Folyóiratok

Kalangya, VIII. évfolyam (1939. május) 5. szám

Kázmér Ernő: Babits

Mit jelent Babits, mint író? A szellem embereinek melyik osztályába tartozik? Nem lehet e kérdések elől elkanyarodni, de nehéz tökéletes feleletet adni. Nehéz volt addig, amíg ő maga nem vallott önmagáról, és nem festette meg önarcképét a formáknak, színeknek azzal a nyugodt, magától értetődő, kristálytiszta látásával, ami a mélyen átérzett emberiség hitében, a test, a lélek és a világ teljes egységében fogant művészetté. Az önarckép itt van előttünk. Keresztülkasul az életemen. Szerény cím. A tizenhárom cikk, amit új könyvében összegyűjt, kevesebb is, több is az önarcképnél. Mindig szűkszavú volt. Életéről alig tudtunk többet azoknál az adatoknál, amelyeket bármelyik lexikon tartalmaz. Lírájában is alig árul el valamit önmagáról:
„Engem nem látott senki még. S az évek
suhantak. Minden évben egy-egy fátyol
hullott le rólam: mégis csupa fátyol
a lelkem; s búsan hátrálnak az évek.”
A fiatal Babits nyugtalan lobogása szemérmesen húzódott vissza onnan, ahol önmagára fordulhatott volna. A világnak, a dolgoknak külső és belső megismerése jobban érdekelte, mint az Én lelki válsága. Szemérmes költő. Csak háborús éveiből, férfikora lírájából csap ki itt-ott egy-egy nyugtalanító valóság, megrendült panasz, amelynek végső következményeként csöndre, magányra áhítozik. Legutolsó versei közeledést mutatnak a nagy leszámoláshoz, megbékülést a halál tudatával. Ezekben a versekben már felbukkan a múltra való visszaemlékezés, és a halálélményt megelőző testi szenvedés kínja, de itt is inkább a Minden szenvedése érdekli, saját fájdalmát elhallgatja. Tanulmányaiban már többet árul el önmagáról, szellemi forrongásairól és örök szomjúságáról. Aki egy régebbi kis írására, Az én könyvtáramra visszaemlékezik, az még ma is csodálattal gondol erre a pár oldalas lelki és szellemi vallomására, amely lelkiségéről sok bensőséges, személyes vonatkozásnál többet, maradandóbbat ad.
A Keresztülkasul az életemen mint már mondottuk, kevesebb is, több is az életrajznál. Kevesebb azért, mert az új könyvnek alig két-három lejegyzéséből tudunk csak szűkös, összefüggéstelen életrajzi adatokat kihámozni, – a Curriculum vitaere és a Fogarasra gondolok itt –, de viszont több annál, mert amit valamennyi írásában hangsúlyoz, az már a háború utáni Magyarországnak az a szellemtörténete, lelki és erkölcsi magatartása, melynek gondolati tényezői egyedül Babits Mihály műveiből sugározhatnak felénk éppen úgy, mint a Dreyfus-válság Franciaországának képe Charles Peguy Cahiersjából. De Peguy harcos típus [212] volt a szellemi embereknek abból az életformájából, amely a néptest külső és belső életfolyamataiban, a népszellem lényegében a haza teljességét, tisztaságát féltette. Látta a mintaszerű és katolikus emberséggel szemben feltartóztathatatlanul felsorakozó, lapos hazafiságnak, a műszaki haladásnak és a pénzzsarnokságnak világát, s amikor nem volt más menekvése, a szellemi harcosból, testi harcos lett. Ott is maradt. A Marnénál 1914 szeptemberében. Babits Mihály a türelem, a megadás embere. Szellemének szenvedése telítve teste fájdalmával, azzal a keresztényi fájdalommal, mely erősítést ad a szenvedéshez. Ő is látja a nyers kor iramát, mely megveti a szellem kapcsolatait, a „hazafiság korának” nevezi magát. Babits megtagadja századunkat, ezt a szellemi kapcsolatokat megbontó, faji és osztálytagozódást jelentő kort. A szabadelvű XIX. századot nevezi a tiszta hazafiság korának, mert „egyenlő jogok birtokosaivá, s közös kultúra és hagyomány részeseivé tette” az emberiséget. „Tömeg és nemzet” a címe annak a tanulmánynak, melynek gondolatmenetét próbáltuk ide