Folyóiratok

Kalangya, VIII. évfolyam (1939. február) 2. szám

Börcsök Erzsébet: A tordai menyecske

A hajnal lassan belopódzott a faluba, végigkúszott az utcákon, beosont az udvarokba, és felderengette a háztájakat. Hódiéknál már eloltották az istállólámpát is, úgy kivilágosodott.
Augusztus volt, úgy a vége felé langyos éjszakákkal, amikor a falusiak még kint alusznak az eresz alatt, a szérűn, a górékban. A férfiféle már ugarolni jár a határba, az asszonynép meg lekvárt főz bodzából, szederből.
Hódiéknál is a határba készültek. Az idősebb fiú az ekét húzta elő a szín alól, a fiatalabb, az alig négy hónapja házas Jóska a lovakat itatta, a menyecskék a tarisznyát készítették.
– Hová mentek ma ugarolni? – kérdezte Mári, az idősebb menyecske az urát.
– A Livadába.
– Hazajöttök ma?
– Én haza.
Piros, a fiatalabb menyecske is odaért a tarisznyával, feltette az ülésre, de nem akart tudomást venni a társalgásról.
– Hát te? – kérdezte Mári a kisebbik urát látva, hogy a fiatal sógorasszony konokul hallgat.
Jóska csak a foga közt szorította ki:
– Nehezen. Én kint maradok a Livadán.
– Ejnye, hát még mindig bolondultok?! Oszt mit akarsz kint csinálni éccaka?
– Ugarolok. Szép holdvilág van… többet végzek, mint nappal.
Az ütés talált, de a fiatalasszonynak egy arcizma sem rándult, csak mélyen lehajtotta a fejét, és buzgón tovább csomózta a saroglya láncát. Egy szóval sem tartóztatta az urát.
– Ugyan, mért nem szólsz hozzá? – bökdöste Mári, de amaz csak elrántotta magát, Jóska pedig válaszul úgy felvágta a teli vizescsobolyót a kocsi hátuljába, hogy keservesen megnyekkentek az alcserény deszkák. Piros sarkonfordult, és a házba indult.
Az öregebb fiú sem állhatta szó nélkül, jóságot gyakorlóan rájuk szólt:
– Ne egyen a fene mán benneteket!
Jóska összeszorított foggal mondta:
– Mári tedd fel a subámat. Kint alszok a Livadán. Két hétig kint maradok. [73]
Mivel a lovak nyugtalankodtak, felültek a kocsira. Piros nem jelentkezett. Mári egyedül nyitott kaput, és egyedül kísérte ki az embereket az utcára. Jóska megbiccentette felé a kalapját, de a ház felé nem nézett. Keményen a másik oldalra fordult, hogy csak lilás-vörös nyaka látszott.
Mári a kocsi után nézett, amíg csak porfelhő el nem takarta, azután elcsapkodta a ház előtt szemetelő gágogó libákat, és sóhajtva behajtotta a kapuszárnyakat. Elrontották a napot. A két fiatal csökönyös teremtés. Maguknak is, meg az egész háznak.
Piros ezalatt répát baltázott a teheneknek, s korpát hozott le a padlásról. Szótlanul indultak etetni. Mindegyik a maga dolgát végezte. Piros a jászlat takarította elhordva a tehenek elöl az üres szárizéket. Mári összevillázta az almot, és kihordta a trágyadombra. Máskor a meleg istállólevegő elbágyasztotta őket, a közös munka közös gondolatokat támasztott, szívük kinyílt, beszélgettek, ajnározták a viháncoló állatokat, néha daloltak. Most felhő feküdt a házon. Hiába igyekeztek lerázni, rájuk csavarodott, mint a kígyó teste, hogy még az öreg Hódinak, a fiuk apjának is szoros volt a levegő otthon.
– A ménkű csapjon bele valahány haragvó páros ember van a világon!
Dacoltak a fiatalok, a még alig négy hónapos házasok. Hogy min vesztek össze, ki tudja? De Jóska nem enged, mert ő Hódi faj. Piros se, ő tordai. Jóska már meg is verte az asszonyt. A haját húzva kérdezte:
– Úgy lesz, ahogy én mondom?
De a tordai menyecskének arcizma sem rándult, úgy sziszegte:
– Nem lesz úgy!
Mári komoran aljazott. Piros új szárköteget hozott, és készítette a fejőket. Behozták a kis széket, és szótlanul a tehenek alá ültek fejni. Mári néha rácsapott mérgében a tehén farára.
– Farta. Farta Csoze. Farta, mer agyonváglak!
