Folyóiratok

Kalangya, VIII. évfolyam (1939. március-április) 3-4. szám

Szirmai Károly: Gáspár Elemér a hídon

Szerb pünkösd előtti délután volt. Az élelmiszerüzletek megteltek bevásárló közönséggel. Cvetkovity, a legnagyobb csemegeüzlet tulajdonosa maga is ott sürgött-forgott a márványpult körül. Éppen egy vevőt szolgált ki, mikor viseltes, barna felöltőben és ugyanily színű, gyűrt kalapban egy alacsony, pocakos, puffadt arcú úr lépett be.
– Á, jó napot Gáspár úr – köszönt oda Cvetkovity előzékenyen. – Azonnal rendelkezésére állok.
S végezve a vevővel odasietett.
– Mivel lehetek kérem a szolgálatára? – kérdezte szapora szóval. – Talán összeállíthatnék valami hideg vacsorát? Pl. ezekből a ma érkezett hentesárukból. Vagy inkább füstölt nyelvet és prágai sonkát parancsol?
– Nem, köszönöm, ma nem eszem hideg vacsorát – válaszolta Gáspár vastag, reszelős hangján hanyag állásban. – Hanem – s itt áthajolt a pult felett a kereskedőhöz – tudja: a húgomnak szeretnék egyet-mást venni, holnap érkezik Romániából.
– Gáspár úr húga?
– Igen, a húgom. Csodálkozik rajta? – S erőltetten felkacagott. – Persze, sohasem beszéltem róla. Hja, én sem láttam tizennyolc esztendeje. Azóta, hogy Temesvár Romániához került.
Itt pillanatra elmélázott.
– Akkor még csitri leány volt, most asszony. Ha el nem küldi a fényképét, talán meg se ismerném. Hja, ilyen az élet. De mit tehetünk? – Nos hát, néki szeretnék egyet-mást venni.
– Mindjárt összeállítok egy szép csomagot, tessék csak rám bízni.
– Az bizony jó lesz. Én úgysem értek hozzá. A maga szakmája. De hogy el ne feledjem, adjon két citromot s fél kiló rizskását. Azt magammal viszem.
– Úgy, köszönöm – s begyömöszölte kabátzsebébe. – Aztán tegyen be tíz dekát abból a finom teából, amit magának hozatott, s küldje az egészet haza.
– Meglesz, minden meglesz, legyen kérem nyugodt. [109]
Gáspár ezután a sarki mészároshoz tért be. Ott húst vett, s azt is zsebébe gyűrte. Mit sem törődve azzal, hogy kabátja eláll, kidagad.
Ezzel be is fejezte vásárlásait, s a Zöld Kerthez címzett nagykorcsma felé vette útját.
A törzsvendégeknek fenntartott kisteremben már ott üldögéltek rendes ivócimborái: négy-öt rezes orrú búsmagyar, akik poharazgatással áldoztak magyarságuknak. Most is ott sorakoztak előttük a fröccsök, hogy előkészítsék a megszokott szombat esti berúgást.
Mikor a búsmagyarok megpillantották lebegő felöltőjében Gáspárt, felkapták poharukat.
– Éljen! – csattant fel egyszerre ajkukról az üdvözlés.
– Éljen a mozgó fűszeres! – kiáltotta idétlen hangján megkésve Bikficzky, a korhelytársaság legfiatalabb tagja.
– Hol maradtál ilyen sokáig? – faggatták Gáspárt innen is, onnan is.
– Bevásárolni voltam – válaszolta lomhán, egykedvűen.
– Mutasd a zsebeidet – nyúltak feléje cimborái. – Talán az egész fűszerkereskedést magaddal hoztad? – incselkedett vele Nagy Flórián, a piros arcú, ősz bajuszú, jó kedélyű gazdász.
– A gyufát, a paprikát s a fogpiszkálót elfelejtette – nyikkantotta közbe Bikficzky fél hülye pofával.
– Menjetek a fenébe, ne bolonduljatok – lökte el tapogató kezüket Gáspár. – Inkább a fröccsömről gondoskodtatok volna. – Halló pincér! – és nehéz kezével megütögette az asztalt.