tömöríteni, s a babitsi gondolat főbb mozzanataira rámutatni. Az erkölcsi gondolat megindultsága ez, s az erőt a klasszikus mintaképek szépsége, a katolikus lélek szeretete adja, s ezt adja tovább annak az ifjúságnak, amely tanácsot, bátorítást vár attól, akinek azonban esze ágában sincs az a naivság, hogy beleszóljon az eseményekbe. „Ez nem az én terem, a költő itt idegen madár” – mondja Babits. S ezzel a lemondásban rejlő erő fegyelmezettségével külsőleg is, belsőleg is szabad marad, hogy a lélek világára összpontosuljon. Pedig érzi a Mát, és nem tud tőle elszakadni. Levelet kap Madridból, az ostromlott fővárosból, amelynek képe látományszerűen emelkedik eléje. A földalatti közlekedik, a színházak játszanak, közben a barikádok és „a lövészárok telefonhálózata be van kapcsolva a városi vezetékbe. A halál be van kapcsolva az életbe”. A levélből egy tizenhatodik századbeli spanyol szonett hull ki. Egy Madridba szakadt magyar küldi, s felhívja reá a költő figyelmét. De egy szót sem ír a bombazáporról, a vészszirénákról. „Íme a kultúra mámorosa, aki az Apokalipszis borzalmas küszöbén csak annál nagyobb kortyokban szürcsöli nélkülözhetetlen italát.” Babits számára a levél tökéletes jelkép és példa. Eleven cáfolatai annak a lemondó kórmeghatározásnak, melyet a szellem mai orvosi tanácsadói kézlegyintéssel adnak az európai kultúráról.
Hozzánk legközelebb az önéletrajzszerű írások, vázlatok állanak, ezek az emlékek áradatától átforrósodott vallomások, amelyekben a költő egy sorozat életminiatűrt ír, hogy bennük a világ ütőerét tapintó biztonságában, az Én és a Világkép örök kapcsolataira mutasson. A Curriculum vitae-ben élete kezdetéről, erről a távoli idillről beszél, s a mustostökről, amit születése előtt édesanyja megkívánt. Az otthoni must édes zamatában és a mustostök [213] konyhai titkában sorsa alakulását szeretné hinni, azt a családi és hivatali vonalon előkészített szabályos békepályafutást, melyet az a nyári nap tört derékba, amikor a vonatok olyan valószínűtlenül sokat kezdtek késni. Itt mondja azt, hogy „nem kell hinni, hogy aki könyvekbe menekül, okvetlenül az élet elől akar szökni. Sokszor inkább tágítani akarja életét, több életre szomjas, mint amennyit kora s végzete kiosztott”. Ezzel a mondattal emelkedik fel Babits az emlékekből az eszményiséghez, az eszményiségnek ahhoz a valóságához, amely a mindent megismerés felé vezette. A könyvtől az írás tragédiájáig, az egyén belső küzdelmétől az emberiség szenvedéséig. S milyen friss, milyen csodálatosan tiszta másik írása: a Fogaras. Látjuk a könyvekbe temetkezett költőt, amint a korai alkony ráköszönt, és „az asztalon kitárt Homéroszra lila árnyat vet”. Vele megyünk a vidékies cukrászdába sűrű, bivalytejes kávét inni, és vele sétálunk a füstös, oláhcigányos, havasaljai utcákon, melyeken csillogó szemű, elhasználatlan népi erejükkel megbabonázott kamaszok köszöntik tanárukat, aki ebből a Balkánra csúszott kisvárosból, az ősi, népi elemeknek ebből a fészkéből érkezett meg Budapestre, az új látások, az új látomások nemzedékéhez, a Nyugat első generációjához. A Szekszárdi kadarka a régi magyar életnek, a pincéző, kvaterkázó, szüretelő magyaroknak, a régi Magyarországnak a mulandóság mélyén lappangó táji, lelki képe, ami a költő verseinek hátteréből csupa látási képül, vonalul, színül, tájul kerül ki:
„tikkadt tücsökdal zeng a bús vidéken,
s tikkadt lelkemben zeng a bús vidék”
De míg a Vergilius szerint szüretelő kaputos magyar őseit, a présházban Sévigné asszony könyveit franciául olvasó nagynénit idézi, ő maga a kadarka áradó mámorában, Verlaine-t és Wilde-t fordít, s a szekszárdi szőlőhegyről így látott Párizsig, Londonig és más mámorokig.