Piros, a bűnös megérezte, hogy Mári miatta indulatos, de nem szólt, csak még sebesebben fejt. Mikor a meleg tejsugár már habot vert a fejőben, megenyhült a két asszony is. Mári hátravetette fejét, és kipirult arcát a másik asszony felé fordította.
– Mégse békültetek ki?
– Mégse.
– Mióta tart?
– Két hete lesz a hét derekán.
– Az árgyélusát, jó szuflátok van!… Hogy vagytok éccaka? Felgyön hozzád a góréba?
– Fel. Hová menne máshová?! [74]
– És?
– Fekszik, mint egy darab fa.
– Ilyet még az öregapám se hallott! Miért nem békülsz?… Te vagy az asszony.
– Kezdje ő.
Mári a fejét csóválta.
– Én is voltam fiatalasszony, pár hetes, pár hónapos, első éves, mi is összeharagudtunk, bennem is ágaskodott a dac, de egy hétnél tovább sohse bírtam. Egy hét… dehogy, két nap is sok volt. Engedni köll… Ez az asszony sorsa…
A telefejt zsétárokat felvitték a házba. Már fent voltak az öregek is, a menyecskék apósa, anyósa. Hódiné a tűzhely körül foglalatoskodott, Hódi pedig keserves arcrángások közt a csizmáját húzta. Egy pillantás a menyecskék arcára, s már tudta, hogy a fiatalok közt tovább áll a harc. Hódit elfutotta a harag. Felrúgta a csizmahúzót, úgy állt talpra.
– Jóska kiment az ugarba? – kérdezte a menyecskéktől.
– Ki.
– Mikor jön haza?
– Azt mondta, két hét múlva.
– Hijj a nemjóját…
Hódiné titokban megrántotta az öregebb menyecske szoknyáját, aki már jobban a házhoz tartozott.
– Mi van? Mégse békültek ki?
– Nem, dehogy – seppegte Mári. – A subát is elvitte, azt mondta, kint marad.
Hódi nagy léptekkel az almáriom felé tartott, és felhajtotta a pálinkás üveget. Az asszonyok fellélegzettek. Azt hitték, Piros felé indul, és előveszi a menyecskét, de az öreg az üveget kotyogtatva, csak úgy fél szemmel méregette a menye arcát. Piros az ő kedvence volt. Jobban: ő választotta ki a tordai búcsún, és nem győzött vele kevélykedni, hogy sugárabb derekú, bátrabb szemű lány nincs az egész Bánátban.
Piros, mintha nem is róla volna szó, fürgén szorgoskodott a konyhában. Hiszen nincs is hiba, dolgos, ügyes a menyecske, ég keze alatt a munka, megadja a tiszteletet tisztességgel új apjának, anyjának, jobban a lányuk a lányuknál, de hát mit ér, ha folyton truccol az urával? Hódi nagyot koppantva letette az üveget a helyére, azután Piros felé fordult.
– Piros!
– Tessék, édesapám.
– Kibéküté Jóskával?
– Nem békütem. [75]
– Aztán mér nem?
– Mer ő nem békül.
– Tudod-e, hogy én anyátokat ustorral szoktam békíteni?
– Tudom.
– Mit szóná, ha Jóska is így csinálná?… Ha letépné a ruhádat, ha bőrödet hasítaná, ahogy megérdemled?!
A menyecske arca bíborban égett.
– Ha én mondanám… no!
Piros falhoz szorítottan hallgatott.
– Nem birok – nyögte. – Mindent megteszek édesapám, amit parancsolnak, de béküni, nem birok.
Hódit elfutotta a harag.
– Itt pedig rend legyen, ha én mondom! Mer én verem szét a társaságot. Adjátok elő a kalapomat!
A menyecske megszeppenve előhozta a kalapot. Ez rosszat jelentett, Hódi kocsmázni akar. Ha pedig egyszer ivott, jaj mindnyájuknak. A másik két asszony vissza akarta tartani, de Hódi lerázta magáról a kérlelő karokat, s botjával mérgesen beleszurkált a padozatba.
– Piros viszi ki az ebédet a Livadába. Viszed?
– Viszem.
– Együtt jöttök este haza Jóskával?!
– Együtt gyövünk haza.
– Kibékültök… – Hódi Piros arcjátékára megforgatta a szemét. – Kibékültök, mert amíg itt béke nincs, engem itthon nem láttok! A mindenségit, ha az embernek még a saját házában sincs maradása!
Bevágta az ajtót. A három asszony lehajtott fejjel hallgatott. Hódiné összekulcsolta a kezét.
– Piros! Ugyan miért nem engedsz?
Elkínzottan rebegte:
– Nem birok.