– Azonnal kérem.
– Egy körfröccsöt! – rendelkezett harsány hangján a deres fejű, hatalmas termetű Gregus Dádé.
A pincér sietve odahozta a spriccereket.
– Így! – emelte fel a maga poharát Gregus. – Egészségedre Elemér!
Utána egymásra rakta nagy kezeit, s szeretetreméltó arccal Gáspárhoz fordult:
– Hanem mondd: miért nem veted le a felöltődet?
– Mert nemsokára hazamegyek – válaszolta Gáspár lustán.
– Hogy hogy? Hisz csak az előbb jöttél…
– Vendégem érkezik holnap, a húgom, s nem akarok kimaradni.
– S ezt csak most mondod?
– Én is délután tudtam meg.
– Egy órát azért maradhatnál…
– Abból ismét lumpolás lesz – hárította el Gáspár a tartóztatást.
– No-no! Egy-két pohár bor csak nem árt meg?
A többiek is marasztalták. [110]
Gáspár nyomasztó érzéssel ellenkezett. Húgára gondolt, aki másnap talán hiába keresi az állomáson. De addig gyúrták, puhították, míg beadta derekát, s visszaült. Előbb csak félórára, később még többre. Hol felállt, hol leült. Utóbb már nem is igen kellett kérlelni. Elég volt visszahúzni a felöltőjénél vagy kezébe nyomni a poharat:
– Igyál, Elemér!
Gáspár lassan megszabadult a különös rossz érzéstől, s tudatát a kezdődő részegség gondtalansága borította el. Mire bealkonyodott, a többire is hatni kezdett az ital. Gregus már ott tartott, hogy kezében ki-kiloccsanó boros pohárral körüljárta az asztalt, és sorra csókolta cimboráit.
Csak Nagy Flóriánt nem fogta az ital. Bántotta, hogy ő is unszolta, marasztalta Gáspárt. Pedig, ha elázik, másnap reggel senki sem tudja felrázni, s akkor ugyan várhatja a húga. Azon törte hát a fejét, hogyan indíthatná idejében haza. Végül is sikerült rávennie, hogy felszedelődzködjék.
Gáspár bizonytalan mozdulattal tápászkodott fel. Cimborái körülsereglették, és búcsúzás közben jó tanáccsal látták el.
– Te, Elemér! Aztán nehogy leguruljál ám a pallóról – figyelmeztette Gregus Dádé.
– A nagyhíd felé kerüljél – ajánlotta egy másik.
– Nem tudom: jó lesz-e, ha magára hagyják az urak – jegyezte meg csendesen a pincér. – Mintha ma jobban be volna rúgva.
– Maga is úgy látja? – fejezte ki aggodalmát Nagy Flórián, s utána kiáltott Gáspárnak:
– Várjál, Elemér, veled megyek egy darabon.
– Csak maradjál – válaszolta löttyedt hangján Gáspár, s kilépve az ajtón, nyitott kabátjában nekilódult az éjszakának.
Nagy Flórián aggódó tekintettel kísérte. Bár megfogadná a tanácsát, s a nagyhíd felé kerülne – gondolta. De Gáspárnak hiába beszéltek. Mint az állat a csapását, ő sem vétette el megszokott útját. Még tökrészegen is a kettős deszkapallón került haza. Ha egyedül volt, ha cimboráival. Mert többször ők is elkísérték. Nem egyszer söröskancsóval s fúvós zenekarral. Csak azért, hogy nagyokat nevessenek, amikor Gáspár négykézlábra ereszkedve, s útközben folyton visszamorogva átmászik a pallón. Mert ha mámoros volt, még nappal sem mert rendesen átmenni. Inkább a nagyhíd felé került. Mindig attól tartott, hogy betántorodik. Cimborái így is eleget ugratták:
– Meglátod, Elemér, egyszer csak bezuhansz a Deltába.
