Folyóiratok

Kalangya, II. évfolyam (1933. augusztus) 8. szám, 505–576 p.

– …Ke… kezét csókolom… Jó napot kedves, Emmi!… Hozzám bejutni?… Magának?… Remélem, nincs semmi baj?… Most félnégy… Jöjjön… Várom… Eh! amióta élek, mindig dolgom van. Maga is bizonyára csak egy kliens… Magánügy?… Ó! várom… Tudja, itt a kezem alatt van egy csengettyűsor. Most mindegyiken hármat csengetek. Ebből minden szobában megtudják, hogy senki számára sem vagyok itt. De azért maga bejut hozzám… Meglátja…

Letette a telefonkagylót… Idegesen billentyűzött a gombsoron. Aztán az óráját nézte. Tíz perc múlva itt lesz Emmi. Azt mondta, hogy nagyon fontos ügyben akar vele beszélni. Mi lehet az a nagy ügy?… Mindegy… Számára az a nagy ügy, hogy Emmi eljön hozzá… Hónapok óta nem látta… Mindjárt itt lesz… Nyolc perc és itt lesz. Lázban jár alá-föl… Meleg van itt… Kinyitja, szinte kilöki az ablakot. Künn szomorúan szitál az őszi eső. Mélyen kihajol az utcára és lesi, hogy a sok ernyő közül befordul-e egy a kapu alá… Egy ernyő befordul… Elugrik az ablaktól, kirohan és fut le a lépcsőkön. Az egyik fordulónál egy ősz úrral találkozik. Egy pillanatig rábámul, de már rohan tovább… Leér a földszintre, percekig topog a kapualjban, míg végre Emmi megérkezik.

Fogadja a csodálkozó leányt, felel a kérdésére:

– Persze, hogy itt várom… Ha maga azt hitte, hogy olyan nehéz bejutni hozzám, megmutatom, hogy milyen könnyű! Most szépen felkísérem. Gyerünk! Hűvös van – borzongott Stux, és három lépcsőtávolságban kísérte fel az első emeletre a leányt.

Az emeletről elgondolkozva lépegetett lefelé az iménti öreg úr, idősb Síró Zoltán. Meglátta Emmit. Furcsa mosoly ült az arcára. [555]

– Jó napot, Emmi kisasszony! – állította meg a leányt. Stux is pihenőt tartott, bosszankodva várva, hogy ez az ember félreálljon útjukból.

– Jó napot, Siró úr! – köszönt vissza Emmi.

Stuxba beledöfött a Siró név. Ez az úr Zoltán apja. Mit keres ebben a házban?… Kije van itt? Talán őt keresi… Mi ez?… Á! talán Emminek az öreg Siróval van baja… Talán valami „egyességet” akarnak nyélbeüttetni vele. Emmit kifizetik?… Emmi talán őt akarja megbízni az alkudozással. Jaj, ezt nem! Utálatos volna… Pedig bizonyos, hogy erről van szó… Egyszerre jöttek, bizonyosan megbeszélték… Homlokáról csurgott a veríték. Nézte, hogy azok zavartan bámulnak egymásra.

– Stux ügyvédet kerestem – magyarázta Siró –, de nincs az irodájában. Azt mondták, ma nem is jő vissza.

Stuxban felgyúlt az öröm. Nincs ezeknek közös dolguk nála. Elmúlt a vacogása. De baj van megint, mert Siró így folytatta:

– Talán ön is Stux ügyvédhez igyekszik?… Látom, hogy igen… Örülök, hogy találkoztunk… Délelőtt azt mondta, hogy mi sose találkozunk többé… Látja, hogy mégis… És, ha már találkoztunk, forduljunk együtt vissza… Az ügyvéd nincs otthon… Künn esik. Ha szívesen fogadja, kocsin hazaviszem.

Stux előlépett.

– Bocsásson meg uram… Stux vagyok… Személyzetem utasításomra mondta, hogy nem vagyok itthon. Ma délután Emmi kisasszony rendelkezésére kell állnom.

– Kérem! – tért ki az útból Siró. – Nagyon sajnálom. Szerettem volna az ön személyéhez ragaszkodni. De ügyeimet még ma kell elintéznem… Eh! mégsem tárgyalhatok a lépcsőházban – szólt elvörösödve.

Stux nem bánta volna, ha Siró elmegy, sose jő vissza, mint kliens nem kellett neki. De megérezte, hogy nagyon érdekesek lehetnek Siró ügyei.

– Méltóztassék! Szívesen állok rendelkezésére. Emmit dolgozószobájában ültette le, Sirót pedig a nagy tárgyalóterembe vezette. Szivart, újságot rakott eléje. Még egyszer bocsánatot kért, és túlzott udvariassággal mondta, hogy szeretne mielőbb szolgálatára állni.

Eltűnt a függöny mögött, és belépett dolgozószobájába.

Emmi a pamlagon ült.

