Folyóiratok

Kalangya, VIII. évfolyam (1939. március-április) 3-4. szám

Kázmér Ernő: Vészi Endre: Gyerekkel a karján

Két éve lesz, hogy első könyvével, a Mikszáth Kálmán regénydíjjal kitüntetet Felszabadultál cíművel az első könyveknek alig kijáró részletességgel foglalkoztunk. Rámutattunk akkor arra, hogy megrázó írói élménye nincs, de a külvárosi zsánerek pillanatfelvételei, a legszürkébb életről adott vázlatai tökéletesek. Most itt van előttünk második regénye, a Gyerekkel a karján c. Az első regény alakjai még bérkaszárnyákból kerültek a nagyvárosok műhelyeibe, a másodiknak apró hősei azonban már a külvárosok szemétdombjai közé telepedett nyomorviskókból, ahová hosszú munkanélküliséggel és kínzó betegségekkel viaskodva behúzódtak. De a Rongy-rét tarka világa egy szép napon szertefoszlik. A világváros mindenhová elérő egészségügyi intézkedései hadat üzennek a nyomortanyáknak, és a fahulladékokból összevert kunyhók lakói elindulnak a város felé. Így került Sári is a városba, tüdővészes férje pedig a kórházba. Onnan időről időre haza megy. Itt, a városban újra találkoznak a kéregetők, a kocsmákban lebzselők, a letört mesterek és a tolvajok, akik [184] a Rongy-rét óta megkísérlik, hogy az őket körülvevő kispolgári társadalomba szürküljenek. De Sári teherben van. A csírázó új életnek jobb jövőt remélő vágyódásában, tisztaságot és szeretetet kívánna. Egy szappangyárba kerül – ez a leírás és a munkásasszonyok világának vázolása a regény legtökéletesebb és leghűségesebb része –, majd egy hivatalnokkal ismerkedik meg, s mire a hó újra lehull, gyermekével a karján menekül férjétől, a Rongy-rét kínzó emlékei és társadalma elől, a hivatalnok lakása az Aréna út felé…
Csak ennyi a kis regény meséje. Valóban nem sok, és nem is gazdag erezetű, de a maga teljességében és a maga törekvéseiben kifogástalan. Valóság van a regényben, élet, azoknak az élete, akik a mindennapi kis küzdelmeknek kemény megpróbáltatásaival a szívükben egy új élet szebb szakaszára készülnek. Van, aki elér, van, aki lemarad róla, legtöbben azonban még a félúton, vigasztalanul és könyörtelenül elhullanak. Ezt az életet és ezt a küzdelmet, ennyi friss természetességgel valóban csak az láthatta így, aki maga is lakott a Rongy-réten, vagy azon a téren, ahol a pufók angyalokat faragcsáló vén és részeges Grecsák műhelye volt; s maga is csodálta azt a vándorcirkuszt, amelynek kékesen lobogó acetilénlámpái oly különös nyugtalanságba borították a különben álmos, tunya teret. Mindehhez az élményhez a fiatal írónak aránylag kevés színe van. De amit külvárosi képeihez kever, a kevés barna és tompa sárga: a naturalista–impresszionista festői és írásmodornak szerencse követése, valami abból a színszegény utóimpresszionizmusból, amiben már idegesség, nyugtalanság és a valóság erejével sokszor szembehelyezkedni akaró dac mutatkozik. Végül is minden lehiggadt, s a szétfolyó téli napokba maradottak italba, kártyába felejtkeznek.
Naturalizmust emlegettünk. Végeredményben azonban a naturalizmusnak is megvan a maga érzelgőssége. Érzelgősség az, ami fájdalomkészségünket növeli. A valóságnak az a kérlelhetetlensége, amire a fiatal Vészi Endre új regénye mutat, valóban fájdalmat kelt és mélységes rokonszenvet. Mélységes rokonszenvet az elkallódott, lekerült emberfigurák iránt, akiknek a máig és még soká felejthetetlen Révész Béla után, mintha a fiatal Vészi Endrével új költőjük indulna. S úgy érzem, hogy ezzel kapcsolatban egy vallomással is tartozom. Első könyvében alig láttam értéket, őszinteséget. Nyoma sem volt benne annak a szenvedés egy húrján síró dallamnak, amire második regényében már meghatódottan akarok rámutatni, s ami az olvasó szívében még sokáig rezdül.