Folyóiratok

Kalangya, VIII. évfolyam (1939. február) 2. szám

Kohlmann Dezső: Szerb Madách-fordítások

Ritka magyar mű, melyről el lehet mondani, hogy „új” szerb fordításban jelent meg! „Az ember tragédiája” ebben talán egyedülálló. Pedig már Zmaj Jovan Jovnovićtól származó első fordítása is eléggé művészi teljesítmény. Olyan költő munkája, ki benső összhangban tudott az általa fordított művek lelkébe behatolni és igaz tartalmukat művészien tolmácsolni. Különösen a magyar költészet remekei iránt volt kiváló érzéke. 1861 októberében mutatta be Arany János a tragédiát a Kisfaludy Társaságban és 28 évvel később, ugyanabban a társaságban bemutatásra került már Zmaj fordítása is. Ily rövid idő alatt tette meg az akkor is messzi utat a szerb irodalomig. Miért vált mégis szükségessé ez az új fordítás, mi indította a szerzőt és kiadót is ennek megjelentetésére? Mik az új fordítás előnyei, melyek azok a parancsoló mozzanatok, melyek ily óriás munkára serkentettek? Mi változott meg azóta, hogy Zmaj fordítása már nem volt megfelelő? Vagy talán a mű jelentősége nőtt meg annyira, hogy Zmaj ódon, patinás átültetése javításra szorult? [84]
A feleletet megadja a két fordítás óta eltelt 50 év, a szerb és magyar irodalomnak azóta történt nagy arányú fejlődése, a mű jelentőségének növekedése és színpad útján aratott diadala. Nem volt elég a Tragédia még költőien is hű fordítása, a változott kor olyan nyelvet kívánt, mely hathatósabban hirdeti a mű igazságait nemcsak az elmélyedő olvasás csendes óráiban, hanem főképpen a színpadon, a gyorsan pergő jelenetekben. Mert a színpad, mely zenei és színi aláfestéssel nagy tömegeknek teszi hozzáférhetővé a művet, a rendezésnek, művészi beállításnak megfelelő nyelvet is kíván, hogy a Tragédiát művészien érzékeltethesse. A nyelv is csak művészi eszköz: megkap, színez, fest, és árnyalati színeket teremt. Nem nehéz magyar analógiákat felhozni. Pl. a magyar irodalom első fénykorából származó Petőfi-, Vörösmarty- és Arany-féle Shakespeare-fordításokat is, bár klasszikus értékek, mégis sorra át kell dolgozni, hogy a mai kor színpadi követelményeinek megfeleljenek.
Még ennél is lényegesebb a szerb irodalmi nyelv óriási fejlődése. A teljesen megújhodott drámai nyelv már nem nyelvújítási, csinált kifejezésekkel dolgozik – illetve vert, kovácsolt szavakkal, ahogyan az ilyeneket a szerb nevezi –, hanem népi gyökérből fejlődött, csodálatosan tiszta, világos s mégis emelkedett nyelven. A mai szerb közönség nagy tisztelettel őrzi, s megbecsüli Zmaj fordításait éppúgy, mint pl. Laza Kostić sokszor mesterkélt nyelvű alkotásait is. De Zmaj fordításában a Tragédia aligha kerülhetne színpadra, vagy alig számíthatna tartósabb, maradandóbb hatásra. Az új Jankulov-féle fordítás kiküszöböli az előbbi hiányosságait, s színpadi előadásra alkalmassá teszi.
Alapjában véve a Tragédiában három, majdnem szigorúan elhatárolható réteget találunk, mély filozófiai gondolatok kifejezésére ótestamentumi komor fenséget, e nagy tételek könnyed megcáfolására és felületes, de tetszetős tagadására valami fölényes, franciás gúnyos szellemességet, és végre helyenként fel-felbukkanó lírát, melynek hol tisztán, hol tompán hangzó csengése elárulja a költő sok elszenvedett fájdalmát. Ez a három hangnem, illetve stílus Zmaj fordításában nem érvényesül: ehhez talán több elmélyedés és intuíció kell, mint amennyit a gyorsan dolgozó Zmaj e munkájára fordított. Bizonyos érési időt, tökéletesítési folyamatot ily nagy művek mégis megkövetelnek. Zmaj fájdalommal jelenti műve utószavában a „dve reči kao pogovorban, hogy fordításán, éjt-napot egybetéve kilenc hónapig dolgozott, ami még az ő munkabírása mellett sem eredményezhette a fent említett érési korszakot. Jankulov munkája egy élet műve: hosszú elmélkedések és művészi mérlegelések eredője. Nemcsak nyelvi szempontból. Valóságos Madách-exegesist folytat, amely az idevágó magyarázó irodalom teljes ismeretét, több helyt egészen önálló felfogást is mutat. Leginkább Alexander Bernát szellemes és mélyen járó megjegyzéseit lehetne talán a nehezebb helyek tolmácsolásánál felismerni. Mintha minden szerepet nemcsak szemlélne, hanem maga játszná [85] el, annyira testre, szellemre szabott a fordítás hangja. Legjellegzetesebb e nemben talán a francia forradalom jelenete sokféle szereplőjével: a durván zajongó tömeg közönséges szavai, Danton lírai elmerengése az arisztokrata nő finom, sőt finomkodó szavaira, a pórnő természetes s több mint szókimondó megjegyzése. A három elem közt a töprengő, bölcselkedő rész sikerült legjobban Jankulov fordításában. A bölcseleti mélységű helyek valahogy kiemelkednek, az eredetiben is nehéz helyek a fordításban világosak. Még olyanok számára is, kik a szerb nyelv megújult alakjával nem teljesen ismerősek. A fordításban nincs ún. nehéz vagy nehezen érthető hely, mert a fordító leegyszerűsít anélkül, hogy az eredetinek méltóságából vagy fenségességéből akármi is eltűnnék. Lélek, értő, tudatos lélek szól belőle, mely a művet ez alakban előadhatóvá, színpadra alkalmassá teszi. Evvel a szöveggel kockázat nélkül meg lehet kísérelni a Tragédia előadását a szerb színpadokon. Sokkal nagyobb hatást fog kiváltani, mint azok a tiszavirág-éltű, értéktelen pesti vígjátékok, melyeket a beogradi és zagrebi színpadokon előadnak. A nagy és az emberi lelket mindenkor – de ma különösen foglalkoztató kérdések – a fordításon át bizonyosan utat találnak a szerb közönség szívéhez is.
A Tragédia sikerének egyengetéséhez bizonyosan hozzájárul úgy Todor Manojlović egész új adatokat feltáró ismertetése, mint dr. Borislav Jankulov bevezető tanulmánya, mely a szerb–magyar, illetve szláv–magyar lelki kapcsolatok megállapításával egészen eredeti beállításban szintén a kiváló fordító célkitűzését látszik elősegíteni: egy általános értékű művön keresztül annak írója és nemzete iránt érdeklődést, a rokonszenvet felkelteni. [86]