Stux az íróasztalhoz lépett és két sarkába görcsösen megkapaszkodott, hogy biztosan álljon. [556]

Emmi a földre nézett.

– Sajnálom, hogy Siró úr megzavart bennünket.

A leány felemelte a fejét.

– Megzavart bennünket?… Engem is meglepett, hogy magát kereste. De aztán megértettem… Zoltán bizonyára dicsérte, ajánlotta magát… Azt hiszem, hogy ez nagyon természetes…

– De mióta van Zoltán apjával ilyen jó viszonyban?

– Ó!… Zoltán hazament. Szakítottunk…

– Úgy?… Szakítottak?… Szakítottak?!… És most idejött!!… Hozzám?… Édes, gyönyörű Istenem… hatalmas Istenem…

Hirtelen megállt paroxizmusba csapó gyönyörködésében. Felszegte a fejét, a magasba nézett lázban égő szemeivel… Aztán elindult Emmi felé. Négy-öt lépést tett meg, de ezekben a lépésekben hit, vágy, támadás, ezer ábránd volt… Megfogta a leány kezét és e kézszorításban ugyanaz volt, ami a lépteiben, csak felfokozva, tele villamossággal, mely Emmi kezéből áradt beléje.

… És Emmi elsírta magát.

– Nagyon szerencsétlen, nagyon boldogtalan vagyok.

Sírt Emmi, és sírásának nem volt határa. Négy napja fojtogatják könnyei. Rettenetes négy napot élt át. De folyton mosolyogni kellett. Négy napon át józan, megfontolt, derűs, bölcs, megértő, tökéletes volt. Megorganizálta magában a fegyelmezettséget, olyan volt, mint egy nagy vállalkozás szervezője, aki az elindulás előtt mindent a maga helyére tesz, minden csavart beigazít… Pedig e négy napon át csak egyetlen vágy élt benne, hogy kisírhassa magát.

Stux előtt sírva fakadt. Stux megfogta a kezét, és elsírta magát. Mert Stux megfogta a kezét?… Azért is. De azért is, mert e lelkendező, furcsa jó ember előtt egyedül érezte magát. Mit törődött ő Stuxszal?!… A koldus, aki négy napja nem evett, végre ennivalót vetnek eléje az utcán, mindenki szeme láttára a járda szélén, nagy csoportosulás előtt egyedül van az életével, eszik. Így sír Emmi mélyen, és nagyon Stux előtt.

És Stux eleinte elbűvölten nézi a síró leányt. Könnyei szívébe folynak… Valami szépnek az elindulását, hamarosan hozzáérkezését jósolta magának Emmi sírásából.

Percek teltek el. És Stux a síráson túl még egy közeledő lépésre vágyott.

– Emmi! Ne sírjon… Meglátja, minden rendbe jő… [557]

Nyugtatta, vigasztalta Emmit, de ez nem használt… Együgyűen nézte az óráját, akaratlanul mérte a sírás perceit… Aztán úgy gondolta, hogy magárahagyja a leányt. Határozgatta, hogy amíg megnyugszik Emmi, addig átmegy Siróhoz, tárgyal vele. Nem is vette észre, hogy módszerével él… Ügyfelét magára hagyja, csak viaskodjék sírásában magával, addig átmegy a másik klienshez, és megindítja azzal a tárgyalást.

– Csak sírja ki magát… látom jól esik… magára hagyom – eltűnt a függöny mögött.

*

Id. Siró Zoltán érdeklődve nézett Stux arcába, melyen ott voltak az iménti izgalom nyomai.

– Bocsásson meg, ha érdeklődöm: a kisasszony elment? Csak azért kérdem, mert a lépcsőházban úgy értettem, hogy a hölgy lefoglalja egész délutánját.

– A kisasszony itt van. De engedelmet kértem tőle, hogy az ön rendelkezésére állhassak. Ha nem igényel ügye hosszas tárgyalást, parancsoljon.

– Nekem is szükségem volna egy délutánra.

– Akkor talán holnap…

– Kérem… De van egy sürgős elintéznivaló… Útlevélre van szükségem.

– Ahhoz nem kellek én… Úgy tudom, hogy Siró úr az alsó-havasi járásban lakik. Alsó-Havason minden közbenjárás nélkül megkaphatja… ha csak Európára kéri az útlevelét.

– És ha az egész világra?

– Akkor a belügyminisztériumtól kell kérni.

– Hát nekem az egész világra szóló útlevél kell.

– Kérem, elintézem. Legyen szíves a címét megmondani.

– Pannónia.

– Holnap reggel jelentkezik önnél a segédem. Legyen szíves elmenni vele a belügybe… Egy órán belül meglesz az útlevél.

– És holnap mikor látogathatom meg?

– Délután ötkor. Legyen szerencsém…

– Hát akkor holnap… Jó napot… A kisasszonyt üdvözlöm… Kérem, ne felejtse el átadni az üdvözletem… Ragaszkodom hozzá…

Stux elvörösödött… [558]

Megint ott állt Emmi előtt.

