Folyóiratok

Kalangya, VIII. évfolyam (1939. február) 2. szám

Spectator: A Nyugat–római Birodalom bukása és Anglia

Kassandra-jóslatok röpködnek a levegőben a brit birodalom széthullásáról, hivatkoznak a történelmi folyamatok elkerülhetetlenségére, és utalnak az évezredes Róma pusztulására. Azt hiszik, hogy Róma pusztulásából helyesen következtetnek a brit birodalom sorsának közeli beteljesedésére. Keresik, és meg is találják – der Wunsch ist der Vater des Gedankens – a feloszlás jeleit, a domíniumok elszakadnak, a gyarmatok leválnak. Anglia ideje lejárt, hirdetik a mély meggyőződés elhitető erejével.
Az állambomlás történelmi esetlegességét, történelmi szükségességnek látó megállapítással szemben kutassuk, hogy mely okok idézték elő Róma bukását, és vajon fenn forognak-e ilyen okok Britannia esetében is?
A Nyugatrómai Birodalom bukását végeredményben nem a germán népvándorlás, külső erőszak, vagy hódítás okozta, hanem a puszta gépiességben kimerülő merev autokrácia, a féktelen és korlátlan parancsuralmi rendszer, amely kirekesztette a meghódított népek és az őslakosság szerves összeolvadását, népek és az állam belső kapcsolatát. Az egész állami rendszer kitűnően szolgálta a háborút és a győzelmet, szóval az erőszakot, de nem ismerte a megalkuvás és megértés módszerét, nem tudta megoldani a béke feladatait. Óriási birodalmat alkotott, de arra az ókoriak szűk területeket szem előtt tartó látókörét alkalmazta. Vagyis a városi állam elgondolásait világrészekre, és nem ezekét a városra, amint azt Nagy Sándor már előbb megkísérelte. Nem is gondolt arra, hogy a város helyébe a Római Birodalmat, a város polgárai helyébe a birodalom polgárait, a város szenátusa helyébe a birodalom parlamentjét, az összpontosított közigazgatás és politika helyébe az új területek sajátosságait figyelembe vevő decentralizációt léptesse. [80] A civis Romanus elve sohasem engedett helyet a civis imperii eszméjének még a birodalom legnagyobb kiterjedése idejében sem. Az ókor primitívségének, a városi állam kizárólagosságának kényszereszméjét –, amely mindig csak ura akart lenni és sohasem társa a tőle távoli népek fiainak – mint bilincset hordta magával akkor is, amidőn Itália lakossága csak tört része volt az összlakosságnak.
Rideg központosító, és a népi egyediséget figyelemre nem méltató állami rendje pontosan megóvta a rendet, az élet-, a forgalom- és a vagyonbiztonságot. Biztosította az állam s a községek szükségletét, egyformává tette a népek külső életét, terjesztette a latin nyelvet, de megelégedett külső, felszínes eredményekkel, és nem törekedett arra, hogy a meghódított népek rómaiaknak érezzék magukat. A közoktatást, a népnevelést, a kultúrpolitikát nem ismerte.
A tartományok lakossága nem tudott az itáliai lakossággal ugyanazon vágyaktól, érzelmektől és tettrekészségtől fűtött tevékeny egységbe olvadni. A városok távolsága folytán még azok sem, akik elnyerték a római polgárjogot. Gépies erők tartották össze a központot és a hódított területeket, az új lakosság megőrizte külön lelkét, és ápolta régi hagyományait, egyszóval: idegen test maradt. Egy város politikai élete döntötte el a tartományok jólétét és romlását az érdekeltek minden megkérdezése nélkül. A köztársaság idejében a város pártvillongásai, a polgári háborúk, –, a császárság idejében a sűrű császárváltozások borzalmai, váratlanul szakadtak a nagy részben mit sem sejtő tartományokra. Nem lévén semmi törvényes befolyásuk a birodalom politikai életére, csak törvénytelen úton felkelés formájában kísérelhették meg érdekeik és kívánságaik megvalósítását, viszont Róma minden helyi megmozdulásban a központi hatalom elleni lázadást látott, amelyet késlekedés és meggondolás nélkül vérbe fojtott. Ezért az a különös jelenség – mely a megfelelő előföltételek hiányában azóta sem ismétlődött meg –, hogy a katonailag és közigazgatásilag pompásan szervezett kultúrában legtöbbször fölényes államhatalommal szemben oly gyakoriak voltak a vélt vagy valóságos lázadások.
