Folyóiratok

Kalangya, VIII. évfolyam (1939. március-április) 3-4. szám

Szirmai Károly: Válasz – bírálat – ellenbírálat

Kivezető utat! – A világháború kitörése az állandó értékeket ócskapiacra vetette. „Mait, korszerűt!” – halljuk minden oldalról. S százszámra készülnek a pillanatnak szánt remekművek. Mindegyiken rajta az évszám, sőt még a hónap is, éppúgy, mint a gyárakból kikerülő gépeken a mintaszám. Különösen érvényes ez az utóbbi hónapokra, amióta az események menete annyira meggyorsult. Nem csoda, hogy az emberek izgalomhoz szokott érzéke jórészt eltompult az állandó értékek iránt.
Kétségtelen, hogy a jugoszláviai magyarság sem vonhatja ki magát az időszerű kérdések hatása alól. Annál kevésbé, mert húsába mar, sorsát érinti. A robogó történelem nemhogy enyhítené kilátásait, hanem még zihálóbbá teszi lélegzetvételét. Húsz éves tespedésben élve feladatai máig is megoldatlanok. Sőt megoldásuk még bizonytalanabbá vált, mert a nagyhatalmak közé ékelt többségi népnek sokkal fontosabb a maga létkérdéseinek biztosítása. Nem csoda tehát, ha népünk sorsán aggódó s törtetéstől távol álló jobbjaink is megszólalnak azt írván: nem irodalmat, hanem utat mutató, bajainkból kivezető cikkeket kérünk!
E jelenség nem új. Minden kort egy feszültség s várakozás előz meg. Az emberek tudni akarják, hogy merre kell menniök, s melyik út vezet vissza a rendhez. Mert az emberek többsége nem forradalmi lelkületű. S ha csatlakozik is hozzá, azért teszi, hogy visszakapja rendjét, biztonságát. Ez az örök emberi vágy vált szálláscsinálójává korunk két legerősebb világnézeti mozgalmának: a bolsevizmusnak s a nemzeti szocializmusnak is. Ugyanez az útmutatásért esengés tette lehetővé nálunk a baloldali Híd, majd a keresztény nemzeti alapon álló Nép gyors elterjedését.
Olvasóink kívánsága kétségtelenül jogos. S hogy ily sürgetően jelentkezett, hiányt, kielégítetlenséget árul el. A viszonyainkkal ismerős jól tudja, hogy a jugoszláviai magyar sajtó ennek csak részben oka. Elvégre tilalomfák közé szorítva bajos kitörni a kérdések mezejére. De lagymatagságával, a magyar problémák elhallgatásával, megalkuvó kezelésével, s más ügyek előbbre tolásával szintén hozzájárult visszamaradásunkhoz. (Még ha az utolsó időben erősebb javulást is tapasztalhatunk.) A magyar ügy legtöbbször mégis csak a hamupipőke szerepét játszotta, és sarokba állítva várta, hogy az ő napja is felvirradjon.
De nem a sajtó munkáját akarjuk bírálni, egyszerűen válaszolni a velünk szemben jelentkező igényekre. Politikát csinálni nem a mi dolgunk, hanem a napi sajtóé. Ne várjon, s ne követeljen tehát senki tőlünk politikai nyilatkozatokat vagy jóslásokat. A tömeg megszervezése, öntudatosítása és irányítása a magyar napilapok feladata. [97] Mi ezt a munkát csak kiegészíthetjük. Kiegészíthetjük pedig egy-egy magyar kérdést tárgyaló, magasabb szempontú, átfogó cikkel vagy tanulmánnyal, mintahogy eddig is megtettük. Helyzetjelentést adhatunk területünk különböző tájairól levonva következtetéseinket, ismertetve kórmeghatározásunkat. De mozgalmat nem indíthatunk, orvos szerepére nem vállalkozhatunk. Ez egy kiépített szervezet dolga. Oly tényezőé, melyet még ma is nélkülözünk. Mindenesetre azon leszünk, hogy e kiegészítő szerepet a jövőben is betöltsük. S ha ez csak részben fog sikerülni, nem rajtunk múlik. De a napi eseményekhez, politikai hullámváltozásokhoz, tehát az időszerűséghez nem köthetjük szekerünket. Mint folyóirat, csak azzal foglalkozhatunk, hogy kimerjük a napok rohanó áradatából azt, amit állandóbbnak, maradandóbbnak vélünk, legyen az irodalom vagy valamilyen magyar kérdés.
