Folyóiratok

Kalangya, VIII. évfolyam (1939. március-április) 3-4. szám

Havas Károly: Öreg ház a csirkepiacon

A csirkepiac a nagy, poros városban komoly intézmény. A csirkepiacon minden hetivásárkor felsorakoztak a parasztszekerek, ellepték végig az utcát, amelynek egyik oldalán volt a központ. Ott volt az angolné nagy telepe is. A tanyákról, Tavankútról, Ludasról, Sebesicsről úgy zarándokoltak a csirkepiacra, mint valami boldogságot osztó állomására a földi útnak, mert az angolné megvásárolt mindent. Tojást, csirkét, libát, és jól fizetett. Legendák keringtek róla a tanyavilágban, amelynek a csirkepiac volt tőzsdéje és klubja. Ott lehetett megtudni az újdonságokat, a nagy Mamuzsics família háborúságának legújabb fejleményeit, Lázónak, a nagy polgármesternek valami nevezetes tervét, vagy unokafivérének, Ágónak, a híres fiskálisnak valamelyik heves és dühös kirohanását a hatalmas rokon ellen. A csirkepiacon helyet szereztek a nagy lánynak, és beajánlották valami jó helyre. A zsidó asszonyok nevükről ismerték a tanyai asszonyokat, és a tanyai asszonyok tudták, hogy melyik vásárol könnyen, melyik alkuszik, melyik igyekszik leócsárolni a libát, és melyik az, aki csak arra ügyel, hogy szépen megtiszteljék. Ha éppen az kellett, hát meg is tisztelték, legfeljebb a liba ára drágult meg valamivel. Az angolnéval nem lehetett ilyen tréfákat csinálni. Az angolné megmondta az árat, és a piac a szava szerint igazodott.
A másik oldalon, szemben az angolnéval, ahol kissé csendesebb volt a csirkepiac, állt a másik nevezetesség. Az öreg doktornak a háza. Az öreg doktor bácsinak már nem volt kint a táblája. A városi emberek azt hitték, hogy az öreg doktor rég nyugalomba vonult. Megtehette volna. Volt valami negyven háza. Szanaszéjjel a városban, mindenfelé. Egypár rendesebb, a többi azonban éppen csakhogy ház volt. Ami azt jelentette, hogy mindegyikben volt öt-hat lakó. Kis lakások, éppen csak konyha, szoba, és ha már luxuslakás volt, akkor fáskamra is. Ezekért nem is fizettek valami nagy bért. És ha éppen sírtak a szegény lakók, az öreg dok[170]tor bácsi elmondta, hogy takarékoskodni kell, meg kell becsülni a garast, nem kell kiadni semmiféle szeleburdiságra, de azért elengedte a hátralékos házbért. Megtehette. A negyven ház szépen hozott. És szépen hoztak a hetipiacok. Mert hetipiackor sorba álltak a tanyai emberek az öreg doktor bácsi háza előtt, és megvárták, amíg egymás után bejuthattak a félig homályos rendelőbe, mely előtt óriási eperfa vetett árnyékot nyárban, és ahol egy szomorú csontváz búslakodott. Az öreg doktor bácsinak csodatevő híre volt a tanyavilágban. A sebesicsiek, a mélykútiak, ludasiak, tavankútiak nem igen törődtek a város által kiküldött, náluk hivataloskodó orvosokkal, minden bizalmuk az öreg doktorban volt, akit Klan doktornak hívtak. A becsületes neve Klein József volt, és volt valami nyolc gyereke. Már mind nagyok. A házban a legidősebb lány parancsnokolt, és az tárgyalt, ha úgy fordult a sor a nagyon hátralékos lakókkal és a tanyai páciensekkel. Elfogadott mindent, ha a betegnek nem volt pénze. Csirkével is fizethettek, vagy egy kosár tojással. Ha az sem volt, a kisasszony szigorúan megcsóválta a fejét, és azt mondta, hogy a doktornak is kell ám valamiből élni. Ez a megrovás volt a fizetés. Általában azonban a tanyai pacientúra még mindig olyan volt, hogy az ifjú városi doktorok, akik igen tudományos módszerekkel kezelték a betegeket, és néha csúfolkodva beszéltek a csirkepiaci doktor tanyai kúráiról, alaposan irigyelték.
A doktor háza mellett volt egy másik ház. A negyven ház közül a legnagyobb. Hosszúra elterpeszkedett, két szárnya volt az utcára, és végig az egész nagy udvar körül volt építve lakásokkal. Ez volt a nagy, poros városban az első bérház. Ennek a bérháznak, furcsa lakóinak és egy furcsa kisgyereknek a históriáját akarom itt megírni.