A tartományok lakossága elrettentve elszokott minden politikai és közigazgatási, szóval önkormányzati tevékenységtől, a közügyek iránti érdeklődéstől, s beletörődött abba, hogy ne szóljon bele se a maga, se a központ ügyeinek intézésébe. Közömbös, érzéketlen tömeggé változott, mely mindent a központtól várt. Lelkesedés nélkül, kötelességérzet nélkül, késedelmesen, sokszor passzív ellenállással engedelmeskedett a központ parancsainak, fizette az adót, katonáskodott. Teljes közönyösség töltötte el a közügyek iránt, amelyekben amúgy is járatlan volt, ami az állami és községi élet minden terén az államhatalom végzetes elgyengülését, a helyi tekintélyek, vagyoni vagy hivatalnoki nagyságok befolyásának az államhatalom rovására történő aránytalan megerősödését [81] vonta maga után. A tömegek e közönyössége és meg nem értése tehát lényegesen megnehezítette az állami akarat érvényesülését, hiszen az nem a tömegeken kívüli üres térben, hanem éppen a tömegek megértő és segítő lelkében gyökeredzik, onnan meríti győzedelmes erejét. Az állam tekintélye mindinkább helyi tekintélyektől kezdett függni.
Az ilyen szenvedőleges, minden kötelességérzettől ment, a haza fogalmát alig ismerő, a központtól és egymástól óriási távolságokkal elválasztott tömegek igazgatása rendes időkben is nehéz. Az óriási közigazgatási gépezet megmozdítása, irányítása és ellenőrzése rendkívül bonyolult, és fáradságos, zavaros, háborús időkben pedig majdnem lehetetlen. Kiváló, kötelességtudó császárok vagy államférfiak óriási erőfeszítéssel, lankadatlan szellemi és testi munkával még megóvhatták a központ tekintélyét, érvényesíthették a birodalom akaratát, testet és lelket kimerítő tevékenységükkel pótolhatták a lakosság letargiáját s a helyi hivatalnokok megbízhatatlanságát. De tehetségtelen vagy lelkiismeretlen vezetők idejében zűrzavar töltötte el a birodalmat, holott normális lelkületű lakosság saját tevékenységével és kezdeményezésével pótolhatja a vezetők hiányos képességeit.
A kormányzás ily nehézségei s kihagyásai, a tömegek közönyössége és tájékozatlansága s a mindinkább elharapódzó bizonytalanság folyton erősebben lazította az egység érzését. A helyi nagyságok mindinkább saját érdekeiktől vezetve, a kisebb egzisztenciákat szabad zsákmányuknak tekintették, és mind kevesebb figyelemmel voltak a központra. A középosztály megritkult, a tömegek elszegényedtek, a szabadok osztálya jórészben rabszolgasorsba süllyedt, elszaporodtak a nagyvállalatok és nagybirtokosok. A teljesen magára hagyott, támogatásban nem részesülő tömegek túlfűtött remények káprázataiban ringatták magukat, s könnyű martalékává váltak az állapotok javítását hirdető ígéreteknek. A közösség és a birodalom eszméje mind jobban elhalványodott, közömbössé vált, hogy kinek kell engedelmeskedni, a beszivárgó, és az állam tudtával telepített, vagy anélkül letelepülő, tevékeny szellemű barbár tömegek vezető befolyását, sőt uralmát éppúgy eltűrték, mint a rómaiakét. A tömeg nem tanúsított semmi ellenállást, nem védekezett, mert ilyentől elszokott.
A tartományok e lelkülete lassan meggyökeredzett Itáliában is, amit elősegített a császári egyeduralom, mely elnyomott minden szabad gondolatot és kezdeményezést. A közügyek iránt érdeklődő és azokban járatos ősi paraszti réteg és középosztály részben elpusztult, részben máshol telepedett le, csekély részben pedig mint proletár, vagy rabszolga, megmaradt Itáliában. Helyükbe mint földművesek, vagy munkások, barbárok kerültek eltelve a tartományi lakosság fertőzött szellemével. Az elharapódzó nagybirtokosok és nagy befolyású hivatalnokok Itáliában is a széthúzás elemei voltak, és nem késtek az államhatalom gyengeségét, a tömegek s az állam hátrányár a és a maguk javára kihasználni. [82]
Az itt vázolt folyamat már a köztársaság válsága idején megkezdődött, a Severusok kihalta után fokozódott, és teljes befejezéséhez az V. század elején, Honorius idejében jutott. Magát Itáliát, sőt Rómát is a kései császárság idejében túlnyomóan barbárok népesítették be, kiket a római hazához nem kapcsolt semmi. Az ősi katonai szellem tüzét elborította a mindenbe való belenyugvás hamuja, és csak egyes kivételes alkalmakkor éledt lángra annak pislákoló parazsa. Már csak a bizonytalan hódolat érzése, szent hagyományok fűzték Itáliát és a tartományokat egységbe, de ennek alig volt megfogható alapja. Távoli ködképpé, valóságon túli emlékké, a múlt ideáljává halványodott a birodalom fogalma. Midőn a császárság mint a birodalom érzékelhető képviselője formailag is megszűnt, elszakadt ez a merő érzelmi ideális kapocs is, és ütött a római egység utolsó perce, megszűnt önmagától – a birodalom részeire szakadt.