A tömeg és a nemzet című világszemléleti cikkében, ha szabad úgy nevezni, S. O. S. kiáltásában a költő mondja: „Hannibal ante portas. Végünk van.” Ugyanebben a cikkében írja, hogy „a nemzet néha csak egy-két emberben élt, míg az utcán ezren ordítoztak.” Babits ezeket a nemzetben élő és a nemzetet jelentő magyarokat, Kölcseyt, Széchényit és a mai Vörösmartyt is láttatja és a mai tömegnépuralom hamis eszményeivel szemben, a tizenkilencedik század szabadságeszméinek ezekre a nagy magyarjaira figyelmeztet. Kölcseyt így jellemzi: „Finom, nyugati elme, kiművelt, aggodalmasan szigorú, s óvatos; hazáját a nagy európai kultúrközösségben óhajtja látni.” Széchényi korát a mával hasonlítja össze. „A hazafiság válságát éljük Európában! Rettenetes és vészekkel terhes válság, amilyent nem ismer még a világtörténelem. S ez válságos pillanata egyúttal annak a nagy kísérletnek is, ame[214]lyet a magyar nemzet életével játszik a sors! Egész létünk és minden értékünk kockán van. Éppen úgy, mint Széchényi idejében. Legéletbevágóbb kérdéseink azok, melyek neki egészen egyéni és személyes problémái voltak. A magyarság és az emberiség viszonya!” Ez Babits nagy problémája is. Emlékezzünk vissza a Nyugat 1924. májusi Babits-számában adott vallomására: „Magyar vagyok; lelkem, érzésem örökséget kapott, melyet nem dobok el: a világot nem szegényíteni kell, hanem gazdagítani. Hogy szolgálhatom az emberiséget, ha nem őrzök magamban minden színt, minden kincset, ami az emberiséget gazdagíthatja. A magyarság színét, a magyarság kincsét! De mily balga volnék, ha ugyanakkor más színt, más kincset el akarnék venni, vagy gyengíteni!” Vörösmarty, az esztétikus Babitsnak nagy rátalálása. A világirodalom karavánútjáról tért akkor vissza, és ugyanakkor ért el Vörösmartyhoz is, akinek klasszikus álarca mögött a romantika lázát és rendbontó nyugtalanságát látta. Az ifjú és a férfi Vörösmartyról írott, s 1917-ben Irodalmi problémák c. kötetében megjelent tanulmányait egészíti ki A mai Vörösmartyról írott mostani tanulmánya. Vörösmartyban az európai események nagy váteszét látja, azt a véresen időszerű költőt, akit „nem is a témák és a gondolatok, hanem az érzés, mely ilyeneket mondat vele, »mint őrült sír«, vagy ami a következő strófában van: »az ember fáj a földnek« tesznek aktuálissá.”