A házaknak nemcsak köveik, tégláik, tetejük, ajtaik, ablakaik, hanem lelkük is van. Ennek a háznak a lelke az udvar volt. Hosszú, széles, tágas udvar, a közepén zöldre festett galambdúc, amelybe néha betévedt valamilyen vándor, menekülő galamb, amelyet azután a gyereksereg rettenetesen megcsodált. Mert gyerek aztán rengeteg volt a házban. Egy lakásban lakott csak egy vénkisasszony, az már oda tartozott a házhoz. Valószínű, hogy az öreg doktor, aki pontos ember volt és leltárt vezetett ingatlanairól, az egyik rubrikába beírta a Bach-korszakból ittmaradt hajdani postamester szegény elfonnyadt lányát is, aki valahogyan csodaképpen tengődött a nagy városban. Magyarul nem tudott az árva, bunyevácul meg éppen nem, németül nem igen beszélhetett senkivel, csak a házban egy másik asszonnyal, aki boldog volt, ha né[171]met szót hallhatott. A többi lakásban aztán volt gyerek. Kicsi-nagy, gimnazista, varrodába járó lány, egyetemről hazavendégeskedő diák, kadétiskolás, zárdai növendék, meg apró gyerek: egészen pici, bölcsőben sivító, karon ülő, földön csúszkáló, éppen csakhogy szaladgáló és már az iskola jármába betörő. Ez a sok gyerek egész nap ott volt az udvaron, télen hógolyóztak, nyáron ollócskát játszottak, és kora reggeltől késő estig pokoli lármát csaptak. Volt néhány szomorú ecetfa az udvaron, néhány bokor, egy pár gondosan és féltékenyen ápolt kert, három lépés hosszú, három lépés széles, benne egy rózsabokor, néhány árvácska, muskátli, és a gyerekeknek ez az udvar volt a paradicsom. Az öreg doktor néha, mikor meglátogatta a házát, főként azért, hogy a lakóknak elmagyarázza, hogy javításokra nincsen szükség, megállt az udvaron, rendesen a galambdúc előtt, és mustrálgatta a gyerekeket. Ha még úgy ordítoztak is, az nem zavarta, de ha meglátott egy satnya, sápadt gyereket, akkor elővette az anyját. Ilyenkor még mérges is tudott lenni. Összeszidta, mert szerinte egészséges gyereknek pirosnak kellett lenni és ordítozónak. Ha nem volt olyan, akkor az anyja volt a hibás. Nem engedte eleget játszani, és nem tartotta rendben. Az asszonyok rettegtek ezektől az orvosi magyarázatoktól, mert az öreg doktor képes volt egy egész délelőttön keresztül magyarázni, hogy mit kell csinálni a gyerekkel, és ha az asszony azon kezdett sopánkodni, hogy neki most már főzni kell, az öreg dühös lett:
– Főzni, főzni, a hasukat tömni, aztán akkor nincs pénzük házbért fizetni, és nincs pénzük arra se, hogy a gyereket rendesen megfürdessék.
A fürdő egészen csodálatos témája volt az öreg doktornak. Talán azért, mert a házban nem volt egyetlen fürdőszoba. Nagy szakértelemmel magyarázta el, hogy miként kell a takaréktűzhelyen melegíteni a fürdővizet, és milyen nagyszerűen lehet a konyhában egy teknőben egy egész gyereksereget megfürdetni.
Az udvaron csak akkor csendesedett el a gyerekek élete, mikor szép nyári esték szálltak le az ecetfák fölé. Ilyenkor az emberek kiültek lakások elé. Kis asztaltársaságok alakultak. Volt olyan asztal, amelyiknél kártyáztak, a másiknál asszonyok összesúgva pletykáztak, és megint máshol fiatal diákok magyarázták egymásnak Schopenhauer titkait. Akkor Schopenhauer volt a divat. A fiatalság pesszimista volt, és mélységes gyanakvással nézte az életet. Ez a gyanakvás azonban nem volt elég erős ahhoz, hogy ne találjanak egymásra az öreg ház udvarán a fiatalok. Kis diákok és süldő lányok bújtak el egy-egy bokor mögé, rejtett [172] padra és nagy kamaszok, nagy lányokkal komolyan és anyai szemek gondos ellenőrzése mellett hosszan sétáltak végig az udvaron. Nagy szerelmi vallomások sustorogtak a levegőben, de nem hallotta ezeket senki. A felnőtteknek más gondjaik voltak, a mamák bíztak a copfos, vagy kis kontyos lányokban, akik esetlen kis kacérkodásokkal csak néha mertek kissé közelebb simulni a fiúhoz. De volt egy lány, egész különös, hosszúra nőtt, éles szemű lány, alig túl az egész gyerekségen, aki állandó izgalom volt az egész udvarnak. Nem csinált semmit, nem volt hangosabb, mint a többi, csak volt valami a szája formájában, a szeme nézésében, ami ingerelte a fiúkat, dühösítette a lányokat, és bosszús megjegyzésekre csábította a mamákat. Ez a csöpp, esetlen kéz-láb lány volt a gyereksereg titkos démonja. És csodálatos, ebben a lányban testesedett meg igazán az öreg háznak legigazibb lelke. Ez a furcsa lány boldog volt az öreg házban, és örökké kivágyódott belőle. Így voltak a többiek is mind, csak a többiek nem érezték, nem tudták sem a boldogságukat, sem az elvágyódásukat. Az öreg ház senkinek sem volt otthona, mindenki csak bérben lakott, és mindenki mégis úgy érezte, mintha az a pár lyuk, amelyért havonta pár garast fizet az öreg doktornak, lenne a világnak a közepe. Furcsa világközpontok voltak ezek. A kályhák nem voltak jók, az ablakok nem záródtak rendesen, az ajtók nyikorogtak, a padló itt-ott beteg volt, és a falról mindig lepattogzott a festék, mert az egész ház a nagy, paraszti város furcsa betegségében szenvedett, hiszen a nagyvárosban még ma sincs csatornázás, és a talajvíz ma is felszivárog a talajból. Mégis kedvesek voltak a szobák azoknak, akik bennük laktak. Ezek voltak az otthon és mégis minden hónapban nagy családi tanácskozások estek, hol az egyik, hol a másik lakásban, hogy hátha ki kellene költözni. Hátha van éppen ilyen olcsó lakás, ami kicsit jobb, nem ilyen lármás, ahol nincs ennyi lakó, és aztán mégis maradtak. Mert éppen a sok lakó, éppen az örök gyereklárma és az a sok, házban akadó szenzáció tartotta vissza őket.
