Folyóiratok

Kalangya, VIII. évfolyam (1939. május) 5. szám

Németh László: VII. Gergely

Szereplők:
VII. Gergely
Ottó, ostiai püspök
Hugó, clunyi apát
Matild, toscanai grófnő
Ágnes császárné, Henrik anyja
Adelhaid, Henrik anyósa
Donizó, várnagy
Péter, kancellár
Desiderius apát
Trieri Udo, Roland, Crestentius – követek
Róbert király
Bíborosok, barátok, nemesek
Követek, katonák
Mesterember

Negyedik felvonás
(Nagy fogadóterem a Lateránban. A zsinatok a szomszédos San Giovanniban tartatnak, de egy nagyobb küldöttség, zarándokcsapat a római magisztrátus vagy a bíboros testület befogadására ez a helyiség a legalkalmasabb. Az eredeti, konstantini építkezésből a lateráni színekben itt maradt meg a legtöbb. Az idő munkáját csak a nagy elhanyagoltság s a megváltozott ízlésre valló restaurálások mutatják. A falak festését legtöbb helyen mész borítja, a pápai trón mellett álló oszlopok közül csak az egyik marad meg régi alakjában, különben újabb téglapillérek helyettesítik az oszlopokat. A szín jobb oldalán kis ajtajú folyosó vezet, a kiosztrón át a Laterán templomába. A szín hátterét két oszlop három részre osztja. Jobbról a második felvonásbeli váróba vezető elég széles lépcső, balról magasan két hatalmas ablak, egyik le van akasztva, úgyhogy azon át kilátni a szabadba; a többin máriaüveggel foltozott achátlapok szűrik a külső világosságot. Az oszlopok közt lépcsőnyi magas kőemelvény azon egy elefántcsonttal kirakott fekete karosszék, a pápa trónja. Balról szélesebb bejáró vezet a Laterán előcsarnokaiba. A felvonás szürkülettel kezdődik; a nyitvahagyott ablakban lehalványodó csillag, s a helyiség denevéreknek való világítása jelzi a napszakot. Csakhogy e terem denevérei nem a magasban suhognak, hanem a padló mozaikján sötét reverendákban. Tizenöt-húsz pap, a bíboros testület várja a pápát olvasómorzsolás séta és suttogó beszéd közt. Ide-oda áramolnak, s közben hol az egyik, hol a másik kerül a nézőtér elé. Ez a hullámzó séta, imádkozás, suttogás két góc körül képez időről-időre részben összebújó, részben csak oda-odaleső csoportokat: Péter kancellár körül az elégedetlen, sötétebb és óvatosabb kisebbség, Ottó körül a hívek és közömbösök.) [193]
Péter (halkan egy hozzászegődött bíboroshoz): Maga az Isten határozott ellene. Henriknek kellett volna azon év augusztusáig meghalnia, s épp ellenkezőleg, az ellenkirály, Rudolf esett le a lóról halálosan.
Bíboros: Henrik pedig már harmadszor szállt le Róma alá, s a Leó-városból néz velünk farkasszemet.
Egy másik bíboros (elcsípve a szót): Már nem a Leó-városból. Amióta Dél-Itáliából visszajött, itt táboroz a Porta S. Giovanni alatt.
Péter: Biztosan tudod ezt?
Bíboros: Olyanoktól, akik kinn voltak nála…
Péter: Hallottatok valamit a tárgyalásokról? (Az első bíboros leválik a csoportról.)
Egy harmadik bíboros: Előbb-utóbb átadják neki a várost, s minket a király Gergely mellett talál eskünkkel hozzáláncoltan (Egy negyedik bíboros lép hozzájuk, lesi, hogy mondjanak valamit, de azok zavartan szétoszlanak, a bíboros most Ottó felé fordul, aki a háttérből két-három bíborossal előrejön.)
Ottó: A házából kiperzselt parasztnak megbocsátjuk, ha bőgő marháit a hegyekbe hajtva azt hiszi, hogy feldúlt falujával az egész ország, sőt talán az egész világ elveszett. Nekünk bíbornokoknak tudnunk kell, hogy a kereszténység nemcsak Rómából áll.
Egy bíbornok: Igaz, de mire mondod ezt?
Ottó: Henrikre és magunkra. Az, aki minket ostromol, maga is ostromlott. Ha gyöngék nem leszünk, Henriket veszi be a világ, s nem minket ő.
Egy bíbornok: Leó, az archipresbiter és tizenegy társa, sajnos, a parasztokkal tartottak.
Ottó: Elég fájdalom az egyháznak, hogy valaha bíborosai voltak. (A csoport hátrább sodródik, a pápai szék felé.)
Péter (két bíboros kísérőjével előrekerül): A regisztrumokban nincsen példa rá, hogy egy pápa környezetéből ennyien ellenefordultak volna. Vagy az archipresbiter, az archidiakónus, az oblatorianus, a sereniarius, a legfőbb tisztségek hordozói mind az ördög sugallatára vallottak ellene, ahogy a pápa az ellenségeiről mondani szokta?
Egy öregebb bíboros: S hagyján még, hogy a Sándor pápáról rámaradtak átallottak de az ő teremtményei, mint Theodin, aki tőle kapta a kalapot.
Másik bíboros: S az elszakadtak száma, csak a bíbornokokat értem, aligha áll meg a tizenkettőnél, ha azt az esküt belőlünk ki nem veszi.
Péter: Kérdés, kötelez-e az ilyen eskü. Ő maga oldotta fel a milanói Ottót hasonló esetben.
Egy bíboros: A csőcseléket izgatta fel ellenünk, s mint hajtókkal a vadat, úgy szorította velük papjait, a szent testületet, e szívünk ellen való eskübe bele.
Az öregebb bíboros: Az ember, különösen ha öreg, mégis nehezen meri az eskü kötelét magán elmetszeni. [194]
Péter: Nem kellene messze menned egy másik pápa fölmentéséért.
Ottó (most már népesebb csoporttal jön előre): Nagy szégyen volna, ha most, amikor az egész kereszténység kettészakadt, s az igazság és hamisság egy évszázadra vagy még többre készülnek maguk közt az örök birtokpert eldönteni, épp Róma veszítse el kishitű megtiltással, az ügyet. A pápa szigorát ezzel magyarázzátok. Neki fáj legjobban, hogy túszokat kell szednie a kardjukkal tartozóktól, s esküt a papi esküvel hozzáfűzöttektől. De engedheti-e, hogy az embergyengeség elveszítse ezt a várost, mely nemcsak emberek jószága, de Isten királyságának is bástyája? Ahogy beteg ember létére ő vetette magát a Leó-városon tört résbe, úgy dobja magát e város lelkén tört résekre is.
Egy a hallgatók közül: Én azt hallottam, hogy Henrik elvonulni készül.
Egy másik: Vesztegetne-e annyit akkor, mint teszi. A bizánci császártól a normannok megfékezésére vett arany, úgy mondják, mind ide szivárog be.
Ottó: Ebből is láthatjátok, milyen kevés reménye van a fegyvereiben. Örüljünk, hogy a megvásárolható leánynak szigorú apja van. (Ottóék csoportja hátrább húzódik kissé, s megint a Péter négy-öt embere beszél, de most már erősen a szín bal felébe húzódva )
Péter: Ami erőmből telt a békéltetésre, mindent elkövettem. De hiába. Canossa őt megszédítette. Mezítláb akarja látni a királyt.
Egyik bíboros: Nem azt többé, még nyáron sem.