– Bocsásson meg nekem – beszélt Emmi. – Nem tudtam uralkodni magamon… De nézze, nincs számomra annyi hely sem a világon, ahol kisírhatom magam. Itt, magánál, maga előtt valahogy mégis megtaláltam… Maga az egyetlen derék ember, akit ismerek…

Stux mosolyogva nézett a levegőbe.

– Úgy?… És mit tegyen a derék ember?

– Segítségért jöttem…

– Segíteni fogok.

– De előbb elmondok mindent. Nem segíthet addig rajtam, amíg meg nem tudja mindazt, ami velem és körülöttem néhány nap alatt történt.

– Nem, Emmi! A sorrend rossz. A sírás is fájt. Nagyon fájt. Attól a történettől, melyet szavak nélkül már elsírt, rettegek… Félek, hogy ha előbb mondja el az indokolást és csak azután a kérést, nem tudok okosan, rendesen segíteni magának. Már így is nehéz. Szeretném arra kérni, hogy ne mondjon el semmit az elmúlt néhány napból… Ha örökre titokban tartaná… Ha maga megcsalna azzal a pár nappal… Hahaha! Ugye jól mondtam?… Azzal a négy nappal!… Azzal a négy nappal is!…

Emmi döbbenten bámult az ügyvédre, aki mikor elindult szavaival, úgy beszélt, mintha egy misztikus verset suttogna, majd látta az arcán, hallotta szavaiban a lázas indulatot… és lassan… lassan megértette. Ez az ember szerelmes belé. Nagyon elszomorodott. El kell innen menni… Itt nem kérhet segítséget…

Stux olvasott a leány gondolataiban. Hosszú, fájdalmas csend után így szólt:

– Igen, én szeretem magát. Azért nem kell innen elmenni… Emlékszik?… Volt már nálam… Nem kérdezte, hogy nehéz-e hozzám bejutni. Csak feljött és így szólt: „Aranyos Stux, maga a világ legjobb embere, segítsen Zoltánon.” Minden késedelem nélkül válaszoltam: „Segítek Zoltánon.” Persze megköszönte. Így: „Tudtam, hogy maga jó fiú”. Már nem voltam „aranyos Stux”… És egy perc múlva itthagyott… Heteken át dolgoztam, piszkáltam a sok szennyet. Három esztendős börtönbüntetésre okot adó piszokban vájkáltam és boldog voltam, őrjöngtem a gyönyörtől, hogy így élhettem ki magához való szerelmemet… És eszembe se jutott, hogy poltron vagyok, hogy nem tudok igazi, aljas férfias jellem lenni, hogy keresztülgázoljak Zoltánon – a prédáért! Ha akkor elfogadta a segítségem, ha akkor nem [559] érezte meg, hogy szeretem, nincsen jussa visszautasítani most sem… Elpusztulok maga miatt vagy meggyógyulok… Mi köze hozzá?… Nem árultam volna el magam soha!… Miért nem követte most is a régi receptet? Ha eljön hozzám és azt mondja: „Aranyos Stux, megint szívességet kérek” – megteszem. És maga megint azt mondja: „tudtam, hogy maga jó fiú”. Ha így beszél, nincs semmi baj… De eljön és sír és sír… Nem tudtam uralkodni magamon és, nem segített az a néhány perc sem, melyet Zoltán apjával töltöttem. Hogy segített volna? Hogyan?… Búcsúzáskor azt mondta, hogy adjam át üdvözletét magának. És amikor észrevette tekintetemen, hogy tiltakozom a megbízás ellen, hihetetlen magasságból, gúnnyal telve, hamis kedvességgel mondta, hogy ragaszkodik az üdvözlet átadásához. Jaj! ez a kilököttség!… Eh! maga ezt nem érti… Ha egy zsidó férfi elhagyja a vallását, lehet utolsó senkiházi, mégis, ha magára marad, legalább akkor felhorkan, ha megtagadott testvéreit rugdalják… De egy nő… ha kitér? Nem érzi, nem tudja, mi történik a zsidóval… Azt sem tudja, hogy egy keresztény házasságban csak árnyékot vet a tőle származó fiúra… A zsidó szellemnek súlyos bűne az a szerep, melyet a nő számára kiszabott. Nincs is szerepe. Mit hagy ott a zsidó nő, amikor elhagyja vallását?… Egész szívét magával viheti!

Hevesen beszélt. Belesodródott egyik tétele magyarázatába. Veszekedett önmagával. Alá-fel járt, hadonászva gesztikulált, körülvette magát gyűlölt gondolatokkal. Alig tudott magához térni. Akkor megpihent és zavartan nézett a pamlag sarkában meghúzódó Emmire. És hogy nézte a leányt, attól a gyönyörűségtől sem derült fel ez az ember. Csak ironikus mosoly ült az arcára.