Ebben a házban egy furcsa kisfiú élt. Furcsa volt az egész família. Az apa kis, szürke ember, majdnem mindig szürke ruhában járt, és verseket írt, még pedig, hogy még cifrább legyen, francia, meg német verseket. Ebben a lármás házban fordította Petőfit franciára, és Makai Emilt németre. A furcsa ember állandóan ostromolta az akadémiát. A budapesti Tudományos Akadémia Irodalmi pályázatai folyton izgatták, és mindent megpályázott. Néha megdicsérte a tudós akadémia, egyszer-másszor valami jutalmat is kapott, megemlítették a nevét, és a nagy, poros város bo[173]ros népe csendesen mulatott azon az emberen, aki nem elégszik meg azzal, hogy rendes fizetése van, szépen keres, még feleslegesen rontja a szemét mindenféle bolondos írással. Nem értették meg, néha nevettek rajta, és a furcsa ember néha abbahagyta az írást. Ilyenkor háborúskodott. Háborúskodott mindenkivel. Hatósággal, polgármesterrel, pedig a kormánypárti Lázó igazán nagyhatalom volt. A furcsa ember természetesen függetlenségi párthoz tartozott, s ezért hol fegyelmit kapott, hol sajtópert akasztottak a nyakába, valami mérges írásáért. Így a furcsa embernek egyszer büntetést kellett fizetni, egyszer perköltséget. Az ügyvédekkel ezer baja volt, és néha fizetésének jó részét letiltották. Sok baja volt, elégedetlen, idegen lélek a poros városban, ahol született és élt. Valaha régen messze idegenben járt Bécsben, Párizsban. Emlékezett az operai előadásokra, a beszélgetésekre, amelyeket régi társaival, azóta híres emberekkel folytatott. Néha visszaálmodozott egy távoli tájra, egy szép templomra, egy csendes erdei útra, és ilyenkor rosszkedvű volt, haragos, ideges, odahaza is veszekedett. Megesett, hogy ott hagyta könyveit, és hetekig járt vidám cimborák, borivó kollégák, jó pajtások társaságába. Ezt úgy magyarázta odahaza a feleségének, hogy mégis meg kell próbálni, hátha bele tud illeszkedni a környezetbe. Ha inni kell, hát iszik ő is, ha kártyázni kell, kártyázik ő is, és akkor majd befogadják, beveszik maguk közé. Ember lesz ő is, olyan, mint a többi, és nem lesz már baja az emberekkel.
