Folyóiratok

Kalangya, VIII. évfolyam (1939. március-április) 3-4. szám

Szirmai Károly: Zilált hangulatban

Maga se tudta, mi történt akkor vele, csak egyszerre elfogta a vágy, hogyott hagyjon mindent, kiszaladjon a jelenből, ebből az óráról órára változó világból, s elutazzék valahová messze, egy idegen városba, ahol még sohasem járt, de ahol mindent úgy találna, mint harminc-negyven évvel azelőtt. Egyszóval vissza akart utazni a múltba keresve az állandóságot, a valahai élet nemes rozsdás hangulatát, katonamuzsikák tovaszállt dallamát, elillant illatokat, a régi sírokon berágott feliratokat, melyek elődei ottjártát igazolták. Télutóján fogta el a vágy, az első hajók már indultak, kisietett Jókai városának temetőjébe, néhány száradt virágot font koszorúba, gondolta, elviszi magával, belehajítja a rohanó vízbe, hadd merüljön el azon a tájon, ahol az Arany Ember gabonával el[128]süllyedt hajói oly régen iszaposodnak. Mert a világért sem ült volna vonatra, csak hajóra, abból se valamilyen új alkotmányra, hanem régi kerekesre, amit már szintén halálra ítéltek. Talált is egyet ilyet, ott himbálódzott a partfüzes védelmében egy kissé elhagyottan, le is nézettem, mint afféle vén, múlt századbeli dereglye, mely ha nagyon fájtak a köszvénytől a bordái, még emlékezett a nagy árvizekre. A jegyet hamarosan megváltotta, poggyászát is bedobálta, s az álomra ringató gályán hűvös márciusi szél kibontott vitorlája mellett elindult egy sohasem látott város felé, melynek a nevét is alig hallotta, mely mégis oly ismerősen csengett a fülében.
Napok múltak, mire egy hűvös délután feltűnt a város a láthatáron. A szemét dörzsölte, mintha kupolákat látott volna, török mecseteket, minareteket s egy roppant nagy ívkaput, mely alatt át fognak haladni, de hirtelen eltűnt a látomás, a hajó csendesen úszott, s már alkonyodni kezdett, mire odaértek. Jól emlékezett: a hajó farán állt kezében a koszorúval, hogy bedobhassa, s elmerülve nézte az északi eget. Oly különös volt, mintha hatalmas füstoszlop terült volna szét rajta, vagy mintha őrült látomásait kente volna rá valaki roppant ecsettel.
A rozoga alkotmány közben odafarolt a lehorgonyzott kikötőhöz, ő még egy utolsó pillantást vetett a vízre, s szép lassan leeresztette a koszorúját, hadd ringassa tovább az elmerülésig. A matrózok azután áthajították a kötelet, amonnan átdobták a pallót, s megkezdődött a kiszállás.
Egyszerre ott állt a parton egymagában poggyászával, mint valaki, aki hazakerült, de nagyon sok idő múltán, talán egy fél emberöltő elteltével, az azóta sem változott, csak még jobban megöregedett városba. Előtte ismerősen nyúltak az égbe a tölgyfák, tar gallyaikon ugyanúgy marakodtak a csókák, a kis kápolna most is ott állt balkéz felé lépcsőivel belegázolva a vízbe, s mögötte ugyanúgy sárgállottak a földszintes katonaépületek, mint valahol elsüllyedt álmaiban. Arrább kezdődik a város – gondolta – régi házaival melegen összebújva s lassan álomra cihelődve. S az egészre egy ósdi vár vigyáz a túloldali sziklatetőről baglyos tornyával, V. László csikorgó érckakasával, lomha török ágyúival s még lomhább félkezű hadastyánjaival. Csak egy nem illett az ódon hangulatba: az acélgerendákból vert híd, mely támadó lendülettel fúródott a hegygyomorba ahelyett, hogy aludni hagyta volna évmilliós mozdulatlanságában.
Maga sem tudta, hogy történt, csak egyszerre öreges, recsegő hang riasztott rá a háta mögül:
– Ha kocsi tetszik, olcsón bevinném a városba.