Gáspár most is a legrövidebb utat választotta. S mikor odaért a hét-nyolc méteres úgy, ahogy leerősített pallóhoz, rendes szokása szerint négykézlábra ereszkedett, hogy majommódra átmásszék. Az éjszaka hideg volt, a mély árok felett hűvös keleti [111] szél cirkált, s köröskörül a sötét égbolton álmosan hunyorgattak a bogár szemű csillagok. Gáspár nehezen, szuszogva mászott. A részegség bágyadt zsibbadtsága ülte meg gondolkozását, s óvatosságát erősen csökkentette. Előrenyúló keze nem egyszer a deszka legszélét súrolta, de az ittasság bamba kábulatában nem riadt rá az őt minden pillanatban fenyegető veszedelemre. Csak mászott tovább nagyokat fújva, szuszogva, mikor előrenyúló és újabb támpontot kereső balkeze váratlanul a levegőbe kapott. Csak egy pillanat volt az egész, s egyensúlyát veszített teste hirtelen bukfenccel a mélységbe pottyant. Csupán egy csobbanás hallatszott, s szíve verése abban a másodpercben megállt. Az elmerült testet pedig tovább vonszolta a víz, s jó pár méterrel odébb újra feldobta. Azután vitte, sodorta hosszú, kanyargós utakon, dombok és szelíd hajlatok között, meredeken lejtő partok sötét medrében a felöltő nyitott szárnyait úgy lebegtetve oldalán, mint egy otromba óriáshal széles uszonyát. Törpe nád zizegése kísérte, parti sás susogása marasztalta, a lehajló fűzek gyengéden simogatták, a sárga nőszirom hímporát hullatta reá. Senki sem kérdezte: hová utazik, senki sem firtatta: van-e útlevele, senki, hogy miért vallotta magát magyarnak. Útja szabadon nyílt, ezüsthalak cikáztak körülötte, vízbemerült arcát kövér pontyok súrolták, szegett csíkbogarak eveztek el előtte, hátára karcsú kecskebéka ugrott, s a mélyből kinyújtott szarvszemmel egy kürtőcsiga vitorlázott felé, hogy megbámulja puffadt, örökalvó arcát. Partok rohantak szembe, törpe akácok futottak vissza, dombok merültek az éjszakába, rohant a halott, s valahol messze várta a tenger vagy a föld, hogy örökké termő és örökké nyugtató ölére vonja.
Gáspár holttestét egész éjjel vitte a víz. Csak néhol tartott vele rövidebb-hosszabb pihenőt. Azután újból meglökte, meghempergette, s nekilódította. Már a csillagok is sápadoztak, a hajnal is hasadozott, a nap korongja is kerekedett, de Gáspár vízbe borult arccal még mindig utazott. Reggeli hét óra lehetett, mikor jó messze, a másik határban, az egyik hídfőnél megakadt. Partvédő tuskók elkapták a tavaszi kabátját, s nem eresztették. A vízsodrás dühösen csapdosta, s habosra verte körülötte a vizet. A közeli telep idősebb őre vált reá figyelmessé, mikor áthaladva a hídon véletlenül lepillantott. De rossz szemével nem tudta mindjárt kivenni, s ezért őrtársát hívta oda.
– Ugyan, nézze mán Sándor, mi a csuda az odalenn?
– Hát ez ember! – válaszolta a másik jobban szemügyre véve a sodrásban ringatódzó tömeget. – Csak nem lehet jól látni, mert a víz rákapta a kabátot a fejére.
– No, ennek is éppen most kellett gyünni. Csak ezzel is több a szaladgálni valóm. Mehetek most telefonálni a rendőrségre és csendőrségre. [112]
Először a rendőrőrmester érkezett ki. Addigra már nagy tömeg verődött össze a telepiekből. Mindenki kíváncsian nyújtogatta a nyakát, hogy lássa, mi lesz. De egyelőre semmi sem történt. Az egyenruhás néhány szót váltott az idősebb telepi őrrel, mire az távozott a raktárépületek irányában. Végre újra megjelent hosszú létrával cipekedve.
– Félre az útból! – kiáltott a bámészkodókra. S mikor elugrottak, leeresztette, s megerősítette a létrát.
– Ki akar lemászni? – kérdezte a rendőrőrmester.