– Az a kérdés, hogy szerelem-e az, mely a tárgytói ilyen eltéréseket enged meg – mondta csúfolódó hangon. – No, ne féljen, túlélem…

Emmi felkelt.

– Megyek.

– Hohó!… Nem megy!… Itt marad! Nézzen reám: nevetek, jókedvem van. Tudom, hogy itt marad. Én most csengetek, hozatok magának egy csésze teát. Hozatnék magamnak is. De nem! Mi nem teázhatunk kettesben. Csak maga teázik. A kliens teázni fog.

– Egy teát hozzon! – adta ki a parancsot a belépő szolgának.

Stux az ablaknál figyelte, hogy a szolga mikor ér [560] le az utcára, hogy belép a szemben levő kávéház ajtaján, mintha e pillanatokban ez volna számára a legfontosabb dolog. Egyszerre a leány felé fordult.

– Emmi! Tudja, ki vagyok én? Forduljon el, magamról szeretnék beszélni. Ne nézzen reám, mert tekintetével zavar engem… Ha reám néznek, én is látom magamat. Mennyire tudom ezt takarni. Nyugodtnak látszom, tréfálok, beszélek, rengeteget beszélek… Így valahogy betakarózom.

A leány lehunyta a szemét. Fáradt volt. Eddig sem nézett Stuxra, csak feléje nézett…

Jó, hogy a szolga hozta a teát.

Míg Emmi teázott, Stux az utcára bámulva beszélt:

– Az én szívem jó, de nem tudom senki számára kigyártani… Olyan a szívem, mint a szem, mely nem látott még tengert, nagy síkságot, magas hegyeket… Olyan vagyok, mint egy gép, melynek kése örökké ugyanazt a formát százmilliószor vágja ki… Tudom a törvényeket, a rendeleteket és így a legközelebbi utat a jó eredményhez… Unom! Unom! A gépet olykor megkenik, minden csavarjára hízelgően olaj csepeg, kenderkóccal megtörülgetik… és így kielégülten szabályosan zakatol tovább… De az én szívem lehet a legfinomabb alkatrész… egyszer bizonyos, hogy meglazul… megreped…

A leány felé fordult.

– Emmi! Ne törődjék az én rapszódiámmal… Beszéljünk a maga dolgáról.

Íróasztalához ült. Tenyerével arcába merült. Várt.

– Majd eljövök holnap – suttogott Emma. – Nagyon becsülöm magát.

– Becsül…

– Nagyon megrendített engem. Boldog volnék, ha meg tudnám csalni most magával magát.

– Ez is valami…

– A jóságát elfogadom. De ma nem nyúlok érte. De el kell jönnöm, újra, mert nincs senkim, akire számíthatok, pedig segítségre van szükségem… És gondolkoznom kell, hogy miképpen tudom viszonozni jóságát… Én is szeretnék segíteni magán…

– Köszönöm – Hadd kezdjem el én… Bizonyára tanácsot, útbaigazítást remél tőlem. Valami ügyben… a jogait szeretné megtudni…

– Nem. Azt szeretném, ha segítene engem abban, hogy a feladatom, a kötelességeim teljesíthessem. Szükségem van önre és nem utasíthatom vissza a segítségét, bár vallomása [561] után nehéz azt elfogadnom. Az imént még alkudtam magammal, holnapra halasztottam ügyemet, de miért ne adnám most elő, hogy mi mindent kérek öntől? Sokat. Egy jó szavát is nehéz elfogadnom, pedig a sorsom akarom, a kezébe tenni. Tudom, hogy segíteni fog rajtam és ezért én hálás leszek. Ha kiment a nyomorúságomból, nagyon hálás leszek. Ne értsen félre…

– Nem, nem értem félre… Kérem, Emmi, hagyjon békét a hálának. Ne csináljunk olyan szerződést, melyben az egyik fél ellenértékül hálára kötelezi magát, melyet azonban nem lehet félreérteni, vagyis csak félreérteni lehet… Én nem akarok szerződést kötni magával… Figyeljen reám, Emmi. Nagyon nyugodt, szinte boldog vagyok, mert megmondtam, hogy szeretem magát. Jó volt ezen túlesni… Megkönnyebbültem… Maga idejött, közölte velem, hogy szakított Zoltánnal… Én vallottam… beleestem… De ezt most tegyük félre. Tegye nyugodtan sorsát a kezembe. „Az aranyos Stux a világ legjobb embere.” Így mondta egyszer, így igaz. A világ legjobb emberébe sose voltak szerelmesek. Mit tud a világ legjobb embere? Jó tud lenni. Jó! Jó! Jó!… Mondja Emmi, nem tud valami szert a jóság ellen?… Én is szeretnék rossz lenni. Szeretnék a jóság bénaságából kigyógyulni. Szeretném a jóság mankóját eldobni, hogy ép ember lehessek, hogy erőszakkal, hatalmaskodással, kegyetlenséggel megmentsem magam, hogy kiköveteljem a jussom, hogy az én életemet is megöntözzék örömmel, gyönyörrel, szerelemmel, és hogy jöjjön el az a nő, aki velem csal meg engem.