Meglepődve fordult hátra. A lassan szitáló szürkületben, közvetlen közelében egy régi egyfogatút pillantott meg, bakján: feke[129]te szemüveges, viaszkos vászon kabátos öregemberrel. Honnan kerülhetett ide, mikor az előbb senkit sem látott?
– Jó, vigyen be – egyezett bele felrakva poggyászát.
– Hová kérem?
– Ahová akarja – hagyta rá.
A vén kocsis megsuhintotta ostorát, s elindultak.
Úgy ült benne a kocsiban, mintha már utazott volna rajta. De az ily képzelődésekre nem sokat adott, s legyintett.
A kocsi egy barna, fogadószerű épület előtt állt meg. Kifizette a viteldíjat, s otthonosan ment fel a szőnyeges lépcsőn az emeletre. A barna, fa burkolatú szobába is ugyanúgy lépett be. A környezet lelke és hangulata benne élt idegeiben. Jobb felőli szomszédját is ismerni vélte. Művészkedő, magános embernek képzelte. Biztosan fekete bársonykabátot visel, gesztenyebarna haját hullámosra sütteti, és esténként apró képeket festeget. Valószínűleg álmodozó is. De szegényes élete sohasem ér túl a vágyakozáson. S ha odalenn találkoznának, mégsem ülnének egy asztalhoz. Inkább egymagukban fogyasztanák el vacsorájukat.
Mikor később benyitott az étterembe, valóban talált egy bársony kabátos embert. Fényes fekete haja csigába omlott, s egy nagyobb társaságban ült. Feltűnően szép ember volt. Hajviselete után leginkább Bercsényihez hasonlított. De szeméből hiányzott a szikrázó villámtekintet. Egyáltalában nem látszott festőnek. Még kevésbé epedő magányosnak. Ellenkezőleg kielégültnek, megelégedettnek. Egyébként felszalagozott lantot tartva a kezében kellemes meleg hangján messzi tiroli dalokat énekelt. A többiek látható elérzékenyüléssel vele dúdoltak. Különben úgy ültek ott, mint egyetlen, összetartozó, nagy család: apák, fiúk, anyák, leányok: egy széles koszorú, a régmúlt polgári élet álomképe. Csendesen söröző, borozó vendégeivel még a többi asztalok is odatartoztak. Mert időnként innen is, onnan is át-átintegettek. Közben álmosan pengett a lant, mint mikor kígyóbűvölő koponyadarabokat ver össze, hogy hajlongó hüllőit elaltassa.
Vágyott-e közéjük? – Nem, semmi esetre. Sokkal magánosabb utakon járt. Inkább egy virágot szeretett volna tőlük ellopni, hogy magának, egészen magának leszakítsa. S ezért a virágért irigyelte őket. Talán ez is hozta közéjük. De a bársonykabátosra nem volt kíváncsi. Biztos, hogy nem ő lakott mellette. Annál többet gondolt jobb oldali szomszédjára. Midőn a széles, faragott ágyban elnyújtózott, s a hófehér párnák ódon levendulaillata meglegyintette, világosan maga előtt látta. Ott ült az asztalnál keskeny kezét egymásba ejtve, gyönyörű kék szemével a sugaras lámpafénybe révedve, s Goethe örökszép költeményével messzi citrom- és narancsligetről álmodott. Midőn elaludt, ott járt nála, s gyöngéden megcsókolta az ajkát. [130]
Másnap, ahogy előre tervezte, hónapos lakásba költözött át.
Csendes, gömbakácos utcában járkált kitett cédulát kutatva, de nem talált. Akik ott laktak, maguknak éltek, s nem jöttmenteknek. Pedig nagyon tetszett a környék. Szinte fürdött a délutáni napsütésben. Ha a tavasz elindult valahonnan, hát ez volt az a hely. Ahová bekukkanthatott, csupa kert, csupa bokor volt minden. Szinte ibolya- és tavaszi leányillatot szimatolt a levegőben.