Az asszony mindenre csak bólogatott, soha nem vitázott, soha nem magyarázott, nem volt szemrehányó szava, és soha számon kérő gondolata. Furcsa asszony volt, nagyon szép, egyszerű és olcsó ruhájában is nagyon elegáns és nagyon csendes. Idegen asszony volt. A városban mindig idegennek nézték, nem tudott jól magyarul. Ott tanulta meg a poros városban a magyar szót, és boldog volt, ha az öreg postás lányával németül beszélhetett, vagy a tejesasszonnyal bunyevácul. Ahhoz a furcsa horvát fajtához tartozott, amely Grázban nevelkedett. Gyönyörűen beszélt németül s horvátul, és akkor volt csak boldog, ha ezen a két nyelven beszélhetett. A házban nem voltak barátnői, nem tudott összemelegedni a többi asszonnyal. Valami különös tisztelet vette körül. Idegen volt, az idegenség levegője érzett belőle. Más volt, nemcsak azért, mert furcsán törte a magyar szót, hanem azért is, mert a többi asszony csendes megbotránkozására órákig tudott ülni könyv mellett. Ennek a furcsa és idegen emberpárnak furcsa és idegen gyerekei voltak. A lány vad, ingerlékeny, haragos, gyönyörű, kis teremtés, a fiú, akit az apja mindannyiszor elvert, [174] ha rossz kedve volt – és mert minden nap többször rossz kedve volt, minden nap többször elverte –, csendes, és ijedt. Egész különös ijedtségek voltak ennek a fiúnak a szemében. Mintha már többet látott volna az életből, mintha már értené a titkokat, amelyek elejtett szavakban rejtőzködnek, és mintha már sejtené a gondolatokat, amelyek lopott tekintetekben surrannak el. A házbeli asszonyok nem szerették. Szinte úgy érzett, hogy kis titkaik tudójától félnek a furcsa gyerekben. Néha panaszkodtak az anyjának, hogy a gyerek szemtelen, ott bukkan fel, ahol senki nem várja, és olyankor botlik be valamelyik szobába, amikor semmi keresnivalója sincs. Az anya összeszidta, ragyogó németséggel magyarázta, hogy az első dolog az életben az illendőség, és az illendőség első szabálya, hogy nem szabad senkinek a terhére lenni. A gyerek, aki lassacskán már nem tudott sem németül, sem horvátul, sem magyarul, mert összekeverte a három nyelvet, azt gondolta, hogy az az illendőség, ha kerüli az embereket. Kis emberkerülő lett. Órákig elüldögélt az udvar valamelyik sarkában, és onnan nézte az embereket. Messziről és vágyakozón. Nem, mert közelebb menni hozzájuk, és szeretett volna mindig ott lenni mellettük. Szerette az embereket, szerette a sovány szabónét, akit az ura minden héten egyszer megvert, és szerette a kövér lakatosnét, aki úgy hurcolta körül későn született gyerekét, mint valami csodát. Szerette a német vénkisasszonyt – kanárimadarát még külön is –, aztán nagyon szerette az öreg csendbiztost, aki hosszú meséket tudott mondani a régi betyárokról, de mindenkinél jobban szerette a furcsa lányt. Ezt a lányt órákig leste. Ment utána, mint egy kiskutya, és ha a lány megsimogatta, hozzá törleszkedett, és keresőn, kívánón végigtapogatta, mintha valami csodát keresne benne. A lány és a fiú között valami egész különös barátság volt. Együtt kószáltak a nagy udvaron, mikor már elmúlt a nap, és már nem volt egészen este. A lány már majdnem nagylány, a fiú még egész kicsi kölyök, és valami titkos, beteg, anyás és vágyódó érzelem támadt köztük. A fiúnak az anyja haragudott ezért a barátságért, a lány anyja nevetett rajta, és a barátságnak egyszer nagyon szomorú vége lett.
Ez a furcsa fiú, ez a mindenhonnan visszalökött gyerek órákig tudott elülni magában. A többi gyerek játszott, verekedett, kiabált, ez csak nézett, mintha befelé nézett volna, és néha megrémítette az anyját, mikor furcsa meséket mondott el néki. Tündéreket látott a galambdúcon, ott lovagoltak a galambdúc zöldre festett zsindelyein, aztán lecsúsztak a hosszú gerendán, amely úgy állott ég és föld között, mint valami nagy felkiáltójel. Lecsúsztak, és el[175]bújtak a bokrok közé, belopóztak a lakásokba, és neki elmesélték, hogy mit láttak. Ijesztő mesék voltak ezek. Ezekben a mesékben benne volt az öreg háznak minden titka. A kisfiú mindent tudott, tudta, hogy melyik lakásban veszekedtek, és még azt is tudta, hogy melyik lakásban mikor voltak boldogok az emberek. A kisfiú átlátott a falakon – legalább az anyja néha ezt hitte –, és egy-egy ilyen mesemondás után elvitte a kisfiút az erdőbe, vagy felült vele a vonatra, kivitte a tóhoz, csakhogy ne legyen ott az öreg házban, ne lásson, ne halljon mindent.
A többi lakó észrevette a kisfiúnak furcsa tájékozottságát, pedig a gyerek nem beszélt senkivel, a többi gyerekkel éppen csak hogy megvolt, a felnőttekhez közel sem került, de a szemében volt valami ijesztő mindent tudás. Féltek tőle, és haragudtak rá, nem mertek előtte beszélni. Ha az udvaron végigszaladt, gyűlölködő pillantások futottak utána. Egyszer a furcsa lánynak anyja elkapta a galambdúc előtt, és összepofozta. Ebből csúnya háború lett. A kisfiúnak volt egy titkos barátja, a cseléd, olyan katonamári, akihez folyton vendégeskedni jártak a szomszédos kis kaszárnya bakái, és akit a ház előkelő cselédtársadalma tulajdonképpen lenézett, mert habár úri népeknél szolgált, rossz erkölcsei miatt nem tartották magukhoz valónak. Ez a szegény katonamári, mikor látta a kisfiú veszedelmét, seprővel a kezében kiugrott az ablakon – mert éppen sepert a jámbor, mikor a katasztrófa történt –, és a söprűvel támadt a nagyságának. Agyba-főbe verte a kisfiú védelmében. És mikor az asszony méltó haragjában dühösen emlegetni kezdte a bakákat, a katonamári az udvar irtózatára, mert hiszen ilyen dolgokról nem volt szabad beszélni, kikiabálta a nagyságos asszony összes barátait. Csodálatosan pontosan tudott mindent. Szegény katonamárit ezért rögtön elkergették, és a kisfiút még külön megverte az apja, mert miatta kellett elküldeni a jó cselédet.
