Folyóiratok

Kalangya, VIII. évfolyam (1939. március-április) 3-4. szám

Németh László: VII. Gergely

Németh László színdarabja öt felvonásban
Szereplők:
VII. Gergely Desiderius apát
Ottó, ostiai püspök Trieri Udo
Hugó, clunyi apát Roland követek
Matild, toscanai grófnő Crestentius
Ágnes császárné, Henrik anyja Róbert király
Adelhaid, Henrik anyósa Bíborosok, barátok, nemesek
Donizó várnagy Követek, katonák
Péter, kancellár Mesterember
(VII. Gergely lakása a Lateránban. A Lateránnak ezen a részén semmi sem maradt meg a régi Konstantin korabeli római építményből. A lakás két kicsiny helyiség: az első felvonás színéül szolgáló dolgozó- s a belőle nyíló hálókamra. A mennyezet alacsony, boltos, a padló tégla, nem úgy, mint a harmadik és negyedik felvonás kevésbé átépített lateráni termeiben. A szerzetes hajlamú pápa a palota legmostohább sarkába húzódott. Mennél távolabb kerülünk a következő felvonásokban az ő zugától, annál több nyoma az eredeti fénynek s a másodlagos középkori díszítésnek. Az első felvonás helyisége még alig több tágas, munkára és látogatásokra szánt cellánál. A dolgozóba a látogatók két felől léphetnek be: a szín bal oldalát elfoglaló széles ajtón a követek, bíborosok, hivatalos személyek, a szín hátsó, jobb zugában lévő csigalépcső felől, melybe a kis ajtó nyitásakor pillanthatunk le a pápa meghittjeire. Hogy ki melyik ajtón közlekedik, a játékban jelképes értelme is van: a kis lépcsőn a pápa szívébe lépnek az emberek; a nagyon, az értelme elé. A szín jobb felén függöny jelzi a pápa hálókamráját, a kamra és a csigalépcső közt magasra helyezett rostélyos ablak adja a világítást. A tavaszi ég nagy hévvel ömlik be, de az ablakon túl megtorpan; s fényes porszemei alatt a lenn mozgó alakok valóságos homályban vannak. A szoba közepén hatalmas dolgozóasztal, tele írásokkal, mellette két támlátlan szék. A hátsó falon feszület, alatta imazsámoly. A felvonás elején a pápa két Spanyolországban harcoló francia lovagot fogad. A lovagok a főbejárat felől állnak a pápa írásait elhagyva, szemben velük. Ottó, akinek a pápa előzőleg levelet diktált, tollal kezében a kamra felől ül, tartásával a félbeszakadt munkát jelzi.) [137]
VII. Gergely (a lovagokhoz): Vigyétek áldásomat a francia lovagoknak, akik Nagy Károly útján átkelve a pogányság visszaszorításában találtak kardjuknak célt, s bűneikre jóvátételt. Hozzájárulok, hogy a mórtól visszavett földet, mint Szent Péter hűbérét, birtokukba vegyék. Tudott dolog ugyanis, hogy Spanyolország a legrégibb időktől az apostoli szék tulajdona volt, s aki karjával ez ősi földből a kereszténységnek valamit visszaszánt, nem gazdálkodhatik rajt, mint sajátján, hanem tőlünk, a szolgájától kell hűbérében megerősíttetnie. Áldásunk közlése mellett ezt üdvösségük érdekében tudassátok a kereszténységért harcolókkal. (A két lovag letérdel, a pápa áldását adja külön mindegyikre.) Meghagyásom, a kancellár úr majd írásban is átadja nektek. (A két lovag arccal hátrálva a főbejáraton kimegy.)
VII. Gergely (Ottóhoz): Sok földid megy át mostanában a hegyeken.
Ottó: Franciaország egy kaptár ma: tele kiröpülésre váró lovagokkal. A nevelő, Cluny egymás helyett a mór földre tüzeli őket; különben magát bontaná el az ország, mint túlkelesztett kenyér… De világosítsd meg tudatlanságomat, atyám, miféle okmányok bizonyítják azt, hogy Spanyolország a Szentszék tulajdona? Megvannak ezek, vagy emlékszel rájuk?
VII. Gergely: Megvannak-e? Ha kellenek, meglesznek… Az egész nyugati kereszténység Szent Péter hűbére volt. Ha háború és királyok dölyfe el is szakította itt-ott az apostol gyeplőjét; nekünk újra ki kell vetnünk a világra… Amit a francia lovagokról mondtál, megvigasztal kissé. Ha Isten is úgy akarta volna, mint én, a mór föld csak iskola lett volna.
Ottó: A Szentföld visszavételére gondolsz?
VII. Gergely: S az eretnek keleti kereszténységre.
Ottó: Értem. Abban bíztál, hogy a töröktől szorongatott bizánci a segítség fejében az egyházba visszatér.
VII. Gergely: Ezt ígérte… De hol vagyunk ma ettől? Az ember minél rosszabbul végez, annál nagyobbat álmodik. (A papírra mutatva.) Hol hagytuk abba??
Ottó (olvas a levélből): Az ördög rábeszéléséből mindezen dolgoknak oka, zsarnoknak s nem királynak nevezhető királyotok. Ez a közállapotokat bűneivel s kicsapongásaival megfertőzte s a királyság fölvett jogarát…
VII. Gergely: No látod… S te, mint a gyermek, szentföldi háborúkról meséltetsz. Ez a te Franciaországod királya, ahol a lovagok Nagy Károlyról énekelnek. Ilyen királyok élén kötök én majd kardot… Nincs több?
Ottó (olvassa): Nyomorult és boldogtalan…
VII. Gergely: Nyomorult és boldogtalan (tovább diktál) nemcsak az alávetett népet engedte bűnre laza uralmával, hanem tetteivel s igyekezete példájával mindarra, mit mondani s tenni tilos, maga buzdította fel. Nem elég, hogy az egyház szétdúlásában, paráznaságban, legméltatlanabb ragadozásban, hamis esküben…
Ottó (fölnéz a pápára): Hamis esküben? [138]
Gergely: Igen, hamis esküben. Sokallod?
Ottó: Az érsekek s püspökök egy része, kikhez leveled intézed, tudod, ellenséged. A megdorgált Manassé, biztosra veheted, hogy a király felingerlésére…
Gergely: Ingerelje csak, a mi dolgunk nem a kímélés, hanem az ostorozás. Különösen királlyal szemben, kinek a bűnét nem egy asszony vagy néhány szolga, hanem országok szenvedik… (diktál) hamis esküvel s mindenféle csellel érdemelte meg Isten haragját, hanem a kereskedőktől, kik hajdan a föld minden részéről Franciaországba gyűltek, rabló módjára végtelen pénzt ragadt el. (Hirtelen abbahagyja.) Miért féljek én Fülöp haragjától, ha ő az Istenétől nem fél? Vagy azt hiszed most, hogy Henrikkel, a német királlyal…
Ottó: Magad mondtad, hogy az apa sem verheti egyszerre minden gyermekét.
Gergely: Különösen, ha azoknak a kezében is bot van… De Henriket nem verem. Bízom benne, hogy a legátusok intése használni fog… Hol tartunk?
Ottó: Végtelen pénzt ragadt el…
Gergely: Mit hogy király megtett volna, mesében sem hallottunk idáig. (Szünetet tart, Ottóhoz.) Ha a francia püspököd nem sajnálnák a zsinatra az utat, nem kellene leveleznem velük. Megint a kardinálisaimmal zsinatolhatok.
Ottó: Mondják, hogy sok idegen érkezett Rómába. A szakács egy milánói földijével beszélt ma reggel, a rongyosok ügyében jött.
Gergely: A rongyosok követe? Bizonyára megint panaszkodnak szegények. (Diktál.) „Aki a törvénynek és igazságnak tartozna őrzője lenni…” Vajon mit akarnak a boldogtalanok? A múlt héten ment vissza új védelmezőjük, Winifréd lovag. Fogadok, a Henrik püspökei tapostak megint beléjük. Amióta szegény Erlembald lovagot elpusztították… (Fölrúgja maga alól a széket.) Menj, és keresd meg őket. De ne a termeken át hozd föl; nem szeretem, ha a bíborosaim mindenbe beleszagolnak. (Ottó leporozza a kéziratot, s a főbejárat felé elmegy.)
Gergely (az asztalon lévő írásokban túr, sóhajt egyet, aztán a térdeplőhöz megy, néhány pillanatig némán imádkozik, közben többször sóhajt, s törődötten feláll.)
Matild (toszkániai grófnő a hátsó lépcsőn jön, s mint aki mögötte bandukolóra vár, s a sötét lépcsőn világosságot akar gyújtani neki, az ajtót kitámasztva hagyta. Az imádkozó pápa a helyére nyűgözi. Ahogy törődötten, térdét támogatva föláll, Gergely veszi őt észre.)
Gergely (megörvendezve): Matild, leányom. Épp jókor jössz, hogy mint… a pusztában szomjazó Jeromost, megitass lelked erős tejével. (Megöleli a térdet hajtót.)
Matild: Megígérem, hogy a zsinatra elszakítom magam nyűgös birtokaimtól.
Gergely: Többet érsz magad egy egész zsinatnál. Nem hiába zúgolódnak a bíborosaim, hogy asszonyokkal kormányzom [139] az egyházat, nélküled s a császárnő nélkül oly árva lennék e házban, mint nemsokára a koporsóban.
Matild: S azzal, aki utánam jön, népesebb lesz a Laterán, mint harminc asszonnyal. Csak meredek neki a lépcső…
Gergely (a lépcső felé néz, melyben Hugó clunyi apát tűnik fel.)
Hugó: S podagrás a lába.
Gergely (felkiált): Hugó apát. (Átöleli.) Végre.
Hugó: Utolsó leveled után nem mertem elmaradni.
Gergely: Ne vegye zokon, atyaságod, hogy restnek és gondatlannak neveztem, de kitől várhatna több joggal jelenlétet és tanácsot az, kit a nem kívánt hivatal az egész kereszténység apjává tett, mint tőled, Cluny, első nevelőm.
Hugó: Cluny maga is egész birodalom; túl nagy az én vénségemhez. A fegyelem, mely kolostoraink összefűzi, egyre nagyobb próbára teszi az én lazuló markomat. Az út is terhes már, amióta kisebb a remény, hogy vissza lehet érni róla.
Gergely: Nézhetjük-e ekkora szorultságban a mi nyűgös csontjainkat? Betegebb vagyok, mint bárki a kereszténységben. Csak a felelősség tart össze, nehogy vigyázatlanságomtól omoljon el, amit egymagam úgysem tarthatok fenn.
Hugó: Átutazó legátusaid szerint sosem fogta még Róma ily erélyesen a világot. Magam is parancsolni tudónak ismerlek régről s az újabban rámbízottakból is.
Gergely: Aki Szent Péter trónjába ült, nem szólhat onnét gyávábban vagy bizalmatlanabbul, mint ahogy maga az apostol szólna. De egy természettől sem erős, sem merész mellnek nem könnyű ilyen iszonyúságok közt ezt a hangot fennhordani. Egyetemes szomorúság vesz körül, Hugó apát. Ha a hozzám özönlő panaszokból csinálok e világ sebeire szemet, kételkedem, hogy kibír-e még három évet a kereszténység.
Matild: Panaszod igaztalan a kereszténység hívebb feléhez. Sosem állítottak ennyi templomot, mint ma a csendes imádságnak.
Gergely: Hogy legyen mit kirabolni s ágyas papokkal megfertőzni… A keleti kereszténység, mely harminc éve él eretnekségben, egymaga elég volna, hogy a szorongást szívemben örökössé tegye.
Matild: S az új hűbéres államok? Minden évben támad egy belőlük a kereszténység peremén. A pusztákról, melyeket idáig csak a mesemondákban ismertek, most az apostol zsámolyához járnak követségek.
Hugó: Bíborosod mondta, hogy újabban a dán és orosz királyokat is beszőtted leveleidbe.
Gergely: A háló nagy, de a pók gyenge. (Matildhoz.) Fiatal korod tesz bizakodóvá, grófnő. Én mindenütt csak zavart és szakadékokat látok. Ezek az új népek semmivel sem jobbak, mint a szicíliai normannok. Csak nem szenvedünk annyit a garázdaságuktól, mert nem fészkeltek a kertünk alá. A cseh király tulajdon testvérét, a brünni érseket ölette meg; Henrik császár leányáért, [140] Juditért pedig az anyja imádkozik éjjel-nappal a pártos magyarok miatt. Hűbéres? A normann Róbert is hűbéresünknek esküdött s a Monte Cassinó-i apátság s Spoletónk fosztogatása miatt kell kiátkoznunk.
Hugó: Császár kellene a kereszténységnek, amilyen III. Henrik volt.
Gergely: Kellene? Senki sem kívánná inkább. De hogy oltsam én a fiúba, amit sem nemzője vére, sem anyja imádsága, sem Isten kegyelme belé nem olthatott. Henrik császár árnyékában úgy ült a keresztény nemzet, mint nagy fa alatt egy ebédlő család. Fiának, ennek a mostani Henrik királynak csak egy vessző jutott a fából, mellyel az igazságot és Krisztust arcul sújtja.