Másik bíboros: De miben bízik hát őmakacssága? A normann királyban talán?
Péter: Abban bízhat; a római nemesség előbb kikúszik Henrikért térden, minthogy Róbert idejöjjön lovon.
Egy bíboros a másik csoportból (Ottóhoz): Nézd Péter kancellárt.
Egy másik: Úgy járkál, mint aki szeretné áthelyezni a hivatalát.
Egy harmadik: Szívesebben lenne odakinn tizenharmadik, mint idebenn kancellár.
Egy bíboros (Péterhez): Vigyázz, Hildebrand birkái minket néznek. (A csoport szétoszlik, Péter Ottóhoz lép.)
Péter: Mit csinál a pápa? Jól állhat az ügye, hogy bíborosainak más dolguk sincsen, mint ebben a hodályban föl-alá járni, s náthát fogni.
Ottó: Tudod, hogy a hajnal az imádság ideje nála. S ha hosszú a hajnal, Róma nagy gondja teszi.
Péter: Mért nem számoltat valamelyik kegyencével össze? Ha csak azért kell idejönnünk, hogy lássa, megvagyunk-e, erre elég egy lovász, aki valaha Matild kengyelét tartotta, és csak olyan jó, mint ő maga.
Ottó: Gergelynek csak addig voltak kegyencei, amíg szerencséje. Ma már csak hívei vannak. [195]
(Az oldalsó bejárónál zaj, dulakodás; „senki sem jöhet be”, „félre” kiáltások; a betódulók egy alabárdost, aki az ajtó előtt őrködött, a terem közepére taszítanak. A papok ijedten húzódnak a szín jobb felébe, a laterani lejáró oldalára. A másik oldalt a beözönlött nemesi küldöttség foglalja el.)
Az ellökött katona föltápászkodva: Hé, Donizó.
(A váróba vezető lépcsőről, mely idáig teljes szürkeségben volt, egy köpenyébe burkolózott alak egyenesedik fel, Donizó, a Matild várnagya szunyókált házőrző kutyaként a pápa lakása előtt. A kiáltásra még néhány alabárdos rohan elő.)
Donizó (a betódulók elé ugrik, s egyenes kardját hüvelyestől maga elé állítja): Ne tovább. (A katonákhoz.) Megmondtam, vigyázz a küszöbre.
Katona: Úgy löktek be rajta, uram. A római őrség nevetve nézte, hogy taszigálnak maguk előtt. Egy kőszálat sem mernék ily csőcselékkel védelmezni, nem Rómát.
Egy római nemes: A gazdáikat lökdösnék, szamár? Ismerik a római magisztrátust.
Donizó: Én is ismerem a római magisztrátust.
Egy nemes: Akkor vezess a pápához.
Donizó: A pápának nincs szüksége a római magisztrátusra.
Nemes: Ne merd az utunkat állni. Nagy, sürgős ügyben…
Donizó: Ha az aranyat hoztátok, letehetitek.
Többen: Miféle aranyat?
Donizó: Amit Henrik kapott a normannok ellen. A bizáncit… Csak ne tettesd magad, Crestentius. Mindenki tudja, hogy Róma falain lyukak vannak, s aki odatartja alá a süvegét, arannyal lesz tele. A jó Henrik annyira szereti a várost, hogy nem volt szíve a normannra költeni a pénzt.
Crestentius: Szemtelen vagy, cseléd.
Nemes: Azt hiszi, most is a grófnőjével szájal.
Másik: Gyalázat, hogy egy szakállas komorna…
Donizó: Komorna? Mondj dajkát. Vagy nem tudod, hogy fiaitokat én dajkálom? Ott ülnek túl a folyón, a Teodrik sírjában, s az én szőrös pesztráim vigyáznak rájuk. Most igazán angyalvár az az otromba torony; a ti őrangyalaitok ülnek benn, s óvják lelketek üdvét s hűségteket.
Crestentius (Ottóhoz): Ez az arcátlan zsoldos olyanra fakaszt, ami nem volt szándékunkban.
Ottó (Donizóhoz): A szentatyától van parancsod, hogy senkit be ne engedj?
Donizó: Tőle, de magamat is szórakoztat, hogy ilyen urakat tartóztathatok. Jámbor úrnőm, ami templom volt Toscanában, mind kifosztotta, csakhogy ezt a mocsárban fürdő, romokra rakott, dögvész szagú várost megvédhessük. Számlálhatatlan tömjéntartót, keresztet, ereklyeládákat, oltárfödőket, arany- és ezüstkoronákat olvasztott be, a csodatevő csontok fenyőládába kerültek, s én magam hétszáz font ezüsttel és kilenc font arannyal nyomtam meg öszvéreink hátát Rómába jövet. Érdemes volt ilyen rimáért. Olyan pénzes udvarlók mellett, mint Henrik vagy Alexios, [196] a mi özvegyasszony-fillérünk meg se kottyan. (Rájuk förmed.) Ki innen! A pápa látni sem akar benneteket!
Többen (kardot rántanak): Fattyú. (Ottó s több bíboros az összecsapók közé vetik magukat; fenn, a lépcsőn megjelenik Gergely. Az előző felvonásban csak beteg és öreg volt, most összetört.)
Gergely: Mi van itt?
Donizó: Hajnali látogatás. A római magisztrátus eljött megkérdezni, hogy mit álmodtunk.
Crestentius: Az ügy mentse, hogy hívatlan jöttünk.
Gergely: A ti ügyetek: a fal. A Leó-város nem esik el, ha azzal törődtök.
Egy öregebb nemes: Harmadéve tart, atyám, e hercehurca. Ha a tél visszavonul a hegyekre, Henrik száll le, s három télként dúlja határunkat. Róma körül nemcsak tanya, nyáriház, vityilló nincsen épségben már, de az utolsó olajfa is kivágva, fölpörkölve; a szőlők és gyümölcsösök gyökérről nőtt vadhajtásaikkal emlékeznek az elpusztult törzsre és gyümölcsösre. A tűz arat, ahol a paraszt vetett, de lassan paraszt sem lesz már, ha ekkora éhínségben volna is mag a vetésre. A király emberei a kint talált szolgákat megölik, vagy rémítésre csonkán kergetik haza. A város környéke tele csontvázakkal: soká ez nem tarthat már.
Gergely: A kiátkozott készül visszavonulni.
Öreg nemes: Ha úgy volna is, jövőre új sereget hoz ránk. Harmadéve a Szent Péter alatt majd egy szálig elvitte őket a dög, s a következő évben egy vértessel sem voltak kevesebben. Németország minden évben kivet magából egy csordát bennünket délieket fosztogatni. Másképp kell elhárítani őket.
Másik nemes: Tartós békére vágyik a világ.
Többen: Úgy van. (A bíborosok egy része is helyesel.)
Gergely: De hogy gondoljátok hát? Menjek ki a kapuk elé, s kenjem meg olajjal az Antikrisztus lábát? Öleljem mellemre Wibertet, a brixeni pápát, aki nem átallta néhány aklunkból kivert püspök, most hiénatársa fölkiáltására életünkben minden jog, szokás, szemérem ellenére az apostol örökösének szólíttatni magát? Ha a fejnek láblétetekre tanácsolni jöttetek, a módját is megfontoltátok biztos e békességnek. Hogy gondoljátok, mit mondjak a királynak? Áruld, Henrik fiam, továbbra is az egyház jószágait, s a befolyón végy zsoldost, hogy a megmaradt hű püspököket is kihányd, csak a derék, sokat sanyargatott római nép olajfáiról ne hiányozzék egy vessző sem többet. Wibert, te pedig szólj, könyörgöm, elég széles-e az apostol széke kettőnknek, mert ha nem, a választott a bitorló zsámolyával is beéri, csak a derék római nemesség nyugodtan hűsölhessen az albáni nyaralókban.
