Folyóiratok

Kalangya, VIII. évfolyam (1939. február) 2. szám

Kázmér Ernő: Illyés Gyula: Magyarok

A jegyzési kényszer rögtönösségéből a világirodalomnak nem egy remeke született. A napló – ez a céltalannak látszó irodalmi műfaj – is szándékosság, a közlés vágya anélkül, hogy ennek a szándékosságnak írója különösebb jelentőséget tulajdonítana. Mióta Tolsztoj naplója és a Goncourt-fivérek feljegyzései, ezek a formátlanul, csak úgy mellékesen odavetett apró megfigyelések, töprengések, túlzottan lelkiismeretes őszinteségek az idő szűrőjén át műremekekké váltak, s amióta az önmagát kereső Proust egész életét felemésztő munkában, halhatatlan naplóját, ezt a lélek legmélyebb forrásából szabadon patakzó, időrendtől, logikától messze elkalandozó remeket megírta, azóta a napló bevonult a világirodalomba. Nincs az a „bizalmas” feljegyzés, elhullajtott papírlap, ami ne azt jelentené, hogy az író már írás közben hallja azt az elismerést, amivel majd az utókor kitünteti. Az író, a Müre mestersége bevált eszközeivel készül. Szigorú programmal, mondanivalója tökéletes vázlatának aprólékos gondosságával. A napló sok haszontalanságát, a papírlapokra és a könyvek szélére írott firkákat a félelem szüli. Aggodalom, hogy a gondolat, a felgyúló képzelet intim vallomása elszáll, a tűnődés pedig semmivé válhat. A napló a teremtő író gyónása önmagának, önportré leghamisítatlanabb valójáról, breviárium, ami annak az utókornak készül, amivel minden író még az életen túl is az életről szeretne beszélni.
Illyés Gyula naplójegyzeteinek, a Magyarok két kötetébe préselt jajkiáltásának és bátortalan reménykedésének, a világirodalom ezen formátlan, sokszor felelőtlen meneküléséhez semmi köze. Tudatában van annak, hogy lelki alkatához, tehetségéhez az alkudozás nélküli kifejezés rögtönzésszerűsége a legvalóságosabb és a legéletesebb műfaj. El is mond benne mindent, amiről valóban csak naplóban lehet beszólni. S felvonulnak a napló oldalain a puszták népe, a fonnyadt arcú béresasszonyok, a nyugtalan álmaikkal riadozó, koravén falusi gyermekek, a pusztuló magyar falu, amelyből az első gazda gyermeke is éppen úgy menekül, mint az a francia mezei munkás, akiről a francia Halévy híres könyve éppen olyan megdöbbentő őszinteséggel beszél, mint a Puszták népe írója, aki a feltárt, vérző magyar sebtől nem tud elfordulni. Nyugtalan lelkiismeretének lidércnyomása alatt újra meg újra visszatér a parasztélet rendjéhez, a középosztály szertehullásához és a magyar szellemnek ahhoz a szörnyű vérveszteségéhez, amit tragikus plaszticitással [88] egy régi úri könyvtár mai állapotával jelez: a régi kiadású Horáciustól a Színházi Életig… S minden jegyzetét, naplószerűségre beállított valamennyi lírai motívumát, tulajdonképpen mélységesen forró vallomás, nagyszerű szólamainak gazdag, dús hangú orchestere zengi: magyarnak lenni! Ady óta, nincs a huszadik század magyar irodalmában senki, aki dacosabban, tüzesebben, szenvedélyesebben kiáltaná oda a világnak a maga külön magyarságát, ami boldog meghatódottsággá lesz, amikor messze idegenben a finn rokonnal ölelkezik, vagy amikor a párizsi hotel halljában franciául beszélő magyar asszony hangjából az erdélyi szólejtés illatát érzi. Mennyire magyar, amikor a magyar szellemvilágnak klasszikusait idézi. Szinte felfedezi az irodalomtörténet polcain felejtett Ludas Matyit, ezt a sokáig ponyvának vélt falusi eposzt. Megtisztítja az idő porától. Idézi derűjét, keserűségét, a népi elnyomás alatt lázongó hevületét. Megmutatja az írót, Fazekas Mihályt, a szerény füvészt és enciklopédistát, aki nyelveket tanult, világot járt, aztán hazament Debrecenbe. Mennyi gonddal és milyen mélyre érő lélekkutatással foglalkozik a magyar népdallal, s mennyi szemérmességgel tér ki a pszichoanalízis adta lehetőség elől, ami pedig a nép egyszerű gyermekeinek lelkéből feltörő dallani vágyás alatt, a szenvedély sötét vizét hömpölygetné. Pár oldalas, rövid jegyzete van Kölcseyről, amelyben a Himnuszt elemezi. Példátlan, nagyszerű kísérlet. A vers sorain át figyelmesen hallgatódzik, s a versből kiszűrődő zenén át igyekszik megállapítani, mi is mindaz, ami ezt a nagy művet egy nép imájává avatja. Francia vidéken utazgat, és Zrínyit olvassa. Frissen hat rá. Ebből az időszerűségből látja, hogy a magyar lelki magatartás századok óta alig változott. A régiekből sem válnak legendák, megmaradnak eleveneknek, embereknek, s ez a magyar „folytonosság”.