*
„Magyar nyelven megjelenő újság…” – Nagyon divatossá vált ez a szólam az utóbbi időben. Az olvasó tudja, hogy ez a meghatározás nem dicséret, se kitüntetés. Inkább megbélyegzés, enyhébb kipellengérezés. Egyébként azt jelenti, hogy valamely újság ugyan magyar nyelven jelenik meg, de a magyarsághoz semmi köze. Sőt mindenhez köze van, csak ahhoz nem. Az így megjelölt újságot szívesen házasítják össze nemcsak a demokráciával, hanem a marxizmussal is, ami különben a fogalomeltorzítás mai korszakában nem is meglepő.
Bizonyos, hogy ennek a megkülönböztetésnek van jogosultsága. Legalábbis ott, ahol ezt a sajtótermék nemzetietlen vagy nemzetellenes volta kihívja. Elvégre magyarul kiadni egy újságot kötelezettséget jelent. Kötelezettséget a magyar olvasó iránt. Az üzleti szempont is azt követeli, hogy a kiszolgálás megfeleljen az ő kívánságainak. De egyetlen újságot sem szabad letaglózni azért, mert a magyar ügy szolgálatának végzését a saját szempontjai szerint intézi. Csak intézze! Meggyőződéssel, becsülettel, bátorsággal, kitartással. Ezen van a hangsúly, s nem az egyenruhán. Különben mindezt egyetlen központi lap is elláthatná. (De olyan is lenne a sajtó: színtelen, fakó.)
Csupán egy szempontot vehetünk figyelembe: Hasznos-e a lap reánk, magyarokra nézve vagy sem? Ha hiányt pótló, nem helyettesíthető: az ellenkező esetben közömbös vagy káros. Lapjainkat is e szempontból kell vizsgálnunk.
Volt egy hosszabb időszak, mikor már az is örömmel töltött el bennünket, hogy magyar újságot olvashatunk, ha nem is az állt benne, amire vágytunk. Mert ha sápadt gyertyafénnyel is, de bevilágította sötétben szomorkodó szobánkat. Nos, abban az időben megbecsülhetetlen értéke volt minden nyomtatott lapnak. Ha nem is ily mértékben, de ugyanez érvényes az utolsó évekre is. Ebben az időben szokott hozzá a mi nincstelen kubikusunk és pár holdas gazdánk a „magyar nyelven megjelenő” újságon keresztül a magyar betűhöz, laphoz és könyvhöz. Ennek jelentőségét pedig nem [98] lehet elvitatni. Mert akármennyire is elégedetlenek vagyunk némely sajtótermék szellemével, mégis nékik köszönhető, hogy a magyarság zöme megszerette az olvasást, s nyelvét ápolhatta. Ez pedig nyereség azok számára is, akik a jugoszláviai magyarság jövőjének kiépítésénél erre az öntudatosulás útjára került tömegre annyira számítanak.
Az egészben az a jellemző, hogy a kérdést felvetők egy-két hangosabbja valamikor nem idegenkedett a marxizmustól, s csak utóbb tért vissza oda, ahol mi kezdettől fogva állottunk. Hisszük, hogy csupán az ifjúságunkra nehezedő kilátástalanságban tévedtek el, s ma már szívből-lélekből magyarokká váltak, de már ezért is rokonszenvesebb volna, ha több tárgyilagosságot s nagyobb önmérsékletet tanúsítanának. Annál is inkább, mert az ily magatartás sokkal illőbb egy magyarhoz. Az eszmék átértékelésén Magyarországon is sokan átmentek – közöttük nagy irodalmi nevek viselői –, de egyik sem feledkezett meg a hangról, egyik sem a szellem méltó fegyvereiről.
Mindezt csak azért jegyeztük ide, mert nem ijedünk meg fenyegetéseiktől. Mi megyünk a magunk útján, amíg az idő le nem vált bennünket lázongás nélkül nyugodva abba, hogy nyomtalanul el fogunk tűnni, mint ahogy eltűnik minden, ami nem magasabb rendeltetésű, tehát ők is.