Nemes: Biztos tudomásunk van róla, hogy a király elnyomja Wibertet, ha veled megbékélhet.
Többen: Úgy van.
Egy hang: Wibert csak ijesztő.
Péter (félhangon a bíborosokhoz): Mai állapotunkban ez nagy hír. [197]
Gergely: Szóval a feltételeket is megírtátok már a hátam mögött. Amíg én Róma falaiban bízom a falak alkudoznak.
Crestentius: A király ostromolt bennünket titkos üzenetével. Ha mi egyet-mást meghallottunk, hűségünkkel hallgattuk, s csak az egész kereszténység érdekében.
Nemes: Úgy van… Neked is engedned kell valamit. A király a te kezedből akar császári koronát.
Crestentius: A te ügyed Rómáéval összeforrt. Tudod hányszor szólított fel hízelgő levelekben a király elkergetésedre. Nem volt előjog, mit meg nem adott, vagy meg nem ígért. De kard hegyén benyújtott leveleinek nem volt több szerencséjük köztünk, mint a legelsőnek, melyet Wormsból küldött át testeddel fedezett követeivel. De mindennek van határa.
Öreg nemes (a pápa elé veti magát): Úgy van, atyánk. Inkább a szentek győzelme késsék még valamit, minthogy az egész kereszténység elpusztuljon. (Az egész küldöttség a pápa elé borul.)
Többen: Könyörülj Rómán. Adj békét.
Péter (is a pápa elé borul): Nemcsak a római nép, mi bíborosok is. (Több bíboros követi; a nagy tolakodásból Gergely a trónra menekül.)
Gergely (erejét meghaladó hangon): Vissza. Úgy siránkoztok itt, mintha a magamé volna, amit kértek, s mint alamizsnát tarthatnám vagy elengedhetném. (Péterhez.) Kinek a kancellárja vagy te, hogy a térded adod kölcsön egy kiátkozott ügyének. (A bíbornokokhoz.) Amikor a római templomok arany tárgyait kértem tőletek, azt mondtátok, ami Istené, nem adhatjuk oda zsoldosoknak. Hát ti magatok nem az Istené vagytok-e? Ha kincseteket elvontátok a háborútól azzal, hogy az Isten tiszteletére való, vonjátok el magatok is, s érjétek be tanács és paktálás helyett a pőre imádsággal. (Péter és a térdeplő bíborosok sorra visszahúzódnak a többiekhez. Gergely a templomi átjáró felé húzódó papokhoz.) A bíboros kollégium, Róma püspökei és apátjai a Szent Jánosban várnak rám imádsággal öblítve maguk, hogy az Úr testét fölvenni méltók legyünk. (A papok a templomba vezető kisajtón elhúzódnak, Péter egy visszazavart bíborossal elégedetlenül összesúg.)
Gergely (a trónszékbe ül s miután a papok elvonultak, néhány pillanatig mogorván nézi a fölállt s kissé visszavonult nemességet. Donizó és alabárdosat oldalt húzódtak.)
Gergely (halkan, de határozottan): Valljátok-e, hogy az anyaszentegyházat maga a földreszállt Isten alapította?
A nemesek (egymásra néznek, aztán egyikük megszólal): Valljuk. (A többiek utána morogják.)
Gergely: S azt is, hogy Szent Péter apostol csak mint halandó halt meg, mint egyházunk feje az egymást váltó pápákban halhatatlan?
Egy nemes: Mi tudjuk a legjobban ezt. de most…
Gergely (nem engedi szóhoz jutni): S mit mondotok, miért alapította Isten az egyházat? Azért-e, hogy a föld királyai közt [198] eggyel több legyen a cívódótárs, vagy hogy Isten megígért országa s az ördög jussát tevő földi országok közt ez legyen a tisztulás és előkészítés birodalma?
Crestentius: Mindez így van. De ha ilyen messze kezdjük, sosem jutunk a magunk dolgához.
Gergely: Mi a ti dolgotok? Hogy az apostol zsámolya legyetek. Akik féltékenyen vigyáznak, hogy úr és szolga, bíró és nemes, király és fejedelme közt a rangrend meg ne bomoljon, mért kívánjátok attól, aki méltóságában nem vagyonát vagy vére dölyfét, hanem Jézus alapítását, az emberiség üdvét s az Isten országa földi ígéretét védi, hogy a lábához rendelt királyok közt elkeveredjék, s olyan okokból vonjon kardot, vagy kössön békét, mint ti, földönfutóvá tehető nagyok.
Crestentius: Ügyünk rosszul áll.
Gergely: Olajfáitok és vártornyaitok ügye. Az én olajom az egész kereszténység könnye, s tornyom: minden imával tele magány. Az apostol nem eresztheti le a hangját, mert néhány ezer német s lombárd odafészkelt az ablaka alá.
Crestentius: Henrik elismer téged.
Gergely: Henrik egy bélpoklos, akit én jogomnál fogva minden keresztény lélek érintésétől eltiltottam. Mit akar ő, a feloldozatlan, elismerni.
Öreg nemes: Feloldozod, uram, és megkoronázod. Megint lesz pápa és császár, mint szent Henrik idejében, s a fölszántott Itáliában a béke vet magot.
Gergely: Föloldozzam? Hogyan? Talán kinn áll vezeklőingben a Szent János kapu előtt?
Nemes: Vezeklőingben? Most, hogy egész Olaszország az övé, s egyetlen szövetségesed, a grófnő, mindenfelől szorul.
Másik nemes: Nem olyan idő jár őrá, mint Canossában. Megveszett volna mezétláb lépni be oda, ahova hamarosan lovon is bejöhet.
Gergely: Az egyház nem ostromlókat, csak vezeklőket fogad vissza. Ez utolsó szavam.
Crestentius (haragosan): S mi hozzákössük magunkat ehhez a szóhoz? Elveszünk makacsságod miatt.
Gergely: Az Isten meg tudja menteni, akit meg akar.
Crestentius: A felhőkből ejt le élelmet s katonákat.
Gergely: Róbert, a normann átkunk alól feloldva, megint hűbéresünk.
Egy nemes: A normann? Csak nem akarod őt Róma alá hívni? Fejük gyapja sem nedvesedett meg jól a keresztvíztől. Egyetlen lány vagy kehely nem volna biztos tőlük. Akkor már inkább Henrik. (Mind helyeselnek.)
Crestentius: Róbert különben is keletre kacsint mostanában.
Egy nemes: Bizony örülhetsz, uram, ha Henrik illendőn megbékél velünk. Azok után, hogy halálát jósoltad, a helyében meggondolnám.
Gergely (ingerülten): Gondold meg, hol állsz. [199]
Crestentius: Igaza van: itt a San Giovanniban ígérted meg, hogy a király azon év augusztusáig halott lesz, vagy egy szavadnak se adjon a római nép hitelt.
Gergely (zavart dühvel): S talán nem halt meg? A pokol ördögeit kérdezzétek: náluk a lelke.
Crestentius: A lóról mégis a te királyodat dobta le Isten.
