megint a gondolataival bajlódott, valaki elnevette magát a háta mögött. Gács mester megfordult, és dühösen fölhorkant.
– Melyiktek van itt?
– Csak én – suttogta a sarokban valaki.
Gács mester a sötétben nem ismerte meg a hívatlan vendéget, de mégis átugrott egy kérdést, és más oldalról firtatta a látogatót. [217]
– Mit csinálsz itt?
– Éppen most nevettem a kend gondolatainak a cifra voltát – felelte amaz még mindig halkan, mintha helyénvalónak figyelmezte volna a csendesebb beszélgetést.
– Tudod is te, hogy mi az én gondolatom.
– Én tudom, s ha Orsika kisasszony úrnőnk is tudná, alighanem sikoltozva ugrana le a fehér nyoszolyájáról. Mer egy becsületes csiklandással fölér a legszelídebb gondolatja is kendnek.
Gács mester olyat ordított, hogy a sötétség is szinte pirosan meghasadt tőle.
– Hallgass!
– Hallgatok. De kend is fogja halkabbra a szót – hangzott szelíden a szemtelen jótanács.
Már egymás mellett álltak, s Gács mester a hold világánál a másik arcába figyelt. A füstös képű puskaművesre ismert, aki addig olyan csendes meghúzódó fiú volt, hogy egy hangjára sem tudott visszaemlékezni.
– Boskó – mondta maga is halkabban, s látszott, hogy egy kissé tanácstalanná vált.
– Most még az vagyok.
– Megmondanád talán, hogy mit akarsz.
– Segíteni akarok kendnek. Mert én kendnek minden érzületét tudom. Nem mondom el senkinek, de a kend lelke, mint a feneketlen kút, s Orsika arca benne a holdvilág fehér képe.
Gács mester megadta magát, s csendesedett.
– Igazad van. De látod, mi haszna az egész beszélgetésnek. Legföljebb valami ördögi praktika segítene itt.
– Csakis – helyeselt a füstös képű, és most már az ő szava lett vidámabb és hangosabb.
– Hát akkor mondd meg, mit tehetsz, de azt is, hogy voltaképpen ki vagy.
– Boskó fegyverjavító voltam eddig, de most már megmondhatom, hogy Gegenye ördög vagyok.
S minthogy Gács mester addigra világot gyújtott, s a lábát kémlelte, fölgyűrte a nadrágja szárát, és igazolta magát. A lába bizony – most látta – csakugyan kecskeláb szabású, botrányosan fekete, s fölöttébb szőrös volt.
– De a segítségnek ára van, azt sejtheted.
– A lelkemet akarod-e?
– Ne felejtsd el, hogy nem mesében vagyunk – okosította egyre bizalmasabban Gegenye ördög –, nekem más kell.
Gács mester a feje búbjától a talpáig eleven zaklatás és érdeklődés lett.
– Akár el is mondhattad volna már.
– Ahogy parancsolod. Orsika kisasszony mától kezdve érted eped, ha akarod, s holnap már a tied lehet. De ennek három föltétele van.
– Hadd halljam!
– Az első az, hogy Orsikát, a feleségedet egy éjszakára velem hagyod egy szobában.
– Mindjárt? [218]
– No nem. Majd megtalálom én annak idejét később is. Úgy értsd, hogy akkor, amikor a legkívánatosabbnak ítélem magamnak.
Gács mester egyszerre úgy érezte, hogy a kardja nagyon kíváncsi a Gegenye ördög koponyájának keménységére. De aztán higgadva arra eszmélt, hogy ha Orsika egy életen át az övé lehet, az még mindig több annál, mintha egy kurta éjjel mással is barátkozik.
– Mondd csak a másikat is.
– A másik az, hogy amikor a leggazdagabb leszel, én bekopogok hozzád, és elcipelhető kincseidnek pontosan a felét a magam tarisznyájába rakom.
– Ez még könnyebb, mint az első – vélte Gács mester –, mondhatod is a harmadikat.
Gegenye ördög óvatos kerülővel közeledett a harmadikhoz.
– Özvegy ember vagy, Gács mester, úgye?
– Tudhatod.
– Van egy tízéves kislányod is, Évácska. Hát én tizenhat éves korában eljövök érte, s magammal viszem.
Gács mester rásandított. Nagy pogányságnak látszott előtte, hogy a kislányt is belekeverjék az alkuba, de egy kis gondolkodás után vállat vont.