*
Egy újságcikk lapszélére. – Meddig tart még a mi türelmünk? címmel érdekes cikk jelent meg a Novi Sad-i Dan nevű napilap egyik februári számában. A cikkíró azt panaszolja, hogy Novi Sadon – az üzletekben, az utcán és otthon – túl sok a magyar és német szó, ami a város kétségtelenül szerb jellegével sehogyan sem egyeztethető össze. Hogy ez így van – teszi utána –, annak a szerb nép hagyományos türelmén kívül a Novi Sad-i zsidóság az oka, mely még húsz év után is németül és magyarul beszél, bár Jugoszlávia a hazája. Mellőzzük a kioktatás ismertetését, s csupán a kérdés lényegével foglalkozunk. Előre kijelentjük azonban, hogy nem a Novi Sad-i zsidóság, hanem pusztán a szabad nyelvhasználat védelmében szólalunk fel.
Az embernek legszentebb joga, hogy a magánérintkezésben azt a nyelvet használja, amelyet akar. Természetes, hogy legtöbben azt választják, melyen gondolataikat s közölnivalóikat a legjobban kifejezhetik. A beszéd célja végre is ez, s nem kínos dadogás vagy kerékbetörése egy idegen nyelvnek. Nincs tehát semmi csodálkozni vagy kivetni való azon, hogy az idősebb nemzedékhez tartozó egyének – legyenek akár zsidók, akár más nemzetiségűek – még ma is németül vagy magyarul beszélnek. Az ilyesmi semmiképpen sem érintheti az állampolgári hűség vagy megbízhatóság kérdését. S még kevésbé jogosíthat fel valakit a türelem cicerói hangú felvetésére. Csak arra alkalmas, hogy akaratlanul is az izgatás mérgét hintse el, amire semmi szükség. Sosem azon múlik az állam biztonsága, hogy polgárai milyen nyelven beszélnek, hanem hogy megelégedettek-e, tehát odahaza érzik-e magukat. Cikkíró sokkal [99] többet használna az államegység eszméjének, ha a svájci példa után indulna, mert azt inkább lehet türelem politikájának nevezni, mint amit ő művel. A legkevesebb, amit az ember követelhet, a szabad nyelvhasználat. Kivált az olyan országban, ahol több féle nemzetiség lakik. Ha a régi Magyarországon ezerszámra élhettek családok, melyek egy kukkot sem tudtak magyarul, s ezért semmi zaklatásban sem volt részük, miért fáj cikkírónak, hogy a demokrata Jugoszláviában – a magánérintkezésben – ma is többen németül vagy magyarul beszélnek? Mert ha az ilyesmit kifogásolni lehet, akkor a népek felszabadulása egyszerűen képzelgés.
Sokkal inkább lehetne az ellenkezőről beszélni. Nevezetesen arról, hogy az itt élő kisebbségek ifjúsága hova-tovább elszokik a saját nyelvétől. Olyannyira pl., hogy sok magyar cseléd már csak horvátul (vagy latinul) tudja a Miatyánkot. Mi azonban nem kerekítünk ilyesmiből újságcikket. Bízunk benne, hogy türelemmel többet érünk el, mint hangos jelszavakkal.
*
Bántó kifejezések és kijelentések. – Mindig tárgyilagosságra és türelmességre törekedtem. A világnézetileg ellenkező felfogásúaknál is megbecsültem az értéket, elismertem a szempontunkból hasznos munkát. Ez csendül ki különben e cikksorozat második cikkéből is. Senki sem vádolhat tehát elfogultsággal, mikor bizonyos ismétlődő jelenségek hatása alatt foglalkozni kívánok a bántó kifejezésekkel és kijelentésekkel.