Nem germánok hódították meg Rómát, nem erőszak okozta a végét, hiszen a közigazgatásnak lélek nélküli mechanizmusa 25 évvel a formai vég előtt, mikor már minden haldoklott, ami valamikor római volt, meg tudta állítani a hunok és szövetségeseik seregeit a katalauni mezőkön, leverte a békétlenkedő germánokat Galliában, s az utolsó árnyékcsászárok egyike rendet teremtett a zavargó gótoknál és vandaloknál. A germánokat nyílt harcban Róma majdnem mindig legyőzte, s a germán hódításnak nincs lényeges nyoma. A letelepedett germánokat Róma telepítette le a legyőzöttekből, katonaságát is germánok szolgáltatták. Alarik se mint hódító germán, hanem mint lázadó római tábornok vonult a maga harmincezer emberével Róma ellen, a római hadsereg szimpátiája mellett kifizetetlen zsoldja és egyéb személyes kívánságai miatt. El is vonult nyom nélkül. Területet nem kért, és nem is kapott. De jellemző a hadsereg és a polgárság teljes nyugalma. A passzív és gyér lakosság között a germánok képviselték a tevékeny, a kezdeményező, a szabadabb szellemet. A valóságban ez jelentette a belsőleg korhadt, élettelen birodalom bukását.
A Róma sorsát elhatározó valóságok nyomát a brit impériumban sehol sem találjuk. Élet ütközik ki a brit lakosság minden rétegéből, eleven egység fűzi össze annak minden osztályát, a közügyek iránti érdeklődés forrósága hevíti minden tagját. Az utolsó angol munkás is büszke a maga lordjára, a maga Queen Bessjére, Chatanjára és Palmerstonjára, mint ahogy a lord vagy a nagybirtokos is büszke a maga munkására, és bizonyos rejtélyes megilletődéssel gondol a munkások Joan Cade és Wyclifjére. Róma ok- és okozatszerű bukásából nem következik Angliának bukása, mert hasonló okok nincsenek. Az állam bukása az okok fönnforgásának esetlegességétől függ, de nem természeti szükségszerűség, melynek okok nélkül is be kell következnie.
Ami a domíniumok leválását és a gyarmatok elszakadását illeti, lehetséges, sőt valószínű, hogy ez valamikor bekövetkezik, de ennek ma még nem látjuk a nyomát. Az etnikus, a gazdasági és a [83] legtágabb értelemben vett politikai szükségesség ma még az összetartozást, az egységben maradást szolgálja, melyet kiforrott, megállapodott, hagyományokra épült kormányzási mód is támogat. A birodalom széthullásának álma ma még ily szempontokból is csak álom. S ha egyszer mégis bekövetkeznék, előreláthatólag úgy fog történni, mint Svédországnál és Norvégiánál, a továbbra is fennmaradó szoros barátság jegyében.
Hiába, ahogy Rómát maga Róma buktatta meg, úgy Angliát is csak maga Anglia tudná megbuktatni. Külső erőszak nem. Belső bomlásnak pedig még messzi tünetei sincsenek.
Befejezésül szabadjon Mommsennek egy kijelentését idéznem, mely a Caesarért rajongó író halk Caesar-kritikája: Ugyanazon természettörvény folytán, amely szerint a legkisebb szervezet sokkal többet ér a legszövevényesebb gépnél, minden, a polgárok szabad önrendelkezésén nyugvó, még oly fogyatékos alkotmány is sokkal többet ér a legzseniálisabb és legemberségesebb autokratiánál, mert az fejlődésre képes, tehát eleven, míg ez marad ami, tehát élettelen, halott. (Római történel. V. kötet 30. oldal. Phaidon Verlag.)
– – – – – –