– Én! – jelentkezett egy tömzsi, tagbaszakadt munkás.
– Jól van, gyere ide. – S aztán le mutatott az ujjával. – Látod a pénztárcát, ami kilóg a halott zsebéből?
– Látom.
– Hát akkor menj le, s hozd fel.
A munkás készséggel tett eleget a rendelkezésnek.
Az őrmester lassan szedegette ki az elázott iratokat. Személyazonossági okmányt keresett vagy más effélét. De semmi ilyesmit nem talált. Csak néhány szerződést és három-négy száz dinárost. A félig elmosott aláírásokból azonban megállapította, hogy a halott: Gáspár Elemér, a szomszéd községbeli közjegyző írnoka. „A lump!” Mert Gáspárt csak így ismerték. Az őrmester már kész is volt a nyomozással: Részegen beleesett a vízbe, és megfulladt. Akár alá is merte volna írni.
De mialatt az iratokat nézegette, a megbolygatott holttest hirtelen megmozdult. Valaki észrevette és odakiáltott:
– Mindjárt elviszi a víz.
Azonnal rendelkezni kellett.
A létrán és a parton egyszerre többen is lemásztak. Végre kihalászták a tetemet, és a lejtős partoldalra fektették. Éppen szembe a nappal, mely akkor kapaszkodott felfelé.
Bár aznap is szokatlan hideg volt, és mindenki borzongott, senki sem akart elmozdulni. Sőt egyre újabbak csatlakoztak. Az esetnek hamar híre futott. A közeli községből és a szomszédos faluból szünetlenül érkeztek a kíváncsiak. Még olyanok is, akik sohasem jártak a vidéken. Ki gyalog, ki kerékpáron, ki motorral. Néhány siheder kocsit bérelt, s azon jött ki. Ilyen eseménye még nem volt a környéknek. Legfeljebb egy fejszés gyilkosság. De mi volt az ehhez képest? Egy holttestben, melyet a víz hozott, sokkal több rejtély és titokzatosság kínálkozott. Csak az hatott kiábrándítóan, hogy mindez elég hamar szétfoszlott. Egyre több és több körülmény vált ismeretessé, mely nemcsak a halott személyére derített világosságot, hanem igazolta a rendőrőrmester feltevését is, Gáspár neve szájról szájról járt. Mindenki ismerni vélte, mindenki látta egyszer az életben. Senki sem engedte volna el a vele való személyes kapcsolatot. Még nem volt kilenc óra, s már egészen nyíltan azt beszélték, hogy berúgott, belepottyant a [113] vízbe, és megfulladt. Újabb eseménynek csak a csendőrőrmester megjelenése számított. A kis, köpcös, nagy hasú ember gyalog és lihegve érkezett. Kövér arca egészen kipirult a nagy sietéstől. Meglátszott rajta, hogy komolyan veszi a szolgálatát. Paprikamérgesen rá is támadt a rendőrőrmesterre, mert nem hagyta a halottat rendelet szerint eredeti helyzetében. A kapott felvilágosítás azonban megnyugtatta. Abban is egyetértett, hogy véletlen szerencsétlenségről van szó, s nem bűntényről.
Ezután megparancsolta, hogy húzzák le a halott felöltőjét, és kutassák ki zsebeit. Ő maga ceruzát és könyvecskét vett elő, s minden tárgyat pontosan feljegyzett. Még a kabátzsebben talált citromot, húst és rizskását is. E cikkek kirakását a közelebb állók derültséggel fogadták.
– Biztosan nem akart éhezni a túlvilágon – jegyezte meg valaki.
A csendőrőrmesternek is érzéke lehetett a humorhoz, mert szintén elmosolyodott. De nyomban utána hivatalos arcot vágott. Még hangját is felemelte így adva tudtára mindenkinek, hogy itt hatósági ténykedés folyik s nem színházi előadás.