Egyik nemes: S más intést is adott Isten. A Pallória kolostorban többen titkos próbát tettek, két gyermeket vetettek a vízbe: egyet érted és egyet Henrikért; s míg a Henriké, mint illik, alámerült, a tied úszni kezdett, és megmentette magát.
Gergely (fölugrik): Ki merte ezt tenni?
Nemes: A portói püspök is ott volt, s mindnyájan Isten ítéletének vették ellened.
Gergely (tehetetlen felháborodásában): Ezt mertétek… De most már…
Crestentius: Hűtlenségbe taszítod Rómát, ha ugyan hűtlenség az Isten villámát leszívó makacs mellől odébbállni.
Gergely: Negyven túszt vettem elsőszülött fiatokból. Úgy vigyázzatok az eskütökre, mint én őrájuk.
Crestentius: Istent hívom tanúul, hogy mi jót akartunk; neked és neki. (A küldöttség el.)
Öreg nemes (visszamarad, még egyszer a pápa elé veti magát): Gondold meg magad, Gergely. A választásodon én kiáltottam először: éljen Hildebrand.
Donizó (odalép): Föl, atyus. Ilyen öreg csontokat nem hurcolnék ide-oda, ha a helyedben volnék. (Az alabárdosokhoz.) Álljatok a kapu elé, s fordítsátok meg piszkafáitokkal, aki kíváncsi talál ránk lenni.
Gergely (aki az istenítélet említésére fölugrott, s a távozó rómaiakat égő tekintetével követte, most hirtelen a szívéhez kap, meginog, néhány mély légzést tesz, s verejtékesen a trónszékbe süpped. Elnyúlt nyöszörgéssel): Donizó.
Donizó (aki az alabárdosok után kiáltott, visszafordul; az összeroskadt öregembert meglátva, hozzáugrik esetlen katonaként, aki nem szokta meg az ápolást): Hé, Gergely, szentatyám. (Megrázza.)
Gergely (a szívét fogja, sápadtan maga elé): Egy darabka hús. Ennyi aggodalom, szorongás, felelősség nem lakhattak benn büntetlen.
Donizó: A színed viasz, s verítéked, mint az olvadt gyertyáé.
Gergely: A szívem… Donizó. Mostanában többször, de az elébb azt hittem, utolszor… Jaj… (Újra odakap.)
Donizó: Hívok valakit. Anyám ugyan mindenféle fűhöz, gyökérhez s gőzöléshez értett, de az én emlékezetem hiába öklend, semmi okosat nem vet ki. Csak reszketni segíthetek. Hé, emberek.
Gergely (a ruhájánál fogva visszatartja): Maradj. Ha úrnődet nem hívhatod ide, maradj legalább te. Mint egy ajándékul adott sólymon vagy komondoron, rajtad van tekintete.
Donizó: Bizony, a grófnő: ő ügyesebben bábáskodna most. Odahaza sem halhat meg cseléd, vagy születhet fattyú, hogy keze [200] rejt ne volna. Legalább ezt a verítéket… (Ruhája ujjával esetlenül, de igen gyöngéden végigtörli a pápa homlokát.) Mindjárt van egy kis színünk.
Ottó (a templom felől rohan): Péter, a kancellár. (Észreveszi a sápadt, reszkető pápát.)
Donizó (visszaint): Pszt.
Gergely (elhárítja Donizót, Ottó felé): Mit csinált Péter, a kancellár?
Ottó (a pápához siet): Valami baj van?
Gergely: Nem, semmi már… Megszökött, úgye?
Ottó: Ő s a portói püspök s még három-négyen. Amikorra a templomba értünk, már nem voltak velünk. A chiostron ugorhattak ki.
Gergely (komoran néz hol a papra, hol a katonára): A nemesség fölmondta a hűséget, bíborosaim, mint kedvük ellenére tartott rabok, megugranak, maga a test is szökne tőlem, ha engedném. (Dacosan összemarkolja mellén a csuhát úgy hogy közben a szívét is szorítja.) De nem engedem. S titeket is kényszerítlek, testemnél hívebb részeim, hogy maradjatok, és segítsetek.
Donizó (Ottóhoz): Ezek a nadrágba bújtatott rimák mentek a szívére. Legalább annyi ész lett volna fejemben (kardjára üt), mint ebben a böllérkésben.
Gergely: Mondd ki, mit gondolsz felőlük?
Donizó: Hogy mire készülnek? Aligha a kapun nem hívják be, akit a falakról ledobtak.
Ottó: Henrik két nap óta a Leo város helyett a lateráni kapu alatt tart tábort.
Gergely (küzd a tulajdon agyával): Szóval… éppen most kell a gondolataimnak… Hányan lehetnek a te toscanjaidon kívül Rómában, akik velünk.
Donizó: Rokonod, Rusticus, a Cenciusok s még néhány család. Ha azokkal akarod a falakat megrakni, minden második toronyra jut egy suhanc. Túl nagy karimájú város ez, abban a sírtoronyban, a Tiberis fölött, jobban bízom.
Gergely: Egy torony az egész kereszténység helyett. Nem, nem adom ilyen könnyen. Mutass elszántságot. Próbáld megrettenteni őket. Az emberek közt néha egy kiáltás is megteszi, amit tízezer vértes sem. A fiaik nálunk vannak.
Donizó: Nem olyan érzékeny Ábrahámok ezek; annyi kánaánért, amennyi egy erszénybe belefér, mind fölköt az oltárra egy-egy Izsákot.
Gergely: Menj, s tedd, amit tudsz!
Donizó: S még azontúl valamit! (El a város fele.)
Gergely (komoran): Ember sosem tudhatja világosan, meddig a próba, s hol kezdődik a teljes elvettetés. A hajszolt zsigerek, mint gyengeségünk ügyvédjei, állanak föl: nem látod, vége van mindennek; idáig jutva, nyugodtan elengedhetsz bennünket: nem mi vagyunk a fáradtak. Isten fáradt beléd, s kivet a markából. Másrészt: hátha épp az ügyvédkedő bágyadtsággal ejttetünk meg, s ez az a pillanat, melyre mint üdv s kárhozat útkeresztjére, [201] zokogva kell majd visszanéznem, ha az önmagam föladását sürgető tagoknak engedek. Ahogy a fiatal haldokló – állapot s tapasztalat minden érvével szemben is bízik, hogy valahonnan segély jön, s élni fog –, az én hitem is túl fiatal még mindig, hogy legalább mint gyanú, föl ne szóljon a valóság érvelése közben, s hol józan szem s tiszta értelem csak bukásom tükrözheti, ő Isten különös kegyetlenséggel kieszelt próbatételét látja, mely után hirtelen lendül fel ügye. Akármily szánalmasan kotlok e kopár teremben a kereszténységtől latrok kettős gyűrűjével elválasztva – a külső a király, a belső tulajdon táborom –, nem kellene-e százszor nyomorultabban ülnöm föladott ügyünk romhalmazán, ha a visszalapozott idő ennél az óránál mutatna rám: látod, ez volt a próba, itt voltál hitvány… Ó, ha meggyőzhetne nyelv, hogy egy ember kihúzott, vagy összeroppant lelke a kereszténység egész templomát el nem döntheti. De én – bűnös nagyzás volt-e ez? – úgy éreztem mindig és ma is, hogy gyengeségemen századok építménye inog, s minden azon fordul, kitartok-e vagy elroppanok. (Hirtelen összeszedve magát, Ottóhoz.) Mit tudsz Róbert királyról?