A kisfiú tűrte a verést. Egész tudománya volt, hogy ne sírjon. Összeszorította a fogát, beleharapott az ajkába, ökölbe nyomta a kis kezét, és ha kiszabadult a szorongató, vékony, idegesen rángatódzó ujjak közül, makacsul és haragosan szembenézett az apjával. De amíg csak lehetett, addig nem sírt. Most a katonamári tragédiája után napokig keservesen sírt. Elbújt a sarokba, ami egészen külön fogalom volt kicsiny agyában. A sarok a hálószoba egyik zuga volt, kis ágya mellett, egy asztal mögött, ahol máskor gondolkozni szokott. Ülni, és gondolkozni. Mozdulatlanul bámulni maga elé. Most megint a sarokban ült, és órákig rázta a testét a [176] sírás. Az anyja megpróbált mindent, hogy lecsendesítse. Ígérgette, hogy a vonatra ül vele, kiviszi a tóhoz, megcsónakáztatja, aztán megfenyegette, hogy vasárnapra nem kapja meg az új bársony ruhát, és nem teheti fel fejére a hetyke kis kalapot, amelyen pávatoll ékeskedett. Nem használt semmit. A kisfiú sírt, siratta a katonamárit. A lelke legmélyén az első veszteségnek a fájdalma égett, és ebben a fájásban volt valami nagy, keserű, furcsán kevert jó érzés is. Amíg halkan sírva guggolt a sarokban, mindig arra gondolt, hogy a jó Erzsinek, a drága, kedves, szép Erzsinek azért kellett elmenni, mert őérette verekedett. Ez valami különösen jó érzés volt. Jó volt az, hogy akadt valaki, aki érte harcolt, és jó volt az is, hogy ez a valaki megszenvedett azért, mert kedves volt hozzá, s őt szerette. Mikor ezt így zavarosan és halk sírások között görcsösen felzokogva újra, meg újra végiggondolta, mindig jobban sajnálta magát. Úgy érezte, hogy most már teljesen egyedül van. A sarokban színesen és fantasztikusan elképzelte, hogy nincs senkije, nincsen apja, nincsen anyja, nincsen húga, nincsen cseléd, és amikor idáig eljutott, eszébe jutott a furcsa lány. Megint sírnia kellett. Most már a furcsa lányt siratta. Azért, mert az is szereti, azért, mert azt sem tűri senki, azért, mert az egészen más, mint a többi ember, és mert olyan anyja van, aki őt megverte. Pár napig sírdogált így a kisfiú. Álmában is felzokogott, és ilyenkor apja kiugrott az ágyból, odaállt a kiságy mellé, és sokáig elnézte az arcát. Az elgyötört, belső keserűségektől, csalódásoktól kínzott ember reszketve figyelte a fia arcát. Nézte a fájdalom vonásait a zsenge száj körül, és rémülten látta, hogy a gyerekszáj két sarkában az álom sírása közben mély ráncok vésődnek. Napokig becézte a fiát, jó volt hozzá, simogatta, mesélt neki, ritka könyveit mutogatta, és elvitte sétálni, amit nem szeretett. Bűnbánatot és bűntudatot érzett, és hiába magyarázta önmagának, hogy ez így nem jól van, hogy vagy nem szabad megvernie a fiát, vagy nem szabad megsajnálnia, mégis úgy érezte, hogy valamit jóvá kell tennie.
Ebből a jóvátételből megint csak baj lett. A furcsa ember elkezdte szeretni a furcsa lányt. A lehetetlen, szögletes, idegesítő gyereket, akinek a nézésében valami idegen és valami visszataszító volt. Úgy érezte, hogy ez a lány nem való a fiához pajtásként, és általában nem szerette, hogy a kisfiú olyan keveset van a vele egykorú fiúkkal. Most, hogy bűnbánatot érzett, valamiképpen vezekelni akart, és maga küldte a gyereket, ha látta, hogy a furcsa lány ott áll a galambdúc előtt, és az ablak felé néz. Aztán sokáig figyelte, ahogy a gyerek, mint valami kis gavallér, kicsit szögletesen meghajol a lány előtt, s ügyefogyott, és mégis kedves moz[177]dulattal megsimogatja a lánynak a kezét. Néha odament hozzájuk, hallgatta, hogy mit beszélnek. Nem volt semmi ezekben a gyerekes beszélgetésekben. Inkább a hang volt különös, a lánynak a hangja. Búgó és ingerlő volt ez a hang, mintha titkos nevetések bujkáltak volna a mélyén, és mintha valami kis csábítást érzett volna benne.