Röviden arról van szó, hogy aki magyar kisebbségi folyóiratot szerkeszt, ne írjon olyat, ami a magyarságot sértheti. Nekünk ugyanis nem mindegy a keresztény, nemzeti eszme, nem mindegy, hogy bizonyos történelmi eseményekkel kapcsolatosan némelyek miként vélekednek a magyarságról, s nem mindegy a „vallási őrület” és keresztény mártírium. Minket nem érdekel az „új, osztálymentes” társadalom, nem érdekelnek Francóék kegyetlenkedései, melyek semmivel sem múlják felül ellenfeleikét, s nem érdekel egy mozgalom sem, mely tisztára a földhöz akarja kötni az emberiséget. Nékünk nem az a magyar író, aki Kínába rándul ki anyagért, hanem idehaza marad, s nem az a nagylegény, aki a magyarországi viszonyokat bírálja – ahol úgyis elegen vannak erre sokkal rátermettebbek –, hanem aki itt igyekszik rendbe hozni szénánkat. A mi eszményünk nem gyönge emberi tákolmányok álemberiessége, hanem az ószövetségi egy istenhitre épült kereszténységből sarjadzó. Ezen az úton mindig találkozhatunk: még akkor is, ha más eszközökkel dolgozunk boldogulásunkon.
*
Reit Ferenc kijelentései. – Odzsáci és déronyei beszédei semmi újat sem tartalmaznak. Eddig is bőven hallottunk a még fennálló magyar befolyásról s a háború előtti magyar beolvasztó törekvésekről. Mindig akadtak, akik készséggel vállalkoztak a Reit Ferenc-i szerepre cseppet sem törődve azzal, hogy az itt élő népcsoportok békéjét megbonthatják, amire semmi szükség nincsen. Minket azonban nem nyugtalanítanak ily kijelentések. Tudjuk, [100] hogy Reit Ferenc és társai nem képviselik az itt élő németség zömének véleményét, s ez nekünk elégtétel.
*
Elnyomás, felszabadítás. – Ezeket a szólamokat is eléggé ismerjük. Mintha a birtokbavétel igazolása tette volna őket szükségessé. De Reit Ferencék száján e szólamok kissé furcsán hangzanak. S nem hálanyilatkozatnak, melynek szánták.
Egyébként felszabadulásról csak a többségi nemzet fiai beszélhetnének, s nem Reit Ferencék, akiket nem kellett felszabadítani.
Sovinizmus mindig ott üti fel a fejét, ahol a gazdasági viszonyok nyomasztóak, s a többségi nép fiainak megélhetését is alig biztosíthatják.
Tudjuk, hogy az idősebb nemzedék itt is nekünk ad igazat.
*
A lojalitás nem jelentheti azt, hogy nem szabad szóvá tenni sérelmeinket.
*
Írói kirekesztés. – Nem emberi magatartása, hanem írása szabja meg valakinek írói értékét. Az irodalom terén nem vagyunk hajlandóak politikai szempontokat érvényesíteni. Ily súlyos kérdésnél maradjon csak mindenki a saját területén. Különben sem vagyunk oly gazdagok, hogy értékeinket – politikai kifogások miatt – elfecsérelhetnénk.
*
Egyoldalúság. – Cikkeket olvasunk, vitákat figyelünk, beszélgetéseket hallgatunk. Közben azt vesszük észre, hogy utunk egyre szűkebb mezsgyére szorul: a politikáéra. Ha ez nem is általános jelenség, mivel felülről jön, mégis aggodalommal tölt el bennünket. Mert bármennyire is szükség van egy erős politikai irányzat kialakítására, a politikai egyoldalúság kisebbségi életünkben veszedelmeket rejt. Szélesebb utat, tágabb érdeklődést, nagyobb tájékozottságot, s erősebb önállóságot! – Ezek legyenek jelszavaink. Nem szabad visszakanyarodni abba az időbe, amikor csak a politika volt fontos, s a vezércikk olvasmány. Népünk csak úgy érvényesülhet a karaj kenyérért folytatott öldöklő harcban, ha nem szűk mezsgyén hajtott csordatömeg, hanem ha a több tudás fegyverzetében s az elhatározás biztosságában a saját lábán is megállhat.
*
„A magyar csak béresnek és cselédnek való.” – üti meg többször is fülünket a kijelentés. Nos, ha így volna, se csodálkoznánk. Mert mindig annak tartották, a múltban is, most is. A magyarnak csak ez jutott osztályrészül: jó béres, jó szolga, jó cseléd. Még akkor is, amidőn mindenkinek osztogattak, s mikor az ő verejtékéből telt az új honfoglalás költségeire is. Ha erre gondolunk, különös ízt kap ez a szó: elnyomás. Mint mikor az ezerkettedik éjszakán hirtelen visszájára fordulnak a rabnő meséi, s maga [101] az élet tárul fel. Már-már azon sem ütődünk meg, hogy némelyek azt mondják: együgyű, bárdolatlan, bamba, sőt: buta. Azért nagyon jó lesz vigyázni a sorsával sáfárkodóknak, hogy ne az ilyet állítóknak legyen igazuk. Pedig a politika kurta kötelére fogva nagyon könnyen az a kilátás fenyegeti, hogy sohasem lesz belőle ember, akit mások is tisztelnek, s megbecsülnek, hanem újra, s örökkén-örökké szolga.
