Folyóiratok

Kalangya, VIII. évfolyam (1939. március-április) 3-4. szám

Kázmér Ernő: Karinthy Frigyes kiadatlan naplója és jegyzetei

Ha lelkem mélyén kutatom, hogy mi is él bennem igazabban, hűségesebben Karinthyból, az ember vagy az író, hiába olvasom újra meg újra valamennyi írását, hiába gondolkodom nagyon sokáig az ő társadalmi képleteivel, s hiába próbálom az ő érzék fölötti tudatával vizsgálni sorsos életemet, mégis mindig a holta után is, az ember az, aki oly közel áll hozzám, mint kevesen. Így volt életében, így vagyok vele holta után is. Igaz, nagyon ifjan kerültünk össze. Akkor, amidőn maga sem sejthette, hogy alig néhány év és máris a legkomolyabb, legelgondolkodtatóbb íróművésze lesz annak az új magyar irodalomnak, amely hogy beért, és beteljesedett a huszadik századba, abban néki jelentős része volt. Első találkozásunk helye egy pesti, külvárosi, inkább kávémérésnek nevezhető kis kávéház volt, ahol mesterlegények biliárdoztak, és nyugdíjas altisz[125]tek öreg újságokat lapozgatva rossz szivarokat szívtak. A Karinthy-család apraja, nagyja már kora délután odatelepedett. Első élceit, tréfáit, a legkülönbözőbb olcsó, humoros lapokba írott gúnysorait ott mindnyájunk előtt agyalta ki. Később novellákba és versekbe fogott. Ezeknek a komolyodó, az élet minden viszályának torzaira rámutató írásoknak sokszor én, az érettségiző diákocska voltam első kritikusa. Talán éppen az induló író próbálkozásaira való lelkes visszaemlékezés volt az, ami pajtásságot teremtett közöttünk. Azután beljebb került. A külvárosból a kőrútra. Kávéháza a New York lett. Kerek asztalához valamennyi azóta drága halott: Tóth Árpád, Kosztolányi Dezső, Somlyó Zoltán, Bán Ferenc s megannyi akkor induló író letelepedett, s ott ült első felesége, Boga is, akit a most megjelent, oly megrendítően sirató naplójegyzeteken át hamvas fehérségében szinte vele együtt látok. A kis, tréfás lapok helyett a tízes években oly vakítóan sugárzó Nyugaton kívül írt minden jobb folyóiratba s újságba. Közben könyvei jelentek meg, amelyek közül az Így írtok ti egy nemzedéke: megnevettetett, s mely egy nagy nemzedék értékes íróinak modorosságát tette népszerűvé. S minden, ami azután jött: a fiatalság lázától és a bölcsesség gondolatától ragyogó novellái, regénykísérletei, világképei a Cappilláriától, az Utazás a koponyám körül szinte halhatatlan szárnyalásáig versei és egy drámája mind olyan alkotások, amelyeket csak ő írhatott meg, csak az az író és csak az az ember, aki tulajdonképpen íróisága első percétől egy drága, kedves, vitatkozó bohém, egy mindenhez értő s hozzászóló tudóspolihiszto s derülátó bölcselkedő. Közben valami megfoghatatlan mély férfibánat nehezedett rá, az a tragikus jelképű férfibánat, amit éppen azok az örök értékű novellái fejeztek ki, amelyeket élete legboldogabb és legzavartalanabb éveiben írt. A világháború után kevés, de annál őszintébb, melegebb találkozásom volt vele. Itt pozsonyi napjainkra gondolok, kávéházi őgyelgéseinkre, végtelennek látszó Duna-parti sétáinkra, hajnalokba nyúló beszélgetéseinkre, amikor egyszer az Amerikából hazatérő Reményi Józseffel akaszkodott össze. Amerikáról beszélt. Pillanatok alatt egy oly csodás amerikai látomást varázsolt elénk, mintha ő érkezett volna onnan s nem Reményi barátunk, akinek csak az a boldog feladat jutott, hogy a lángész rögtönzését minden részletében megerősíthette. Utoljára talán két évvel ezelőtt találkoztunk Pesten, egy belvárosi irodalmi kávéházban. Már túl volt a nagy műtéten. Nagyon megörültünk egymásnak. Nem is jutottam tőle szóhoz, mert majdnem harminc évvel ezelőtti megismerkedésünk apró mozzanatairól beszélt. Pontosan leírta a kávémérést, még azt is, hogy egy feketére mázolt bádog kályhaellenző mellett üldögéltünk, s Zöldi borbélyt emlegette, aki hébe-hóba odaült közénk. Rögtön észrevettem, hogy az örömös találkozásnak médiuma lettem. Rajtam és velem próbálta ki, hogy csodálatos agya, aminek töké[126]letességében a stockholmi műtét óta valahogy kétkedett, kifogástalanul működik-e, és mindenre pontosan emlékszik-e? Harminc év és majdnem félszáz Karinthy-könyv elolvasása után ott, a pesti irodalmi kávéház füstös zugában ez az emlékjáték mélyen megdöbbentett. Fájt, hogy ez a csodálatos lángész így kételkedik önmagában, lángeszének minden apró életmozzanata rávilágító erejében, és ha erre az utolsó találkozásra visszagondoltam, szinte vártam utána a hírt, hogy meghalt. A híradás nem is késett.