– Ha ugyan jószántából veled megy.
– Az már az én dolgom. Úgy jön velem, hogy vissza se pillant, ha én vezetem. Előre meg is mondom, hogy ha csak hátranéz, én akár ott is felejtem az úton.
Gács mester próbált küszködni egy darabig, de csak az lett a vége, hogy Gegenye ördög markába csapott.
– Tudod-e, mi a szólásmondás ilyenkor?
– Eb, aki bánja – mondta hiba nélkül az ördög, aki már tapasztalt egyet-mást az emberi környezetben.
– Én nem leszek az, te meg csináld a többit.
Gegenye megcsinálta, s másnap Orsika kisasszony, amikor fölment a toronyba, se szó, se beszéd: az ott vigyázók szeme láttára Gács mester nyakába borult.
– Nem kell több őrködés – mondta –, hiszen kendnek szépültem és virágozok, s bizony kendnek álmodtam minden álmomat.
Még azt meghagyta, hogy ha csakugyan jönne délről egy hetyke vitéz száz lovassal s tizenkét szekérrel, be kell csukni előttük a várkaput. Ezután kézfogvást lépdelt le Gács mesterrel olyan boldogan, mintha minden csillagban az irigység beszédes tündöklését olvasta volna.
Gegenye ördögnek másnap nyoma veszett, s a várban néhány hét múlva csaptak olyan lakodalmat, hogy a juhászkutyák hét mérföldről is Bikla vára felé szimatoltak.
A vár ura Gács mester lett, s hogy könnyű életet élt Orsika mellett, kitetszett abból, hogy egy év múlva jobbadán csak azon tűnődött, hogy mivel is lehet magát a boldogságot fűszerezni. Mert őkelme gondolkodó ember volt, s nagy jó rejlett abban, hogy nála a gondolkodás után serkentő erő a tettrekészségre már nem jutott.
Egy ilyen helyénvaló töprengés közben magához intette a legfiatalabb katonáját a vár faláról. [219]
– Siska vitézem, ereszkedjél csak le egy kicsinyt.
A vitéz elébe pattant, s várta, hogy mi lesz a parancs. Hőségtől pálló gyötrelmes délután volt, s a várúr vörösen törölgette a homlokát.
– Menj csak le, fiam, a pincébe, aztán kutass ki valami nem köznapra való italt. Értesz hozzá, vallasd meg a hordókat, s a legrégibből hozz föl egy kancsóval.
Siska lement, s úgy látszik, derekasan igyekezett megfelelni a szép megbízásnak, mert ugyancsak késett. Végre megjött, de üresen és titokzatosain.
– Nagyuram, baj van.
– No.
– Csapra vertem a legrégibb hordót, hát egy csöpp bort se ereszt.
A várúr nagyon csalódottan pislogott a vitézre.
– Siska vitéz, én téged véltelek a legokosabbnak a várban, ezért is adtam most neked ilyen ékes megbízást. De látom, a te eszed is könnyen fölmondja a szolgálatot.
– Jaj, nagyuram, várjon – legyintett Siska vitéz –, mer csak eddig tart a baj. Ezután már örömet, s okosságot jelentek. Mer, ahogy mondom, csapra verem a hordót, csikarok egyet a csapon, de nem ereszti a tejet. Véltem, hogy üres, hát bizonyosság okáért emelinteni akarok rajta, de biz olyan nehéz lesz egyszerre, mintha színültig volna. Kiveszem a csapot, hát a likon három aranyat pottyant a tenyerembe. Ehol e mind a három.
– Ne mondd!
– Nem is mondom tovább.
Gács várúr fölugrott, és ment Siska vitézzel a pincébe. Odakerült a hasas, bűnös hordóhoz és egy kis tapogatózás után egy szekercével istenesen nekilátott a dongaverésnek. Az lett a vége, hogy nagy bután meg kellett állapítaniuk, hogy az óriási hordó telidestele van arannyal. Pénz, gyűrű, billikom, násfa, lánc volt benne, minden, amitől a szem káprázni tanul.
– Siska vitéz, van-e kendőd? – kérdezte Gács mester.
– Van három is, de a múlt héten rámtört a nyári nátha, most mind a hármat kimosta a szakácsné.
– Jó mély süveged van-e?
– Az van, de csak egy.
Gács mester púpozva telemérte Siska vitéz süvegét arannyal.
– Nesze, de ettől aztán hallgass.