*
A magyar nép érdeklődése. – Néhányan azt állítják, hogy a magyar népnek elegendő a jó öreg kalendárium. Akadnak engedékenyebbek, akik a képes családi naptárt hajlandók megtoldani négy-öt magyar remekíróval. Persze vannak bőkezűek is. De mi nem ezekkel vitázunk, hanem a makacsokkal. Nos, hát itt is kénytelenek vagyunk ellentmondani. A magyar nép fia igenis szívesen olvas. Jóformán mindent, ami kezébe kerül. A napi újságtól a ponyván keresztül egészen a jobb könyvig. Sőt nehezebb olvasmányoktól sem riadozik. Akiket ilyenekhez hozzászoktattunk, azok időközönként maguktól jönnek újabbat kérni. Majdnem azt állíthatnám, hogy ezekben az egyszerű emberekben jóval több a betűszeretet és érdeklődés, mint tehetősebbjeinkben. Meglepő jelenség, hogy a nincstelenek, a kubikosok és a szegény parasztok sokkal többet és szívesebben olvasnak, mint a közép- és nagygazdák. (Az utóbbit ti. elsősorban csak a szakkönyvek érdeklik, ami bár nagyon örvendetes, de mégis az egyoldalúság egy újabb fajtája.) Milyen fájdalmasan gondolok ilyenkor a testvéri finn nép sok ezer parasztjára, szépirodalmi és egyéb művekből álló házi könyvtáraira.
*
A Jugoszláviában árusított magyar könyvek. – Hát itt is baj van. Igaz, hogy a könyvterjesztő vállalatoknak zsebük a fontos s nem a magyarság magasabb kultúrája. Ezért látunk annyi ponyvaterméket a kirakatokban: detektívtörténeteket, rémregényeket, míg Sárközy egyik értékes könyve narancsbódé gyümölcsei között porosodik.
A magyarság ily lelkiismeretlen kifosztása ellen mindenütt fel kellene venni a harcot, de elsősorban a sajtóban. Meg kellene szervezni az egész magyar közönséget, hogy rossz, értéktelen könyveket ne vásároljon, csak ajánlottakat. Egy ily felsorakozás és könyvbojkott majd észretérítené a könyvterjesztőket, s a magyar olvasókat is hozzászoktatná a jobb, értékesebb könyvekhez. Mert ma már ott tartunk, hogy a legértékesebb kiadványokból már egy darabot sem lehet Jugoszláviában megkapni.
*
Hozzászólás Vető György Betűvetőjéhez. – Amikor egy jó szándék megvalósításával találkozunk, mint amilyen a Reggeli Újság kiadásában megjelent Betűvető is – bírálatunk hangfogóssá válik. Mert ki ne hallaná örömmel, hogy itt, Jugoszláviában megjelent egy új módszerű, magyar ábécés füzet, mely ingyenes voltával lehetővé teszi a magyarság tízezreinek a népi fennmaradás szempontjából annyira fontos írás-olvasás elsajátítását. Vizsgáljuk meg hát, mik az új módszer előnyei, s alkalmazása mennyivel eredményesebb, mint az eddigieké? [102]
Legelső szempontunk a maga tanulás lehetősége.
Ez azért fontos, mert a tanyai világ szétszórtságában, a cselédsorsban s a munkához kötöttségben bajos összeegyeztetni a tanítvány és tanító idejét, de talán még ennél is bajosabb önkéntes oktatót találni. A vojvodinai magyarság ugyanis sohasem mutatott nagy kedvet ily feladatok vállalására. – Vető György ábécéje ebből a szempontból nem felel meg a követelményeknek, mert alig van betűje, mely a maga tanulást ábraképével elősegítené. Így csupán az előny-szempont jöhet figyelembe. De mielőtt ezzel foglalkoznánk, térjünk ki talán az írni-olvasni-tanítás főbb módszereire.