Emmi komolyan nézett Stux szemébe. Suttogva beszélt.

– Egészen elsikkadt az, amit én akarok, kérek magától. Maga sikkasztotta el… Stux Mózes már nem jó. Még nem erőszakos, még nem hatalmaskodó, nem kegyetlen… de már furfangos… Kérem, ne ostromoljon így. Ne akarja eldobni a jóságát, amikor nekem éppen a jóságára van szükségem.

– Mondja, mit akar tőlem? – kiáltott a leányra Stux.

– Arra kérem, hogy segítsen az életemen.

– Hogyan?!

– Mondtam már, hogy szakítottam a szeretőmmel. Útjára bocsátottam. Szeretem őt… De szakítani akarok…

– Úgy? Szakított? Szereti? Úgy?

– Úgy. Zoltánt jól ismerem. Szeretne visszatérni. Nem tud visszatérni… Rendbe kell hozni az életem. Visszatértem a szüleimhez. Otthon csak gyalázatot találtam. Apám sik[562]kasztás miatt vád alatt áll. Holnapután lesz a tárgyalás. Bátyám egy szennyes házasságban züllött el. A felesége elzavarta. Nem tud semmit, nem dolgozott soha. Itt vagyok én. Egyedül. Segítsen! Mentse meg apámat a börtöntől, bátyámat is magára bízom… Kenyeret akarok keresni én is. Három idegen nyelven beszélek… Meg akarom javítani, tisztítani a családomat, magamat.

Stux a leány felé tárta a kezét. Ragyogott az arca.

– Rendelkezésére állok! Kezdjük meg a munkát nyomban. Az első dolog az apja ügye… Mennyi az elkezelt összeg?… Kétezer pengő? Azt vissza kell adni… Nem nagy ügy… Én előlegezem. Köztünk az már nem lehet vitás, hogy elfogadja-e, vagy nem. Elfogadja. Maga holnap elmegy a feljelentő fél ügyvédjéhez és kifizeti.

Pénzt vett elő. Öt darab ezrest számolt a leány elé.

– Míg a maga és bátyja ügyében valamit kitalálunk, addig a többi pénzzel gazdálkodjék… Szeretném, ha venne magának egy szép ékszert… a nyakába, a karjára, az ujjara… a hajába, ahogy akarja. Tudom, hogy szereti az ékszert. Mennyi ékszere volt!… Maga meg van döbbenve… Értem. Nem kell aggódnia… A pénzről váltót ad nekem… És a váltót be kell váltania… Érti?… Vissza kell fizetni. Azt se bánom, ha pénzt ad vissza… ha lassanként letörleszti. De szeretném, ha nem pénzzel fizetne… Van annál hatalmasabb fizetési eszköz is… Figyeljen ide, most kitöltöm a váltót. Csak ha aláírja, akkor veheti fel a pénzt.

Asztalhoz ült és kitöltötte a váltót, a szöveget írás közben hangosan szótagolta:

– Ötezer… pengő… lejár… 1950… október 5-én. Kedves Emmi, legyen szíves, írja alá.

– Húsz év múlva jár le?

– Igen… Addig várok…

– És lejáratkor?

– Oh! Ahogy én ismerem magam, prolongálni fogok – szólt gúnyosan nevetve Stux… és falnak fordult, ráborult a karjára és keservesen zokogott…

Emmit teljesen megzavarta Stux viselkedése. Nem volt ideje tiltakozni a pénz ellen. Tréfálkozva, a húszévi lejáratra való hivatkozással akarta elütni Stux sommás elintézési módszerét. Ám, akihez szólni akar, az falnak dőlve sír…

Stux elfojtotta sírását. Megfordult… Könnybeborult szemmel, fáradtan nézett Emmire.

– Bocsásson meg gyöngeségemért… Nem tehetek róla. [563] Boldogtalan vagyok. Ennyi az egész. Ugye sok? De én nem bántom többé magammal magát.

Szavai könnyekben áztak, puhán álmokba lágyultan suhantak el a levegőben. Nem kapott választ.

Emmi a sötétedő szoba pamlagján kuporgott. Az asztalon ott feküdt aláíratlanul a hosszú lejáratú váltó, mellette félkörben, mint a kézbentartott kártyák: öt darab ezerpengős, melyekből két darabot talonba kell tenni az apa becsületéért, a másik hárommal pedig tovább kártyázhat Emmi. Sok pénz az. Kitelne belőle egy kis existencia… De nem ezért jött ide. Elcsodálkozik magán, hogy ily közönségesen számítgat, holott előtte áll ez a boldogtalan ember. Megriad a kegyetlenségétől, megrendül és egyszerre felérzi Stux Mózes tragédiáját, mellyel valahogy közösséget kell vállalnia, ha fájdalmas áron is… És talán Stux Mózes az, akihez legközelebb áll… Miért jött el hozzá? Nem pénzért jött… Eljött ide és sírt előtte. Előtte bomlott ki a fájdalma, szerencsétlensége. Segítséget kért tőle, mert Stux Mózes testvére neki. Azonban csak így szólította meg: „Barátom!”