Ismét egy takaros, földszintes ház került elébe. Itt a kert kétoldalt kifutott egészen az utcára. Talán továbbment volna, de a nap oly fehéren telepedett meg az egyik ablakcsücskön, hogy megállította. Azt hitte: pillangó. Csak fehér cédula volt. „Egy bútorozott szoba kiadó” – ez állott rajta. Bement. Elől hiába kopogtatott, a háziasszony hátul lakott, tűzfalhoz ragasztott, galambdúcszerű házikóban. A padlást is ugyanúgy építette. Azt várta, hogy kényesen begyeskedő pávafarkúak fognak belőle kirepülni, de csak egy nagy szürke kandúr dugta ki szőrös pofáját, akár a ház riasztó rossz szelleme.
Végre kulcsait csörgetve s görcsös botjára támaszkodva megjelent az öregasszony. Púpos volt, gyakran köhécselt, krákogott.
– Tessék utánam jönni – mondta.
A folyosót, melyből a szobák kijáratai nyíltak, nem találta vonzónak. Hideg volt, nyirkos. Nagy, széles cementlapok borították. Sohasem érte napfény. A lakályosan berendezett szobát épp ellenkezőleg. Szinte ragyogott a délutáni sugárzásban.
Megkérdezte, hogy a másik szoba kiadó-e? – Nem, azt már bérli valaki – válaszolta az öregasszony. Többet nem mondott. Ő se kérdezősködött.
Azt hitte, hogy a kertre nyíló harmadik helyiség kamraféle. Tévedett. Az asszonynak ugyanis szüksége volt valamire, és kinyitotta. Rendes szoba volt. De tele mindenféle limlommal. A legképtelenebb dolgokkal. Pojácától, farsangi jelmeztől, álarctól kezdve egészen koporsóig. Nem állhatta meg, hogy meg ne kérdezze: ugyan mi a csodának tartogatja ezt a sok vacakot? A vénasszony azt válaszolta, hogy boldogult ura vette még árverésen, azóta is ott áll, nem tudja eladni. Tudomásul vette. Végre is mi köze hozzá? Csak süsse tovább a délutáni nap, s égessen ki belőle minden gyászt, hadd táncoljon felette annál vidámabban a bolondos karnevál, élén a vörösmundéros ördöggel.
Megalkudtak. Az ő szobáját egy bejárónő fogja takarítani.
Este behurcolkodott. Kiszedegette cókmókját, s elrakosgatta. A sok régi könyvet egy külön polcra, hogy kéznél legyenek. Amire vágyott, egy jó karosszéket is talált. Aztán odament a csipkefüggönyös ablakhoz, hogy becsukdossa tábláit. Amint kitekintett, ragyogó csillag tűnt a szemébe. A túlsó ház kéményének sarkán ül[131]dögélt, és északnyugat felé mutatott. Vajon odahaza most mit csinálnak? – tűnődött el. – A fekete füstoszlop nem onnan terült-e szét riasztó jósjelnek, fájdalmas üzenetnek?
Lefeküdt. Akár egy csendpincébe hullott volna. Se közel, se távol semmi nesz. A környékbeli emberek ilyenkor már nem járkáltak. Nyomasztó volt a némaság. Hiába, a csend kriptamagányát is meg kell szokni, akár a lárma csattogását.
Másnap nekivágott a városnak. Friss hévvel, lelkendezéssel, mint aki mindent birtokába akar venni. Az induló tavasz is segítette. Ösztönösen az ismerős helyeket kereste. Mert nincs város, melynek ne volnának ilyen részei, bármily külön hangulatot is őriz minden utcája. Itt is, ott is rábukkanunk egy-egy helyre, ahol már jártunk egyszer. Ha nem olvasmányainkban, hát álmainkban vagy talán előbbi életünkben. Lelkében mindenki egy külön térképet hordoz, s őt ez a térkép vezetgette.