Ezek:
1. az írva-olvasási, 2. a fonomimikai, 3. a munkaiskolai s 4. az értelmes olvasási módszer, (mely utolsót Németországban s a német példa alapján már Beogradban is használják.) Vető György az első kettőt alkalmazza keverve, kapcsolva, de a fonomimikát (hangábrázolást) előnyben részesítve. Az „i”-nél tisztán, az „u”-nál fonomimikával keverten a képzettársítást is igénybe veszi.
Betűábrázolásai általában újak, de többjüket nem mondhatjuk szerencséseknek. Ilyen pl. az írva-olvasási módszerhez tartozó „ty”, melynek képe nem tyúkot, hanem kotlóst villant agyunkban. Vagy az „ő” betű, melynek nagyobb állatképe nem őz, hanem valami torz kecske, kisebb állatképe pedig rénszarvasféle. Erőltetettnek érezzük a „ly”, az „e”, az „i” s még néhány betű rögzítő képeit. Csak olyanok választhatók, melyek azonos kezdőbetűs szót löknek tudatunkba. Amint gondolatláncolatra van szükség, a kép szerencsétlen. Teljesen elhibázott a „cs” rögzítésére használt csákó, melyet fiatalabb nemzedékünk nem ismer. A rajzok sem olyanok, mint amilyeneket a beharangozás után vártunk. (Mennyire természetesebb lett volna, pl. a macska előrekunkorított farkkal, ahogy játék közben látjuk.) Bizonyos, hogy az ábrák nem éppen a betűrögzítés telitalálatát szolgálják.
Az anyag is túlzsúfolt. Valóságos sűrű bokros erdő. Helytelen a kis- és nagybetűk keverése. Előbb a kisbetűkkel kellett volna foglalkozni, s csak azután a nagyokkal. Mindegyikkel külön íven. Szükségtelen volt a nem mindig könnyen érthető versikék közbeiktatása. Azonos kezdőbetűs szavak felsorolása inkább megtette volna. A Betűvető módszere zsúfoltságával és átmenet-nélküliségével megnehezíti a mássalhangzók, mint pl. az „l”, „m”, „t”, „n” kötését. A szegény írástudatlannak nem áll rendelkezésére nem-tudom-mennyi papír és írószer, legtöbbször csak a kis ábécés füzet, s tanítónak: munkában meggörnyedt apja vagy anyja, akinek kissé túl körülményes a Reggeli Újság 9. számában utóbb szükségessé vált útmutatás.
Bár az írni-olvasni-tanulás terén a Betűvető sem hozta meg, amit vártunk, mégis hozzá fog járulni írástudatlanjaink számának csökkentéséhez, már csak a sajtóban kifejtett hírveréssel is.
*
Válasz egy Stari Bečej-i levélre. – Hogy mi a magyar ügy, azt inkább mi fogjuk megmondani. Nem a „dolgozószoba”, sem egy földbirtok, hanem éppen a magyar ügy távlatából. Mert semmi [103] esetre sem az, aminek ön szeretné feltüntetni. Nem parcella, nem dűlő, még csak pár száz hold sem, hanem az egész határ. Nem egy vagy két szippantásnyi levegő, hanem maga a levegőég. Vagy szétterített legyező, melynek ahány lapja, annyi tája, tájképe. Ha csak egy is hiányoznék, a legyező már csonka. A természet nem csupán hasznos anyagok tárháza, hanem levegő, táj, szépség és virág is. Kétségtelen, hogy az emberi társadalomnak is vannak oly tagjai, akiknek az utóbbiakra nincs szükségük, de legtöbbnek lelke és szervezete bánja hiányukat. A szép és művészi létjogosultságát az emberi szükséglet határozza meg, s nem némelyek közömbös vagy fukar magatartása. Különösen áll ez a kisebbségi életre, ahol minden megnyilatkozás fontos, tehát az irodalmi is, mert közvetve vagy közvetlenül fennmaradásunkat szolgálja. Egyetlen kisebbségi nép léte sem korlátozható csak gazdasági vagy politikai térre. Minél több a gyökere, annál biztosabb záloga a jövőnek.