Ottó: Imento apát, ki Henrik táborán kétszer járta meg álruhában az utat Róma s Salernó közt, az éjszaka érkezett vissza… A király köszönt, s mint hű keresztény, nézi szorultságod. Szívesen hozna sereget Henrik ellen, de arra, hogy a felmentett Róma alól a mocsarakon visszakotródjék, e rabló déli hercegek közt nehéz katonát toboroznia.
Gergely: Engedném be a falon, s hagynám, hogy a polgárházak megmaradt jólétét elhurcolja?
Ottó: Ezt nem mondta.
Gergely (megvetően): Nem?… A város megérdemelné. Frigyládának készült, s a világ szennyesét tartja benne… iszonyú, Ottó, hova jutottunk… Én, aki a keresztény népek ifjú tajtékával akartam átcsapni a pogányra… Itt ülök, mint egy magára maradt zsarnok, túszokat szedek, hűtlenektől hűségesküt veszek ki, s egy megbélyegzett csordát édesgetek, ártatlan falvakon végigdúlni, hogy szent Henrik fiát elmarják, s alattvalóimra zabolát vessenek.
Ottó: A keresztény világ nagy, s veled érez; csak a rokonszenv lába lassúbb, mint a gyűlöleté.
Gergely: Rokonszenv? A hű Matild is sziklájára szorult; mondják, a tulajdon városa, Pisa is fölkelt. A többi kereszténység nem törődik velem.
Ottó: De szászok új ellenkirályt választottak. Anglia, Aragon, Leon, Kasztília, a magyar, cseh, dán, lengyel királyok…
Gergely: Szavakon lebeg az egész keresztény állam. Van, és nincs, ha celládba bezárkózol, egyedül ő van, s ha az utcára kilépsz, nem találsz egy embert polgárául.
Ottó: Meg kellene sürgetni még egyszer a normannt.
Gergely (keserűn): Üdvösséget ígérni neki túl és sarcot idelenn… Bírja az öreg Imento vissza is az utat?
Ottó: A túlsó útra gyűjt érdemet.
Donizó (néhány alabárdossal berohan, a pápához fut, s a [202] trónszékből fölhúzva): Gyorsan, az Angyalvárba… a kis lépcsőn s a Cenciusok kertjein talán még lehet.
Ottó (Donizó karjához kap): Megnyitották a kaput?
Donizó: Előbb, mint gondoltam. Az emeleti ablakokból láthatod a királyt és pápáját, amint bevonul. Nem is tudtam, hogy ennyi fehér kendő és szűzlány van Rómában. (A felső nyitott ablakon csakugyan hatalmas zúgás, éljenzés csap be.)
Gerge1y (föltápászkodik): Wibert, a ravennai. Engedheti ezt az Isten? Rómát az Antikrisztusnak? Hagyjatok itt pusztulni.
Ottó: Tartsd magad. Ez az a pillanat, melyről az imént beszéltél. (A város felé vezető lépcsőre tuszkolja.)
Gergely (lefejti Ottó kezét, s gyöngéden visszataszítja; megint egyenes és parancsoló): Menj, s keresd fel az apátot! Azt üzenem Róbertnek, hogy Szent Péter városa egyetlen torony mától, s Róma az Antikrisztusé. Ha a pápa hűbérese akar maradni, s nem Bizánc és a német császár egyesült hatalmától elnyomott földönfutó, szedje össze, ami normann, szaracén, zsidó vasban és pénzben rendelkezésére áll, és siessen vele, hogy időben érjen még Róma alá. Te pedig menj Matildhoz, s onnét Germániába, s mondd, hogy egy pogány sírbolt s egy összeroppanó test őrzi, ami a kereszténységből fennmaradt.
Donizó: Jó, jó. De most repüljünk, atyácskám. Ha az Angyalvárat el nem érjük, mi magunk leszünk még ma angyalokká. (Donizó és a pápa a váró felé, Ottó a templomon át menekül, kinn növő zaj)
(Függöny)

Ötödik felvonás
(Nyitott csarnok Róbert király salernói palotájában. A szín jobb oldalán bejárat a zárt épülettömb felől, hátul s bal felé a párkány karcsú oszlopai közt a salernói öbölre nyílik kilátás. Az oszlopok s a messzebb kivont háttér mögött a párkányig érő olajlombok éreztetik a teret. A csarnok erős szaracén hatást mutat: antik épületekből elhordott korinthusi oszlopokon gazdag díszítésű arab ívek; a mennyezet boltos, s a párkány oszlopain kívül az előtérben álló két oszlop támogatja. Gergely a jobb oldali oszlop alatt ül háttal a lebegő vizű, világos tájnak. Nagy, emberelnyelő karosszéke mellett kis faragott asztal, rajta hatalmas könyv, az egyszerűbb székén ülő Desiderius abból olvashatott fel neki, mielőtt a király megérkezett. A király a pápával szemben, tőle kissé távolabb áll, mögötte egész az előtérben apró szék, de arról a függöny felhúzásakor indulóban már felállt. Ottó püspök a bal oldali oszlophoz húzódik, s állva figyeli a jelenetet.)
Gergely (Róbert királyhoz): Tehát te Korfuba mégy?
Róbert: Megint rá kell bíznom magam a szorosbeli szelekre. Nem képzeled, milyen dühöseket fú ott az Adria. Katonáim lovaik emlegetik a recsegő vitorlák alatt; s a pogány normann ősök a felhők mögött bosszankodnak rajtunk, hogy miféle földi patkányokká tett bennünket a kereszténység s a két Szicília.
Gergely (mogorván): Vannak Itáliában is szelek. Egy keresztény királynak nem kell a szoroson áthajózni értük. [203]
Róbert: Félben van odaát minden ügyem. Az eretnek bizánciak arannyal bontják táborom. Ha segítségére nem megyek, maga Boemund fiam is mint bizánci zsoldos kel át visszafelé a vízen.
Gergely: Nem helyeslem, hogy átmégy.
Róbert: Mit tegyek, atyám? Ha már az egész kereszténységben magam maradtam Szent Péter kardosa, ide-oda kell járnom a világrészek közt. Egyik nap lázadó hercegeimet kell hűségre oktatni, a másik nap a pápát hozom ki Rómából, a harmadikon az ördögfi Alexiost szorítom meg odaát. Ha Isten segít, nem térdepelek le addig széked elé, míg Konstantinápolyból ki nem ostromlottam.
Gergely: Henrikkel kellene törődnöd. Amíg ő Itáliában parázna püspökeivel föl s alá vonul, s mint császár ítélkezik.
Róbert: Rá is rákerül a sor. De kívánhatod-e, hogy míg e selma fiút hajtom, s jobbágyaid büntetgetem, a magamé kicsússzék alólam. Ha engem Alexios, Gisulf s a többi herceg földtelenné tesz, magam mint szentföldi zarándok tán még üdvözülhetek, téged azonban…
Gergely: Matildtól végy példát.
Róbert: A kegyes özvegy…
Gergely: Vagy Angliai Vilmostól, ő is normann.
Róbert: Ő messze van. Ülne, mint én, lábad fejénél, többször kiátkoztad volna, mint engem.
Gergely: Róbert, azért mert fegyvered közt ülök, s agg vagyok…
Róbert: Fegyvereink fölött ül atyaságod. Ne nyers beszédünket nézd, hanem tetteinket. Az egész imádkozó kereszténységben nem akadt egy király, aki abból a toronybeli tömlöcből kivigyen, csak a garázda Róbert.
Gergely: Ismerem szolgálatod. Róma három üszkös városrésszel magasztalja segítséged.