Kivált egy csendes, platánfás utcába látogatott el gyakorta. Oda vágyott legjobban. A város legrégibb polgárai laktak ott ódon bútorok, öreg zeneszerszámok és virágok között. Olyan volt ez az utca, mint két kemény, sziklából faragott épületsor: szinte bevehetetlen, megostromolhatatlan. Bronzkilincses ajtói csak ritkán nyíltak ki éppúgy, ahogy kocsi vagy fogat is keveset zavarta csendjét.
Különösen a tavaszi hónapokban sétálgatott arrafelé szívesen. Mindig azzal az érzéssel, hogy már járt ott valaha, s akkor is hiába tekintett fel: az ablakok zárva maradtak.
– A tavasz mindenütt ugyanaz – ismételgette reggeli sétái közben. – Olyan szelesen és hűvösillatosan rohan be a városba, mint régen.
Akkor is a folyó felől jött kiskabátosan, kócosan, mindenkit nyugtalanítón. Először a kerti fákat rázta, bontogatta, aztán a bokroknak esett neki: hadd nyissák ki azok is bimbószemüket. Majd kibomlott hajjal az utcán futott végig, akár egy karcsúbokás, nyitott ajkú lány, aki a kikelet örömére ibolyacsokrot tűzött keblére. S vitte, szórta a sok bolond gondolatot. Néki, pl. azt sugalmazta, hogy reggelenként harmatos virágcsokorral induljon el a platánfás utcába.
– Akkor is így mentél – hazudta a fülébe. S ha látod, hogy egy leány rózsaszín jácintot tesz ki az ablakba, csak dobd be a magadét, ez lesz a jel, emlékezzél – figyelmeztette.
Így teltek tavaszi délelőttjei, ily különös, friss, régen élt hangulatban és várakozásban összeölelkezve esti sétáival.
A szomszédjáról pedig semmi újat sem tudott meg. De nem is akadt, akinél kérdezősködjék. Takarítónője nem ismerte, nem is látta, ő még köhintését sem hallotta. Szinte befalazva élt mellette. Szobája úgy hatott rá, mintha megsüketült volna. Ám mindez nem [132] foglalkoztatta, legalábbis jó ideig nem. Van szomszédja, nincs szomszédja – ezzel intézte el.
*
Még mindig a tavaszi hullámok vitték, emelgették. De ami odahozta, nem tudott beteljesedni. A vágyakozásnál nem jutott tovább. Azt várta, hogy a beteljesülés csodaként hulljon elébe, mintha álomból, vagy meséskönyvből lépne ki. Úgy élt környezetében, akár valami álomvárosban.
De a tavasz hamar elfáradt. Felcsigázott sóvárgása elernyedt, vágykörei bezárultak. Emberek közt élt ugyan, de csak mellettük. Nem ült asztalukhoz, nem kereste barátságukat, nem akarta szívüket megnyerni. Idegenként érkezett, mindig idegen, jövevény maradt. Az álomvárosba vágyott, de csak ablakán tekinthetett be. Az emberek hangulata élt benne, s nem egy vagy több emberé. Minden összességében hatott rá, s nem külön-külön.
Ez idő tájt találkozott először szomszédjával. Éppen kilépett szobájából, hogy elmenjen valahová, midőn megpillantotta. Nem férfi volt, hanem nyúlánk termetű, fiatalnak látszó nő. Szürke selyemruhát viselt, ugyanily színű cipőt és kalapot. Az arcát azonban nem láthatta. Háttal állt felé, s hirtelen behúzta maga után az ajtót ezzel is mutatva, hogy nem óhajt ismerkedni.
*
Ha a nyár közömbössé tette, és kiszárította, a beköszöntő ősz újra felsebezte. Esténként ismét megjelent a régi, platánsoros utcában, kivált, ha borongós volt az idő. Bár tudta, hogy ennek semmi értelme, nem hagyta abba. Azt várta, hogy egyszer mégis kinyílik valamelyik bronzkilincses ajtó, és beléphet. A család ott várja a nagyszobában, az arany fényű lámpa alatt, s barátságosan hellyel kínálja. De ő csak a leányt nézi: hamvasszőke haján kék szalagcsokor, akár egy kék pillangó.
