Folyóiratok

Kalangya, VIII. évfolyam (1939. február) 2. szám

Kázmér Ernő: Popović Vladeta: Shakespeare élete és munkája

A jugoszláviai tudományos irodalomnak feltűnően kevés igazolása van arra, hogy az országnak külön államtestekbe tartozott mai részeiben mindig komoly és átfogó Shakespeare-kultusz volt, ami az utóbbi húsz év óta mind a mai napig is változatlanul tart. Nagyobb Shakespeare-tanulmány vagy akár angol irodalmi vonatkozású s a Shakespeare halhatatlan géniuszával alaposan foglalkozó könyv alig van. Úttörőnek kell tehát tekintenünk azt a most megjelent, minden vonatkozásában hézagpótló nagy munkát, amit Popović Vladeta, a nagynevű esztétikus, a beogradi egyetem angol tanszékének tanára írt. Igaz, hogy a szerb a horvát és a szlovén irodalmi évkönyvek, folyóiratok, sőt a napilapok is a Shakespeare-rel foglalkozó kisebb tanulmányoknak és a shakespeare-i mű egyes darabjai bemutatóinak alkalmából írott méltatásoknak mindig tág teret adtak. Az érdeklődés, a shakespeare-i mű iránti felfokozott kíváncsiság nem lankadt. Érthetetlen tehát, hogy amikor Shakespeare kora, élete, művei s a vele kapcsolatos legaprólékosabb kérdések is az olvasókat, a színházba járókat és a világirodalom tanulmányozásaiba merülőket annyira foglalkoztatták eltekintve azoktól a rövid, hézagos tanulmányoktól, amelyek – mint fentebb említettük – elszórtan jelentek meg, vagy pedig az egyes fordítások kiadásához írott levezetőkül láttak napvilágot, tulajdonképpen a Shakespeare-irodalom idegen nyelvű standardmunkái voltak azok, amelyek a délszláv irodalomban Shakespeare kultuszát és tudományos, esztétikai kutatásait élesztgették. Ezek a fordításokat bevezető tanulmányok, így a Svetislav Stefanovićéi (szerb), a Milan Bogdanovičéi (horvát), és az Oton Žušpančič fordításai elé írt Jakob Kelemináé (szlovén) inkább műhelytanulmányok, filológiai, irodalomtörténeti vagy kortörténeti utalások. Magyarázatok a fordítások nagy és merész vállalkozásaihoz, amelyeket a fordítók valóban plasztikusan, szinte maradéktalanul oldottak meg hűen a nagy Laza Kostič hagyományaihoz, aki már a múlt század hatvanas éveiben, elsőnek a délszláv irodalomban valóban irodalomtörténeti jelentőségű és a szerb nyelv szépségeiből kiviruló Shakespeare-fordításokat adott.
A Shakespeare-magyarázó – mint azt ugyancsak egy magyarázó oly szellemesen jegyzi meg – ahhoz a gyermekhez hasonló, akire Szent Ágoston a tenger partján bukkant, amint apró sapkájával ki akarta merni a tengert. Valóban, ez a szellemesség mindent megmond. A lángészhez nem szükséges magyarázat, legfeljebb adatgyűjtés, életrajz, műveinek hű regisztrálása. Évszázadok tűntén ugyanis ezek a [94] külső adatok feledésbe merülhetnének, holott a Shakespeare-rajongók soha nem apadó táborát is valóban érdekli, hogyan élt a családja, hol is inaskodott, tudott e azokon a nyelveken, amelyekből művei anyagát is merítette, s amely nyelveknek irodalmi termékei angolul egyáltalában nem, vagy csak később jelentek meg. Popović Vlateda alapos felkészültségű, nagy Shakespeare-könyvében bár csodálattal, mégis objektív mértéktartással közeledik a nagy géniusz elé. Hűséggel, őszinteséggel tárja fel életének apró kitevőit, az élete és a halála közötti nagy kort, Erzsébet korát, amelynek nagy ellentétei oly termékenyítőleg hatottak a képzeletre és gondolkodólag az értelemre. Erzsébet korának rajza, a kor emberei lényének inkonzekvens alkotóelemeire való rámutatása, a racionalizmus kezdő nyomainak feltüntetése, és a homályos miszticizmus szálaira utalás valóban mesterien sikerült. Az angol barokknak, helyesebben a John Lyly Eupheus című regénye után elnevezett „euphuizmus” (jufuizmus) korának pár jellegzetes, de soha sem kirívó vonással felvázolt rajza ez, amely, mint tudjuk, Shakespeare művére mély hatást gyakorolt. A kor politikai és társadalmi felvázolása után az író a Shakespeare korát megelőző és a vele párhuzamosan fejlődő színházi és színészi világ jelentősebb eseményeire, eredményeire mutat, azután elmondja életét, pályája nehézségeit, a súlyos küzdelmei során annyiszor felmerülő csalódásait, majd érvényesülését és diadalát. Az olvasót szinte kézen fogva végigvezeti Stratfordon, Avonon, a XVI. század Londonán, a Shakespeare-relikviák és problémák sűrű erdején át. A vezetés elsőrendű. Nem marad kérdés, amire ne kapnánk feleletet, nem marad kíváncsiság, ami ki nem elégülhetne.