Hugó: Hallottam erről, s gyanítottam, hogy heves sürgetésedre ez a gond indított. A király énnekem, tudod, keresztfiam…
Gergely: Ha előbb jössz, téged küldelek hozzá legátusom helyett.
Hugó: Ekkora ügyben, amit lehet, eztán is megteszek. A királlyal csínján kell bánni. Hibái éppoly puhák, mint erényei. Néha egy szón múlik, hogy sír-e a megbízástól, vagy indulatosan megmakacsodik.
Gergely: Én a megbánásban is makacsnak találtam. Engedve is ellenáll, mint a csiriz.
Matild: Ne feledjétek gyermekkorát. Mint kisded lett apátlan. Gyámjai, a trón hatalmától félő fejedelmek önző szigorúságával szemben két fegyvere volt: az álnok csend s a leplezett bosszúvágy. Csodálod, ha lelkének nem nőttek csontjai?
Gergely: Csodálom-e? Mit csodálhatok én már e földön, ami rossz? Csak rettegek e csonttalantól, ki mint a kígyó, folyton kitér, s mégis körülfoly, s szorít. A birodalomból minden rossz lelkiismeret s el nem számolt bűn hozzáhúzódik. Hányszor fogadta, hogy kiátkozott tanácsosait s a válogatott paráznákat s szentségárulókat köréből eltiltja. Íme, nemcsak ők vigyorognak hetykén rám trónusa mögül, de ha ma egy hűtlenül szolgálómat, mint Fehér Hugót, vagy a ravennai Wibertot az egyházból kisöprűzöm, holnap már az is Wormsban ül, s a király cégéres társaságával vadász. A bitorló lombard püspökök is az ő kardját csörgetik az ablakom alatt.
Hugó: Úgy hallom, az a főviszály ok köztetek. A milánói Pataria…
Gergely: Nevezd csak a csúfnevükön Rongyosoknak őket. Igenis, én tartom a lelket bennük, s én nem engedtem, hogy úgynevezett püspökök, kik ágyasaik fegyveres rokonságától a prédára bocsátott egyházat kapták zsoldba, miután védelmezőjüket, Erlembard lovagot orvul megölték, a hitet s a jövő bizalmát is meggyilkolják bennünk. Sosem ismerem el az ő Tebaldjukat, a királyi kegyből betett püspököt, ki a közösség megkérdezése s a pápai szék jóváhagyása nélkül tolakodott Szent Ambrus községére.
Hugó: A király barátai szerint a boldogult Erlembard minden szalasztott nemest, kizüllött mesterlegényt s a jobb emberek [141] ellen dúló jobbágysarjat fölvett kíséretébe. Ezekkel félemlítette meg a más véleményűeket.
Gergely: A más véleményűeket? Néhány dölyfös dinsztát, kiknek fájt, hogy e kötélverő és nyerges fajzat is testvérnek kéredzkedik a Krisztus szerelmébe, s ahelyett, hogy a hivatalukba bevásárolt papok cifra körmenetein bámészkodna, mohó imába közvetlen utat keres Isten és lelke közt. Hogy szegény Erlembard lovag, kinek halála után hetven nap kellett dögként és temetetlen hevernie, úgy védte nyáját, ahogy egy birodalomnyi gőg, gonoszság, álnokság ellen lehet? Könnyű helytelenítenem, ha én magam meg tudom védeni őket.
Hugó: Hogy az egyházak maguk válasszák pásztorukat, ez a clunyi tanítás szerint a lelkiismeret joga. Nekünk, főpapoknak mégis vigyázni illik, nehogy míg a lelkiismeret jogát védjük, a társadalom rendjét bolygassuk meg.
Gergely: A társadalom rendje: a szellemegyház elsőbbsége minden világi jog, hatalom, intézmény fölött.
Matild (az apáthoz); Bár mi, uralkodók, hasonlíthatnánk úgy az első keresztényekhez, mint a Rongyosok közül némelyik. Mióta Erlembardot megölték, minden elképzelhető üldözés sarka rajtuk van, s e szegény gyertyaöntők, fegyverkovácsok, teherhordók úgy kitartanak Krisztus szívükben szóló érve mellett, hogy énnekem kit vér s helyzet elnyomóikhoz von, pirulnom kell megpróbáltatásukért. A papi beiktatás kérdésében épp ezért, bár férjemtől független világi fő vagyok, mint alázatos tanítvány fogadom el az egyház álláspontját. Minden azt bizonyítja, hogy megszorult királyoknak a püspökök beiktatása éppoly pénzforrás, mint a sóvám, s nem azt ültetik a nép fölé, aki méltó, hanem, aki fizet.
Gergely: Egy-egy megszorult király felé valóságos özön indult meg, birtokuk pénzzé tett kalandorokból, kik máról holnapra püspökökké lettek.
Hugó: Hogy ez visszás és megbotránkoztató, ne Clunynek tanítsd. De a kérdés mégis kényes, és nehéz, mert tűrheti-e a király, hogy a pápa a gyülekezetet felbujtania ellene állítson főpapot.
Gergely: Legyen a király is alázatos fiú, s nem kell az igaz papoktól félnie… (Hugó arcába nézve.) Értsd meg: én szeretem Henriket, nemcsak mint királyt, s barátnőnk, Ágnes császárnő fiát, kinek szívesen lettem volna atyja atyja helyett. Több türelemmel nem kérlelt még fölöttes alattast, nagy dolgokra akartam megnyerni szívét, mint a török elleni háború, s az egész kereszténység védelme, hogy a napról-napra élt élet léhaságaiból kiemeljem. S ha most legátusaim által meg is mutattattam neki a pálcát, mely a nagy királyt éppúgy eléri, mint akárkit, a megbánás és bocsánat útját szelíd könyörgő szavakkal még mindig nyitva hagytam neki. (Ebben a pillanatban kicsattan a szélesebb ajtó, s belép a kancellár.)
Péter kancellár: Követség Wormsból.
Gergely (felugrik): A legátusoktól? [142]
Péter: Nem, magától a királytól. (A szobában lévők összenéznek, csend.)
Gergely: Beszéltél velük?
Péter: Fukaron bánnak a szóval. Levelet hoztak, amelyet előtted kell felolvasniuk.
Gergely: Jól van, bejöhetnek. (A kisajtóban feltűnik Ottó, a pápa egy pillanatra visszatartja Pétert.) Megtaláltad a Rongyosokat?
Ottó: Itt várnak mögöttem. (A jelenlévőkre néz.)
Gergely (int Péternek, hogy várjon): Mit hoznak?
Ottó: Nagyon bizalmatlanok. Két egyszerű ember, azt hiszik, ellopjuk, amit emlékezetükre bíztak.
Gergely (ide-oda jártatja a szemét Péter és Ottó közt, aztán a kancellárnak): A királyi követek várjanak… Úgy illik, hogy a szenvedőket vegyük előre. (Péter kimegy.)
Matild: Talán tanácsos is. Lehet, hogy egy ügyben futnak…
Ottó (betuszkolja a két milánói követei. Egy mesteremberféle s egy rongyos kolduló barát. A cellában megrökönyödve néznek szét, néma tanácskodásban, hogy Hugó vagy Gergely-e a Pápa. Ottó nyomja oda őket a pápához, aki előtt aztán térdre esnek.)
Gergely (szelíden): Ti vagytok, akik Milánóból jöttek?
Barát: Krisztus és a Szent Péter szegényeitől.
Gergely: Mit üzennek a szegények Szent Péternek?
A mesterember: Elsőbben is engedelmed kéri a jó Winifred lovag, hogy bennünket, tudatlanokat küldött csak eléd, de éjidőn nemigen akadt kit felültetni, s nekem vannak a legjobb lovaim a kintiek közt. Amikor a püspökök felgyújtották a várost, kilencszer jártam meg az utat a tűz körül…
Barát (meglöki): Most nem a tűzről van szó, Bonithó mester.
Mesterember: Szóval ne végy bennünket igazi követnek, amilyet országurak járatnak maguk közt, hanem két szegény flótásnak, akik vasárnap éjtől mostanig rázatták le maguk ide egy szekéren.
Gergely: Ne szégyelljétek magatok előttem. Mi a foglalkozásod?
Mesterember: Kocsigyártó vagyok.
Gergely: Az én apám ács volt.
Mesterember: Szép, hogy elismeri őt szentséged, nem úgy, mint a sok fattyúból lett püspök, aki a keze hátát is sajnálja az ember csókjától.
Gergely: Nagy baj lehet Milánóban, hogy a lovaid így megzavartad.
Mesterember: Más sincs ott, amióta a jó Erlembard lovag halott. Ha a sírjánál meg is gyógyul egy-egy szemfájós asszony, ahhoz, hogy az egész Milánót meggyógyítsa, még a himnuszíró Szent Ambrus sírja is kevés. Ez a Winifred, aki helyében fölkarolt bennünket, jó l;lek, de közel sem tudja az urakat úgy [143] megzabolálni. Én magam is kinn voltam, amikor szegény Erlembard Gottfred püspököt a várában megostromolta. Hányják is nekünk: Ha a piacon egy átmenő nemest az ember meg talál lökni: mindjárt az olajat emlegeti. Tetszel tudni, hogy szegény Erlembard nagycsütörtökön kiöntötte az olajat, amit az a cudar Dionüszosz szentelt be…
Barát: Nem az olajért jöttünk, Bonithó mester.
Gergely (a baráthoz): Gondolom, hogy nagyobb híretek van.
Barát: Wormsból érkeztek kereskedők, azok beszélték. (elakad)
Mester: Velencések, tudod, akik selymet és bársonyt meg fűszereket visznek fel a szoroson Németországba.
Matild (a baráthoz szelíden): Azt mondd, hogy mit beszéltek a kereskedők.
Barát: Hozzáfogni is nehéz ekkora dologhoz.
Mester: Úgy volt, hogy a király, Henrik tanácsot hívott Wormsba. Rengeteg püspök meg tartományúr gyűlt oda. A kereskedők is ennek a hírére hajóztak följebb a Rajnán, mert eredetileg nem akartak olyan messze menni. Tetszik tudni, milyen az ilyen kalmár: ahol egy tehetősebb erszényt megszagol, ott teregeti a portékáját.
Gergely (a baráthoz): S mit hallottak a kereskedők Wormsban?
Barát: Uram, megfertőzöm a számat.
Mester: Dehogy fertőzöd. A szánkkal csak azt mondjuk ki, amit a fülünkbe betöltöttek. Ő szabadít meg az undokságtól… Szóval az egész Worms nagyon föl volt ellened, s csak a régi neveden emlegettek. (megdöbbent csönd.)
Hugó: Hogy érted ezt?
Mester: Hát úgy, hogy nem Gergely, meg pápa, hanem csak Hildebrand barát. Ez az egyházfertőző Hildebrand, ez az ördögteremtmény Hildebrand. Volt, aki Hildebrandus helyett Prandellust mondott, az állítólag valami ördögnév.
Matild (a baráthoz): S ki bátorította fel őket erre?
Mester: No, gondolhatod, hogy az a szegény burkus nép nem magától kezd ilyet kiáltozni.
Barát: Állítólag a király által tartott zsinat mondta ki szentséged letételét. (az előbbinél is dermedtebb csend.)
Hugó: Ez lehetetlen. Ilyen merényletre nem kaphatott Henrik egyházfőket.
Mester: Mi csak úgy mondjuk, ahogy magunk hallottuk a velencésektől. A szomszédban, a Három libánál szoktak megszállni, s vacsora után a látott, hallott dolgokkal szeretnek dicsekedni. No, Bonithó, mondják; letették a pápátokat, kisült, hogy nem jól volt választva, s a canossai grófnő az ágyasa.
Barát (meglöki a mestert, aki maga is zavartan pillant a hátrahőkölt Matildra.)
Mester: Engedelmet, ha éppen Nagyságod… Mi hívő emberek tudjuk, hogy a Boldogságosnak is voltak rágalmazói. [144]
Hugó: Üres pletyka lesz, amilyet ez a kalmár nép úgy hurcol országról országra, mint légy a piszkot. Henrik nem kockáztathat ekkorát: Elég baja van a szászokkal. Egy ilyen lépés fél Németországból szászokat csinálhat.
Barát: Levelet nem hoztunk, uram, nehogy az úton megmotozzanak. Tudod, hogy egy-kettőre karóba húzzák a szegényt… De Winifred lovag jól számba rágta, hogy van valami a dologban, látni a püspökök készületéből.
Mester: Estéről reggelre az egész úri rend fölindult, s úgy jártak az utcán, mint akiknek külön húsvétot csinált az Isten. A magunkfajta munkásember pedig csak sunyít, mint a megszorított kutya.
Hugó (a hallgatagon és sötéten ülő pápához): Bocsásd be, könyörgöm, a követeket, hogy elmúljék rólunk a bizonytalanság. (A pápa tétován föláll. Ebben a pillanatban a császárné lép be fátyolban az oldalbejáraton. Mindenki meghökkenve fordul felé.)