– Még ha elfogy, akkor is.
A hordót lefödték mindenféle limlommal, s a pincére maga Gács várúr fordította rá a kulcsot.
Másnap délután, ahogy szunyókál bent a karosszékben, egyszerre nagyot horkan, mint akit az álomlátás elevensége ráz éberségre. Hát, akit álmában látott, valóságban is csakugyan ott állt előtte, neve szerint nem más, mint Gegenye ördög.
– Kellemes ébredést! – fuvolázta szelíd gúnyosan az ördög, s még meg is hajolt hozzá.
– Hát te! [220]
– Gegenye ördög úgy mondta a többit, mint a szépen megtanult leckét. Szinte szomorú volt a hangja a biztos tudástól.
– Tegnap egy nagy hordó aranyra bukkantál. Ilyen gazdag sohasem leszel, és minthogy a fele az enyém, eljöttem a részemért.
– Ugyan siettél.
– Nem akartam, hogy veszkődj avval is.
Hogy enyhítsen egy kicsit a csipkelődő magyarázaton, vígan hozzátette:
– Hanem mondhatom, még tegnapelőtt se hittem volna, hogy ezért a tartozásért kocogok először.
Gács mester nagyot ásított.
– Későn van már, láthatod magad is. Gyere el holnap.
Gegenye beleegyezett, és elköszönt. Alighogy elhordta az irháját, Gács várúr hívta Siska vitézt.
– Törd az eszed, Siska, mer baj van.
– Csak nem?
– Nagyobb, mint sejtenéd. De eszesnek tudlak, s azért is hívtalak ide. Ha segítesz, még egy süvegmértékkel kaphatsz a tegnapiból.
Ebből Siska még nem sokat értett, s Gács mester éppen ezért egy kis gondolatgereblyézés után közlőbbé vált.
– Egy titkunk már van, legyen belőle kettő – mondta búsan, és elsóhajtozta, hogy milyen egyezséget kötött annak idején az ördöggel. Az egyezség bizony úgy szól, hogy amikor a leggazdagabb lesz, a kincsbeli gazdagságnak pontosan a fele Gegenye ördögé. A rusnya féreg, úgy látszik, pontos apánál nevelődött, mert már hozta is a zsákot.
Siska vitéz gondolkodott egy kicsit, aztán ezt mondta:
– Sebaj. Csak küldje hozzám Gegenye ördögöt, majd én elintézem vele az alkut.
Másnap délelőtt Gegenye megint belábatlankodott. Gács várúr jobb szívvel üdvözölte, de kurtán elszabta vele a szóbeli részt, mintha csak egy alamizsnás barát lett volna.
– Keresd meg Siska vitézt, ő a kincstárosom, majd ő szépen eligazítja a dolgot.
Gegenye ördög kisomfordált, s kereste Siska vitézt. Az nagy készséggel nyomban levezette a pincébe, s elébe tárta a rengeteg kincset.
– Felezd, pajtás!
Az ördög kezdte felezni a maga hitelesített markával, de Siska vitéz rácsudálkozott.
– Hohó! Hát nem tudod, mi a megállapodás? Pontosan a fele a tied, így mondtad. Itt ezer, meg ezerféle pénz, gyűrű, ékszer van, vágd mindeniket kettőbe, mert ez az igazság.
Gegenye ördögöt olyan butává tette a meglepődés, hogy a kérdésével már vesztett is.
– Másként nem lehet?
– Hogy a fekete csudába lehetne, hiszen magad mondottad így. De arra is vigyázz, hogy hajnalig elkészülj vele, mert én tudom, hogy a pokolbeli számítás szerint hajnalban végződik a nap.
– Hogy is kezdjek hozzá – vakarta fejét két kézzel Gegenye. [221]
– Az a te dolgod, legföljebb egy éles baltát adhatok hozzá. De vigyázz, a drágaköveket szét ne tördeld, aztán ügyes legyen a szemmértéked, mert újra kezdjük, ha ugyan elvégzed hajnalig egy tizedét is.
Gegenye ördög erre a sok jámbor intelemre olyant káromkodott, hogy még az aranyak is megcsörrentek tőle.
– Kifogok én még rajtatok, megállj csak. És szinte menekült haragjában.
Félév se múlt el, s ismét jelentkezett őkegyelme. Estrehajlóban fogta el Gács urat az egyik bástyánál, s igen szemérmesen pislogott.
– Jó estét kívánnék!