Ez a meddő egy helyben topogás azonban egyre kedvetlenebbé tette. A széles hullám, mely télutóján elkapta, és idehozta, elfáradt. A történelmi hangulatot többé nem tudta felidézni, sem a messzeséget magához ölelni. Lelke csak üres zugokat tartogatott.
A nyár elmúltával a folyó is egyre többet hívta. Ki-kiballagott fa- és csigahordalékos partjára, s elnézte vizét, mely mélyebbnek és hallgatagabbnak látszott, mint máskor. Ilyenkor mind gyakrabban húztak el felette vonuló madarak. Egyik nap három kócsagot pillantott meg. Roppant magasan repültek, s olyanok voltak, mint három hófehér selyempihe. Sokáig követte őket tekintetével.
Aznap nyugtalanul aludt. Egy ízben fel is riadt. Mintha suttogást hallott volna a folyosón. Bársonyosan gyűrődött, akár egy nagy pávaszem tovahúzódó szárnya. Percekig figyelt. De csak a csend zúgott körülötte. A csend közepén egy szív lüktetett.
* [133]
Egyik nap kiment a temetőbe. Az ősz beálltával a városiak is odajártak. Szívesen sétáltak az egymásra görnyedt, elaggott fák alatt.
Őt nem annyira a séta vonzotta. A fába korhadt és márványba rozsdásodott feliratokat betűzhette. Meglepte, hogy mennyi magyar pihen a temetőben. Egy egész városrész kitelt volna belőlük. De legszívesebben az elhagyott, távolibb helyeket kereste fel, ahol csak egy-egy gazzal benőtt, laposabb domborulat jelezte, hogy valamikor oda is temetkeztek. Ott mélyen belegázolt a bozótosba. Azt remélte, hogy kidőlt fakeresztbe vagy márványsíremlékbe botlik, s olyan nevekre bukkan, melyeket csak régi plébániakönyvek megsárgult pergamenjei őriznek.
Egyszer alkonytájban hagyta el a temetőt. A kapuból egy pillantásra még visszafordult. Az elébe táruló látvány valósággal lenyűgözte. A temető kereszterdőként meredt rá, s a fehér márványemlékek, mint sírból kelt halottak, kitárt karral álltak az éjszakában. Mintha az egész temető feltámadt volna, hogy elinduljon.
*
Egyik októberi délután történt. Sétált a temetőben, amikor a hátsó keresztúton egy idegesen járkáló, szürke ruhás nőre vált figyelmessé. Az illető várhatott valakit, mert többször a mellékbejárat felé tekintett. Végre egy rövid kabátos, magas cilinderes, idősebb úr tűnt fel, s vastag botjára támaszkodva a hölgy felé közeledett. Odaérve csatlakozott, s izgatottan beszélve tovább járkáltak. – A szürke ruhás nő szomszédja volt.
*
A hűvösebb idő beálltával többször kiment a folyópartra. Egy ízben heves szélben indult el hazulról. Mire kiért, dermesztő vihar tört ki, s hatalmas hullámokat görgetett a sárga partok felé. Hogy meg-megújuló rohamai ellen védekezzék, a vasúti töltés oldalába húzódva folytatta útját. Közel a hídfőhöz: egy töltésen haladó párra vált figyelmessé. Kabátjukat erősen lobogtatta a szél, s kalapjukat is lesodrással fenyegette. Kezükkel tartották, hogy le ne röpítse. Bár az alkony már ereszkedni kezdett, rájuk ismert. Szürke ruhás szomszédja volt és kísérője.
A nő még a múltkorinál is nyugtalanabbnak s feldúltabbnak látszott. Többször odafordult az öregemberhez, s úgy beszélt hozzá. Elkínzottan, kétségbeesetten, mint aki végsőre szánta rá magát. Néhány hevesebb kitörését tisztán megértette:
– Nem tudom, nem bírom tovább…
Egyszerre csak azt látta, hogy szembefordul, valamit kiált, s hirtelen leszalad a töltésről. Az öregember szoborrá váltan torpant meg. Időbe telt, míg szóhoz juthatott, s erőtlen, öreges, siránkozó hangján utána kiáltott:
– Mária! Mária!… [134]
De hiába hívta, szólongatta. Csupán a szélvész dörgése válaszolt. A nő végképp eltűnt a gomolygó szürkületben.