Matild: A császárnő!
Gergely (elébe siet): Úgy tudtam, beteg vagy, leányom. Szent Marcella zárdájából, ahová az este elüzentem, sínylődőnek mondtak.
Ágnes: Ágyban fekvő voltam ma reggelig. De egy új betegség kidobott ágyamból… Hiszen tudjátok, hogy a csendes beteg fekszik, a rémlátó fut.
Matild (széket tol alá): Ülj le, Ágnes, alig tartod magad.
Ágnes (elhárítja): Hagyd, úgyis a térdeimre lesz mindjárt szükség.
Gergely (csendesen az idős nő karjára teszi a kezét): Wormsból kaptál hírt?
Ágnes (felsikolt): A követek megelőztek. Azért hurcoltam ide lázamat, hogy előbb hullhassak eléd, mint a levél.
Gergely: A követek kinn várnak, s a levél náluk van még.
Ágnes (a rongyosok követére néz): S ezek az emberek?
Gergely (a követekhez): Testvéreim, várjátok be Ottó barátot a szállásotokon. Az egyház hálás lesz a lovaidnak, Bonithó mester. (A két ember nagy térdhajtás közt kioson.)
Gergely (a császárnőhöz): A fiad üzent?
Ágnes: Nem, Fruttuáriából, gyámolt kolostoromból érkezett futár. Óh, ígérd meg, uram; hogy nem teszel semmit, amíg én Henrik térdein így nem csüggtem, mint most a tiedén. (Mindenki megrendülten hallgatja a császárnő zokogását.)
Hugó: Igaz tehát, hogy a német püspökök Wormsban ítéletet mertek hozni a pápa ellen?
Ágnes: A rossz tanácsadók beszélték rá fiamat… Túl kemény levelet küldtél rá a legátusokkal. Ő föllobbant ellenük, s lakat alá rakta. Ez a bambergi Liuprand, Fehér Hugó, Wibert s a többi kiátkozott…
Gergely: S ki merte azt állítani, hogy választásom az egyházjog ellenére volt…
Ágnes: A tulajdon teremtményed: Wibert, kinek háromszor bocsátottál meg, míg az érseki székből kivetetted. Ő gyújtotta fel [145] az embereket bolond meséivel. Elhitette velük, hogy a római nemesség a király üzenetére biztosan börtönre vet, s választásod törvény ellen, a megszabott időn belül pénzzel és fegyverrel történt.
Gergely: Simoniában én? Aki három pápaválasztáson toltam el a tiarát, s csak zokogva engedtem most is a tömegnek. Hát elvállalhattam mindezt másból, mint végszükségből, s a gyengét óriás szerepbe rázó Isten kényszeréből?
Matild (a császárnőhöz sértetten): S igaz is, amit ezek az emberek vele kapcsolatban mondtak? Lehetséges, hogy rokonom, Henrik király, udvara s az ország főpapjai előtt…
Ágnes (könyörgőn megöleli): Ne a fiamat, Matild. A tulajdon férjed is ott volt, s tiltakozás helyett lábbal dorombolt, hogy maga jön le Rómába haddal érted.
Matild (kitörve): Várom őt. Ó, a púpos Lothár. Milyen igazam volt, hogy elhagyva őt az Alpokat vetettem ágyaink közé, s a rövid idő alatt, mit vele éltem, lelkem szűzebb maradt tőle, mint amilyen szűz férfitől leány lehet… Ha csak egyetlen vércsepp vagy gondolat enged bennem neki, a firenzei szajháktól tanulhatnék most önérzetet.
Hugó (megfogja a karját): Ne magadra gondolj. Az egyházanya nagyobbat szenved nálad.
Gergely (Ottóhoz): A követeket.
Ágnes (az ajtó s Ottó közé áll): Még ma a királyhoz utazom. Csak egy hét haladékot, a követeket addig…
Gergely (fölemeli a császárnőt): Ne szégyeníts meg azzal, hogy szent Henrik császár özvegyét pirongatnom kelljen. Tudod, hogy e percben nem én cselekszem, hanem az apostol.
(A két követ Péter kancellárral belép.)
Gergely (hosszasan végignézi őket): Trieri Udó, tavaly bocsátottam meg, s te. Roland, a lombard püspökökről hozzáragadt bogáncs.
Az egyik követ: Henrik, a király követei vagyunk. Egy levelet kell előtted felolvasnunk. (Kihúzza a papírgöngyöleget.)
Gergely (int): Ne törd föl. Amit ilyen követek hoznak, közönség elé kívánkozik. Rég felelgetünk egymásnak uratokkal, ideje, hogy most Róma és az egész világ hallja az üzenetet, s adandó válaszom.
Követ: Helyesebb volna, ha előbb magad hallanád.
Gergely: Holnap, az első zsinati napon kell az egybegyűlt atyák és a római nép előtt felolvasnotok. Addig ne merjétek elhagyni szállástokat. (A két követ főhajtás nélkül kihátrál.)
Péter: Ha az van a levelükben, amit gondolok, talán okosabb lenne őket mégis itt…
Ottó: Én tűzbe teszem a kezem Rómáért. Ha a pápa nem fedezi, fel fogják koncolni őket.
Gergely: A király a rómaiak pártosságában bízott. Én megnyitom neki Róma fülét.
Ágnes: Tekintsd a sokat szenvedő anyát, s mondd meg, mit készülsz tenni ellene.
Gergely: Amit nem tenném, Róma és az apostol méltóságával összeegyeztethetetlen. [146]
Hugó (habozva): A legnagyobb fenyítékre gondolsz? Nem volt példa, hogy a római királyt s majdan császárt is…
Gergely: Megkötöm őt az átok kötelékével, s eloldok minden esküt, mellyel neki fejedelem, jobbágy vagy város tartozik. Legyen Krisztus teste s a keresztények társasága elzárva tőle.
Ágnes (fölsikolt): Istenem, a fiam. Ezért cseréltem el a fátyollal a koronát, ennyit értek az Isten előtt az én átimádkozott éjszakáim.
Hugó (a császárnőhöz): Az ítélet, császárnő, kemény, de nem lehet tagadni, jogos.
Ágnes: Tudom, tudom. (Zokog.)
Matild: S a bűnbánat minden keresztény előtt nyitva van.
(Függöny)

Második felvonás
(Folyosórészlet a pápa szobája előtt a canossai várban. A vár szűk, komor: nyoma sincs benne a romantikus Canossa-festmények tágas pompájának. A hátulsó színen bal oldalt keskeny lépcső az udvarról; a lépcsőből csak az alacsony, embermagas nyílás, néhány magas fok s a hirtelen leeső bolthajtás látszik. A színtér bal oldala, a várudvarra néző Mária-üveges csarnok mélyebb, mint a színtér többi része, de így is csak két, mord pilléres román ablak fér el rajta. Idább a színtér egész keskeny; szemben középen két kis benyíló, a bal oldali a kancellár, a jobb oldali a pápa szobája. A szín jobb felén hátra egy folyosó ugrik be: torkolatán túl rögtön a toronyba vivő egész szűk lépcső töri meg, mely a néző belátását is elzárja. A lépcsőt meg lehet kerülni, a vár mélyéből jövők itt bukkannak a színre. A jobb oldali kopár falon a toszkán ház címere: előtte egy kis asztal iratokkal. A mennyezet nyers gerendás. A felvonás elején a színpad félig világos; a két román ablakon halvány pászmákban esik be a hófelhős reggel.)
(Donizó, Matild várnagya s Ottó, azóta ostiai püspök, az udvar felől jönnek. Ottó püspökön hatalmas úti köpönyeg, melyből most kezdi kifejteni magát.)
Donizó: Példátlan hideg, püspök úr. A hegyek közt tutulhattak a farkasok.
Ottó: A hegyek közt? A Pó jegén szánkáztak utánunk.
Donizó: Igaz hát, hogy a Pó is befagyott.
Ottó: Úgy járnak rajta a szekerek, mint az országúton.
Donizó: Baj, baj… A nővéremnek Fiesoléban biztosan elfagytak a citromfái.
Ottó: Még a szőlő is, várnagy úr.
Donizó: Nem lehetett öröm ökörbőrön csúszni le a Monte Cenisről.
Ottó: Ki csúszott le ökörbőrön a Cenisről?
Donizó: A királyné.
Ottó: Melyik királyné?
Donizó: Berta, a Henrik felesége… Nem hallottál róla?
Ottó: Ökörbőrön? S a király? [147]
Donizó: Őt is lehozták valahogy, Isten dicsőségére.
Ottó (hökkent csönd után): Ez nem jó újság, várnagy úr.
Donizó: Azt hittem, tudod. Ha Region átjöttél, ott kellett találnod a többi átok alá zárttal.
Ottó: Kerültem a városokat. A lombardok minden püspököt befognak, aki az Alpok és Róma közé teszi a lábát. Udó érsek Henrik üzenetével jött, s mégis ülnie kellett náluk.
Donizó: Azt teszik csak, amit a te fejedelmeid a penitenciásokkal a szorosokban. De aki ügyes, mint te és Henrik, átjön grófon és lombardon.
Ottó: Szóval megkerülte az átjárókat. Verona fölött, amerre jöttem minden úton a bajor Welf emberei cirkáltak.
Donizó: A Rajnától elébb Burgundba ugrott rokonához, onnan meg az anyósa hozta át a hegyeken.
Ottó: A turini grófnő?
Donizó: Ő… Most különben itt ül nálunk. A szolgái azt mondják, öt püspökséget kapott a veje átszállításáért.
Ottó: Ezért nem érkezett meg hát a szentatya Mantuába. Egy hét előtt, amikor eljöttem, még csak találgatták: egyik szerint a hideg fektette ágyba, másik arról tudott, hogy a lombard püspökök mentek rá csapattal; volt, aki a királyról mesélt; de ez hangzott legbadarabbnak…
Donizó: Ilyen hideg időben az történik meg, ami a legbadarabb. S hogy jöttél éppen Canossába.
Ottó: A grófnő birtokán igyekeztem le Firenzébe. Tőle tudtam meg, hogy őszentsége megtakarította utamat az Appenninon által.
Donizó: Megtakarította volna őszentsége a Pón is, de a szertelézengő fegyveresek elől csak visszarebbent erre a kőszálra.
Ottó: Henrik mit akar? Feloldozást, ugye?
Donizó (nyersen, mint akit az ilyesmi nem indít meg): Már kétszer állt a kapunk előtt mezítláb és gyapjúruhában. Visszakéredzik az édes szentegyházba, s mi könnyeinkkel lágyítjuk kedvéért őszentségét.
Ottó (ránéz, komolyan): Várnagy úr, ez nagy szerencsétlenség.
Donizó: Nagyobb szerencsétlenség, ha ing helyett páncélban jön ránk. A lombard püspököknek lett volna kedvük ilyen drága tojásért ekkora kősziklát megmászni.
Ottó: Inkább azt tették volna. Hol a pápa?
Donizó: A tömlöcöket járja.
Ottó: Kik vannak a tömlöcökben?
Donizó: Érsekek, püspökök; egy-két világi bíró is találkozik. Tele van ez a kis galambdúc most vadmadarakkal. Fenn, mint vendég, minden szobára egy gróf vagy kardinális, a tömlöcökben meg a fél Németország ott koplal egyházfőiben. A szentatya igen szigorú velük, csak este kapnak egy kis vizet, kenyeret. De megéri. Ha feloldozódnak, megint övék az országocskára való dézsma; attól majd kihíznak.
Ottó: A király is így okoskodik, mint te. [148]
Donizó: Van annak esze, uram. A legnagyobb kópé ő, aki imádkozó szülőktől született.
(Matild és Adelhaid, Henrik anyósa, a jobb oldali folyosóról jönnek. Adelhaid fut előre, Matild kezét fogva.)
Adelhaid (Donizóhoz): Itt van már? (Feleletet sem várva balra az ablakig megy, s kipillant.)
Donizó: Még nincs itt az órája.
Adelhaid: Csakugyan nincs… Remélem, nem lesz makacs, mert mi makacsok voltunk… Ó, Matild, ha Isten is ilyen szigorú lesz hozzánk az utolsó napon.
Matild: A pápa szereti vődet. Henrik nem szerette önmagát… (Ottó előrelép a kis asztal mellől, ahova félrehúzódott.) Lám, e nagy köpönyegben alig ismertem rá a mi új püspökünkre. Szegény halászok Ostiában nem sokat látják a püspöküket.
Ottó: Az ember, grófnő, azért lesz Róma mellett püspök, hogy a világ végére is jusson legátus.
Matild (Adelhaidhoz, Ottóra mutatva): Egyik a mi kedveseink és keveseink közül. Úgy áll ő Gergely mellett, mint Hildebrand állott Sándor és Leó pápák mellett.
Adelhaid (elkottyanja magát): Turinban azt mondják, Gergely mellett úgy csak asszonyok állnak… (Észbekap.) A császárnőt hívják Ágnes kardinálisnak.
Matild (kevélyen): Nem törődöm vele, kit hogy hívnak. Akkor sem törődtem, amikor férjem, lotharing Gottfried még élt, s az Alpok választották el ágyainkat.