– Barátom, a váltót nem írom alá. Pénzét tegye el. Többet kérek annál… Apám ügye sürgős. Maga ügyvéd, intézze el. Mit bánom én, ha nincs más mód rá, hát pénzzel intézze el. És segítsen rajtam is. Szerezzen munkát… De ne rakjon elém pénzt, ne válogattasson velem ékszereket és ne gondoljon arra, hogy holnapután újra pénzt ad… Így segítséget nem fogadok el és nem írok alá váltót, ha annak lejárata az örökkévalóságba is vész… De ha maga engem meghallgat és úgy segít rajtam, ahogy én szeretném… úgy visszafizetem. Szeretném, ha megismerne engem… Nézze, barátom, én ma nem hagyom el magát. Ez szívtelenség volna… Kérem, vigyen engem színházba, utána vacsorázzunk együtt… Majd vacsora alatt elmondom magának, amit délután akartam… Mondom, szeretném, ha megismerne engem. Elmúlt négy napom történetét mondom el. Ez a négy nap: az én történetem. Azonkívül nem történt velem semmi… Mindent meg kell tudnia rólam, hogy testvéri szeretetével rám boruljon, úgy, ahogy én is most lélekben magamhoz ölelem.

Elhallgatott. Nagy csend következett.

Emmi felcsavarta a villanyt. Az óra nyolcat ütött. Stux az ablaknál, a függönybe kapaszkodva, lehajtott fővel állt.

– Istenem! Ilyen késő van már! – csodálkozott el Emmi. – Színházról már szó sem lehet. Hazamegyek, átöltözöm. Jöjjön el értem. Csöngessen fel. Második emelet 28. Öltözzön át maga is. [564]

Rámosolygott Stuxra és elrohant.

Egy félóra múlva Stux Mózes felcsengetett Emmiért. Várnia kellett… A ház előtt egy másik autó is állt. Volt ideje megtudni, hogy mire vár a másik autó. Két detektív jött ki a kapun, nagy csomó nyomtatvánnyal a hónuk alatt. Előttük egy tizenhat év körüli jól öltözött gyerek. A detektívek és a fiú beültek az autóba. A kapuban egy hölgy és egy úr, a fiú szülei, tördelték a kezeiket és jajgatva ismételgették: „Ez lehetetlen, itt csak szörnyű tévedésről van szó.” A detektívek autója elrobogott.

A kapu környékén egyre zsúfolódtak az emberek. Munkanélküli ácsorgók teli szájjal beszélték meg, hogy a 42-es háziúr fia kommunista, és a rendőrök elvitték. Az ácsorgók között ott volt Eus is, aki főúri megvetéssel sújtotta a megtévedt jómódú suhancot… De egyszerre megpillantotta Emmit, aki estélyi ruhában Stuxba karolva a kaputól néhány lépésnyire álló autóhoz sietett… Mélyen elcsodálkozott.

XVI.

A Pannoniában vacsoráztak. Emmi választotta ezt az éttermet. Szerette volna, ha az öreg Siró együtt látná Stuxszal. A délutáni lépcsőházi találkozáskor Siró olyan mosollyal mérte végig, melyből kiolvashatta, hogy azt hiszi, hogy tetten érte az ügyvéddel. Nohát, lássa őket együtt vacsorázni.

Éjfélig ültek az étteremben, de Siró nem jelentkezett, Emmi szenvedélyesen követelőzött a véletlenen, mely ide teremti Zoltán apját. Jó volna, ha belépne. A gőgös úr bizonyára hűvösen köszönne, de holnap már tudná a fia is, hogy Stuxszal vacsorázott. Nagyon szeretné ezt Emmi. Miért? Nem tudná megmondani. A mai kegyetlen délután feldúlta az idegeit. Stux extatikus vallomásai megrázták, együtt szenvedett a gyötrődő emberrel, de a szíve meg sem moccant. Nem merült fel benne az a gondolat, hogy számoljon azzal, hogy sorsán fordítson, Stux mellé álljon. Ez a gondolat nem merült fel benne, mégis mit tett? Máris Stux mellé állt, vacsorázni hívta és otthon, öltözködés közben már döntött, hogy a Pannoniában vacsoráznak, bizonyos, hogy ott az öreg Siróval találkozni fognak. Élt már benne a konfliktus és kereste, hogy az ki is törjön.