– Jó estét!
– Én biz itt vagyok megint.
– Látom. Aztán mi jó hírrel?
– Inkább rosszal. Legalábbis én attól tartok. Mer azt kell mondanom, hogy a várúrné asszonyom olyan szép nem lesz soha, mint mostanság.
– Azt magam is így érzem, s eszerint egyforma volna az ízlésünk – vélte Gács várúr, és mivel az adósság adósság, kénytelen-kelletlen beleegyezett abba, hogy Gegenye ördög estefelé kopogjon be a szobájába. De előbb igen butának tetette magát, s ha kínnal is, de mulatott rajta, hogy Gegenye ördög a tapintatos nagy köntörfalazásból hogyan kerül a közepébe annak, ami a jövetele szándékát jelenti.
Belül azonban nagyon elfanyalodott Gács mester képe, s alighogy az ördögszag eltakarodott, szaladt is Siska vitézhez, és föltárta búját-bánatát.
– Még egy titkot kapsz, Siska vitéz.
– No.
Gács mester ellehegte az egyesség második részét, s megjövendölte magának azt is, hogy az nyilván csupa rút vétek lesz, ahogyan ezen az éjszakán aludni fog.
De Siska vitéz a szemébe nevetett.
– Nem lesz semmi baj, váruram. Csak vacsora után egy jó adag hascsikarót adjon titokban az asszonynak. Mer egy kiadós görcstől a toronymagas vágy is elkenődik.
Gács uram megtette, s amikor este Gegenye ördög bevidámodott hozzá, igen szomorú képpel csinálta neki a viszontlátás örömét.
– Baj van, Gegenye.
– Mi a baj?
– Beteg az asszony.
– Az semmi. Beállítok hozzá mint orvos. Csak könnyítek a dolgomon – szemtelenkedett az ördög.
Be is kopogott, s az asszony, noha már egy kissé gyengének érezte magát, úgy tárta felé a kezét, mintha legalább száz év óta várakozott volna rá. Gegenye el is érte, hogy az asszony a mellére borult, s látatlanban még a gyapjas haját is nagy szeretettel simogatta. De amikor ő is alább merészkedett a simogatásával, nyilván a jó izgalomtól egy görcsroham úgy eszméletre térítette mind a kettőjüket, hogy attól is Gegenye ördög fogta a bal pofáját. El is iszkolt [222] a kínlódó asszony ágyától olyan szégyennel s csalódással, hogy egy hétig még a kovácsszurok sem kellett neki, holott az ördögök asztalán az a legjobb csemege.
Négy esztendeig azután csönd volt. Négy év múlva egy szép napot ismét csak csúnyává rontott a várban Gegenye megjelenése.
– Évácskáért jöttem – mondotta olyan hangon, mint a gyerek, akit tejért menesztettek a szomszédba.
– Várj itt – felelte Gács várúr, s rögvest futott Siska vitézhez.
– Még csak egy nehézség van, vitézem, de ez a legnagyobb. Évácskáért, a lányomért jött el Gegenye ördög.
Erre már Siska vitéz is kezdte a hüledezést. De a vége mégse ijedtség, hanem haragos föllobbanás lett.
– Nem átallotta, Gács uram, még őtet is belekeverni az alkuba?
Gács úr igen aprókat pillogott.
– Nem tenném a mostani eszemmel, de tudod, akkó az a vakság vert meg, amikor csak egyet lát az ember.
Siska vitéznek lett volna vélekedése a vakságról, de jobbnak gondolta minél kurtábbra fogni a dolgot.
– Szép rokonságra fanyalodott kend is: ördög apósának lenni. De beszéljen má, hogy is szól az egyezség.
– Az úgy vót – kezdte restelkedve Gács várúr –, hogy Gegenye ördög azt mondta, hogy: „Van ugye egy tízéves lányod is?” „Van” – feleltem neki. – „Hát tizenhatéves korában eljövök érte, s viszem.” Mentségemre legyen, hogy ellenvetést tettem, hogy csak úgy adom, ha szívesen megy vele. De Gegenye fogadkozott, hogy azt bízzam rá, mer a lány vissza se néz, ha ő egyszer vezetni kezdi. Ha visszapillant, ott is hagyja az úton.
– No Isten csudája – sóhajtott Siska vitéz –, hogy még ebbe a szörnyű históriába is belekeveredett valami biztató.
Gács várúr még mindig olyan bajba esett volt, hogy Siska vitéz merte a keményebb hangot használni tovább is.