Van még két cikke, melyekről külön kell beszélnünk. Azért is, mert a babitsi líra megértéséhez, a babitsi kísérletező, kereső nyugtalanság elszánt útjaihoz érdekes adatokat szolgáltatnak. A titokzatos mesterség – a költészet, amelyet nem jó elemezni, a költői jóslatokat vagy a részegség különös nemében zengő költői ihleteket józansággal, logikával nézni. Madách és Ady egy-egy strófáját idézi, gondolatokat, amelyek a vers formája mögött bújtak meg, s úgy tüzesítik azt át, mint üvegbúrát a hatalmas villanykörte. Ha azonban közelebbről vizsgálva a próza józanságával közeledünk hozzájuk, semmitmondóvá válnak. Hasonló, könnyű játékot idéz a Teremtő utánzás, a költő műhelytitkainak ez a hamvasan friss lejegyzése, boldog ifjúkorának olvasmányaira való utalása, első irodalmi kísérleteinek felsorolása, amikor „új és új szellemi birodalom sejtelmeivel izgult, amint egy-egy új író neve kezdett zengeni körülötte”. Akkor kívánta meg a teremtő utánzást, hasonlót írni, és valóban a nagyság emelkedettsége kell hozzá, hogy egy jelentősebb novellájáról ő maga mondja, hogy az éppen úgy az utánzás terméke, mint az a nem létező Jeopardy, akit két íróbarátjával kitalálva megpróbáltak divatba hozni. Apró jelek mutatták, nem is sikertelenül. A vélt nagy ausztráliai író vágyálom volt, amellyel a pastiche, a Karinthy-paródia akkori divatjában, jólesett tréfálkozni, és irodalmi nagyképűsködőket becsapni.
Ennek a kötetnek, mint megannyi Babits-prózának, az a meg[215]vesztegető varázsa, hogy legkisebb gondolattöredékén is a költő, a bíráló és a bölcselkedő szerencsés együttese mutatkozik. Érezni, hogy ő ma a legnagyobb magyar, de egyúttal az az európai tanulmányíró is, akinek számára csak egyetlen igazság van, az „egyetemes érvényű, minden fajokon és századokon felül álló” igazság. Hogy századunk magyar irodalma Babitsban olyan nagyszerű tanulmányírót kapott, számos kedvező körülménynek köszönhető. Mindenre szomjas egyetemes tudásának, nagyszerű nyelvészkedő hajlamának és érzékének, s a Kártyavár leleplezésében megbújó nagyszerű közíró regényírói keserűségének. Ezek a tulajdonságok mind olyan kézzelfogható irodalmi elemek, amelyekből az az alapos ismeretű, érett bölcsességű, finom érzékenységű, különlegesen sokoldalú tanulmányíró kiformálódhatott. Babits a szellem birodalmába való merész útjairól mindig lírai hevületű, de az eszmék súlyát, a gondolatok jelentőségét és a formák értékét hangsúlyozó bizonyítékokkal tért vissza. Gondoljunk csak első tanulmányaira, így a szagokról és illatokról írt, könnyed formájában is az érzékelés ösztönére mutató írására; idézzük angol irodalmi miniatűrjeit; az Ágoston-tanulmány sugárzó okfejtését vagy az Írástudók árulásához hozzászóló, s a feltépett tömegindulatokkal, igaz öntudatossággal szembenéző világszemléleti harcbaállását; a magyar tanulmányokat és a nagyszerű szellemtörténeti falfestménnyé szélesített európai irodalom történelmét. A szüntelenül kereső, az örökké ismeretekre, tanulásra és tanításra vágyódó Mester nagy és művészi alkotásai ezek a tanulmányok, amelyek az eszmények tiszteletének kiapadhatatlan forrásából patakzanak. A Keresztülkasul az életemen is tanulmánykötet, de mégis valami más. Valami egészen friss, meglepő, a remekművekről soha le nem kopó, örök, arany ragyogásával világító vallomás, élettörténet, amelyben azonban inkább az eszmék belső izzása, mint a külső események a döntők. Egymással szervesen alig összefüggő, de mégis egy életszakaszról beszámoló írások ezek, amelyekben a babitsi kései Ősz lehunyni készülő napsugarában – mint a szekszárdi szőlőhegy hangulatában – megfürdött stílusnak sokszor szinte öntudatlan szépségéből kel ki a gondolat, és fejlődik tovább korunk és napjaink szellemtörténetének avval a halhatatlan visszhangjával, amelyhez hasonlót ma Európában egyedül Thomas Mann kritikai írásai ébresztenek.
Boldog az a nemzet és boldog az az irodalom, amely Babits Mihályt magáénak vallhatja. Boldog lesz az az ifjúság is, amely napjaink lázát majd egyszer az ő időtlen tisztaságán át fogja látni. [216]