Most itt van halála utáni könyve. Az, ami minden nagy író halálával rövidebb vagy hosszabb idő után szinte elmaradhatatlan. Napló van benne, jegyzetek, töredékes levelek, sietve felvázolt tervek, előadások, fakó noteszek lapjaira odavetett gondolatok, gyermekkori dadogások és kamaszkori versek. Írások, amelyeket az írásait sietve elhelyező Karinthy félretett, s hosszú évek során át egyre duzzadóbb mappái alá rejtett. Mert ezeknek az írásoknak túlnyomórészét nem az író, hanem az ember írta, az ember, aki mindig közelebb állt hozzám, s most, e jegyzetek olvastán minden olvasója is így lesz vele. Mert ezekből a jegyzetekből az ember beszél. Ember az emberhez. A szenvedő ember, aki sírva panaszolja bánatát, elviselhetetlennek látszó gyászát, fájó érzéseit, amelyektől soha pillanatnyi nyugta; kínzó adósságát, amit nem tud letörleszteni, de szívesen nyugtázna egy újabb kis kölcsönt; megbántottságát, hogy a türelmetlen ifjúság számon kéri tőle a harcot, éppen tőle (a Találkozás egy fiatalemberrel című novella költőjétől), aki lobogó lázzal és teljes lélekkel sietett a teljes élet elé, de mint minden műve, úgy az is befejezetlen maradt. Olvashatjuk nagy nyilatkozatának egy részét, Telma Titusz kiáltványának azt a töredékét, amelyre egyik korábbi elbeszélésében utalás is történik, s amivel megannyi éven át oly sokat foglalkozott. Ez a kiáltvány az eszményi embereknek, a szellem és a gondolat lovagjainak új államközösségéről beszél. Az emberiségnek ezt az új közösségét sürgeti; azzal a bölcselkedéssel, ami a diktátorokban éppenséggel nem szűkölködő mai világunknak is vágyálma. Mert a legendás Telma Titusz, az ítélő és végrehajtó bíró, védő és oltalmazó, tulajdonképpen diktátor. A diktátoroknak abból a valószínűtlen fajtájából, aki „nem akar kárt okozni senkinek, mert senki neki kárt nem okozhat”.
A halál után megjelent könyv legértékesebb része a noteszlapokra meg nem állapítható időközökben odavetett feljegyzései. Ezek mutatják meg az igazi Karinthyt, azt, aki, hogy halhatatlan modorában jellemezzük: „Így gondolkodott ő!” Mert tulajdonképpen mindig és legelsősorban gondolkodó volt. Művében soha egy ember, soha a helyzet, soha a környezet, sőt még az esemény sem a döntő, hanem a gondolat, az írásainak külső eszközei és belső lelki indulatai között bujkáló, fúró és faragcsáló eszme, amire Babits [127] Mihály a könyv bevezetésében olyan tökéletesen mutat: „A folyamat tisztázását tartotta feladatának. Eszméltetést a lehetőségekre.” Gondolatai sokszor már földöntúliak. Sohasem emberfölöttiek. Sohasem ésszerűtlenek, habár sok van bennük a világon kívüliből. Külön világra sem mutatnak ezek a gondolatok, és írójuknak, vagy helyesebben bölcselőjüknek, nincsenek prófétai álmai. De szeretné, és remegő szívvel vágyakozik, hogy az a világkép, amiben élünk, és amit láttat, szebb, jobb, tökéletesebb, legelsősorban tisztább legyen. Ebből a vágyból fakadnak örök érvényű feljegyzései:
– Míg én költő voltam, a többiek hivatalokban ültek szomorúan és irigyen és gyanakodva.
– Egy percre kisüt a nap, megállók – – – de hát mit akartok tőlem, miért nem hagytok örülni? hiszen használnék nektek, ha hagynátok, csupa jót akarok még önzésemmel is.
– A nagyság relatív. Soha sem tudtam volna meg, hogy vagyok valaki, ha nem volna olyan törpe a század.
– Úgy használnak engem, mint a krumplit először Európában – virágomat és gyümölcsömet (humor és vicc) tépik, a gyökérgumót (filozófiámat) eldobják.
A könyvet Karinthynak az utolsó években legmeghittebb barátja és verseinek nagyszerű előadója, Ascher Oszkár szavalóművész állította össze. Nem volt kis feladat. Szekrényeket, ládákat, levelezéseket kutatott fel, jegyzeteket szedett össze, amelyek soha sem íródtak a nyilvánosság számára. Mégis sikerült olyan könyvet adni, amelyből Karinthy Frigyes írói és emberi életének őszinte rajzát kaptuk.