Adelhaid (hízelgőn): Ó persze. Te mindig ilyen voltál, Bertámnak már leánykorodban téged példáztalak. Ha te olyan tudnál lenni, mint Matild. De ilyennel a nagy századok is egyszer-kétszer tisztelik meg magukat. Férjedbe azért engedte Isten a tőrt a legilletlenebb módon és helyen beleszaladni, hogy az egyház a te özvegységedben nyerjen oszlopot… (Ottóhoz.) Püspök úr, együtt könyörgőkre van szükségünk.
Ottó: Attól félek, nem segíthetek, grófnő.
Adelhaid (fölfortyan): Matild! Hallod, nem segíthet? Kik voltak a szüleid, püspök, hogy úgy beszélsz, mintha minden reggel egy gyapjú inges császárt vezettek volna a küszöböd elé.
Ottó: Apám marnei Chatillonnak volt ura, s bátyám a francia király istállómestere. Én azonban az Isten cselédje vagyok.
Adelhaid: S mint ilyen gőgös, megátalkodott, kemény? Megértem, ha a gyertyaöntők fiai barátruhába bújva Isten nevét emelik botul, mint Frlembard rongyosai mindenki ellen, aki apjuknál jobb gúnyát hord. De te, francia főnemes?
Matild: A Rongyosok a mi barátaink, Adelhaid. Nem szolgálsz a visszafogadásért könyörgő vődnek, rokonunknak, ha bántod őket… (Ottóhoz.) A német fejedelmektől jössz?
Ottó: Igen. Gergely pápa német főmegbízottja mellett ültem Triburban, ahol a királyt bűnbánatra kényszerítették.
Matild: S most itt van. Egymás fertőzésétől is rettegő püspökök jöttek előtte, magános vezeklő úton, s ő maga kétszer sírt már kapunk előtt kiátkozott tanácsosai közt. Nincs esztendeje még, [149] hogy levelét az arcátlan követek a Rómában zsinatozó egyházfők előtt a pápa szemébe olvasták, s az összeszaggatástól őket csak a testével fedező Gergely mentette meg. Azóta megismerte Henrik az átok erejét.
Ottó (jelentősen): Nem úgy, mint kellene.
Adelhaid (idegesen): Jaj neked, püspök, ha a pápa és a király közé állsz.
Matild: Ne fenyegetőzz, Adelhaid. Gyerünk fel inkább, mint tegnap, a toronyba, ahonnan a Reggioig belátni az utat. (Ottóhoz indulóban.) Tudsz valamit a király ellen?
Ottó: Majd őszentségének… (A várnagyhoz.) Köpönyegemen víz lett a dara. Nem tudsz egy zugot, várnagy úr, ahol tűz lobog?
Donizó: Grófunk több van, mint ágyunk. Hacsak a kancellár el nem fogad.
Matild: Vezesd csak hozzá, Donizó. Mi meg, Adelhaid, gyerünk. (A két nő kézen fogva a toronylépcsőn fut fölfelé.)
Donizó (belöki a kancellár ajtaját, s előreengedi Ottót): Ez az… A kancellár a clunyi apáttal jár; ők tárgyalnak, a két fal közt a Henrik embereivel… A tűz bizony pislog csak, de fát találsz mellette… A lábad szárítsd először: az ember a hűlést a sarka felől kapja, a gutát az orrából… (Kijön, s még beszél az ajtón.) Tudod, uram, én sem bánnám, ha ez az Adelhaid nem kapná meg az öt püspökséget… Tőlem akár minden reggel idejöhet e pernahajder király… az én szívem elbírja. (Észreveszi a pápát, az apátot és Pétert a bal oldali lépcsőbolt alatt; becsapja az ajtót, s a lépcső felé sűrű laudaturokat hányva a jobb oldali folyosóig szurkol, s gyorsan eltűnik.)
Gergely: Egy napot csak böjtöljenek, és imádkozzanak.
Hugó: Nem fiatalemberek már, a fáradság a hegyeken át tömlöc és koplalás nélkül is megtörte őket. Kíméld a lángot, amelyből természettől is fogyóban az olaj.
Gergely: Az örök élet nem lesz oly kegyelmes hozzájuk, hogy az én kezemben lobbantsa el őket, ahol kövér étel és ital Isten és Szent Péter elárulására nem fűtheti őket s a napot betöltő imádság.
Hugó: Siegfried, a mainzi, nagyon törődött.
Gergely: Nem először jött át az Alpokon. Márton-napkor múlt egy éve, oldottam őt fel s januárban Wormsban már Henrik kitaszított tanácsosaival találta őt a legátus. Gyógyíthatatlan hűségtörők, szentségárulók, paráznák, ha az átok elveszi körülöttük a levegőt, lábuk előtt hozzák az orruk trónszékünkhöz; de mihelyt az egyház bocsánatából fejek lehetnek megint, holott lábaknak is botlók volnának, azt nézik, hogy lökhetnék le gyeplőnket magukról. Hallottad ezt a Wernert? A nyárssal mentegeti magát, amit Wormsban tévesztő másolók módjára, a tulajdon aláírása alá tett jelezve, hogy nem érvényes.
Hugó: Ember.
Gergely: A vértanúknak el kell fordítaniuk arcukat a világról, ahol a vérükkel fölállított egyház már püspököket is csak fegyverrel s átokkal képes törvényre szorítani. Amíg Henrik császár, ennek a mostani úgynevezett királynak apja élt, legalább kétfelől [150] szorultak. Akiknek az egyház ölén szűk volt, a hatalom szoros markába futott. A te keresztfiad az Alpokon innen s túl minden latorságnak cinkosa s felbújtatója lett.
Hugó: El van határozva, hogy életet cseréljen. Tegnap és tegnapelőtt mezítláb állt a jégen király létére.
Gergely: S Szent Péter olyan együgyű legyen, mint a mesebeli kölyökkecske, aki az elváltoztatott hangú farkast is beengedi, ha fehér szőrt teker benyújtott lábára?
Hugó: A szívek töredelmébe csak Isten lát bele; nekünk, papoknak a száj töredelmével kell beérnünk.
Gergely (hevesen): Szóval a pápát minden lator megfoghatja a bűnbánat kényszerével, csak egy gyapjú ingbe s talpa hidegébe kerül… (Péterhez.) Mit végeztél az embereivel?
Péter: Megígéri, hogy a tőled nyert határidőn belül a német fejedelmek vádjaival szemben bíráskodásodnak aláveti magát.
Gergely: S a kíséret?
Péter: Ő maga állít kíséretet melléd, s ha a németországi tanácskozás akármelyiktek gondja miatt késést szenvedne, az idő őt kötelezettsége alól fel nem oldja…
Gergely: Írásban vetted ezt?
Péter: Eskü formájában… (Az asztalról egy iratot nyúlt át Gergelynek.)
Gergely: És Milánó? Vállalja-e teremtményének, a Rongyosainkat sanyargató Tébáldnak az elűzetését? S hogy többé nem ad, mint lóra lovast, a szegény népre püspököket választás és Szent Péter engedélye nélkül?
Péter: A lombárdokat jobb kihagynunk, az ő megátalkodottságuk a király esküje meg nem köti.
Gergely: Henriket sem a magáé… Öt nap múlva, Mária megtisztulása ünnepén Augsburgban kellett volna lennem: s egy fejeivel felém forduló birodalom előtt ítélkeznem. Az méltó lett volna Szent Péterhez. Itt csak nevetséget aratok, hogy vén létemre egy alakos fiú is megejt.
Hugó: Jobb megejteni, mint megejtetni… Magad kívántad, hogy a Szentlélek Henrik szívét töredelemre bírja.
Gergely: A Szentlélek, de nem a föllázadt szászok.
Hugó: Én magam nem sajnáltam a királyhoz föl a Rajnán az utat, s csak téged tolmácsoltalak, amikor arra bátorítottam, kérje feloldozásod. Most, hogy átkod a pártos németek közt a reméltnél nagyobb tábort támasztott ellene, helyes-e szorultságát kihasználni, s amit előbb általam az ő bűnbánatának ígértünk, a fellázadt grófjai közül a svábnak vagy a szásznak adni. Nem éri-e fel még e király, aki Triburban katonái közt állván nagyjainak megkövetésedre tett ígéretet, e nagyokat, akik csak azért nem taszították le őt, mert egymástól sajnálták a királyságot? Az átok elvégezte a maga művét a világban, s a kereszténység elégtétellel hallja majd, hogy aki az egyház kulcsát őrzi, a leghatalmasabb királyt is könnyező zörgetővé teheti az átok kulcsfordulásával.
Péter: Körül Európában a régi világhoz a kereszténységgel hozzáragasztott népek, a századunkban fölmagzott brit, dán, len[151]gyel s magyar királyok e várudvartól fogják megtanulni, kinek a keze után nyúljanak a művelt világ pereméről.
Hugó: Mi, akik az igének s nem magunknak akarjuk a világot alávetni, ennél nagyobb elégtételt Istentől bűn nélkül nem követelhetünk.
Gergely: A mondataid erősebbek nálam Cluny, de a jövőt az én szorongásom érzi jobban. (Fölveszi az asztalról az írást, nézi.)
Ottó (a kancellár szobájából jön, most már köpeny nélkül. Amikor kilép, Péter áll hozzá legközelebb; azt is szólítja meg): Betörtem a szobádba, kancellár testvér. Az Alpok hidegét kapod mára hálótársul. (Észreveszi a pápát.) Atyám, azt mondták, a kizárt püspököket leckézteted.
Gergely (megöleli a kézcsókra térdeplőt): Engem leckéztet Cluny, a közanya… Isten hozott, fiam. A világban olyan kevés a buzgalom, hogy ami megmaradt, mint jó sólymot, agyon kell hajszolnunk… Magad jöttél?
Ottó: Néhány veronai fegyveressel. Bujkálni kevés jobban tud.
Gergely (szemrehányóan): Úgy látszik, a fejedelmek is ezt tartják odaát.
Ottó: A fejedelmek hódolatuk küldik az apostolnak.
Gergely: A hódolat még nem kíséret. Ők lássák, mit mulasztottak. Én nem néztem korom, sem a sokféle nyilallást, köszvényt, csúzt, csontjaim lármás vendégeit, egyedül a dátumot, melyen Máriával Germániának is tisztulni kellett volna közbajától. Nem ismertél volna rá ez útra, melyet a hegyekben a deres Tiberis tör magának; a beszorított vadaktól kellett a grófnő nyilasainak előttünk megtisztítani. De hiába volt kész a sajgó testű, hogy inkább vérét folyassa el, semhogy az odaát várakozók késedelmesnek tartsanak. Németország rest volt kocsit küldeni doktoráért. Hol maradtak, akiknek a síkságon át kellett volna vinniük? Modenában három nap vártam rájuk, míg Henrik az ő fölkörmözött bűnbánatával ide nem szorított.
Ottó: A kemény évszak megállította a hírt; az emberek azt hitték, az idő is a tűzhöz húzódott, mint ők fagyott sarkát melengetni. Senki sem tudta, elindult-e. Amikorra Veronából kiszálltunk volna érted, egész Lombardia fegyverrel volt teli, s a bosszús püspökök palánkjai alatt senki sem mert érted Isten s a világ előtt felelni, amíg a helyzet meg nem tisztul.
Gergely: Itthagytatok Henrik és az Appeninek közt. Ha Péternek legalább egy hű lánya, s ez a kőszál, nincsenek: még egy kaput sem találok, melyen a bűnbánó királyt beereszthetem… Ha nem volnék Szent Péter helytartója, egy öreg ide-odahányt embernek tartanám magam, aki, mint a vásárosok, védnökökre szorul, s rablóktól fél. De Németország lássa: ma meg kell nyitnom előtte a kaput.
Ottó: Azt a kereszténységnek kellene megfizetnie.
Hugó: Vigyázz, testvérünk. A király bűnbánatot és igazságot ígér, s kíséretet a hegyeken át.
Ottó: Németország pedig a pápát várja, hogy ő, aki a hűség köteleit átkával eloldotta, s az alattvalót a királytól eltiltotta íté[152]letével, most Krisztus helyett forrassza össze, amit széttagolt, Németországnak nem kell Henrik.
Hugó: Ha az egyház visszaveszi, az ország nem pörölhet Henrik és Ágnes fiával.
Ottó: Azért nem szabad az egyháznak visszavennie.
Péter: Vigyázz, testvérünk. A király ma még gyapjúingben jön, de ha akarja, lesz neki e kőszál ellen fegyverese is.
Gergely (fölgyúlva): Én nem bánom. Ezerszer inkább páncélosan. (Ottóhoz.) Mondd, fiam…
Ottó: A németeknek olyan király kell, aki nem ugrik, mint ez. Róma és az Alpok közé bandita püspökökkel és képmutató bűnbánattal állni el a Szent Péter útját a hegyen túli népek felé. Az új keresztény királynak biztos országutat kell csinálnia alázatából, melyen az együgyű lélek és Szent Péter szabadon kereshetik egymást.
Hugó (megbotránkozva): Új király? Az egyház szerelme pártütők barátjává ne legyen.