Mári is a sarokba szorította, de hiába.
*
Piros délben kivitte az ebédet a határba. De ugyanolyan felhős képpel került vissza, mint ahogyan elment. Késő délután az idősebb fiú is hazakerült az ugarolásból. Jóska nem jött, kint maradt a lovakkal a réti földön. Azt mondta, holdvilágnál fog szántani.
Az öreg Hódi reggel óta a kocsmában ült. Misát, a legkisebb Hódi gyereket időnkint elszalajtatták érte az asszonyok, de a gyerek mindig üres kézzel jött haza.
– Mit csinál édesapád?
– Iszik. [76]
– Mindig iszik?
– Mindig. Mán nagyon sok lehet a fejében, mert igen egyenesen tartja, a szeme pedig tiszta vér.
Várták, egyre várták haza, de igazán akkor szorult el a szívük, amikor a gazda léptei végre felhangzottak a kerítés mellett. Ekkor még sebesebben kezdtek dolgozni, mintha semmi különös nem történt volna.
Hódi belökte az ajtót, keményen megállott a tornácon, és zavaros fényben úszó szemét végigjártatta a házon.
– Jóska nincs itthon?
– Nincs.
– Jól van.
Hangja kimért volt és kemény, de tudták, hogyha részeg, a kimért hang rettentő indulatot takar. Isten őrizz ilyenkor vele ellenkezni.
– Piros! Gyere ide.
A menyecske belülről talán reszketett, mint a nyárfalevél, de azért bátran megállott az apósa előtt.
– Tessék, édesapám.
– Mit főztetek vacsorára?
– Törött krumplit sült szalonnával.
– Nem jó. Én paprikást ehetnék.
Azt hitte ellenkezésre talál, de Piros szolgálatkészen kérdezte:
– Mit vágjunk édesapám… csirkét, kacsát?
Hódi mégis megdühösödött.
– Jó, ha ti nem sajnáljátok az aprójószágot, sajnálom én. Ma pedig paprikást akarok az asztalomra.
A szérű szalmazsuppos tetején gólyák fészkeltek. Az otromba nagy fészek tele volt kis gólyával. Tavasz óta ők voltak a ház kedvencei. Dehogyis volt szabad bárkinek is hozzájuk nyúlni. Már jól megnőttek, napok óta repülni tanultak. Most is nyújtogatták hosszú nyakukat a hangokra. Hódi véres szeme megakadt a kis gólyákon.
– Gólyapaprikást akarok! Főzzétek meg a gólyákat.
Hódiné összecsapta a kezét, Misa gyerek szepegve elhúzódott a tornácról, csak Piros állta a tekintetet.
– Én nem bánom, édesapám, én megfőzöm a gólyákat, csak fogja meg valaki őket.
– Jól van, vegye le a Misa. Misa hozd a létrát.
A gyerek szeme pislogott a félelemtől, s rögtön hozta a létrát, ha sírós szájjal is. A szérűhöz támasztották. Hódi fogta a létrát, Misa lassan mászott fölfelé.
– Fenn vagy-e mán te kölök? [77]
– Fenn, édesapám.
– Fogod-e mán a gólyákat?
A gyereknek remegett a keze valahányszor kinyúlt a gólyák felé, mert azok felé csíptek. Az egyik belecsípett az ujjába. Feljajdult.
– Nem lehet, édesapám, csípnek!
Hódi se látott, se hallott, dühösen rázta a gyerekkel a létrát.
– Fogod, vagy nem fogod? Azt csináljátok, amit én mondok, ebadta kölke, mert lehánylak a létráról!
Misa visszanézett az elborult szemekbe, s inkább a gólyákat választotta. Behunyta a szemét, és mászott-mászott a másik veszedelembe. Felugrált a létrafokokon, felkapaszkodott a szérű tetejére, keresztülgázolt a gólyákon, és átugorva a hosszú szalmakazalra végigfutott rajta, hogy a másik oldalon a szomszédságba csússzék esze nélkül menekülve az apai háztól. Hódi káromkodva már csak az üres létrát rázta.
Dühöngve tért vissza a házba. Piros úgy tett, mintha mit sem tudna a történtekről. Buzgón élesztette a tüzet, forralta a vizet a koppasztáshoz, kést élesített, mintha a gólyák kéznél volnának. Hódi széket kért, és kiült a tornácra. Nem merték vacsorával kínálni. Kevélyen ült a széken egy helyben, és szemmel tartotta úgy befelé, mint kifelé a házat. Különösen Pirost figyelte egyre, mintha valami háborgatná a gondolatát. Egyre mércsikélte a házban és az udvaron szorgoskodó menyecskét. Mintha az ital megbolondította volna, vagy valaki szívébe szúrt volna a gyanúval: „Hej, van annak miértje, ha egy menyecske truccol”.
