Folyóiratok

Kalangya, VIII. évfolyam (1939. február) 2. szám

Kázmér Ernő: Kemény János: Ítéletidő

Az ember fejében emlékek zsonganak, ha ezt a könyvet kinyitja. Emlékek a régi, szép erdélyi életről, a csodálatos természetről, a pompázó havasokról, a nehézkes, tört szavú drága népről. Mindarról, ami olyan régen volt, és amiről a mai zaklatott napok zavarában, ha az ember pihenni vágyik, olyan jóleső derűvel gondol vissza. Mert a könyv nem „korszerű”. A modernizmus érzéki atmoszférájából, a világszemléletek előretörő lázából nincs ebben egy csipetnyi sem, sőt. Az érzelmes romantika és a tiszta naturalizmus ölelkeznek benne, a szociális gondoknak, az élet nehéz [92] igájának azzal a kísérő zenéjével, amitől ma már az író nem tud elszakadni. Legkevésbé az a kisebbségi magyar író, akinek az írás sohasem csak műhelymunka. Rendeltetés.
Kemény János, az egyetemes magyar irodalmat annyira átsugárzó mai erdélyi irodalom egyik kitűnősége és szervezője. Az Erdélyi Helikon megalapítója. Családjából évszázadokkal ezelőtt fejedelem is került, a hatvanas években pedig az az író, aki a lelki és a gondolati szabadságért küzdő egyén tragikumából szőtte nagyszerű regényeit. Ennek az erdélyi arisztokrata írónak eddigi írásai is abból az erdélyi gondolatból fakadtak, hogy a magyar író örök forrása: a természet, a föld és a nép. Ez az elgondolás az erdélyi magyar irodalomban nemcsak írói matéria, hanem valóban rendeltetés. Gondoljunk Tamási Áronnak a székely népmeséken át kiteljesedett és a székely népi lélek képét sugárzó elbeszéléseire, vagy Nyirő Józsefnek a havasokkal és a havasoknak az ég felé meredő örökzöld fenyőivel szinte kozmikus közösségben élő alakjainak balladás sorsot lélegző novellatragédiáira. Kemény János legújabb könyvének, az Ítéletidőnek havasi történeteiben és rajzaiban ehhez az erdélyi magyar irodalmi célkitűzésekhez hű maradt. Elsősorban azokban a sötét víziókat kínáló, romantikusan hangulatos és mégis expresszív erejű természeti vázlatokban, amelyek a Havas csodáit, és a forróságtól lángra kapott havasi erdő rémületét adják. Erő van ezekben a rajzokban. A természet szépségéhez simuló, kiforrott, kész, gazdag árnyalatú stílusa pontosan rátalál a természetre. Sokkal pontosabban és maradéktalanabbul, mint azok a század elejei magyar természetfestő és vadászhistóriákat adomázó írók, akik inkább az uras magyaros villanásokra, semmint a természettel rokonuló népi alakokra lettek figyelmesek. Kemény Jánosra, az erdélyi havasok tövében meghúzódó kis faluban dolgozó, lélekben is arisztokrata íróra a természet döntő befolyással van. Lelki hajlandóságai is a természet tanulmányozása felé terelik. A temérdek részletrajz, megfigyelés, a fenséges magányosságban kóborló vad tulajdonképpen mind hangulati színezés, a természet valóságában élő Ember igaz megmutatásához. Hiányosság lenne azonban Kemény Jánost csupán a naturalista–impresszionista havasi képek és hangulatok novellistájául tudni. Van egy hosszú lélegzetű novellája, inkább vázlatos kis regénye, a Jócó, ami a háború előtti erdélyi társadalom valóságos zsánerképe, karakterfiguráinak szinte hiánytalan felvonultatása. A Bécsben tönkremenő magyar arisztokratának és hűséges román sáfárjának története, a kis Jocó havasi élményei és az öreg Dracu meséi, majd a nagy háború utáni forradalomban fellázadt jámbor parasztok és felemás ruhás, kóborló katonák összeverődése, olyan hibátlanul drámai rajz, s befejezésében annyi a melegség, a szív, hogy erre a novellára sokszor gondolunk még vissza. Nekem a fadöntő, kis tótocskának tragédiás rajza, ez az alig három oldalas, kis dramolett tetszett a legjobban. Az erdélyi havasokból haza vágyódó, házasodni készülő Jankót egy fenyőóriás kis, formátlan batyuvá töri és elhagyott csimpolyáját, a rajta fújni nem tudó társa a patakba dobja. Megrázóan [93] szép alkotás teljesedett ki ebből a néhány mondatú, mindennapi szomorú históriából. Valóban alkotás, olyan, amely a magyar novella nagy gyűjteményében is kivételes értéket jelent.