Ottó: Bocsáss meg, atyám, ha én figyelmeztetlek, Cluny unokája a családfőt! Nemcsak Milánónak vannak rongyosai… A szegénység, kinek e föld nemcsak tanítás, de kényszerűség szerint is siralomvilág, melyből megváltást csak a halál küszöbje ígér, egész Németországban, de különösen a sváb vidéken az új reformált apátságokra néz, s a Clunyből kiszakadt szerzetesség körül gyermeteg mód, mint Erlembard rongyosai, családja körében, földjén, iparában, maga is szerzetesként készül a jobb világra. Az új Hirsau körül egyszerű falvakat láttam annyi hű kereszténnyel, amennyit a ma élő világ minden püspöke nem ád ki halála óráján. Hagyhatjuk-e, hogy Henrik ezekre is bitorló Tébaldokat ültessen, s egy ember miatt a Pataria szenvedéseit tanulja meg a nagy lelkét hitébe vető Németország.
Gergely: Hallod ezt, Cluny?
Ottó: A sváb gróf s mások türelmesek a mi testvéreink iránt. Maguk is társaságba álltak össze, s Szent Péter barátainak nevezik magukat. Mint a lovagok, akik hazámból a Pireneusokon át a mórok ellen szállnak, ők is örömest kötnek a kereszténységért fegyvert, mihelyt az egymás ellen bőszítő álkirályt átkod egészen eltaposta.
Hugó: Taposni akarsz hát, s nem igazságot tenni.
Ottó: A Szentföld Henriktől sosem remélhet. Előbb hányja ő ki a gosslari alvókat sírjukból, minthogy Krisztus sírjának legyen lovagja.
Gergely: Igaz, igaz. Nem hiába adta országod a legméltóságosabb templomokat s a legszilajabb leventéket. (Megöleli Ottót.) Hadd fogjak tüzet tőled, ez a két napos sírás egész eláztatott. (Clunyhoz.) Azt üzenem keresztfiadnak, hogy Augsburgban vagy másutt, ahol a vádtevő német nagyok… (Nem folytathatja tovább, mert Adelhaid és Matild izgatottan jönnek a toronyból.)
Adelhaid (sikoltva): Jönnek… Itt az egész csapat, mint tegnap s tegnapelőtt. A szél sem riasztotta el a királyt. (Az ablak[153]hoz fut.) A többi bűnbánó közt jön a szembefútt darában. Itália elfelejt a szokatlan évszakon csodálkozni; ez a szilvakék király túltesz mindenen, ami meglepőt évszakok teremthetnek. (Matilddal az ablakhoz áll, s zokogni kezd.)
Hugó: Csakugyan itt van; középütt a töredelmesek; oldalt s mögöttük, távolabb a kiátkozottaktól a prémbe burkolt közvetítők.
Ottó (maga is az ablakhoz lép, s kissé megrendülten visszahőköl): A királyné is ott van ura mellett. Gondolod, hogy így jő Reggiótól?
Matild: Amennyire a toronyból ellátni, ugyanígy hozta őket kiátkozott csapatjukban a hómező.
Ottó: Megfogyott Tribar óta; még ruganyosan állt a fejedelmek előtt, mint egy játékot és ragadozást egyaránt tudó párduckölyök… Most nemcsak a haja ősz a dértől, az arca is öreg.
Adelhald (felsikolt): Jézusom, Berta. A királyné majdnem elbukott… Szegény leányom, lettél volna inkább valamely földetlen lovag felesége, mint a nagy és szent Henrik császár fiáé.
Hugó: Belül értek a falon. Itt a kapu és a külső falak közt kissé védettebb a tér, a szél átengedi őket a hidegnek.
Adelhaid: Tegnap egy óránál többet álltak így… Most megverte a kaput. (A pápát fogja.) Gyere, uram, és nézd…
Ottó (elállja az útját): Ne tedd nehezebbé az atyának, amire őt nem kemény szív vagy napi sérelem, hanem a kereszténység üdve kényszeríti szíve ellen.
Donizó (az udvar felől): A király itt van és zörget grófnő.
Matild: Ne hozzám szólj, enyém csak a kapu, a nyitás a pápáé.
Gergely: Ha a kapu győzi a zörgetést, az aggastyánnak is győzni kell.
Donizó: A kaput vaspántokban két óriási szálfa tartja; de a várban időző vendégek minden ablakot megszálltak már, s el vannak szánva rá, hogy kétszer annyit zokogjanak és rimánkodjanak, mint tegnap… Mind téged kérdez, merre vagy…
Gergely: Egyet se engedj ide. Nem tűröm, hogy Szent Péter elhatározását egy sírásra és panaszra érzékeny aggastyán fülén ostromolják. Matild, parancsold meg, hogy az alabárdosok…
Matild: Eredj, Donizó, s kérd őket, ne tolakodjanak a lelkiismeret és gazdája közé. (Hogy Donizó elment.) De tiltsd meg nekem is, atyám, hogy ostromoljak, mert szívem el van szánva rá, hogy egy második Henrik gyanánt sírjon és dörömböljön elhatározásom. (Odavonja a pápát az ablakhoz.) Látnod kell őt, és nem szabad emlékezetedben lakó botlásait és vásottságát nézned, amíg ő töredelmében könnyezik.
Adelhaid (öklével veri az ajtót, s fagyott borostájára hullanak könnyei.)
Hugó: Fél Európa látja őt. A szemközti folyosón Canossa vendégei: köztük Welf, a bajor s lenn a zarándokok mögött a közvetítésre érdemes urak: egy Vecelli kancellár.
Péter: Az emberiség emlékezetében ez a kép valóban bennmarad. [154]
Matild: Nézd keskeny lábát, mely nem ismert eddig csak lovagsarut, szederjes sebekkel kéri a megbocsátást.
Gergely: Asszony vagy. Sebes tag s az elemek kínozta bőr előbb bír részvétre, mint a heg után sóvárgó lélek s a sarkantyús Istentől agyonsebzett felelősség… Én nem fázom, és nem égek talán úgy, mint abban a szederjes lábban a frank királyi vér? Öreg testem nem cserélné el a kívülről tépő szeleket, ezzel a belülről tépő hanggal, mely tiltja, amire hajlanék? Hát azt gondolod, nem látom én, akit ti, s azt is, kit ti e fiú mögött hiába kerestek: a császári koronát fátyollal cserélő anyát.
Matild (kap rajta): Barátnőnk, Ágnes, császár szemével…
Gergely: Ő és minden anyák és minden angyalok szemével… Magamon érzem mindnyájuk tekintetét. De aki ennyi ideig hordta az egyház gondját. Hiszen már az ötödik pápa vagyok én magam, ki alatt ez a nagy, Ágnesnél is szerencsétlenebb anya, az egyház gyengeségemre bízta világtalan útját, s nekem, ki tengerentúli zarándok szerettem volna lenni, vagy Isten csendjében hangtalan barát, rablókkal, vadállatokkal és hamis vezetőkkel kell gyűlölködnöm tőrök, vermek és cselek közt, minőket vásáros zsidó vagy katona nem talál… Én tudom már, mi után, mi jön. A hosszú gyakorlat a szentek jóstehetségét másolja bennem, s mint égaljból gazda az időt, e bűnbánó királyból is véres történelmet jövendöl előérzetem… Matild, leányom, ki annyiszor mérlegelted velem egy-egy vérrokonokat törvény ellen kötő nász vagy a vad Csehországban a szegény barátoktól elragadt birtok kicsiny ügyét, hiheted-e hogy e legnagyobb…
Matild: Ha szabad a tanítványnak tanítania, atyám, van egy határ, ahol a mérleg elveszti jogát, s az embernek csak az égiek mutatóujját szabad keresnie. Mit mérlegeled te, mit hogy jobb csinálnod. Augsburgban, mit nyerhetsz, s Canossán mit veszthetsz el, mikor az átkodat magáévá tevő Isten, mint nyulat a hajtó, a királyt kegyelmed nyila elé téríti. Az ujj, mely e síró, kapud verő rokonban most megbocsátást követel, mint bogarat százszor elnyomhat, mielőtt a német fejedelmek közé érsz, kiktől az egyháznak mérlegelésed több hasznot remél. S még ha valóban annyi álnokság bújik is meg ennyi forró könny mögött, amennyit én asszony, rokon s keresztény el nem képzelhetek, lehet-e gyanakvásod a bíró, ahol ily rendkívüli jelenésben Isten mutatja meg felemelt kezét.
Gergely (mellét veri): Az Isten ujja itt van; s titeket az Antikrisztus vesz meg látványossággal. Értsd meg, én szeretem Henriket…
Adelhaid (ráveti magát): Őt nézd akkor, atyám.
Péter (az ablaknál): Valóban hihetetlen, hogy álnokság így tudjon töredelme játszani.
Matild: Bízzunk benne. A gonoszság végre is a gonosznak legnagyobb baj.
Gergely: Én tanítsam nektek, megszáradt pap, az ember szintváltó gyengeségét? Ma zokog, mert kicsípte arcát a hideg… (Körülnéz a rosszalló hallgatók közt.) Te szólj, Ottó, add akaratom alá a karod, mintha a béna apádat támogatnád. [155]
Ottó (csendesen): A király megkaphatja a föloldozást, de nem ott, ahol ő veti meg magát Péter útjába, hanem ahol Péter szólítja maga elé.
Gergely (levegőért kapkodva): Igaz Augsburgba akarok menni. Ha megbánta bűnét, nyisson utat, s próbálja ki az ökörbőröket az Alpok túlfelén is.
Hugó: Gondolod, hogy ha Canossa s a belészorult világ még egyszer gyapjúingben látja őt innen visszamenni, e hajlékony, gőgös szívben lesz más, mint gyűlölet s bosszúvágy. Nemcsak király, ember is… Odavetheted őt a mellében föllobbanni kész kárhozatnak?
Matild: Elbocsátotta kiátkozott tanácsosait.
Adelhaid: Szökött kardinálisod, az arcátlan Wibert biztatta fel őt Mainzban is.
Péter: Most abbahagyja a zörgetést; tétován néz kíséretére s föl az ablakokra.
Adelhaid: Jaj, ha visszafordul… Engedd meg, hogy kiintsek neki. (Föl akarja tépni az ablakot.)
Gergely: Vissza onnan… (Ottó s Péter Adelhaidot visszahúzzák.)
Adelhaid: Jaj, jaj, Henrik. (Matild átöleli, s vigasztalja.)
Hugó (a pápához): Gondold meg, mit teszel. A világ nem azt fogja mondani, hogy Gergely fülét az egyházanya érdeke tömte be. Pártossággal vádolnák majd, s érzelmedben keresik az okot.
Gergely: Nem törődöm velük. Énvelem az Isten közvetlen beszélt idáig. Mint ködből a hajósok hangkürtje, úgy hozta hozzám parancsát a lelkemben lakó homály. Ha ezt a hangtól való kezet én egyszer eleresztem, csak egy botorkáló öreg gyerek vagyok.
Hugó: Vigyázz, nehogy indulatod játsszon meg.
Gergely: Az indulatom?… Én szeretem Henriket. (Hugó karját sebzetten megragadva.) Te is azt hiszed, hogy a hang, melytől vezettetni akarok belőlem, s nem túlról jön?…
Hugó: Az ember sosem lehet elég vigyázó az indulattal. Kiűzöd, mint sérelmet, és visszajön, mint hivatás. A legszentebb csatornákon.
Gergely (megrendülve): Te ezt gondolod? (Kitör.) De ha ez igaz, akkor én rosszabb vagyok a paráznánál, aminek Tébald s a letett bíborosokat festették Wormsban. Ha én mindent magamból s magamért, Isten beleegyezése nélkül…
Donizó (a lépcső felől): Uram, az alabárdosok nem akarnak tovább papokkal és nőkkel birkózni. Henrik fölzavart minden könnyet, ami e kőszálon készenlétben állt.
Gergely: Hagyjatok… (Hugóhoz.) Ha ezt a fiút nem Isten, hanem az én dühöm sanyargatja itt…
Hugó: A világ úgy érti, s te mint keresztény, kételkedni tartozol.
Adelhaid (eléveti magát): Könyörülj.
Matild (mellé térdel): Ne kínozd tovább magad, őt s bennünket. [156]
Gergely: Egy Antikrisztust csináltok belőlem könnyeitekkel… Ottó…
Ottó: Csak magadban és az Istenben…
Gergely: De mit mond az Isten?… Már engem is összezavartok. Ó, édesanyánk, sancta ecclesia, kire bíztad magad? Mily gyengécske öregre. (Félretolja a könyörgőket, akikhez most már az udvartorokból előözönlők is elegyednek.) Engedjetek Istenhez, s ti is imádkozzatok értem. Matild, s te hajdani apám, Clunynek apja, ti mind, meghagyom nektek. (A cellájába rohan, s a színnel szemben álló kereszt alá esik. Az udvarról s az oldalfolyosóról is mind többen rohannak elő. Péter visszainti őket.)
Péter (a tolakodókhoz): A pápa imádkozik.