A tömeg végre jobban szemügyre vehette a vízbefulladtat. Kivált nagy, kövér, szőrtelen fejét bámulták meg. Némelyek azt vélték, hogy a víztől puffadt meg. Különös helyzetben megmeredt s arcához szorított jobbkarja is figyelmet keltett. Gyermekien nyugodt arca azonban nem váltott ki érdeklődést. Csak két úrinő jegyezte meg, hogy nincs rajta semmi látványosság. Ők mást vártak a nem mindennapi halottól. A halálküzdelem torzító jeleit. Panoptikumba jöttek, de a panoptikumnak még szaga se érte orrukat.
A tömeget újabb hír hozta izgalomba. Szájról szájra járt, hogy nemsokára megérkezik a halott fiatalasszony húga. Némelyek már azt is tudták, hogy a reggeli vonattal jött külföldről. Többen sajnálkozással állapították meg, hogy milyen szomorú meglepetés várja.
S csakugyan pár perc múlva egy gépkocsi fordult be. Az emberek félrehúzódtak, és utat engedtek. Az autó lassított, s megállt. Sötét bundában, sírva és zsebkendőjét szeméhez szorítva: egy fiatal, törékeny, barna asszony szállt ki. Ingadozva néhány lépést tett előre, mikor egyszerre szemébe tűnt fivérének partoldalon heverő holtteste.
– Elemér, mit csináltál? Hát így kellett találkoznunk? – zokogott fel, de máris eszméletét vesztette, s lehanyatlott. Estében egy közel álló férfi kapta el, odavitte a gépkocsihoz, s ráfektette az ülésre. Gyorsan vizet kerítettek, meglocsolták az arcát, s mikor magához tért, vízzel kínálták meg. Ekkor újra zokogni kezdett, bátyja nevét kiáltozta, ide-oda dobálta magát, s követelte, hogy eresszék a fivéréhez. Majd nekiesett az ablaknak, be akarta zúzni, [114] de kezét lefogták, egy öregasszonyt ültettek mellé, elállták az ajtókat, s a magas, szerb, községi orvos intésére elindították a kocsit. A tömeg szétvált, s az autó berregve nekiiramodott az országútnak. Nemsokára csak a rohanó porfelleg jelezte száguldó útját. A fiatalasszony többé nem is látta a fivérét, csak boncolás után, mikor hazavitték.
Az izgalmas látványosság ezzel véget is ért. Ami még hátravolt, mint a bírósági vizsgálat és boncolás, már nem volt tömegérdekességű.
Az egybesereglettek lassan oszlani kezdtek. De még mindig maradtak jócskán.
Közben egy ponyvadarabot hoztak, s a kabáttal együtt ráterítették Gáspár tetemére. Azután egy rendőr állt oda, hogy senki se nyúljon hozzá. S várták a bizottság megérkezését. De hiába. Sem az nem jött, sem az értesítésük. Pedig táviratoztak, telefonoztak. Végre az a hír terjedt el, hogy az urak nincsenek odahaza. Pünkösd lévén elutaztak, vagy kirándultak. A hír igaznak látszott, mert a két őrmester is felszedelődzködött, s hazament. A kicsike: pocakos hasát kidüllesztve és tempósan szedegetve kurta lábait.
Csupán egy kisebb csoport maradt vissza. Lehettek vagy tízen-tizenketten. Végigülték a hídfalat, s lábukat lógatva, cigarettázva és nagyokat köpködve töviről-hegyére megtárgyalták az esetet. Egyébként úgy helyezkedtek el, hogy oda-odapillanthattak a letakart halottra.
Egy nagy, vörös arcú, facér mészáros vitte a szót. Szerinte Gáspár feje egy simára vakart újévi malacéhoz hasonlított. Egy másik azt mesélte el, hogy mászott át esténként a nagy lump a hídon. Valaki nagy szakértelemmel azt magyarázta, hogy miként eshetett a vízbe. A beszélgetésbe többen is beleszóltak. Egy csapzott, rőt bajszú, majom arcú ember – a telep korhelye – hümmögéssel és fejcsóválással fejezte ki véleményét. De az izgalmasabb helyeken hosszan felszisszent és bárgyúan utána tette: „Ne mondja…” Egyébként előrehajolva s térdére könyökölve, bamba figyelemmel hallgatott. Valósággal úgy falta a szavakat, mint a siheder vagy suhanc a detektívregényeket. S szinte betegesen, újabb és újabb részleteket várt. Közben folyton maga előtt látta Gáspárt, puffadt fejét, szétvetett, rövid lábait. S ha senki sem figyelt oda, bozontos szemöldöke alól hirtelen át-átpillantott az árokpartra.