Róbert: Csak nem sajnálod e júdásvárost? Rábíztad magad, és eladott.
Gergely: Te kiszabadítottál, s megbélyegeztél.
Róbert: Nem ők estek-e lakomázgató katonáimnak? Mit vársz egy normanntól. Hogy füstölőt rázzon a ház felé, melyből orvul megnyilazzák? Kipörköltük őket.
Gergely: Lányokat hurcoltatok, hátrakötött csuklóval Istennek szentelt szüzeket.
Róbert: A szaracénok tették. Gyors segítséget kértél, nem válogathattam, honnét kotrok össze harmincezer embert. Azt hiszed, ebből a pártos várlakó világból olyan könnyű harmincezer embert összehívni. A bérelt pogányok tették. Ha a rómaiak el nem kezdik…
Gergely: Azok sem jártak jobban, akik hozzátok húztak. A falakon rést nyitó Cenciusok lányai…
Róbert: A kavarodásban történt. Ne várd a normanntól, hogy megszorítva is keresztvízre gondoljon. Egy nép sem épít több templomot minálunk.
Gergely: Átkok közt jöttem el Rómából; hozzátok köt a véres nap az emberek emlékezetében. [204]
Róbert: Ne röstellj bennünket. Mi minden zsákmányunk közt téged tartottunk legértékesebbnek. Úgy hoztunk idáig, mint a repedt edényt…
Gergely: Mely törni vágyik…
Róbert: A vad normannok térden fogadtak váraik alatt… Ez a Salerno, melyből az átkoddal védett longobárd herceget csak nemrég füstöltük ki, vadonatúj székesegyházzal várja felszentelő kezed. Míg én a járványos Epirusban senyvedek, te itt ülhetsz az öböl fölött e csarnokos palotában, s annyi püspököt hozathatsz zsámolyod elé, amennyivel éppoly tisztességgel zsinatolhatsz, mintha Rómában volnál. Hagyd hát azt az egy-két római üszőt, akiknek úgyis az a sorsuk, hogy borjazzanak.
Gergely: Nem merek itt zsinatot tartani. Hercegeid egy-két pásztorgyűrűért s miseruháért, vagy váltság reményében utolsó marék híveimet is rabbá teszik, mielőtt ideér.
Róbert: Menlevelet adok mindnek, s halálos fenyegetésem mellé. (Ottóhoz.) Püspök úr, neked már megígértem…
Ottó: A kancellárián vannak az írások.
Róbert: Jöjj velem, s átadom neked kancellárom és pecsétem. (A pápához.) Atyám, áldásodat. (Elébe térdel, s megcsókolja a pásztorgyűrűjét; a pápa szótlanul állja, de nem szól semmit. Róbert a felálló apáthoz lordul.) Imádkozz értem, te is apát úr. Könyveket és pallérokat küldök neked, csak győzd meg Monte Cassinót, hogy kitartóan és fondorlat nélkül imádkozzék értem, amíg a szoroson túl vagyok. (Ottó és Róbert elmennek.)
Gergely (az elmenő után kitörve): Hogy megtanulta… Harminc éve sincs, hogy tengeri rablóból hűbéressé fogadtuk, s álnokabbul forgatja már Szent Péter hasznát, mint a Nagy Károly magvából szakadt öreg királyok. Konstantinápoly aranyát éppúgy Szent Péter nevében fogja barlangjába hordani, mint Rómából a templomi ereklyéket. S én, az elzsákmányolt agg, hálálkodjam neki, és áldjam meg. Ragadozók közé vetik a papot, amikor pápává teszik. Hallottad, hogy gúnyolt? S még becsülnöm kell szemtelenségéért. Minél kevésbé titkolja sima ajka mögött a ragadozó fogát, annál őszintébb, annál természetesebb király, fejedelem és nemes. A legigazibb király, a foltos párduc, aki egyszerre mutatja fogát és tarka bőrét… Gondold el, amióta eszem tudom, ezek közt hánykolódom (a fölálló apáthoz.)… Nem akarom, hogy itthagyj, Desiderius.
Desiderius: Az építkezés félben van, atyám, s tudod, milyen a távol levő gazda, azt hiszi, nélküle minden félremegy.
Gergely: Mi egy kolostor, amikor az egész kereszténység van kockán.
Desiderius: Az egész kereszténység ilyen kolostorokból áll, s ahogy te ifjúkorodtól az egészet hordtad szíveden, úgy tapadtam én, kicsiny egész életemmel az én kolostoromhoz.
Gergely: A jobbik részt választottad. Benedek után te vagy harmadik alapítója s építője a szétszórt Monte Cassinónak. De az én meddő gondoskodásomnak mi nyoma marad? Elvész a lángba borult kereszténységgel. [205]
Desiderius: Aki a szeme előtt valóban épít, meg van az a jutalma, hogy szemével látja, amit épített. Aki, mint te is, szeme határán túl intézkedik, az eredményben éppúgy csalódhat, mint az eredménytelenségben.
Gergely: Lehet-e tévedni a bukásban? Emberfölöttire vállalkoztam, s az emberfölötti segítség elmaradt… (Kis csönd, aztán megfogja Desiderius kezét.) Hogy irigyellek érte, testvér, aki visszamégy az első magányba, melyet még Benedek választott, s folytathatod a hatszázéves beszédet, melybe barátok százai nőttek bele, s apátok sora dőlt ki anélkül, hogy megszakadt volna. Mért nem érdemelhettem meg én is ezt az Istennel egybezáró csöndet? Mért ragadtattam vissza, fogadalmat tett barát, a világba? A világ összetört, s az emberfölötti némán ül fölöttem. Ki csalt itt? A hivatásérzet volt hamis, vagy én hibáztam? (Fölkiáltva.) Vagy talán nem is úgy van minden, ahogy hittem, s hamis bizalom… Látod, ilyenekre gondolok már. Egy pápa…
Desiderius: Nem szabad kétségbeesnünk. Gondolj Szent Gergely könyvére. Jóbra.
Gergely: Nem, ez nem a Jób dolga. Az egész kereszténységért emeltem fel a kardot, a jámbor szegények millióiért. Biztos voltam, hogy az Isten megsegít. Amilyen igazán hittem, hogy a szegények imádságáért, jobbágy és Isten közt a vámtalan útért, s a lélek elsőbbségéért küzdök, olyan biztosra vettem, hogy az Isten kardként fog járni az én bizakodó szívem előtt, s ebben az utolsó háborúban ő lesz az igazi vezér. Ha legalább megtalálnám, amivel a segítségét eljátszottam, hogy magamban, s ne a segítségben kellene kételkednem. Mielőtt visszamégy a házba, mely Clunynek is anyja, segíts nekem, kényszerítlek, a lelkemet megvizsgálni, hogy ha már elbuktam, bűntudatom, s ne hitem találja meg a hibát.
Desiderius: A legnagyobbat kívánod a legkisebbtől. Hogy bíráskodhatna a te lelked ügyeiben egy járatlan szerzetes? Olyat kérj, aki ismer, veled volt. Én nem ismerlek eléggé, csak amennyire leveleid, hír s szóbeszéd kifestettek. Egy-egy gyötrődő barát lelkében talán eligazodom, de a pápáéban…
Gergely: Épp azért, mert nem gabalyodtál bele az ügyeimbe. Kényszerítlek, Desiderius, ülj mellém, és segíts. Mért hagyhatott el engem? Tudsz róla, hogy volt lelkemben erő s életemben óra a test fenntartására legszükségesebbet kivéve, melyet, közanyánk, az Egyház szolgálatától bűnösen elvontam?
