Folyóiratok

Kalangya, VIII. évfolyam (1939. február) 2. szám

Kázmér Ernő: Zsolt Béla: Kakasviadal

A tucatembernek, az átlag kispolgárnak egyik legérdekesebb és legtöbbet vitatott új magyar regényírója: Zsolt Béla, akinek évről évre megjelenő, újabb regényéről mindig szívesen számolunk be, most mintha keserűbben, nyugtalanabbul és szenvedélyesebben keresné az igazságot. A Kakasviadal a háborúnak, a forradalomnak, az ellenforradalomnak és a nyomukban az utcára tóduló különböző alacsonyrendű alakoknak kifogástalan felvétele. Egy pompás lencsével lecsettintett nagyszerű fotográfia. Hasonló ahhoz a torzító grafikához, amit pár évvel ezelőtt a berlini Georg Gross megdöbbentő erejű lapjain láttunk. Azokon a lapokon ott volt minden, ami a nézőt a rajzon át gondolkodásra késztette.
Zsolt Béla legújabb regényében is megint sok a gondolkodásra kényszerítő regényelem, bár éles környezetrajzainak dohossága, minden szépségtől megfosztott valóságfelvételei – gondoljunk az egyik regényhős szigeti otthonára vagy a Pest- külvárosi bérkaszárnya tömeglakásaira –, lehangoló otthonainak áporodottsága szinte csábít arra, hogy végzetesen sivár atmoszféráin, új regényének kanyargó útjaira már ne kövessük. De a mai magyar kispolgári réteg felhígított világszemléletére, a magyar zsidók problémakörének publicisztikai elemeire való rávilágítása ebben az új regényében annyira mai, annyira égetően aktuális, hogy két ellentétes, hősi figurájának szembeállításából, összehasonlításából és ítélkezéséből sok olyasmit tudunk meg, ami a szinte elektromosságig feszülő mai magyar légkörnek tulajdonképpeni valóságos explozív anyaga. Mert Zsolt Béla a Ma, a most lezajló huszonnégy óra írója, aki az újság történéseinek zuhatagához hasonlóan minden elmélkedés és minden magyarázat nélkül, szinte fáradhatatlanul expresszív tempóban adja a tényt, a történést, a vádiratot. Ha kell, a védőbeszédet is. Nála a hitelesség, a valóság az uralkodó elem, s a mai olvasó úgy érzi, hogy a valóság elől még akkor sem térhet ki, ha ezt a valóságot az író, a mestersége hibátlan Zeiss-lencséjével dolgozó társadalomfotográfus tulajdonképpen azokkal a nagyszerű publicisztikai erényekkel adja is, amelyek Zsolt Béla íróiságának legjellemzőbbjei.
Új regénye, a Kakasviadal, mint már fentebb említettük, az események filmszerű pergésében két, egymás mellett futó hős életét játszatja. A hősök tulajdonképpen nem is ismerik egymást, de a lázas forradalmi és ellenforradalmi hónapokban itt-ott mégis egymás sorsába akaszkodnak. Mindkét hős zsidó. De míg az egyik a legsötétebb szélhámos, minden gátlás nélküli csirkefogó, addig a másik nagyszerű intellektuel, típusa annak a háború előtti magyar társadalomba lépő szociális embernek, aki kora kérdéseit vizsgálja, és megérez valamit abból a folyton erősbödő viharból, amit a maga emberi és szellemi értékeivel, becsületességével próbál enyhíteni. A szélhámosnak természetesen minden sikerül, s apjának, az öreg, jámbor falusi pálinkamérőnek azzal az örök mon[91]dásával, hogy a kis zsidó igyekezzen a környezetébe belemosódni, magát észrevétlenné tenni, már odáig fejlődik, hogy hűvös, feszes és lovagias lesz, az, ami nyugaton a magyar úriembert autentizálja, míg az értékes, intellektuel, becsületes zsidó az akasztófa árnyékában tér meg ősei tulajdonképpeni hitéhez, ahhoz, amire huszonegy éves életében sohasem gondolt. Ebben a két egymás mellé állított magyar zsidó sorsban tulajdonképpen a mába teljesedett magyarországi zsidóprobléma magva feszül, a művelt zsidónak az a szociális kiteljesedése és a kultúrálatlan, pénzt hajhászó zsidónak az a mohósága, ami az európai zsidókérdés atmoszférikus nyomása alatt a magyar közélet megoldásra váró kérdésévé teljesedett. Zsolt Bélának, a publicistának, aki ennek az atmoszférikus nyomásnak rugóit pontosan ismeri, minderről más mondanivalója is volt, különb és mélyebbre nézőbb mindannál, amit annak az előkelő budapesti napilapnak vezércikkeiben szokott analizálni, amelynek tulajdonképpeni sztárja. Ez a más mondanivaló csapódott le a Kakasviadalban, a magyar október forradalmának és ellenforradalmának ebben a sok tekintetben vázlatosan felépített regénykísérletében, ami az események gyors és zakatoló menetében azonban kitűnő realizmusú történetté fejlődik. A vázlatszerűség, a fontos mondanivalónak néhány sorban odavetése publicisztikai szükségesség, de utána az írót mégis az epika szélesen ömlő gáttalansága fogja el. Bőbeszédű lesz. Hősei mögött felrajzolja a kort, a frontról hazatódulók zsivaját, a síberek tülekedését, a zugutcákból kiáradó, szélsőséges politikai terrormozgalmakat, a lázas napok bábszerű vezéreinek vergődő tehetetlenségét, azt a panoptikumot, ami az 1918–1919 Budapestjének miazmás levegőjét és a szertehullott Magyarország foszlását idézi.
Írói erénye, hogy a regény anyagában sehol sem nyúl a publicisztika agitációs lehetőségeihez. Szemérmesen, okosan tartózkodik mindattól, ami talán nagyobb sikert is biztosítana, de állásfoglalás lenne. Íróiságát, mint valamennyi eddigi regényében, a kispolgárság sekélyes problémáinak átfogó társadalmi problémáivá való elmélyítésé és kiszélesítése jellemzi. A Kakasviadalban sem akart többet adni annál a politikai–társadalmi ellentétnél, amely két hőse életét olyan élesen, annyira retusálatlanul és mégis annyira szuggesztíven mutatja.