– De tudja-e, hogy ha megmentem Évácskát, nem kendnek mentem meg, hanem magamnak.
Erre a fogadkozásra megbátorodott egy kicsit Gács mester is.
– Akkor pedig így is, úgy is ördög apósa leszek. Az is lehet tán, hogy így még inkább. De azért csak mentsd, ahogy tudod.
Fejcsóválva ugyan, de erre a vélekedésre Siska vitéz is elmosolyodott. Aztán megindultak mind a ketten arrafelé, ahol Gegenye ördög türelmetlenkedett a menyasszonyáért.
– Csak késztesse útra Évácskát – súgta Gács mesternek Siska vitéz –, s hagyja hogy menjenek. A többit majd én végzem.
Gegenye ördög beljebb került a bokrétás kalapjával. Amikor Évácska a szemébe nézett, először majd halálra rémült, de aztán ahogy nézte tovább, az ijedtsége elkezdett olyan boldog mosolygássá válni az arcán, hogy szinte rózsa illata lett neki.
– Hát itt a jövendőbelid, Évácska. Mégy-e vele?
– Megyek – suttogta Évácska, s mert Gegenye nagyon sürgette a menést, csakhamar készen is állott az útra.
– Akkor hát búcsúzzunk – ajánlotta Gegenye izgatottan –, [223] de csak úgy futtában, mert a kocsim messze az erdőben van, s addig gyalog kell mennünk.
Karonfogva elindultak, s mikor már néhány száz lépésre voltak a lekanyarodó úton, Siska vitéz lóra kapott egyik pajtásával.
– Most ide süss, cimbora – okosította a másikat –, halkan a nyomukba kerülünk, egészen a közelükbe. Akkor te egyebet se teszel, csak dicséred Évácskát, hogy micsoda gyönyörű teremtés. De ki nem fogysz a szóból, érted-e?
– Hazugság nélkül is menni fog – nyugtatta meg a jó pajtás –, de ha éppen kell, úgy megnagyítom a szépségét, hogy no.
Tíz perc múlva a ballagó pár mögött poroszkáltak, s rákezdte a koma a lánydicsérést úgy, hogy lassan-lassan már szinte helytelenséggé kezdett válni. Gegenye ördög füle ugyancsak mosolygott, sőt tüzelt is tőle, de Évácska olyan elgyönyörködötten nézett a párjára, hogy tán a felét se hallotta a dicsérő szavaknak. Éppen a legszebb bókok hullottak rá, amikor Siska vitéz olyat nevetett, hogy attól mégis csak megzavarodott egy kicsit Évácska is.
– Ezt a lányt dicséred, pajtás? Hisz ennek olyan innen-lóg, oda-rogy lába van, hogy egy-kettő kiferdíti a cipője sarkát. Nézd csak, la!
No Évácska se lett volna lány, ha erre ijedten nem pillant hátra, hogy csakugyan kikoptatta-e a cipellője sarkát, s hogy ki az, aki ígyen vélekedik róla. Abban a pillanatban megtört a varázs, és Évácska egy kis szemdörzsölés megzavart pislogás után csodálkozva fölkiáltott.
– Ni-ni, Siska vitéz!
Még ő ámuldozott, s úgy érdeklődött, mintha ő volna okosabb helyzetben.
– Mi szél hozta errefelé?
Siska vitézt erre a jámbor kérdésre egy kicsit megcsípte a tűz.
– Csak azt kérdezem, Évácska kisasszony, hogy kit választ: minket-e, vagy azt a dali kormost, ott ni?
Amikor Évácska visszapillantott a kormosra, már olyan kacagtató figurának látta, hogy nevettében a kis lábait is össze kellett szorítania. Erre aztán Gegenye ördög is múlhatatlannak vélte az elpárolgást. Egy lángkéve csapott föl a földből, s az úgy magával szippantotta Gegenyét, mintha csak a saját dühe emésztette volna meg. A másik pillanatban már csak rossz füstszag maradt az egész Gegenye-históriából.
Így aztán pap elé mégis Siska vitéz készült Évácskával. Holdújulásig meg is volt az esküvő olyan helyre lagzival, hogy a muzsikás cigányok se bírták tovább egy hétnél a nagy vigasságot. Egy hét múlva valamennyi kereket oldott a várból, s úgy beszélik, hogy egy se pihent meg a másik megyéig. [224]