– Ej de igenyesen tartja a derekát, mint Tordán lány korában. De csak megtudjak valamit… letöröm, én töröm le…
Senki sem tudta mit forgat a mámoros gazda a fejében. Megágyaztak számára kint az eresz alatt, amint kívánta. Már mindenki elcsendesedett, behúzódott a házba. Csak Hódiné virrasztott, várta Misát a belső házban. Úgy látszott, Hódit is elnyomta az álom nyári fekhelyén. Piros még előbb jóéjszakát kívánt, és elment aludni. A fiataloknak a nyáron át a góréban hevenyésztek ágyat. Piros bátran aludt kint a szellős kukoricagóréban egyedül is. Felkapaszkodott a létrán, és a lécajtót behúzta maga után. Mitől féljen, akinek tiszta a lelkiismerete?
Szép, augusztusi éjszaka volt. Már felragyogtak a csillagok, és keletről, az ég aljáról, felmosolygott tejfehér fénnyel a hold is. Hódi feje alá tett karja megrándult. „A teremtésit, az a »kölök« most odakint szánt, ez itt meg nem törődik vele. De jaj, ha megfogom… Ellátom a baját, Jóska helyett is.”
Az éjszaka teli van titokkal, titkos zörejekkel. Ki tudja, mi minden nem történik egy ilyen éjszakában? Hátul az udvar felől, [78] mintha feltűnt volna egy hosszú fekete árny. Hódinak elállt a lélegzete. Az árnyék messze elkerülve a házat, a tornácon fehérlő fekhelyet, végiglopakodott a kazlak mentén. Tolvajok járnak ily félős, nesztelen léptekkel. Az éjszaka hűvös levegője átjárta a tornácon fekvő Hódi homlokát. A mámor tisztulni kezdett a fejéből. Mi az Isten csodája ez? Az alak a góré felé tart, és megfogja a létrát. Hódi mintha suttogást hallott volna. Nem mert megmozdulni az ágyon, csak kimeredt szemmel nézte a jelenetet. Az alak felkapaszkodott a létrán, a góré ajtaja felnyílt és óvatosan becsukódott.
Hódi izgalomtól remegve kelt fel, és lopakodó léptekkel elindult az udvaron át. Csak mikor már a góré létrájának a szárát fogta a kezében, szakadt ki belőle a hang. Rekedt, győzedelmes, szaggatott hang:
– Lámpást! Lámpást!
A hang oly erős volt, és vészes, hogy a szomszédságban kinyíltak az ablakok, és a szomszédos fákról ijedtükben leestek ülőjükről a tyúkok. Hódiné kijött a lámpával, Mári kiállt az urával szájtátva a konyhaajtóba.
– Mi az? Mi történt?
Hódi még mindig dühöngve rázta a létrát.
– Pirosnál van valaki! Láttam, amikor felmászott hozzá a góréba.
Elindult a létrafokon.
– Mutassátok magatokat, bitangok, ha van bátorságtok!
A létrafokok csikorogtak, recsegtek a nehéz test alatt. Kitárta a lécajtót, és a lámpát magasra tartva bevilágított a góréba. A menyecske éjszakai ruhában, csüngő hajfonattal ült a fekhelyén, és egész testével takargatott valakit, aki nyárfalevélként reszketve lapult a háta mögött. Ijedt, könyörgő, suttogó hang hallatszott:
– Ángyi! Ángyi… ne hagyjon!…
– Mit akar? – rivallt apósára a menyecske, hogy megfékezze. – Miért akarja bántani a gyereket?
A lámpa fénye végigkúszott a kucorgón.
– Apám, ne bántson!?
Az apja haragja elől megszökött tízesztendős Misa gyerek kucorgott ott ángya oltalma alatt.
– …Hmmm! Hát te vagy?? Miért nem gyöttél be a házba?
– Féltem apámtól, hogy felébred. Kint feküdt, láttam, a tornácon.
Elült a nagy riadalom. Egy kicsit megtárgyalták az eseményt. Kinevették Hódit. Szörnyülködtek. Még mit nem gondol Pirosról. Elment tán az esze? Az ablakok becsukódtak, lassan mindenki [79] aludni tért, kiki a maga helyére. Piros a góréba. Csak Hódi nem tudott soká aludni. Feje alá tette a karját, és bár mosolyogva, de egyre szitkozódott magában a góré felé.
– Hát még sincs itt más baj, minthogy „tordai” a menyecske… A teremtésit!…