Az elárvult öregember még sokáig ott állt rövid és vékonyka kabátjában ósdi magas cilinderét fogva, de mikor egészen besötétedett vastag botjára támaszkodva, görnyedten indult a töltésoldalon hazafelé.
*
Már nem járt sehová sem. Délutánjait otthon töltötte, lefeküdt a díványra, olvasott, vagy aludt.
Egy ízben kopogtatásra riadt fel. Szomszédját kereste valaki. Bár senki sem jelentkezett, a kopogtatást többször is megismételte. Már-már ott tartott, hogy megnézi: kicsoda, amidőn az ismeretlen megunva az eredménytelen próbálkozást csendes léptekkel eltávozott. – Vajon ki kereshette? – tűnődött el.
Később felkelt, hogy a városba készülődjék. De még mindig azzal foglalkozott, hogy mi lehet a szomszédjával. S bár tudta, hogy semmi értelme, kísérletképp mégis lenyomta ajtókilincsét. Természetesen hiába. Ekkor ötletszerűen kulcsát vette elő: hátha azzal több lesz a szerencséje. S csakugyan, a kulcs simán fordult meg a zárban. Kissé kellemetlen érzéssel, de annál több kíváncsisággal nyitott be a néma szobába. Az ajtóban azonban meglepődve állt meg. A padlót s a bútorokat porréteg borította, a csipkés függönyök táján pókok vertek tanyát vastagon átszőve az ablakközt, a levegőben nehéz, állott halott szag terjengett, s a porban egy keskeny női cipő sietős nyomai látszottak. – Semmi sem mutatta, hogy ott lakik valaki. – A nélkül, hogy tovább ment volna, visszafordult, s bezárta az ajtót.
Este még mindig a látottak hatása alatt állott. Csak későn s nehezen aludt el. Akkor is azt álmodta, hogy a farsangi menet táncot jár a harmadik szobában a koporsókon. De az egyiknek szája hirtelen kinyílik, s az egészet elnyeli.
Másnap felmondta lakását, s visszaköltözött a szállodába. Leverten, fáradtan, a szürke ruhás nő sorsában ottmaradt fajtája halálraítéltségét érezve.
Este lement az étterembe. Első ottléte alkalmával izgatott várakozásban élt, most minden összezilálódott a lelkében. Mégis vágyakozva gondolt az első est élményeire.
A régi társaságot kereste, lantot pengető, meleg hangú, hullámos hajú emberével, s a messzi múlt tájai felé merengő férfiaival, asszonyaival, leányaival. De a tiroli dalok kóbor énekese eltűnt, s az emberek, akik akkor családias melegségben szinte az egész éttermet betöltötték, néhány asztalhoz húzódtak. Egy sötét szakállas férfi beszélt hozzájuk, keményen, érc hidegen, megfontoltan, s a többiek – öregek, fiatalok – lázas szemmel, kigyulladt arccal hallgatták. Midőn a beszéd véget ért, büszkén, öntudattal, elhatározot[135]tan tekintettek maguk elé, mint akik nagy tervek harcos katonáivá szegődtek.
A terem másik sarkából három, magas, szikár, sötét tekintetű egyenruhás férfi nézett velük farkasszemet, ugyanolyan ádáz s utolsó csepp vérig szóló kitartásra esküvő elszántsággal.
A szél már ott is emelgette a hullámokat.
Másnap elhagyta a várost. Ugyanaz a fekete szemüveges kocsis vitte ki, aki hozta.
– Uraságod se fog többé idejönni – jegyezte meg szomorúan, amikor leadta a bőröndöket.
– Én sem hiszem – válaszolta széttekintve még egyszer a tájon. Aztán felszállt a hatalmas, vadonatúj folyamjáró gőzösre, hogy még az emléke se kísértse többé a pókhálós hangulatú régi városnak.