Aztán vállat vont, és otthagyta a gyerekeket. Többé nem ment feléjük. Majdnem így tett mindennel az életben. Ha valamit nem tudott úgy megcsinálni, ahogy akarta volna, otthagyta, mást kezdett, és mert nem tudta megfejteni a két gyerek barátságának a titkát, többé nem törődött vele.
Így kezdődött az öreg ház furcsa és zavaros tragédiája.

Posay Dániel bácsi
A kisfiúnak még egy barátja volt. Dani bácsi. Igazi nevén és teljes nevén posi és nagysáti Posay Dániel. Így mondta mindig, így mutatkozott be. Ez volt kiírva egy nem egészen fehér kartondarabon a lakása ajtaján.
Hatalmas, nagy szál ember volt. Valóságos oszlop. Óriási tenyerű, és gondosan ápolt, nagy, már deresedő bajuszú férfi. Különös módon a haja egészen fekete volt. Egyetlen ősz hajszál nem csillogott a tömött, sűrű hajban, amelyet Posay bácsi gondosan ápolt. Ápolt ember volt. Tiszta, vaskos, kövér kezének egyik ujján hatalmas pecsétgyűrű csillogott. Körülbelül ez a pecsétgyűrű volt minden, ami megmaradt a szerinte valaha nagyon híres és nagyon gazdag posi és nagysáti Posay família minden birtokából, kincséből. Szigorúan megkövetelte, hogy tekintetes úrnak szólítsák, és amikor a házban az egyik új cseléd az új divat szerint meg nagyságos urazta, rettenetes dühbe gurult, mert hát nagyságos úr mindenki lehet, akinek pénze van, de tekintetes úrnak születni kell.
Posay bácsi valaha földesúr volt. Néha mesélt is erről, bár nem igen szeretett beszélni az eltűnt földekről, a hajdani gazdaságról. Aztán elúszott a föld, és Posay bácsinak, aki akkor még csak Dani öcsém volt, a tekintetes vármegye szorított valami hivatalt. Csendbiztos lett, uniformisban járt, és büszkén mesélte, hogy miként hajszolta pandúrjaival a betyárokat. Sokat tudott mesélni a betyárokról, és a kisfiú mindig ott volt körülötte, ha régi dicsőségének szép históriáit mondta. Az öregnek feltűnt a gyerek szeme, és mesemondás közben megszerette. Az öregember naphosszat künn ült az ajtaja előtti padon, és órákig bámulta a hosszú szárú pipa lebegő füstjét, miközben a gyerek ott ült mellette, néha több [178] órás szótlanságban. Ekkor barátkoztak össze. Előbb csak ültek egymás mellett, szótlanul, néha összenéztek, néha elmosolyodtak, mindketten kissé szégyenlősen, és így összebarátkoztak. Most, hogy a kisfiú a nagy verés után még többet járt együtt a furcsa lánnyal, Posay bácsi igen rosszallólag figyelte a dolgokat. A lányt nem szerette sok minden okból. Először is azért, mert a lánynak az apja a legdrágább lakást bérelte. Posay bácsi emlékezett még arra, hogy egyszer régen ennek a gazdag úrnak az apját holmi orgazdaság miatt miként verette vasra. Ezt a régi orgazdaságot éppúgy nem felejtette el, mint a többi betyárhistóriát. Pontosan tudta, hogy melyik betyár orgazdája volt a bikityi boltos, akinek a fia most gazdag ember. Valami külön igazságtalanságot látott abban, hogy a hajdani orgazda fia most a legszebb lakást bérli abban a házban, ahol ő nyugdíj nélkül, krajcár nélkül, a fia, meg a lánya keresetéből két szomorú lyukban csak épphogy tengődik. Már ezért nem szerette a lányt. Aztán az anyja miatt sem. Az öreg mindig kinn ült az udvaron, és látta az udvarnak egész életét. Ismerte a titkokat, és az asszonynak sok olyan históriája volt, amely nem maradhatott titok a hajdani csendbiztos előtt. A lányt se szerette. Azt gondolta róla, hogy rossz vér van benne, öregapjának, meg anyjának a rossz vére. S mindig várta, hogy egyszer majd ez a rossz vér valahogyan bebizonyosodik.