(Mindenki némán áll. A Cluny apát, Matild, Adelhaid s mögöttük többen térdelnek.)
Egy pap (az ablaknál csendesen): Henrik újból sír. Hogy van még könnye.
(Ugyanekkor a kereszt alól is felhangzik a pápa görcsös zokogása.)
Gergely: Krisztus, Péter s ti előttem Szent Nagy Gergely… gyenge bűnös. (Aztán megint csak a zokogás hallatszik, Matild, Adelhaid vele sírnak.)
Hugó (lassan fölemelkedik, a cella ajtajához megy, s fél kézzel visszaint. Matild az intést felfogja, s tovább adja Donizónak.)
Matild (halkan): A kaput.
Többen (utána mondják): A kaput.
Donizó: Igenis, a kaput.
Adelhaid (térdepléséből fölugrik): A kaput. (Elsikoltja magát.) Henrik, Berta, a kaput. (Az ablakhoz rohan, s föltépi.) Henrik, Berta. (Többen mögé rohannak, mások a Cluny karján kilépő s az udvar felé tartó pápa elé vetik maguk, s kezét, csuháját csókolják. Közben még mindenki a „kapu” szót ismételgeti, mások a „Henrik”-et.)
Péter (fölemeli az asztalról az iratokat, Ottóhoz): Viszem az esküt. Csak a visszafogadás van benn.
Ottó: S a királyság?
Péter (vállat von): Fejedelmeinknek hagytunk jogcímet, csak kardjuk legyen.
(A tömeg a pápát valósággal lesodorja a lépcsőn. Ottó és Péter is közébük keverednek, nagy üdvlárma közt lemegy a
(függöny)

Harmadik felvonás
(A pápai magánkihallgatásra rendeltek váróterme a Lateránban. Ne gondoljunk a reneszánszkor hatalmas fogadóhelyiségeire. A Latenánt ugyan még nagy Konstantin építtette, de a középkori átalakítások elaprózták, megváltoztatták a régi szálakat. Ebben a helyiségben is a lapos és elég magasan vont mennyezet táblás beosztásán kívül csak a padló kitöredezett, rosszul toldott mozaikja mutatja a római építményt, a kopár, meszelt falak, a hajlott ablak, sötét faajtó Gergely századára vall. A szín jobb felén néhány lépcső vezet fel a [157] pápai lakosztály ajtajaihoz, melyek mögött az első felvonást játszották. A hátteret egy esetlen téglaoszlop, vagy inkább pillér két félre osztja, jobbra lejáró a földszint és a lateráni templom felé, néhány süllyedő lépcsőfok után a lejáró fordul, úgyhogy a tekintet útját két achátablakos lépcsőfal zárja el. A pillérből három-négyméternyire, balra még egy pillér, a kettő közé sötétbarna lóca van iktatva, egyetlen támlátlan deszkalap, a lóca fölött, elég alacsonyan feszület. A szín bal felé keskenyebb achátablak, mögötte erős, tavaszi sugárzás, melytől a váró, különös, sárga világosságot kap. Az ablak előtt apró oldalajtó. A helyiség tere teljesen üres, a várakozók lócáján kívül semmiféle bútor sincs benne. A felvonás kezdetén csak két lehorgasztott fejű alak van a színen: a lócán ülnek, s durva olvasót morzsolgatnak. A böjti zsinatra, dorgálásra fölrendelt főpapok, egy francia püspök, egy német apát.)
Francia püspök (leereszti az olvasót, s oldalt pislant az imádkozó társra; az magán érezvén tekintetét, leereszti az olvasót, s várakozón néz maga elé. A püspök megint motyogni kezd, most az apát fordul egészen feléje. Végre mind a ketten egymást nézik, sarujukkal csoszognak. A pillér mögé szorult apát kicsit előrehajol, hogy a pápai cella ajtajára lessen): Soká ereszti ki őket.
Német apát: Legalább egy órája benn vannak.
Francia püspök: Pedig nem is ülnek itt, mint mi hajnal óta.
Német apát: Valami követek. A követek mindig előbbre kerülnek.
Francia püspök: Tegnapelőtt egy szaracén követség miatt vetettek bennünket hátra. Egy hete ülök itt hajnaltól minden zsinatnapon.
Német apát: Én is. Hisz tudod, testvérem.
Francia püspök: Azt hittem, ma végre sorra kerülünk. Húszan kezdtük, s a többiek mind voltak már előtte. Az ördög hozta ezt a két németet. Lenn összeül a zsinat, s bennünket megint elhalasztanak… Ugye, németül beszéltek egymás közt?
Német apát: Nyelvük után szászok voltak.
Francia püspök: Inkább ugatnék, minthogy ezen a nyelven beszéljek… Te is német vagy, ugye?
Német apát: De sváb…
Francia püspök: Idézett te is?
Német apát (bólint)
Francia püspök: Amióta Henrik király ökörbőrön csúszott le a Monte Cenisről, divat lett a Rómába járás. Az Alpokon több számadásra vont pap mászkál ide-oda, délre, északra, mint kereskedő vagy zsidó. A rablók már nem is bizánci selyemre vagy levantei fűszerre vadásznak, hanem misekelyhekre és püspöki ruhákra.
Német apát: A rablók még hagyján, de az otthoniak. Kigazdálkodják az embert mindenéből.
Francia püspök: Engem a tulajdon kanonokaim jelentenek fel évről évre. Már a harmadik zsinatra hívott be büntetésből.
Német apát: Leesküdted? [158]
Francia püspök: Először. Akkor azzal rágalmaztak el, hogy püspöki földeket ígértem oda a beiktatásomért ingyen zálogul.
Német apát: És most?
Francia püspök: Most a boldogult Sándor pápa írásával zaklatnak. Azt állítják, hogy az őket illetőből elégítettem ki Eduárd lovagot.
Német barát: Ki az az Eduárd?
Francia püspök: Éppen az, aki beiktatásomat szerintük fegyveres fenyegetéssel erőltette ki, s akit a pápa azóta holmi kereskedők feljelentésére kiátkozott.
Német apát: Szóval kiátkozottakkal érintkeztél.
Francia püspök: Mit tegyek, testvérem, ha a vára ott lóg a székesegyház fölött, s őszentsége a követeléseiből ki nem átkozhatta.
Német apát: Ez a kiátkozás a legnagyobb szerencsétlenség. Nálunk, Németországban a jobb emberek közül minden második ki van átkozva. Nekem is az a bűnöm, hogy kiátkozottakat temettem el keresztény temetőbe. De a gonosz reichenauiak, hidd el, bosszúból jelentettek fel, mert az apátjukat… (Ijedten az ajtóra pislant.) Mit gondolsz, rossz jel az, hogy utoljára maradtunk.
Francia püspök (behúzva a fejét a válla közé): Hát…
Német apát: Azt mondják, rettenetes szeme van. A bűnbánók úgy jöttek ki tőle, mint megvert diákok. (Súgva.) Igaz, hogy titkon varázsolni is tud?
Francia püspök (ugyanúgy): A Szilveszter pápa könyvei nála vannak. Az nagy varázsló volt; még csillagvizsgálót is építtetett. Nem gondolkoztál rajta, hogy amióta ebből a Gergelyből II. Szilveszter pápa lett, pedig nyolcvan éve már a pápaságot a bűvészmester után mindig az inas örökli.
Német apát: Mint Sándor után ez a mostani Hildebrand.
Francia püspök: Az ám. S Leó után Sándor.
Német apát: De hisz ez borzasztó, Isten ilyesmit nem engedhet… Bár én is hallottam, hogy vidéki birtokáról a Lateránba jövet kinn felejtett valami könyvet. A szolga, akit érte küldött, kíváncsian olvasni kezdett benne, s azon szóra két ördög jelent meg neki. A falakig kergették szolgálatukkal kínálva, s ha az eszébe nem jut egy ördögűző ige, a városba is bejönnek vele.
Francia püspök: No látod. S a Matild? Elgondolható, hogy olyan derék fiatal nőt egy ilyen pokolra szabott öreg varázslat nélkül megejthessen.
Német apát: De bizonyos ez?
Francia püspök: No hallod… Ágnes, a császárnő is, míg élt… Ezekkel beszélt meg bujálkodás közben mindent. A császárnő abban halt meg, hogy a fia ellen vért vett tőle…
Német apát: Akkor nem csodálom, hogy reszketnek bemenni hozzá. Szívesen hoztam volna néhány arany holmit. De mondják, hogy a bambergi püspököt azért átkozta ki, mert mint valami ötvös egész kincstárral jött bűnbánatra. [159]
Francia püspök: Szamár volt. Rossz marokba nyomta a bánatpénzt.
Német apát: Gondolod, hogy van, aki elfogadná.
Francia püspök: El ne áruld senkinek… Péter a kancellár. (A pápai cellák felől épp jön, akiről beszélt. A két pap maga elé kapja olvasóját.)
Péter (szétnéz a teremben, észreveszi a pillér mögött kuksolókat): Hát ti? Rajner testvér s te apát uram?
Francia püspök (az ajtóra mutat): Azokat várjuk; kétszer végigmentem az olvasón, amióta…
Német apát: Attól félünk már, hogy ittfelejtettek bennünket.
Péter: Az bizony meglehet ekkora órában. Tudjátok, hogy ez az utolsó zsinati délelőtt.
Francia püspök: Épp azért kellene nekünk is végeznünk. Ti ittvalók nem tudjátok, mibe kerül Rómában a kvártély, aztán a kíséretet sem ereszthetjük szélnek. (Jelentősen.) Azért kértelek…
Péter: Ezt az egy napot ne sajnáld, testvérem. (Célzással.) Szántszándékkal sem segíthetné az ügyedet senki jobban, minthogy a zsinat végére halasztja. Amit ő szentsége ma el nem mond zsinati hatállyal, a jövő böjtig megint nem mondhatja.
Francia püspök: S azt gondolod, az ő nagy gondja árnyában a mi kis ügyünk…
Péter (mosolyog): Olyasformán. A pápa ma országokban gondolkozik, s nem szórhatja el egész haragját Orleansra.
Francia püspök: Kik ezek ott benn?
Péter: A Rudolf király követei.
Német apát: Ők azok? Azért beszéltek hát szászul maguk közt. A szolgám, aki az élelmet szerzi számomra, azt mondta, teli az egész Róma német követségekkel. Tíz kocsmára való kitelt a kísérő fegyveresekből és szolgákból.
Német apát: Henrik is?
Péter: Ő is, csak kérdés, hogy a zsinat elé kerülnek-e?
Francia püspök: A Rudolfé s a Henriké is… (Az apáthoz.) Bele kell zavarodni, testvérem, a ti országotokba. Nem hiszem, hogy volna Franciaországban egy ember a pápai legátuson kívül, aki meg tudná mondani, mit tartson erről a ti Henriketekről s Rudolfotokról. Amikor először hallottuk emlegetni ezt a Rudolf királyt, azt hittük, valami cseh vagy polyák, vagy hun király, aki a birodalomba most vétette fel magát. Később halljuk, hogy azonos a sváb herceggel, s a birodalom közakarattal tette meg királynak. No, akkor a Henriknek meg kellett halnia, bizonyára meghűtötte magát Canossa alatt. De nem: Henrik él, s az is királykodik. Furcsa ország lehet két királlyal.
Német apát: S ha csak a király lenne kettő, de minden törzsnek két hercege, s minden püspökségnek két püspöke; nemsokára a templomi dékánok és az adószedők is meg lesznek kettőzve a legkisebb faluban is.
Francia püspök: Hogy történhetett ez? Nem békélt meg a pápa Henrikkel Canossában? [160]
Péter: Őszentsége visszafogadta Henriket az egyházba, de…
Francia püspök: Értem. Ahogy a sensi püspököt: az átok alól feloldotta, de a püspökség egy clunyi baráté lett.
Péter: Nem egészen, mert Gergely pápa a Rudolf választásához sem járult hozzá.
Francia püspök: Szóval van két német király, s voltaképpen egy sincs. De hát…
Német apát: Ez az, ebbe bele kell bolondulni. Miért nem jön át a pápa a hegyeken, s csinál ítéletet, ahogy ígérve volt?
Péter: Magatok tudjátok, hogy a hegyek egy püspöknek is milyen nehezen járhatók, hát még a pápának. Őszentsége át akar menni e hegyeken, s ítéletet akar tenni. De hogyan, amikor az átjárás a Henriké?
Francia püspök: Értem, verje le Rudolf Henriket, s ő majd átmegy, és ítél a javára. Ha pápa volnék, én sem tennék másképp.
Péter (mosolyogva): Őszentségétől távol áll minden világias számítás: S ha most, hogy Rudolf Türingiában győzött, a javára találna…
Német apát: Győzött? Én nem hallottam.
Péter: A mostani februárban, amikor te már úton voltál.
Német apát: Deo gracias. Tudod, hogy mi felső németek mind az ő hívei vagyunk. Gondolod, hogy elnézi őszentsége nekem azt a néhány kiátkozottat? Halottak voltak, s testükön semmi bélyeg sem mutatta az egyház átkát. Ha segítenél rajtam, egy évi jövedelmemet…
Péter: Vigyázz, testvérem, nem Casalussal vagy Fehér Hugóval beszélsz.