Desiderius: Mindenki mondja, hogy neked voltak Rómában a leghosszabb nappalaid, s a legrövidebb éjszakáid.
Gergely: Vagy talán a hitem volt rest? Vesztettem, mert kételkedtem…
Desiderius: Tetteid olyannak mutattak, mint aki Istentől vár segítséget.
Gergely: Talán nem imádkoztam eleget? Vagy nem kértem másokat, hogy imádkozzanak?
Desiderius: Úgy könyörögtél a mi imádságunkért, mint megszorult király pénzért és fegyverért.
Gergely: Mi lehetett hát? Ha van agyadban valami gondolat, kényszerítelek, mondd ki. [206]
Desiderius (habozva): Talán a türelem… Túl mohó voltál a jóban…
Gergely: Lehet ember eléggé mohó a jóban?
Desiderius: A jócselekvésében nem… de a követelésében.
Gergely: S nem azzal cselekszik a pápa jót, hogy követeli?… Vagy azt gondolod, hogy én csak követelem?
Desiderius: Nem, dehogy… Hisz nem is maradt életed, amelyben, mint más a maga életében, vétkezhettél volna. Az egész életed a jó követelése volt, s ha hibáztál, csak ebben hibázhattál.
Gergely: Lehet a jó követelésében is hibázni… Markold meg értelmeddel is, amit ösztönöd tapogat, üdvösségről van szó.
Desiderius: Hogy értessem meg… Az emberekben nemcsak a világosságot kell tisztelni, hanem a homályt is.
Gergely: A homályt? Ezt még kevésbé értem.
Desiderius: A gonosz is ritkán mondja az ő szívében: gonosz vagyok, s csak azért sem akarom a jót, mert a jó jó, én meg rossz vagyok, s mi nem akarhatjuk egymást. A kereszténységben az ilyen megátalkodott ember ritkább, mint a hat ujjú vagy a fogasan születő. Az ember törekedik a jó felé. Csak a maga homályában megváltozik, átalakul a jó; indulat, tudatlanság hozzáadja magát, s az ember ebben a félvilágosságban botorkál. Aki nem vet számot az emberekben lakó homállyal, az nem becsüli meg a homálytól vezetett jóigyekezetük. Megátalkodottságot lát, ahol nincs, csak tökéletlen igyekezet.
Gergely: Te azt gondolod hát, hogy Henrik, Wibert s Tebald…
Desiderius: Bűnösök. S ma már azt a jót sem akarják látni, amely az ő homályukon átszűrődik. De kérdés, hogy nem te hajtottad-e bele őket. Nem te bokrosítottad-e meg gyarló igyekezetüket a jó túl vad követelésével?… Bocsáss meg, te kérted, hogy segítsek a lelkedet megvizsgálni.
Gergely (elzáródóban): Sőt, könyörgöm tovább is… Sajnos, amit mondasz, nem tud bűntudattal eltölteni. Vagy talán a pápa is vonta volna be homállyal az ő igazságát, hogy a szentségárulóktól s vérfertőzőktől túlságosan elütő ne legyen? Te nem tudod, milyen határtalan türelmes volt az én türelmetlenségem.
Desiderius: Az embereket mégis megbotránkoztatta… Parancsod gyorsabb volt, mint a belátásuk.
Gergely: Az önzés volt kolonc a belátásukon.
Desiderius: S a te belátásod? Az talán nem egy bűnös ember véréből táplálkozott-e? Te tudod, kételkedtél-e eleget magadban…
Gergely (indulatosan): Én azt akartam, hogy az Egyház legyen a nemzetek közös hazája, s Szent Péter a királyok atyja. Abban kellett volna kételkednem, hogy az így jó-e valóban, s nem az egyháznak kell-e a királyok körül cselédeskednie?
Desiderius: Ne hajts olyan állításba, amelytől iszonyodom. Arra célzok csak, hogy az egyház szenvedhet háborúságot, de maga nem háborúskodhatik. [207]
Gergely: Hanem könyörögjön, és alkudozzon, ahol parancsolnia kellene. Látszik, hogy a normann és longobárd hercegek közé vetve túlságosan megszoktad a békekoldulást s alakoskodást.
Desiderius: Bizony, rég felpörköltek volna, ha kérés helyett átokkal védem juhaim imádságát.
Gergely: S Rómának is így kellene simulnia, és kéregetnie?
Desiderius: Az egyház kardos és bajszos embereket tanít; ezeknél többet érne el meggyőzéssel, mint pálcával. Aki túl sokat suhogtatja a vesszőt, tanítóból huzakodóvá válik.
Gergely: Azt gondolod, hogy kocsmai dulakodásban suhogtattam a pásztorbotot?
Desiderius: Őrizzen Isten, hogy ilyet gondoljak. A pápai székben rég ült tisztább szándék, mint a tied. S ha van hibád… De hisz láttad, milyen szeretettel fogadott, szökőben Monte Cassino. A nyűgös úton hogy kísértelek én is idáig… De az emberek kevélységnek érzik a te türelmetlen gondoskodásod. Egyházfejedelmek panaszkodnak, hogy míg minden ötleted a Gondviselés sugallatának érzed, bennük az ép ész munkáját is kétségbe vonod.
Gergely: Ki, melyik?… (elhidegedve) Köszönöm, testvérem, segítségedet. Azt mondtad, még ma hazaindulsz.
Desiderius: Így terveztem. Álmomban a barátok és kőművesek összekaptak. De ha kívánod…
Gergely: Nem, elbocsátlak. (A belépő Ottóhoz) Desiderius apát elmegy közülünk. Így is túl soká vontuk el őt szaracén könyveitől.
Desiderius: Imádkozni fogunk egészségedért, s az egyház egészségéért.
Gergely: Ha igaz, amit mondtál, az egyház egészsége az én halálom.
Desiderius (Ottóhoz): Isten veled, püspök testvér.
Ottó: Kísérőid óvakodjanak a capuai hercegtől. Legjobb, ha éjjel mentek el a város alatt. (Desiderius kimegy, Gergely belesüpped a székébe, Ottó tisztelettudóan hallgat.)
Gergely: Tegnap a mise után, mikor szívemet az ismerős abroncs a szokottnál is szűkebbre fogta úgy hogy azt hittétek, ott halok meg a sekrestyében, néhány kérdést tettetek hozzám.
Ottó: Korai volt.
Gergely: Emlékszel, kiket jelöltem én meg akkor utódaimul?
Ottó: Luccai Anselmet, a Matild püspökét; Desiderius apátot s engem, méltatlant.
Gergely: Az apátot hagyjátok ki. Nem ajánlom őt. Vegyétek a lyoni érseket helyette.
Ottó: Die bíborost?
Gergely: Annak legalább kard a szíve. Nem akarom, hogy a pápa, mint valami kolduló barát, kegyes settenkedéssel vásárolja össze a világi hatalom türelmét, s a lélekáruló latrokkal csókot váltson, mert hiszen mindnyájan bűnösök vagyunk, s kímélnünk illik egymás bűneit. Aki utánam jön, inkább maradjon magára egy kiátkozott keresztény világ peremén, minthogy elnézéssel tűrje a tűrhetetlent… Megvannak a menlevelek?
Ottó: Rajta valamennyin a pecsét. [208]
Gergely: Nagy pecsétnek kell lenni, amely Róma pusztulása után a normann földre papot becsal. Wibert gúnyolódhat majd rajtunk: egy érsek több püspököt állíthat széke elé, mint Gergely Salernóban.