Azzal meg se próbálkozott, hogy a kisfiút kigyógyítsa a lányból. Majd elmúlik, gondolta magában. És visszaemlékezett arra, hogy hány olyan históriát látott életében, ami elmúlt. Nem ilyen pici históriákat, hanem nagy, nehéz, vörös szenvedélyeket, amelyek aztán megszürkültek, megfakultak, a semmibe foszlottak. A feleségének egy sovány, kiszáradt, szomorú asszonynak néha el is magyarázta:
– Kár ezért a gyerekért, az apja félig agyonveri, aztán megengedi, hogy egész nap ezzel a kis cifra cafattal csavarogjon. Rossz vége lehetne, de hát nem lesz, mert a gyerekben jó vér van, a lányban meg rossz vér. A jó vér meg a rossz vér soha sem férnek össze, azért hagyni kell csak a gyerekeket.
A sovány, szomorú asszony nem törődött se azzal, amit a Dani bácsi mondott, se az egész gyerekhistóriával. Egyéb bajai voltak, nagyobb bajai. A fiával volt a baj meg a lányával. Maga sem tudta volna megmondani, hogy melyik volt a nagyobb. A fia házasodni akart. Ifjabb Posay Dániel pedig félbemaradt ember volt, mindenféleképpen félbemaradt. Hosszúra nőtt, keskeny, csapott vállú, beteges színű, aki nem tudta elvégezni a gimnáziumot. Mindig betegeskedett, és addig bukdácsolt egyik osztályból a másikba, míg [179] az öreg elunta a mulatságot, és régi pajtások pártfogásával bejuttatta a kis bankba. A kis bank bank is volt, meg nem is. Formája szerint bank lett volna, részvénytársaság, akár a Népbank. Igazgatósága volt, meg igazgatója s részvénytőkéje. De mindössze két hivatalnok piszkálgatta a körmét a rácsok mögött, amelyek árnyékában három kopott íróasztal, meg egy szomorú pénzszekrény húzódott meg. A kis bank iparosoknak adott kölcsönöket jól felszámított kamatra, jó kezesekre. Ifjabb Posay Dániel úgy kapta meg az egyik kopott, tintapecsétes íróasztalt, hogy annak gazdája jobb állást kapott az egyik zsidó boltban. Az öreg Posay Dániel, bár nem túlságosan szerette a zsidókat, most az egyszer helyeselte, hogy mindig több a nagy, gazdag, zsidó kereskedő, mert úgy gondolta, hogy így mégis csak felszabadul néhány rendesebb hivatali állás. Az öreg Posay csak azt a kenyeret tudta becsülni, amelyet úri módon lehet keresni. Az úri mód már elúszott egészen, nem maradt belőle más, csak az íróasztal, a hivatalnok uraság. S ha a gyerek már nem tudott végezni az iskolával, meg kellett elégedni a kisbank hivatalnoki asztalával. Egészen rendben is lett volna a dolog, ifjabb Posay Dániel, aki majdnem olyan szomorú volt, mint az anyja, egészen beillett a kis bankba. A pár forintos tételek és az az icipici kis fizetés, amelyet a pár forintos uzsorakamatok hasznából fizetett a kis bank, egészen kitöltötték az életét. Meg volt elégedve a sorsával, a világgal. Vasárnaponkint ő is elmerészkedett Vas Ádámhoz egy pohár sörre. Az anyja ezt a vasárnapi sört is dorbézolásnak tekintette. Apja csendesen és megértőén mosolygott. Visszaemlékezett a hajdani híres nagy mulatságokra, mikor a Vadászkürtben három nap, három éjjel szólt a muzsika, és titokban kicsit sajnálta a fiát azért, hogy neki már csak a vasárnapi egy pohár sör jutott. Ilyen elnézően mosolygott akkor is, mikor észrevette, hogy ifjú Posay Dániel új nyakkendőt vett.
Ez az új nyakkendő fordulópontot hozott a Posay család életébe. Ez az új nyakkendő azt jelentette, hogy az ifjú Posay udvarolni kezdett, úgy, ahogy illett. Hazakísérgetett egy lányt, aztán sétálgatott vele este a promenádon, ahol bolondos, öreg fákról folyton hernyók potyogtak le. Ami azonban egyáltalában nem zavarta a sétáló párokat, még a mamákat sem, akik sorban ültek a padokon, és úgy figyelték a fiatalokat, ahogy ötvenszer is végigrótták a hosszú utat a hernyókat hullató fák alatt. Ez volt akkoriban a szerelem, a poros, paraszti városban, ahol az ünnepnek egyetlen helyen illett csak szerelmesnek lenni, a promenádon.