Francia püspök: De nem ám.
Német apát: Bocsássatok meg, nem gondoltam rosszra… A pogány vagy a kiátkozott normann ellen, azt akartam mondani. (Ottó és Rudolf követei jönnek a pápa cellájából: az egyik követ világi ember, a másik pap.)
Pap követ (Ottóhoz kijövőben): Te jobban ismered, testvérünk, az arcát. Meggyőztük?
Ottó: Őszentsége csak maga győzi meg magát.
Világi követ (nyersen): Elég szégyen, ha nem mer barátainak a barátja lenni.
Pap követ (megrántja a köntöse ujját): Sss.
Világi követ: Kimondom én: mi zászlós úr létünkre afféle asszonyoknak való imádkozó társaságokat alapítunk, s Szent Péter barátaiként luggatják a bőrünk, ez a Henrik meg minden püspökségből egy meggyalázott menyasszonyt csinál, s a leggazabb zsoldosait ülteti püspökükül rá. Ha így megy, az utolsó gyertyatartót is beolvasztatja hamarosan. Mi haboznivalója van itt Gergelynek? Mi, szászok, szívesen verekszünk érte, de ő se átallja kinyitni a száját az igazságért.
Pap követ (Ottóhoz): Nyers ég alatt tanult meg beszélni, de nagyjából igaza van. [161]
Ottó: A pápa ismeri a ti igazotokat, de a minden juh pásztorának nem szabad pártembernek látszani.
Világi követ: És Forchheimben? Ott miért hallgattak a legátusok? Te is ott voltál, de senki sem nyitotta ki a száját: hohó, ti zabolátlan szászok, te nordheimi Ottó, királlyá ne merjétek választani ezt a Rudolfot, őszentsége ezután álmodja meg, király-e Henrik, vagy sem. Akkor minden épeszű ember biztatásnak vehette hallgatástok.
Ottó: A legátus nem akadályozta meg a választást, de a döntést a pápának tartotta fenn.
Világi követ: Szóval beugrattak. Mi nem mehetünk vissza, a pápa meg visszamehet.
Ottó (nyugtalanul nézeget a Péter mögött bámészkodó penitenciásokra, a világi követhez): Csöndesebben, lovag úr. Örüljetek, hogy elsőül ugrottatok ki az igazság mellett, a pápa felelőssége vértjében nehezebben mozog, de odaér az ütközetre. (Péterhez, a számadásra rendeltekre mutatva.) Kik ezek?
Péter: Az orleansi püspök s Odiló apát, számadásra vannak rendelve.
Ottó: A zsinat előtt már nem beszélhettek, testvéreim, vele. Az apostol az imádságban kér erőt és tanácsot.
Francia követ: Már a hetedik nap várakozunk rá.
Ottó: A tisztítótűzben hétszáz évet kell várakozni, amiért itt hét napot. (A két felrendelt a baloldali kisajtón elhúzódik.)
Péter (kikíséri őket, s visszajön): Azt hiszem, csakugyan tyúkpörben rendeltük Rómába őket. Ez az orleansi püspök…
Ottó: Ismerem őt; rokonaim laknak Orleansban… Amíg utazik, nem lopja az egyházat legalább… (A követekhez.) Nem akartam előttük mondani, de az az előérzetem, hogy őszentsége szívében elbillent a mérleg… Rendeletbe adta, hogy a Henrik követeit nem szabad sem ő elé, sem a zsinatra bebocsátani.
Péter: Csakugyan? Ezt én sem tudtam.
Pap követ: S gondolod, hogy az utolsó zsinatnapon?
Ottó: Én nem gondolhatok semmit őszentsége helyett.
Világi követ: Most még segítség nekünk őszentsége buzdítása. De győzzünk még egyszer úgy, mint Türingiában.
Péter: A Henrik követei azt mondják, nem is győztetek.
Világi követ: Mit? Nem győztünk? Magam hánytam ki a fűszert és selymet a Henrik szekereiből.
Péter: De a cseh király a Rudolf lándzsáját ragadta el.
Világi követ: Az a rozsdás lándzsa! Ki tudja, a homályban hogy szerezte. Egymást sem láttuk a hóviharban. A király táborát azonban én magam vertem fel, s esküszöm, hogy arany és hús nélkül fordult vissza a türingiai gyepűn. (Ottóhoz, Péterre.) Úgy látszik, a frank kamaszhoz húz.
Ottó: Vigyázz, a pápa… (A cella ajtaja nyílik, s valóban a zsinatra induló Gergely lép ki rajta. A két követ gyorsan eltűnik a háttér lépcsőin.)
Gergely (az elkotródók után néz, a két kardinálishoz): Morogtak? [162]
Péter: A szász fútt, hogy beugrattuk.
Ottó: No, nem egészen. Kissé nyers.
Gergely (csüggedten): Igaza van. A pápai szék, honnét az igazságnak elsőül s félreérthetetlenül kellene felharsannia igenre s nemre választva mindent, mint a sújtó kard éle, jobbra-balra, a kétszínűség látszatában áll a tétova kereszténység fölött, s a pogányok hazug jósdáihoz illő szavakat ejt. Utólag bölcseknek bizonyulhatnak, de a várakozók szorongása fölött hozzánk méltatlanok.
Ottó: Németország három éve várja döntésedet.
Péter: Illene-e mégis most döntenünk, midőn a szászok győzelmüket híresztelik? A világ azt mondaná, hogy igazságod az ő kardjuk mögött járt.
Gergely: Az ő győzelmük s az ő kardjuk! A népek dicsősége ide-oda fut, mint két part közt a víz; most ez lyukaszt ki néhány páncélinggel többet, most ott ránt magával százakat egy meghorkant ló. Ha én kivonom Szent Péter kardját, nem az ő hóviharban való vagdalkozásuk indít meg, melyből szétfutva mindenik diadalt kukorít. Magából az ügyből az imádságuk árva fonalán csüggő keresztény millióktól s a sugalló Istentől vártam és várok most is. (Csüggedten elhallgat.)
Ottó: Ez a zsinatzáró nap a legalkalmasabb.
Gergely: De ha az Isten hallgat… Hiába imádkoztam litániától szürkületig, s most is könnyek közt a követek jelentése után… Ha hallok is valamit, lelkem zavara elnyeli üzenetét. (Kitörve.) Nincs egy ember a kereszténységben, aki segíteni tudna rajtam. Ez a Matild is. Futárokat küldött előre Terniből, hogy a zsinat utolsó napján ott akar ülni a világi nagyok közt, s nincs itt… Megmondtátok, hogy azonnal hozzám küldjék?
Ottó: Meg. Ha megérkezett volna, már itt állna.
Gergely: Nem akarok addig a zsinat elé lépni, amíg nem beszéltem vele.
Gergely: Várjanak.
Péter: Hatvanöt püspökön s Róma népén kívül több száz világi úr tömte meg már a San Giovannit. A templom környékét reggel óta mint kotló varjúcsapat üli meg a nép.
Gergely: Csak nem vágok Isten szavába, mivel ők türelmetlenek. Menj le, s imádkoztasd őket. Mondd, a pápa is több világosságért imádkozik. Ha pedig sehogy sincs nyughatnékjuk, énekeltess velük. A franciák úgyis elbízzák magukat az ő új énekeikkel. Énekeltesd Szent Ambrust. (Péter elmegy a lépcsőn.)
Gergely (Péter után): Mind okosabb nálam, mind tenne, ahol én tétovázok s mi lesz belőlük… Ez is külön politizál. Csak ne menjen el a Cadalus s a Wibert útján. (leül) Canossában hibáztam, Ottó. Odáig oly biztosan vonta fel magát lelkemben a cselekvő igazság, mint a vadmacska, ha ugrásra kész. Canossa volt az Antikrisztus tőre; ott mostak könnyből vermet alám. Ha lelkem ott olyan kemény tud maradni, mint a tölgyfa kapu… Úgy lett, ahogy előre láttam: egy bohóc vetette magát az igazság elé, s magam is bohóccá váltam. Fél évet ültem ott átjárást könyö[163]rögve tőle, akit sorsa előttem könyörgetett. S mióta szégyenszemre hazatakarodtam, minden ügyem megállt. A kereszténység, melyet határaira a pogány ellen akartam terelni, nevetve nézheti, mint packáz velem egy fiú a világ szívében.
Ottó: Ha így ítélsz Henrikről: van okod újra megkötni rajt, amit lágyszívűen feloldottál. A kikötött kíséretet hazug ígérgetéssel mindmáig megtagadta, ítélkezésed alól elvonta magát, ez a mostani követsége, ha igaz, amit beszélnek, szóhoz jutva, ellenpápával fenyegetőzne.
Gergely: Igen, igen. Ok van, csakhogy ekkora ügyben több kell az oknál. Ha az Isten azt mondja Jeremiásnak: Jeremiás, menj és kiálts Jeruzsálemnek, az utat már Jeremiás is ismeri, s ha nem ismeri, valahogy elbotorkál rajta a maga eszétől: az induláshoz azonban Isten indítása kell. Így voltam én is az életemben. Az egyház gondjait magam gyalogoltam, de a fordulókon s útkereszteken Istennel lökettem el magam. Canossa óta ezt a lökést várom, s e nélkül csupa gyanakvás a lelkem. Odadobott Isten a világi érveknek s a tétova belső furdalásnak. Ha Henrik ellen határozok: félek, hogy az indulat öltözött föl bennem igazságnak, pártütőket bátorítok, s bűnömmel elrontom a kereszténységet. Ha meglapulok, s kardra és időre hagyom, hogy ítéljen helyettem, gyanakszom, hogy nyilalló csontjaim s szundításra vágyó szempilláim könyörgik bennem a kényelmet. Az Istennek kellene íjába zárnia engem, s nyílként ellőni, hogy a cél megölje gyanakvásom. De Canossa óta tört nyíl vagyok, s Isten csak hevertet…
Hugó (clunyi apát jön a lépcsőn izgatottan és lihegve, a teremben levők mind elébe sietnek.)
Gergely: Baj van?
Hugó: A Henrik követei…
Gergely: Mit csináltak?
Hugó: Verik őket.
Gergely: Verik?
Hugó: Azaz, már megverték.
Gergely: Ez a baj? S hol vannak most, hogy megverték őket?
Hugó: A falakon kívül. Menekülnek. Küldj lovast utánuk.
Gergely: Ezért ugrottad kettesével a fokot? Nem nekünk való. Ni, hogy meglihegtet.
Hugó: Szégyen volt látni is: a fegyveresek a piacnak szorították őket, s ott a kofák hagymát és articsókát dobáltak rájuk; az emeletekről meg mocskos edényeket borítottak ki. Vargák és házalóasszonyok szitkai közt futottak a szállásukig. Még szerencse, hogy a vendéglős az udvaron át tovább szöktette őket a Porta Appia felé.
Gergely: Nekik szerencse. De tisztes éveidnek kár volt így megszaladni értük.
Hugó: Te helyesled?
Gergely: A kofák méltóbb választ adtak, mint a pápa. Ha a két legtöbb ágyban meghempergett szajhát küldi hozzám a király, nem sért meg úgy, mint ezzel a bambergi Liutpranddal. [164]
Hugó: Akárkik, a király képében jöttek…
Gergely: Hálás vagyok a római banyáknak, hogy hagymát vágtak ebbe a képbe. (Kissé csöndesebben.) Értsd meg, nincs semmi részem benne.
Hugó: De lesz, ha helyre nem hozod. A király azt fogja hinni.
Gergely: S törődött a király azzal, hogy én mit hiszek. Lombardiában nem a kofák, hanem a parázna püspökei rakták hűvösre Anselmet, a Matild püspökét.
Hugó: Oda kellett volna engedned őket a zsinat elé.
Gergely: Sem magam, sem a zsinat elé.
Hugó: Ez volt a baj: ők megbízásukhoz híven az utolsó nap még egyszer megkísérelték, hogy a zsinat elé vigyék a király szavát.
Gergely: S ehelyett a kofák zsinatára jutottak.
Hugó: Nem értelek.
Ottó: Tudod, milyen fenyegetéssel jöttek ezek a követek? Vagy Rudolfot átkozza ki a pápa, vagy ellenpápát választanak.
Hugó: Ezt sem a pápa, sem a zsinat nem hallotta.
Gergely: De a lombardi püspökök már tudják is az Antikrisztus nevét: a ravennai Wibert.
Ottó: Az ismételten kiátkozott.
Gergely: Mendemondák.
Ottó: Beszéltem Liutpranddal mielőtt…
Gergely: S én azután tiltottam el őket.
Hugó: Nem volt helyes.
Gergely: Úgy? Ez nem volt helyes? S Canossában az apostol kezét megkötni helyes volt? Éliást nem gúnyolták meg úgy az utcakölykök, mint engem ez az úgynevezett király, miután az egyházba visszavettem. Láttál csak egy sánta öszvért is abból a kíséretből, melynek engem Augsburgba kellett volna vinnie?