Ottó: A hűséget vonzza távolság s veszély. A világ látni fogja, hogy nem az a pápa, aki Rómában ül, hanem az Róma, ahol a pápa széke áll. E zsinat méltósága nagy lecke lehet mindenkinek.
Gergely: Nem várok semmit tőle.
Ottó: De hiszen te határoztad el, mihelyt a hegyen átjőve lenn a kikötő vándorutunknak véget ígért. Felváltva írtuk meghívó leveleid, s magad is inkább a munkába, mint az útba betegedtél bele.
Gergely: A megszokás még kalapál, de az üllő már repedt. Nem tudom, hol a baj, Ottó… nem is merem kutatni, csak érzem. Azt hiszed, az út vagy a munka tört engem össze? Ilyen satnya testem volt nekem ifjúkorom óta, az egészségemtől mindig átbillenhettem volna a halottak közé. A lelkemnek volt szüksége a testemre, s Istennek a lelkemre, ez tartott fenn, s még így, mint aggastyánt is fönntartana… Hidd el, az én halálom nem egy ember halála lesz – az egész egyházé… (Egész halkan.) Azóta érzem ezt, amióta a jóslat a Lateránban… Ha az Isten meg akarná tartani a kereszténységet, Henriknek meg kellett volna halnia… Nem engedhette volna, hogy a csövön át, melyen odáig mindig tiszta sugalmazás jött… Az Isten nevetségessé tett engem, s nevetségessé váltok ti is mind.
Ottó: Hogy mondhatsz ilyet atyám!
Gergely: Ugye, egy pápa? De honnan vegyen hitet a pápa egy ilyen világhoz? Gondold meg, mekkora hitet őrölt fel bennem ez a század.
Ottó: A magad szerencsétlensége elfödi előled a kereszténység igaz állapotát. Én, a legátus…
Gergely: Tudom, a hirsaui bárányok… El fogják taposni őket is, mint Milánóban a Rongyosokat. A szegény ácsok és vargák meghívják asztalukhoz Krisztust, s a grófok és püspökök rájuk gyújtják a házat.
Ottó: De Baselben egy hirsaui barátot választottak meg püspöknek. Amióta utolszor jártam az Alpokon túl, a lelkekben többet nőttünk, mint amennyit a harctéren vesztettünk. Az a marék igazéletű, akit otthagytunk, vetőmag volt – azóta beért az első termés.
Gergely: A fejedelmek majd fölgyújtják. A nemesség a világ vére, a világé és a pokolé.
Ottó: S földijeim, a francia nemesek, akik a mórokkal küzdenek?
Gergely: De a francia király vásárosokat rabol ki.
Ottó: Matild győzelme felől most már egész biztos hírt vettünk. Három lombard püspököt fogott el.
Gergely: Igen, szegény Matild… Ha maradna itt egy emberiség, mely az erényre emlékezni szeret, ezt a színváltó férfiak közt oszlopként megálló asszonyt… Emlékszel a római tervekre, melyeket e két példa nő szelelt, mint kovács a tüzet? Az egybeölelt kereszténység minden nemzetéből rajoztattunk ki a Szent[209]földre sereget. Én vezettem volna, az apostol s Ágnes császárnő alvezérül az ő Henrikét ajánlotta. Így álmodozik e világon az együgyű hit, s így taposnak bele álmaiba a Henrikek.
Ottó: Nem is szentekhez méltó álom, ami egy nemzedék életébe bele nem kerül. Sylvester, a Nagy Konstantin pápája is a katakombák pápái után következett. Így születik fel a te, s a tieid szenvedései árán a szolgaegyház is úrnőegyházzá. Én meg akarom még látni az első lovaghadat, mely fejedelmek jelvénye helyett a keresztet varrja ruhájára.
Gergely: Úgy-úgy, mesélj, mesélj. A hiszékeny gyereknek az öregkor mesél, s a hitetlen aggastyánnak a fiatalság… Sokszor én is úgy éreztem, csak egy belátás hiányzik a világból, s minden máskép lehet. Hogy könyörögtem a kereszténységnek ezért a belátásért… De minden hiába – ha egyik helyen fölvillan, a másik helyen kihuny, s a sötétség több.
Ottó: Akkor is szép a világoson állni, s hinni a világosságban.
Gergely (megfogja a kezét): Irigyelem tőled, Ottó, ezt a könnyű, szilaj hitet. Olyan vagy mint zsonglőrjeitek énekében Nagy Károly lovagja. Hogy is hívták?
Ottó: Roland.
Gergely: Szilaj, célratörő, biztos, mint az Isten agara. Énbennem szegény, nyügölődő emberek vére lázong, s lelkemben az ő sötéten látó aggodalmuk. Amikor legmagasabban voltam, valóban királyok-királya, akkor is csak a rossz nagy áradását láttam, s egy megrabolt apátság kétségbeejtett a kereszténység sorsa fölött. Te más vagy, s a siker, mely elijedt tőlem, hozzád talán odahúzódik… Ha pápa leszel, ne nevezd Gergelynek magad. Gondolkoztál már a neveden?
Ottó: Nem illet volna… Talán Orbán.
Gergely: Orbán? Volt ilyen nevű pápa? Kevés időm maradt a tudományra.
Ottó: Egyetlenegy: Szent Orbán. Ő még a bujdosó pápák közül való. Decius alatt lett vértanú, de az ő vérén szerezte Sylvester a Nagy Konstantin ajándékát.
Gergely (elgondolkozva): Szóval második Orbán, s egy második konstantini győzelem. Ó fiam, ha hihetném.
Egy katona az épület felől: Követség Rómából.
Ottó (felugrik): Nem mondtam…
Gergely (izgatottan): Ereszd! Tudni akarom, mi újság Rómában.
Ottó (kituszkolja a katonát): Én már tudom.
Gergely: Wibert, ugye? Parancsolom…
Ottó (zavartan): Igen,… lemerészkedett… A karácsonyt, gondolom, már Rómában…
Gergely: S a farkas Róma a kezét nyalta. A normannvezető Gergely után. Clemens, a jámbor.
Ottó: Előrelátható volt, ha mi egyszer otthagytuk Rómát.
Gergely: S mégis, most, hogy hallom, jobban fáj, mint amikor az ablakom alatt nyitották ki a Porta San Giovannit. Az Isten eleresztette a világot, mint fa a levelet. Testemben érzem a kocsány szakadását… Az Antikrisztus előtt fehérbe öltözik a meg[210]pörkölt Róma. Egy Wibert vigyorog a székből, mely az én hitemet kidobta magából. S ez most már így marad örökké… Az Antikrisztus írnokai majd följegyzik életem, hisz tudod, hogy mérgezték ellenem az emberek bizalmát. Ördöngös, eretnek, a Matild ágyasa leszek a kereszténység emlékezetében. S a megtévesztett jóhiszeműség ujjongani fog halálomon. Csakhogy elvitte Isten, aki a keresztény békét megbontotta.
Ottó: Fájdalmad beszél, nem értelmed.
Gergely: Ah, értek én már mindent. Isten elvetette a világot. A kereszténység, mint egy hullócsillag fut alá a sötétségbe. Az Antikrisztus zsákmánya vagyunk mind: ő ítélt fölöttem is. Nem érted? Szerettem az igazságot, gyűlöltem a méltatlanságot, ezért halok meg száműzetésben.
(Függöny – Vége)