De túl az irodalmi stúdiumokra mutató feljegyzéseken, a népi kultúra és a népi lélek ösztönösségéig érő gondolatain vannak a Magyaroknak oldalai, amelyekből a mai magyar életre nehezedő legsúlyosabb problémák végzete zúg. A népnyomor, az egyke és a Dunántúl sorvadt falvai ezek, amelyekhez Illyés Gyula újra meg újra visszatér. A Puszták népének, a szociológiai jelentőségében, művészeti értékében páratlan könyvének visszhangja ez, amelyben a zsellércsalád nyomorából világirodalmi szellemű író a múlt élményeit tulajdonképpen azzal az emlékezetet beszáguldó módszerrel egyesítette, mint mostani könyvében. Az egykével és a pusztuló falvakkal szemben, a magyar vidékre beszivárgó németek terjeszkedését, a mai Közép- és Délkelet–Európa atmoszférájára nehezedő germán tömb veszedelmét idézi. Félelmetes igazsággal mutatja, hogy a sváb népi szigetek, a kevert fajtájú vagy vallású falvak éles határvonalai mint vágnak egyre érezhetőbb kanyart a magyar népi vagyonból, a magyar népi szellemből, s mint lesz a német csoportélet annak a szellemnek továbbépítője, amellyel a magyar minden mai, politikai ráutaltsága ellenére is sohasem fog megbarátkozni. S miért nem? Erre is felel mondván, hogy a magyar szellemiség jellemalakító erejét a [89] latinoknak köszönheti, és a germánság sajátos szellemiségéből csak rövid időre, töredékeket vesz át. Azt is hamarosan kiveti magából. Idézi a reformációt, Kálvint, a Rákóczi-felkelés francia orientációját, Petőfit, aki a közepes francia költőtől Béranger-től tanul demokráciát, s az új magyar regényirodalomban és a legsajátosabban magyar népi, irodalmi irányzatban is azzal a temperamentummal találkozik, amely csak a demokrácia és a világosság népeinek lelki kitevője.
Minden idézet és minden tartalmi közlés, amit Illyés Gyula naplójegyzeteiről adnánk, hiányos. Nem egyéb lelkendező, boldog csodálkozásnál, rámutatásnál. Íme! Akad még magyar könyv, amire hiába hajtjuk rá a fedelét, a megismerés nem ér véget. Nyugtalanítja napjainkat, álmainkat, vitatkozunk vele. Hetek, hónapok múlnak, amíg valóban készen leszünk vele. Vannak azonban feljegyzései, amelyekre mindig úgy emlékezünk majd, mint valami megható, megrendítő, erőteljes férfilírára. Ezeknek a feljegyzéseknek tiszta képét a töretlen érzés őszintesége és a gyónni akarás keresetlen, spontán művésziessége fonja át. Valami halkan muzsikáló, ódon órának szűrődő melódiája fájdalmas érzékenységgel fonja át szívünket. A költő gyermekkorának emlékei ezek. Amint bokáig érő ingben, angyalként áll betlehemes pásztorok között, és míg boldog révülettel a titokzatos, furcsa, érthetetlen szavakat fújja, félve találgatja, pénzt vagy pörcöt kap-e? S amikor pár szem pörccel a vászonzacskóban kilép az éjszakába, felemeli az ingét, anyjáét, hogy a falusi éjszaka feneketlen sarában is megőrizze angyali tisztaságát. Ilyen későbbi feljegyzés, a Saint-Michelről. Néhány mondat, alig egy oldalnyi, de jó tizenöt év után magam is ott vagyok vele, újra a Rue Sommerard-on, a Sorbonne körül, a világnak ezen közepén, ahonnan én sem hoztam annak idején többet haza, mint a költő, aki trafikokra, virágokra és egy éjjel-nappal dolgozó pékségre emlékezik. S amint így párizsi emlékeim között kutatok – mert aki Illyés Gyula feljegyzéseit olvassa, az párizsi napjait újra éli –, egyszerre csak felbukkan előttem a költő, a Domekávéház füstjében, nagy asztal csücskén, egy elöregedett orosz író, egy lengyel-zsidó festő és egy elfranciásodott magyar szobrász között, amint a pállott levegőjű, meddő vitában tágra nyitott szemekkel meredt a messzeségbe. Arcán látszik, másfelé jár. Tizenöt év óta mind a mai napig, nem is gondoltam arra, hogy ismerem a költőt. De most, ebben a pillanatban, ahogy a Saint-Michelről adott képét – Utrillonak vannak ilyen képei – olvasom, emlékezetem filmjét forgatom vissza a tizenöt év előtti novemberi alkonyra. Biztosan tudom, ő ült ott, a kávéház meditáló, hangos forradalmárjai között, s közben Ozorán járhatott.
Beszélhetnék még prózájáról, írástudásáról, erről az ízes, fölényes erőjátékról, ami a feljegyzések mögött egy grandiózus, nagy magyar epikai mű hangjára mutat. Egy eljövendő faluregényre, amely a tragikus magyar érzés megrendülésével, szilajságával és mély gordonkaszólamhoz hasonló szomorúságával lélegzetet elállító helyzetjelentése lesz annak a huszadik századbeli Magyarországnak, amelynek gyújtó, lángoló körvonalait a [90] Magyarok feljegyzései már láttatják.