Vitathatatlan, hogy az írás-olvasás elsajátítása, s a magyarul tudás a legfontosabb, de ennek hangoztatásában az írás elszegődöttei jóval elöl jártak, mintahogy a sajtóban és máshol ma is ők küzdenek a legtöbbet e kérdések megoldásáért. Szerencsétlen ötlet volt tehát ezek pajzsa mögé bújni.
Ha pedig arról van szó, hogy a magyar dolgozókon kik segítettek igazán, akkor mi a sentaiakra szavazunk, s nem Önre, mert még máig sem felejtettük el a bibliai szegény asszony két filléréről szóló örök igaz példázatot.
De nem vitatkozunk tovább. Ha valaki nem akarja belátni, hogy kisebbségi sorsban a vagyon áldozatra kötelez – áldozatra minden téren –, akkor kár az illetőre egyetlen szót is vesztegetnünk. Ez a válaszunk.
*
„A beszerzett információk szerint…” – ezzel indokolja a Stara Kanjiža-i Gazdakör vezetősége a Kalangya-előfizetés beszüntetését. Ez pedig nem kevesebb, mint valakit kihallgatás nélkül, egyoldalú tanúvallomás alapján elítélni. Ezt az ítéletet érdemesnek tartottuk ide jegyezni.
*
Négykulacsos magyarok. – Ilyenek is vannak. Különösen ma, mikor olyan furcsa az időjárás, s az idegrágcsáló, rémhírterjesztő patkányok annyira elszaporodtak. – Mert sohasem lehet tudni… mondogatják. És sietve biztosítják magukat minden oldalon. Ha szerbek közt találod, ott ő a legnagyobb jugoszláv. Zsidók közt: a németet szidja, s a legcsúnyább dörgölődző. Német társaságban a legnagyobb antiszemita. Magyarok közé kerülve nincs nálánál véresebb szájú, úgyhogy magad is megrettensz tőle arra gondolván: mi lenne, ha e szennycsatorna egyszer kicsapna…
*
Adni, adni, adni… Egyebet sem hallunk. Ha egyszer már más is jönne: kapni, kapni, kapni…
* [104]
Pintér Jenő Magyar Nyelvvédő Könyvének lapszélére. – Hiányzott. Még Halász Gyula Édes Anyanyelvünk c. könyve után is. Pedig abban épp elég volt a megtanulni való. Mikor nagy keservesen a végére értünk, kezdhettük elölről. Annyira elrontotta a nyelvünket az utca, a kávéház, az újság, a hivatal s a lustaság. Talán főleg az utóbbi.
Az új könyvben a szótárt szeretjük a legjobban. Mind a hármat. Sőt még keveselljük is. Annyi mindenben nem vagyunk biztosak. Kivált száraz, hivatalos fogalmazásnál. Egész sor szólamot gyanúsnak érzünk, s szeretnők megkérdezni Halász Gyulát vagy Pintér Jenőt: vajon ezt vagy azt hogy mondaná?
Vannak azonban helyek, ahol nem értünk egyet. Pl. mindjárt az elején, a körmondatok egyszerűsítésénél, felbontásánál. A rövidebb mondatok bizony nem mindig sikerültek. Döcögve kapcsolódnak, lüktetésük egyenetlen. A csináltság érzik rajtuk.
Az idegen szavak kicserélése sem szerencsés. Itt van, pl. az agitáció szó, mely magyarul: izgatás, bujtogatás. Ez bizony nem egyezik beidegződött értelmével. Vagy a demokratát sem lehet elintézni: népbarát, népuralom híve, népies érzületű fordítással. Mintahogy nagyon furcsán hatna, ha a diktátor szó helyett teljes hatalmú parancsnokot vagy korlátlan urat mondanék. De bőven hivatkozhatnék még egyéb példákra.
Hiányoljuk még azt is, hogy a helytelen szavaknál, kifejezéseknél nincs semmi magyarázat. Biztos, hogy ez legtöbbször felesleges, de máshol annál szükségesebb.
Az újabb nyelvvédő könyvnek a magyar szólamkincset kellene felülvizsgálnia, s kirostálnia az idegen szelleműeket. Mert itt van a legtöbb bajunk. Kivált a hivatali és üzleti életben.