Már említettük objektivitását, ha szabad úgy mondani, előkelő tartózkodását, szinte hűvösségét, ami az angol tudományos iskolának annyira jellemzője. Ez az előkelő tartózkodás, ami Popović Vladeta íróiságának és kritikai attitűdjének valóságos szervi, lelki adottsága, megóvja őt attól is, hogy a kor és életrajzon át olyan feltevéseket és megállapításokat formáljon, amelyek valóban excentrikusak, újszerűek is, de leginkább azoknak a kommentátoroknak alapvető tulajdonságai, akik a Mű helyett inkább a saját művüket helyezik előtérbe. Popović Vladetát a Shakespeare-kutatás excentrikus elhajlása nem érdekli. Drága idejét nem is pazarolja rá. A koron, az életrajzon túl végre a költő lelkisége, képzeletvilága elé érkezik. Végigkopog a Műn, és bebocsáttatik. Nem szédül meg tőle. Ismeri a kort, a kor költészetének nagyszerű áradatát, ami a nagy dinasztikus és vallási háborúk után, mintha valóban elönteni készült volna a szigetországot. És a nagy Művet rendszerbe csoportosítja: történelmi drámákra, tragédiákra, vígjátékokra és lírai művekre. Ehhez a kusza, minden szabályt félretoló őszsenihez nem is lehet másképpen közeledni, mint rendszerrel, a megérteni és a megértetni akarásnak töretlen szándékával. Aki ezt elmulasztja úgy jár, mint Voltaire, aki fintoros nyelvöltögetéssel fordult el tőle. Az író csoportosítását, ami nagyjából megfelel annak a rendszernek, amelyhez külföldi magyarázói, elsősor[95]ban Jaggard, Halliwel-Phillips, a német Otto Ludwig és magyar Sebestyén Károly is annyira hozzásimultak, külön bevezetőkkel látja el. Ezekben a karakterisztikus, rövid, lemért elgondolásokban mutat Shakespeare világirodalmi és egyetemes kultúrjelentőségére, nemzetek, nyelvterületek határait ledöntő korláttalan hatására, pragmatikus történetírókat megszégyenítő hűségére, és az angol polgárháborúk igaz okaira való rálátására: nagy tragédiáinak félelmetes, szinte ember feletti érzéseire, a leglíraibb, egyben a legszörnyűbb tragédiájának, a Hamletnek leglényegére: a cselekedni nem tudó ember kikerülhetetlen végzetére lírizmusára, amelyek a szelíd, szerelmes bohóságú vígjátékaiban éppen olyan dominálók, mint pogány szépségű szonettjeiben vagy verses regényeiben. Ezeknek az eposzoknak lágy klasszicizmusát tulajdonképpen kortársától, Spenzertől vette át, s évszázadok múlva annak a Wildenak adta tovább, aki bizonyára sokat gondolkodhatott azon a szonetten is, aminek sugallója W. H., „egy rejtelmesen szép ifjú” volt. A csoportosításon belül Popović Vladeta az egyes drámák meséjét és értelmét szétfejti, a kort fűtő eseményeket és a kor társadalmát pontosan megvilágítja. Ezekben a tulajdonképpeni magyarázatokban soha sem lép előtérbe. Tartózkodik a megállapításoktól, a leméréstől. Mintha egy vele kongeniális olvasónak mondaná el mindezt, aki majd a maga impressziói alapján önállóan fogja azt az értékelést elvégezni, ami bizonyára egyezne is a magyarázó elhallgatott értékelésével.
Higgadt, kimért, okos munka. Olyan, amilyenre azt szokták mondani, hogy részleteiben, megállapításaiban, szándékaiban egyaránt pozitív. A délszláv esztétikai irodalom gazdagodását jelenti, mert a világirodalom egyik legtöbbet kommentált és leginkább agyonkomplikált fejezetére és a világirodalomnak egyik legjelentősebb világító oszlopára mutat. Olyan irodalmi eszközökkel és olyan tiszteletre méltó fegyelmezettséggel teszi ezt, amilyenre csak azok a kivételes tudósok képesek, akik óriási anyaguk teljes ismeretében sem törekednek arra, hogy kritikai kedvüket, értékítéletüket kiéljék, hanem megelégszenek azzal a szerényebb, de nemesebb feladattal, hogy a hatalmas távlatokra nyíló tárgykörben inkább szintézisét adják mindannak, amit a Kor, a Szellem és az Alkotó egysége formált.
Ezért erre a műre, amely nélkülözhetetlen és maradéktalan útmutatója lesz a fiataloknak, az irodalomkutatónak és a Shakespeare világába szívesen visszatérő, művelt délszláv közönségnek, egyaránt büszke lehet a délszláv esztétikai irodalom, a kiadó és író. Popović Vladeta már korábbi, több angol nyelvű tanulmányaival tanúságot tett amellett, hogy munkája, íróisága teljesen összeforrott azzal a délszláv Shakespeare-kultusszal, amely napjainkban, az újabb Shakespeare-fordítások megjelenésével, mintha új életre, friss erőre kapna. [96]