Az öreg Sirót várva, szórakozottan mesélte elmúlt napjait. Elbeszélése nem volt szívhezszóló történet, kihagyta a lelkét, vagy talán most nem érezte át, nem tudta átélni ragyogó harcát egy férfival, aki le akarta rázni a nyakáról, de letörte a legalázatosabb szerelmi könyörgésig. És nem volt [565] meséje megdöbbentő, amikor családjáról beszélt. Valahogy nem érződött ki szavaiból a gyalázattól való undor. Nem is érződhetett ki, hiszen ma délután egy férfi pénzért könyörgött tőle szerelmet és a pénzből egy részletet el is fogadott. Már fizet is érte, együtt éjszakázik a férfival… Igaz, csupa szánalomból, mert nem hagyhatja ma egyedül ezt a vergődő embert…

– Szóval ez a „négy nap története” – mondta Stux keserű mosollyal, amikor Emmi befejezte a történetet. – Kopár, jeges történet. Nekem az… Vannak szerelmek, melyek sose égnek el. Emmi, nem szabad hinnem, hogy magának ez a szerelme időben is határtalan lenne, őszintén mondom, hogy ezt teljesen indokolatlannak találnám. Tudom, nem vagyok objektív. Mégis azt mondom, hogy a szerelem… itt indokolatlan. Milyen furcsa, most azon igyekszem, hogy tíz percre eltűntessem életemből magát, hogy e tíz perc alatt elfogulatlanul, hideg, de őszinte érdeklődéssel forduljak szerelme felé… Jó volna, ha tíz percig a testvére lehetnék, és úgy beszélhetnék, ahogy maga a bátyjával… Volna egy tanácsom, de maga nem biztat…

– Beszéljen.

– Nem is tanács az, amit mondani akarok. Inkább csak egy nagyon bátor megállapítás…

– Mondja…

– Nem találom a szerelmét szépnek. Nincsen abban semmi felemelő. Elszomorít. Megmondom hangosan, amit gondolok. Ha maga meg akarja menteni a családját, először a maga dolgát hozza rendbe. A tisztaságát akarja vissza? Akkor el kell felednie mindent, Zoltánt… Nem magamért beszélek, Emmi! Lehet, hogy igaza van, a maga szerelme tökéletes életű, de idegen azt nem értheti meg. Mert itt van a példa: ha valakinek elmondanám a maga után bomló szerelmemet és elmondanám, hogy ki maga, mi történt eddig magával… Nem találhatna-e az a valaki alapot arra, hogy azt mondhassa, hogy az én szerelmem nem szép, nem felemelő…

Emmi elvörösödött.

Néhány pillanatnyi kínos csend után felkelt.

– Gyerünk! – szólt indulatosan.

– Haragszik?

– Megbocsátok magának…

*

Pirkadó hajnalig robogott velük az autó. Háromszor álltak meg a Thököly-úti ház előtt, de Stux könyörgött, hogy ne hagyja el, és mentek vissza a Víztoronyig, onnan át Bu[566]dára, a környékbeli falvakba. Iszaszeg, Pécel, Gödöllő… és vissza más úton Kerepes… Cinkota…

Benn az autóban Stux beszélt, egyre beszélt. Hajnali háromra járt az idő. Emmi az ülés sarkában meghúzódva hallgatta Stuxot.

– …Tudja, Emmi, én előre tudtam, hogy egyszer mi ketten így autózni fogunk, így fogalmaztam meg a mi első együttlétünket. Ha nem hiszi, menjen el dr. Wimpfenhez. Bizonyára hírből ismeri. Idegorvos… Egy időben jártam hozzá. Akkor is maga miatt. Idegileg teljesen összeroppantam. Mindenről letettem. Itt akartam hagyni Budapestet, híres irodámat. Gondoltam, házat veszek falun, és ott mindent elfeledve, csendesen éldegélek… Akkor mentem el Wimpfenhez… Nohát!… Hetekig jártam Wimpfenhez. Mindennap lefeküdtem díványára, falnak fordultam, és beszélnem kellett magamról. Wimpfen az íróasztalánál ült és sose szólt közbe. Csak a rendelés előtt mondta mindig, hogy szedjem össze magam, és próbáljak a legmeztelenebb őszinteséggel beszélni. Hetekig beszéltem a díványon magáról. Magáról és csak magáról. Izgatottan vártam mindig azt a napi egy órát, hogy végre a díványra kerüljek, hogy megint boldog legyek, hogy kielégüljek. Ott a rendelőórán végigéltem szerelmemet. Rengeteg gyönyörű hazugsággal csaptam be az orvost… Azt hittem, hogy becsaptam… Egy alkalommal ezt az autózásunkat mondtam el. Így, ahogy most történik. Persze más beállításban. Maga egy ragyogó nagyvilági nő… Az első meghitt együttlét… Úgy látszik, minden a gyönyörös beteljesedés stádiumába lép… Én ezért a beteljesedésért könyörgök… Beszélek… beszélek… beszélek… Közben majd elpusztulok a vágytól… Az autó megáll vagy tízszer imádottam háza előtt… és én könyörgök: ne szálljon ki, ne hagyjon el… Így mesélem az esetet, és dr. Wimpfen megállít, a kezelés alatt először és azt kérdi: „Kérem, amikor az autó a hölgy háza előtt megállt, amint mondja, többször megállt, egyszer sem gondolt arra, hogy lakásába kísérje, nála maradjon?” De igen – válaszoltam –, azonban én azt a hölgyet, nagy szerelmemen felül még becsülöm is… Ekkor Wimpfen így szólt: „Ügyvéd úr, ez az autótörténet puszta kitalálás. Állandóan kénytelen vagyok megállapítani, hogy meg nem történt dolgok mesélésével éli ki nálam szerelmét. De ez az autóeset frappíroz engem… Ne essék zokon, ha megjósolom, hogyha ez az autóeset azzal a hölggyel… de csak azzal a hölggyel megtörténnék, a valóságban is úgy volna minden, ahogy elmondta… Nem azért, mert a hölgy az egészséges megoldás ellen tilta[567]koznék, nem azért, mert ön becsüli a hölgyet… Dehogy!…” És megmondta, mi az oka annak, hogyha bármennyire is kínlódnék, ha jogot is nyernék a közeledésre, nem élnék vele… Azt is megmondta, hogy miért… Nem mondhatom meg magának…