A bizottság azonban nem jött. Sem délelőtt, sem délután. Este felváltották a rendőrt, s egy csendőrt állítottak a helyébe. Széket is hoztak valahonnan, hogy leüljön, de ő alig vette igénybe. Le-föl járkált, mert nagyon hűvös volt az éjszaka. Néha egy telepi ember haladt át a hídon, és sajnálkozó tekintetet vetett a partoldalra, később két magyar munkás kopogott át nehéz Bata-bakancsában.
– Szegény, ez is úgy fekszik itt, mint akinek senkije, semmije – jegyezte meg az egyik. [115]
– Hej! – sóhajtotta el magát a másik. – Így fordult a világ.
Egy házaspár tipegett utánuk. A telepi úri családok egyike. Mikor a hídra értek, az asszony pisze orrával kényeskedőn beleszimatolt a levegőbe.
– Mintha hullaszagot éreznék – mondta különös fintorral.
– Képzelődsz – válaszolta határozott haragon az ura. – Korai volna, nagyon hideg van.
Midőn a vidék elcsendesedett, a telepi házak irányából egy tétova járású alak tűnt fel. Lassan közeledett, mint aki csak levegőzni jött ki, s nincs semmi különösebb célja. De mikor a járda végére ért a csendőrnek odaállított szék mellé, lopva átpillantott a homályba merült árokpartra, ahol a letakart hullát sejtette.
A rejtélyes alak a telep korhelye volt. Valami nem hagyta nyugton, s arra kényszeríttette, hogy még egyszer odamenjen a halott közelébe.
Másnap délben is ott ólálkodott hírre éhesen a boncolásra igénybevett deszkabódé körül. De többen is arra ődöngtek-csavarogtak. A nagy, vörös arcú mészárost várták, aki mint egykori szanitéc, a községi orvos jóvoltából szintén benn segédkezett a boncolásnál. Ki is használta a szerep fontosságát. Ugyancsak mondogatta, hogy mi történt odabenn. Úgy vágták ketté a testét – mesélte –, akár egy disznóét. A nyakától a hasa aljáig. Csak úgy rengett a szalonnája, mikor félretolták a húsát. Lehetett vagy jó tenyérnyi vastagságú. A boncolás után ő varrta össze.
A telepi korhely nem tudta tovább hallgatni. Csak úgy émelygett, kavargott a gyomra. S hozzá délután csatornát is kellett tisztítania. Telepi szennyet, mocskot, s áruló nyomait egy rejtve-folyó életnek. Alig várta, hogy sarokba vághassa a vödröt, a lapátot, a szennymerőt és a vasrudat. Mindjárt nekiesett a vízvezetéknek, s undorral köpködve még a fejét is megmosta. Egy nagy piros-tarka zsebkendővel dörzsölte magát végig. De csak felületesen, mert durva, barna haja csapzottan tapadt homlokára. Sárga arcbőre kéregredőiben is ott csillogott még néhány vízcsepp. Azután fejére csapta az agyongyűrt, csupa folt kalapot, s nekivágott a közeli pálinkamérésnek. No, szalonnát se fog enni jó darabig – gondolta lehajtva az első fityókát.