Posaynénak már nem tetszett ez a szerelem. Nem tetszett a lány sem. Nem mintha valami baj lett volna vele, de hát a famíliája [180] sehogyan sem illett a Posay családhoz. Egy kis mlakai asztalosmesternek volt a lánya. Az apjának volt egy kis szőlője is, és nem lehetett tudni, hogy iparos-e, vagy inkább paraszt. A lányát taníttatta, iskolába járatta, urasan öltöztette, és most urat akart neki férjnek. Ezt magyarázgatta az asszony az öregnek, aki csak hümmögött hozzá. Nem értette az egész felháborodást, mert bizony Posay Dániel soha nem értett az anyagi dolgokhoz. Nem tudta megérteni, hogy nem is annyira arról van szó, hogy asztalos lánya, hanem inkább arról, hogy ha a fiú megnősül, elmarad az a pénz, amit minden elsején pontosan leszámolt az asztalra, és akkor felborul a Posay, a híres Posay család utolsó menedékének az alapja is. Aztán meg becsületes ember is volt. Elverte a gyerekei örökségét, s néha keserű szájízzel gondolt arra, hogy már milyen asszonyosan érett a lánya, s mégsem lehet róla szó, hogy férjhez adják. Ilyenkor valami csendes megbánás férkőzött a lelkébe. A valahai szép, hangos, boldog életéért most a fiának s a leányának kell fizetnie. Előbbinek egy egész életen át tartó körmöléssel, az utóbbinak pénzért való varrással. Ezért nem is gondolt rá, hogy a fia meg a lánya tartják el őket, és még kevésbé, hogy kifogásolja, ha a fia abból a keserves kis pénzből meg akarja csinálni a maga külön boldogságát. Jó ember volt az öreg, becsületes, és szerette a fiát. Egy este kidöcögött a promenádra, letelepedett az egyik padra, és messziről megmustrálta az asztalos lányát. Csinos kis jószág – gondolta magában –, de az Isten tudja, hogy mit evett rajta ez a fiú. Ezzel el is intézte ezt az egész szerelmi históriát. Mégis baj lett ebből a szerelmi históriából. Egészen furcsa baj. A jóság, meg a tisztesség építette ki a bűnnek az útját.
A fiatal Posaynak új ruha kellett, új cipő kellett, és kapott hitelbe. Aztán új télikabát is kellett, a lányos házhoz nem illett kopott télikabátban járni. Hát megvette hitelbe az új télikabátját. Kapott hitelt, hivatalnok volt, fix fizetéses hivatalnok úr a kis bankban. Ezt tudták róla, meg azt is tudták, hogy Süle asztalos lányát fogja elvenni. Az asztalosról pedig az a hír járta, hogy nem is olyan rossz a műhelye, a szőlője meg éppen gyönyörű, s pénze is van. Aztán se kicsi, se nagy, csak az az egy lány. Így mindig több lett a fiúnak az adóssága, és mindig nehezebb volt minden elseje. Már nem tellett a vasárnapi egy pohár sörre sem. Le kellett mondania a cigarettáról is, mert mindent elvittek a részletek, és mert az anyjának most is pontosan fizette minden elsején a tartásdíjat. Ezt úgy hívták, hogy tartás, ez volt a neve a családban annak a pénznek, amelyet az ágyért, meg az ételért fizetett, és amely ötször annyi volt, mintha bárhol máshol fizette volna. Az anyja néha meg[181]rebbent, mikor átvette a kék bankókat. Szerette volna legalább az egyiket visszaadni, mert kiszámította, hogy a ruháért, a cipőért, a télikabátért fizetni kell. De akárhogyan számolgatott, sehogyan nem tudott rájönni, hogy miből telik erre is. Egyszer meg is kérdezte. A fiú valamit hebegett, hogy külön munkát végez, és ennek a díjából törleszti az adósságot. Az asszony boldogan elhitte, de azért mindig feltámadt a rossz érzés, s hónap elsején folyton attól félt, hogy most nem fog hazajönni a fia, nem fogja hazahozni a pénzt, és nem fog fia sem lenni. Egész életében félt a pénztől, és egész életében megpróbálta megfogni a pénzt. Azt a sok pénzt, amit az ura elszórt, s amit csak messziről láthatott. De azt a kis pénzt, ami hozzákerült, mindenképpen zsugorgatta. S ha arra gondolt, hogy a fia milyen nehezen fizeti neki a tartást, szégyenkezve és belső küszködésekkel tudott csak magának számot adni arról a négy darab szépen kivasalt százasról, amely ott rejtőzött a fehérneműs szekrény harmadik polcán eltemetve és féltékenyen rejtegetve a párnahuzatok alatt. Ez volt a végső tartalék. Ehhez soha nem volt szabad nyúlni, és ennek mindig többnek kellett volna lenni. Szegény, szomorú életének már csak az volt a törekvése: még egy százast, még csak egy százast, mert ötszáz forint, az már pénz, az már komoly pénz, azzal talán még Erzsit is ki lehetne kicsit lendíteni. Erzsit, a lányát, a hatalmas, szép lányt, akinek olyan ringó csípője, olyan gyönyörű melle és olyan éhes szeme van. Már rég férjhez kellett volna adni ezt a lányt, akit nem tudott legyűrni még az örökös varrás sem, aki mindig vidám volt, és aki mindig nevetett. De az anyja néha úgy érezte, hogy ebben a nevetésben van valami keserűség, van valami lázadozás, és az anyja tudta legjobban, hogy a lányának mennyi oka volna lázadozni és haragudni.
(Folytatása következik.) [182]