– Mondja meg! – szólt hevesen a leány.

– Nem mondhatom meg… de Wimpfennek igaza van. Ő ezt betegségnek tartja, de én csak azt érzem, hogy tiszta szívből szeretem… becsülöm magát.

– És ha én elmennék most a maga lakására?… Akkor nem becsülne? És akkor…

Stux riadtan tekintett a leányra.

– Nem!… Emmi, maga… tudom… nem jönne el hozzám…

– Úgy van… Nem megyek el ma éjjel magához… De most már értem, hogy miért állította ki húszévi lejáratra a váltót és miért mondta, hogy hajlandó a váltót lejáratkor prolongálni… Maga, drága barátom, tolja, tolja a teljesítés idejét… Maga „becsül” engem, és ezért képtelen a követelését rajtam behajtani… Milyen szomorú ez? Milyen jól van ez így…

Stux dermedten hallgatta a férfiasságát korbácsoló szavakat. Tűrte, hogy szívébe tetoválják a katasztrófáját itt ebben az éjszakai csendbe belelármázó kocsiban, ahol egy nő mellett ül, akit most meg kellene támadni, leteperni, őrjöngve belevetni magát, és halálosan hatalmasat szeretkezni vele…

Az éjszaka hideg volt. Borzongtak.

– Emmi!… Az én életem nagy tévedés – szólt Stux hosszú hallgatás után. – Két nagy tévedés. Az egyik az, hogy fellázadtam… Mert lázadás volt az, hogy elhagytam a családom és elmentem ügyvédnek, híres, nagy jövedelmű ügyvédnek… A másik tévedés az, hogy magába szerettem… Az én helyem ki volt jelölve… Imádkozni, talmud fölé hajolni, jól megházasodni… Az asszony tömje a libákat, adja el a májakat finom keresztény úri házaknak, gyűjtse a zsírt a tavaszi piacra… felvinni a gyerekek számát nyolcra-tízre, és azoknak a lelkét is belefojtani a múltba… Hét testvérem van, mindnek ez a sorsa… Én nem ezt tettem… Aztán jött maga… Hogy mi volt maga, ki volt maga nekem? Gondoljon egy elhagyatott vidéken álló lakatlan házra. A ház áll magában, nincs benne semmi élet… És erre a házra rácsap a vihar. Rettentő szélvész tépi a házat, elhordja a tetőt, letépi az örökre bezárt ajtókat, ablakokat. Miért él maga bennem, lakatlan házban viharként?!… Az én pályám… Az én [568] szerelmem… Emmi! Ez éjszaka után össze kellene omolnom. Egy golyó… Nem akarom… Ki kell javítani… Maga ne legyen a tévedésem… Én holnap nem tudom ott folytatni, ahol ma abbahagytam… Feloszlatom a mostani életem… Hazamegyek a falumba. Visszatérek a medrembe… Nekem sok pénzem van… Ha felszámolom az irodám, még több lesz. Hazamegyek. Szép házat veszek… Nyolcszobásat akar? Tízszobásat akar?… Mit akar?… Jöjjön velem… Szépséges zsidó asszony lesz… Gyereket nem akarok… Nézzen rám! Én gyereket nem akarok…

Feljajdult:

– Vagy mit akar?… Szóljon!… Én meghalok maga után…

A külső Kerepesi úton robogott a kocsi.

Emmi magához vonta a szegény embert, simogatta kopaszodó fejét.

– Drága barátom – szólt szívből zengő hangon –, nyugodjék meg… Szeretném, ha megnyugodna… Barátom, mikor pihent utoljára?… Utazzék el… Itthon vagyok… Elég volt, ne kínlódjunk tovább. (Folytatjuk.)