Szitálni kezdett a szürkület, amikor abbahagyta az ivást. Jobban mondva, mikor a lebuj tulajdonosa barátságosan, de mégis erélyesen kifelé tuszkolta. Mert ahhoz semmi kedvet sem érzett, hogy ivóvendége ott terüljön el a kis tüdőszorító helyiség padlóján. Csak menjen haza a saját lábán, amíg tud – mondta a többieknek. Neki is lódult az elázott ember a hazafelé vezető útnak. Hol tántorogva, hol kerítéshez vágódva, hol meg a gyalogjáró porában meghemperegve. Minden harmincadik-negyvenedik lépésnél hasra vágódott, s kutya módra, kezére támaszkodva újra feltápászkodott. De mindez a legkevésbé sem bántotta. Bizonytalan dülöngéssel [116] tovább tántorgott, s hol dünnyögve, hol meg hangosabban rég feledésbe süllyedt sváb dalokat énekelgetett. Olyanokat, melyeket még fiatalkori vándorévei alatt tanult Pozsonyban, Bécs környékén és másutt, magaszőrűektől vagy hárfát pengető leányoktól. Kicsit maga is visszafeledkezett a boldog, mert elmúlt világba, s nem is nagyon figyelt oda, hogy merre jár. Így történt, hogy a szétterülő szürkületben elvágódhatott a híd közelében, s ezt nem tudta. Helyzetére csak akkor eszmélt rá, amikor feltámaszkodva előrenézett. – Rémülten meredt a híd közepére. – Mert amit látott, megdermesztette benne a vért. Gáspár ült ott meztelenül, szétterpesztett lábbal, széles, szalonnás mellével, s kurta pipájából csendesen pöfékelt. A korhely maszatos kezével hiába dörzsölte szemét, a látomány nem akart eltűnni. Sőt megmozdult, kivette szájából a pipáját, s hívni kezdte. Világos, érthető, emberi hangon.
– Gyere, gyere!
A lump hasa megkordult a rémülettől.
– Gyere, gyere! – hívta újból a rém, s csábítón a pipáját is felé nyújtotta.
A korhely különös helyzetében szűkölve hátrált vissza.
– Nem megyek én – válaszolta onnan, de nem mert sem felállni, sem hátrább mászni. A látvány egészen megbénította. Kétségbeesésében segítséget keresőn tekintgetett hátra. De senkit sem látott közeledni a szürkületben.
A látomány ismét megszólalt:
– Gyere, gyere! Jössz te még utánam.
A lump mozdulni sem tudott a félelemtől. Keze és lába odanőtt a földhöz, s verejtékezni kezdett. Nagy szorongattatásában végre is a feleségét hívta. Elnyújtottan, gyámoltalan, öreges siránkozással:
– Mame, Mame! Kumm, hol mich!
De a közelben és távolban semmi sem mozdult.
A rém újra megszólalt:
– Jössz te velem, jössz te velem – s kövér karját mintegy ölelőn kitárva kurta pipájával a víz felé mutatott.
A vén korhely erre kétségbeesetten előbbre mászott. De szeméből záporozni kezdtek a könnyek, s rekedt, mély hangú, öreges sírása furcsán csordogált az éjszakában.
Ekkor egy kemény hang szólalt meg a közelében. Az éjjeli őré.
– Hát maga mi a fenét nyekereg itten? Nem hogy hazamenne, és lefeküdnék.
– Nem merek – válaszolta még mindig szepegve az öregember. – Ott ül Gáspár a hídon.
– Hun a fenébe? – nézett szét a megtermett ember. – Leissza magát, és rémeket lát… Nem szégyelli magát – ripakodott [117] rá. – Rosszabb a kisgyereknél. No gyerünk, álljon fel – s megfogva a karját, felsegítette.
– Hjaj, hjaj, hjaj – s egész testében úgy remegett, mintha láz gyötörné.
– Mondtam, gyüjjön, s most már elég legyen a komédiából – szólt rá erélyesen az őr.
De amikor a hídra értek, a vén korhely megállott, és se ide, se oda. Majd újból reszketni kezdett s didergő hangon ezt nyögdécselte:
– Hjaj, hjaj, Istenem segíts, Istenem segíts…
– Nohát, láttak ilyet? – háborodott fel az őr. – Most aztán egy szót se – ripakodott rá. S úgy elrántotta, hogy többé nem mert ellenkezni. Hiába, ő még a rémnél is erősebbnek bizonyult.
– Hazahoztam az urát – állított be néhány perccel később az egyik szegényes munkáslakásba, ahol egy agyondolgozott, agásovány svábasszony éppen a tüzet élesztgette. – Hanem fektesse le mingyár, mer úgy be van rúgva, hogy a Gáspárt látta a hídon.