Hugó: Nem csodálhatod, ha vonakodott. Legátusaid ott ültek Forchheimben, ahol egy pártütő királynak nevezte ki magát.
Gergely: Rudolf nem volt pártütő. Én oldottam fel őt a hűbéreskü alól.
Hugó: De az egyházba visszavett király iránt…
Gergely: Nem király… csak ítéletre váró keresztény.
Hugó: Jó, jó. A király: király; éppúgy, ahogy a pápa: pápa. Rudolf lehet rendünk, s a kereszténység pártfogója mint ellenkirály éppúgy az isteni rendet sérti meg, mint egy Wibert, ha életedben pápának nevezi ki magát.
Gergely: Amíg én le nem tettem magam, a hasonlatodat el nem ismerhetem. A királyt az apostol elmozdíthatja, az apostolt csak az Isten.
Hugó: Nem ellenkezem. Henrik mégis joggal hihette, hogy Rudolf a te ellene állított teremtményed, s az ő világi esze szerint, bolond, ha kíséretet ad neked a tulajdon letétele ünnepségihez.
Gergely: Mint keresztény, bízni tartozik az egyház igazságában.
Hugó: Az egyház idáig, igen bölcsen nem ítélkezett királyok kakasviadalában. [165]
Gergely: Hanem szentesítette a sikert.
Hugó: A királyságokat nem Isten közvetlen szava, s nem az egyház előrelátása teremtette. Istennek az a burkoltabb rendelkezése állította fel őket, melyet a népcsordák vándorlása, a csaták alabárdzörgése rejt el előlünk is.
Gergely: Eh, azok mögött csak a sátán rejtezik. Az egyház nem mondhat le arról, hogy az ördög vérkirályságait Isten hámjába szorítsa. Ó, kényelmes volna most nekem a türingiai erdőkre s a szász folyókra bízni, hogy vajúdják meg nekem a győztest, akit szép kenetesen megáldhatok. Nem, testvérem, én nem bízom a világot a történelemre. Én a lombardiai rongyosok szétdúlt oltárait s a kisemberek imádságát védem a ti alabárdrázó történelmetekben, s áldásom nem várja be, hogy a Simonia a bujaság, a vitézkedés s a sanyargatni tudás ördögei kiben egyeznek meg.
Hugó: Vigyázz, nehogy túlságos magasra nézve túl mély dolgokba ereszkedj. A mi hatalmunk országa Isten és a királyok országa közt lebeg.
Gergely: Az egyház azért van, hogy az Isten a világot valóban s végleg a birtokába vegye.
Hugó: Vagy elveszítse…
Gergely: Vagy elveszítse. Utálom ezt a felemás kereszténységet.
Hugó: Túl sok benned a világi gondok szenvedélye.
Gergely: Bennem? Nézz rám, Krisztus, s ti apostolok, villámot belém, mielőtt széketekbe lépek, ha nem sanyar és teher nekem a pásztorkodás e farkas lelkű juhok közt, vagy ha a bűzös leheletű követek s a királyok levelezése közt nem a szerzetes imáját s a Szentföldre csúszó zarándok fáradságát irigylem. Ó, ha még neked is magyaráznom kell, Hugó, aki ifjúkorom gyónásait viszed sírodba, hogy egyedül azért vállaltam mindezt, mert egy valakinek oda kellett vetnie magát a gondnak, mely a kolostorok csendjét s a szegények imádságát óvja. (Az utolsó szavaknál elzokogja magát, s a penitenciások lócájára hanyatlik: a két főpap megrendülten nézi őt és egymást; a lépcsőházból Szent Ambrus több hangon énekelt himnusza hallatszik, mely a következő jelenet alatt meg-megszakítva, elhalkulva, felerősödve állandóan zeng.)
Matild (jön a lépcsőn ünneplőben, néhánytagú kísérettel. Amikor a pápát meglátja, a kíséretet visszainti. Hugóhoz és Ottóhoz): Jó reggelt, tisztelendő atyák. A pápát keresem.
Gergely (a hangra előugrik a pillér mögül): Matild, végre!
Matild: Meg kellett foldanunk Terni és Orte közt egy hidat, elrongálta a tavaszi ár.
Gergely: Az egész zsinatot megvárattam miattad.
Matild: Nagy teherrel lépek eléd, atyám.
Gergely: Könnyeket hozol talán, mint Canossában… Ó, ha Istenem előtt annyi ügyvédem volna, mint Henriknek énelőttem Cluny, az atya, imént vesszőzött meg, mint megtévedt fiút.
Hugó: Erőtlen tanács, nem vessző.
Matild: Nekem még tanácsom sincs. Amióta fél évet ült városaimban a pápa, s tanácsaink gúzsába kötve hiába várta, hogy [166] megkapja a szabad átkelés jogát, ami egy árus zsidónak is kijár, a tanácsolásnál én többre tartom az engedelmességet… Birtokom dolgában jöttem…
Gergely: Miféle birtok? A lombard püspökök közé ékelt modenai…
Matild: A modenai, a toszkán, az umbriai s minden más magáningóm s ingatlanom ügyében, mely Spoleto s a felső Adige közt fekszik, s annak ügyében is, amit Burgundban s Alsó-Lotaringiában mint allódiumot birok.
Gergely: Mi van velük. Henrik?…
Matild: Nem Henrik. Én magam. Nehéz annak, aki melletted élve megtanulta, hogy Krisztus egy csöppel sem adott több vért érte, mint az utolsó firenzei gyapjúkártolóért, s a titkon imádkozó milánói mesterlegények közt tisztább fejedelmeket látott, mint aminőkkel őt magát vér és frigy összefűzte…
Gergely: Ez az alázat méltóvá tesz a bírásra.
Matild: A szavak közt mégis legkeményebbik az „enyém”. Az ember szolgálni jön a földre, s nem uralkodni. Tiszte lehet csak, s nincs tulajdona.
Hugó: A tulajdona a tiszte.
Matild: A pápa szavából én úgy értettem, hogy a kereszténységben egy igaz tulajdon van: amit Szent Péter bír az imádkozók és izzadók javára. A fejedelem e birtoknak csak felelős szolgája, s nem kevély birtoklója.
Gergely: Így kellene lennie valóban.
Matild: S ha így kellene, miért ne legyen. Tudod, hogy özvegy és magtalan vagyok, akit férj vagy fiú tettéért számra nem von.
Gergely (akin a jelenet alatt növő lelkesedés s izgalom vesz erőt): Mondd ki hát, mit nagy szíved elhatározott.
Matild (letérdel a pápa elé): Vissza akarom adni Szent Péternek, ami őt illeti: magam és minden vagyonom, s ha a magát és mindenét átadót az apostol méltónak tartja arra, hogy hűbéresei közt, mint legutolsó szolgálja…
Gergely: Matild, meggondoltad ezt?
Matild: A kereszténységnek kell meggondolnia most már s minden fejedelmeknek, akik e térdepelést elmulasztották.
Gergely (gyöngéden megfogja a térdeplő két vállát, s fölébe hajolva Hugóhoz): Hallottad ezt, Cluny. Itt a válasz a vádakra. (Fölegyenesedik.) S itt a válasz az én sírásomra. Nekem kellene letérdelnem előtted. Matild, Ábrahámnak az Isten angyala előtt.
Hugó: (Matildhoz): Nemességed a legszebb győzelem, amit az egyház a világon elért. Csak meg ne zavarja ítéletünk.
Gergely: A mi ítéletünk süket lett e perctől minden világi bölcsködésre, mint ahogy az elveszett kutya is süket minden hívásra, zajra, ha messziről a gazda füttyét fogja el felállított füle.
Hugó: Mit akarsz tenni?
Gergely: Amihez Isten biztatása nélkül gyenge voltam. Kirántom az apostol kardját, s fölveszem a harcot az igazi egyházért.
Hugó: Vigyáz, túlbecsülöd… [167]
Gergely: A zsinat énekel, s az én fülemben is biztató angyalok s jósló próféták énekelnek. Gyerünk. (Korát meghaladó tűzzel repül le a lépcsőn, Ottó utána, Matild is követné, de hogy Hugó nem indul, ő is visszamarad, s megfogja a kezét, odalenn néhány pillanat múlva megszakad a himnusz.)
Matild: Atyám, nem mégy utána?
Hugó: Ami eztán következik, nem tartozik rám. Az én világom a kolostorok köztársasága, s Clunymből csak a pápa sürgetése sodort ki birodalmak dühe közé szelíd tanácsnoknak. Itt nem segíthetek többé: hadd utazom hát vissza az én imádkozó államomba, mely, mint egy láthatatlan fellegvár, őrzi a harcos kereszténység fölött az alkotó kereszténységet. St. Aulnayban azóta felépült az új székesegyház, egy látható templom, melyben egy város elfér, nagyobb öröm az én vénségemnek, mint Gergely pápa országokat átfogó boltjai.
Matild: Gergely is Cluny növendéke.
Hugó: S én örülök, ha a vérzivatarban, melyet ma a tanítvány bocsát rá, a tanító Cluny valahogy megáll. Ajándékod a legrosszabbkor esett a könnyebb mérlegfélbe.
Matild: Azt hiszed, megújítja az átkot?
Hugó: Ezen töpreng, vívódik hetek óta. Akik aggályt és gyanút keltettünk benne önnön indulatával szemben, a mai napban reménykedtünk. A lezárt zsinat őszig megint bilincset adott volna haragjára, s lélegzetet a világnak.
Matild: De Henrik valóban megszegte, amit Canossában ígért.
Hugó: S hány szeg meg kisebb okkal könnyebben tartható ígéretet anélkül, hogy Krisztus testétől s a keresztények társaságából eltiltassék? Azt hiszed, büntetlen vagdalkozhat az egyház ekkora fegyverrel ilyen fejek felé.
Matild: Az első kiátkozást te is helyeselted.
Hugó: Nem tudtam ellenezni, igaz. De mekkora ok volt az, s mily példátlan sértés. Az egyházból kivert latrok nyúltak egy koronás fiú könnyelműségén át az apostol kormánypálcája után. Most egy ellenkirálynak van szüksége az igazi pápa átkára, ahogy lovának zabra és zsoldosának az aranyra. Ez pókfonállá vékonyítja az átok kötelét, s a huzakodók közé rántja az apostolt.
Matild: De ez az ellenkirály Szent Péter hűbéresének mondja magát. A nagy Vilmos apát Hirsauban új Clunyt emelt kardja védelmében.
Hugó: Az egyház megintheti az alkalmatlan királyokat, de nem választhat helyettük alkalmasokat.
Matild: S mért ne? Nem érzed te is, hogy az egyház csak félig vette birtokába a földet? A szellem csak lebeg a világ fölött, melyen uralkodnia kellene. Gergellyel egy új egyház kezdődik, melyben a szellem birodalma végleg fölébe kerül a vér birodalmának, s a király az utolsó templomszolga után következik, ahogy a paradicsom legkisebb angyala is fölötte van a purgatórium óriásának.
Hugó: Gergelyt az ördög kísérti ezzel az egyházzal. [168]
Matild: Nem hiszed, hogy Isten állama a földön megvalósulhasson?
Hugó: Nem hiszek a Gergely természetében.
Matild: A természetében? Hát maradt valaha pápa a kereszténység ormán komorabban öntartóztató, s öregségében kérlelhetetlenebbül makacs. A testét befödő durva öltönyön s a legszükségesebb böjti ételen kívül: a munka s imádság minden szükséglete.
Hugó: A nagy szentek nem tiportak bele szentségükkel ily kérlelhetetlenül a világba.
Matild: Mit jelent ez? Hogy ájtatoskodással leplez pénzvágyat, bujálkodást?
Hugó: Nem. Hildebrand szent dolgokra tör – de egy démon természetével… A kereszténységet ez a démoni természet fogja elbontani. (A lépcső felől a zsinatolók elnyújtott kiáltása hallatszik, utána lassan szétszakadó kiáltások, néhány kiáltás a várószoba felé közeledik.) Mi ez? Ha a Henrik követei itt volnának, azt mondanám, őket kell megint a pápának fedeznie.
Egy barát (magából kikelve rohan fel a lépcsőn, s mint tűzesetnél szokás, bekiált): Csoda! Csoda! A pápa jövőt látott.
Hugó (mielőtt visszarohanna, elkapja az övét): Miféle jövőt?
Egy barát: Augusztusig vagy mint halott, vagy mint bűnbánó számol tetteiért. A pápa mondta, hogy ne adjon senki egy szavának se hitelt, ha másképp történik.
Hugó: Kivel történik mindez?
Egy barát: Henrikkel, a kiátkozottal.
(A barát elszakítja magát, s a lépcső felől más kiáltások futkosnak össze-vissza.)
Hugó (a barát után kiált): Hát kiátkozták? (De válasz nem jön.) Mit kiáltozott ez? A pápa jóslatot foglalt a kiátkozó imába?
Matild: Ha megtette, úgy is lesz… (A kiáltások erősödnek.) Gyerünk elébe, atyám.
Hugó: Én utazom, lányom. (Megcsókolja Matild homlokát, s a bal oldali ajtó felé indul.)
(Függöny)
(Folytatása következik) [169]