Folyóiratok

Kalangya, VIII. évfolyam (1939. február) 2. szám

Kázmér Ernő: Az ember tragédiájának új, szerb fordításáról

A fordítás: művészi ösztön és műértőképesség. Értékét az mutatja, megérti-e a fordító, hol térhet el az eredeti műtől, s hol a határ, amelyen túl engedményeket nem tehet. Kétszeresen áll ez a költemény-fordításra. Verset csak tökéletesen szabad fordítani, úgyhogy a másik nyelven, amelyre fordítják, az eredeti hatását érje el. Lehet-e ezt a tökéletességet elérni, vagy legalábbis megközelíteni? Van-e a fordítónak olyan képessége, mint például annak a tájfestőnek, aki a természet tudatos visszaadásában a vonalaknak és a síkoknak lényegében le tud mondani a maga eredetiségéről, vagy a dalköltőnek, akinek nincs más szándéka, mint a népdal üdeségét hűséges hangjegyekben visszaadni? A versfordítás nemcsak a művészi ösztönnek és a műértőképességnek teljesítménye. Ennél sokkal több. A fordító maga is költő. Komponista. De túl mindezen gondolkodó is. A versnek formai kötöttségében, az eszmei tartalom csak mozzanatokban, sokszor filológiailag is tört szavakban érzékelhető, s a fonna börtöne, a költő titokzatos gondolata a hű fordítót óva inti, hogy a maga egyéni érzéseit vagy az eszmei tartalomhoz tapadó saját gondolatait énekelje. Versfordításra csak az vállalkozzék, aki hű marad az eredetihez. Ha a gondolatok tisztaságát, az érzések melegét, a jel[68]zők színességét, a nyelv fogalmi pedantériájával követi, akkor le is tud mondani arról, hogy az eredetihez más fogalmi kapcsolattal jusson el.
Az ember tragédiája ez a világirodalomban legismertebb magyar alkotás, s az egyetemes emberiség egyéni megjelenítését sugárzó drámai költemény minden fordítójára egész feladatot ró. Magyarázással, körülírással, egyszerűsítéssel vagy szépítéssel megközelíteni nem lehet. Legtöbben, főleg a múlt század utolsó negyedének német fordítói azt tartották a leghelyesebbnek, ha szóról szóra fordítják. Ebből a szolgai hűségből merev, pátoszos, romantikus fordítások keletkeztek. Aki ezzel a hűséggel szakított, az a mű szellemétől elkalandozva impresszionista lett vagy valósággal irodalmasította. Madách pedig a legpuritánabb magyar költő. Valósággal aszkéta. Nyelvezetében sem zene, sem ritmikus varázs, sem tónusszépség nincs. Egyetlen német fordítása van csak, amelyben a madáchi mű a maga valójában mutatkozik meg: Mohácsi Jenőé. Ez a fordítás a mai színpad számára, az élő beszéd színpadi hatására készült. Ezért minden irodalmasító szándék nélkül is el kellett érnie ahhoz a színpadi német nyelvhez, aminek egységesen ömlő monumentalitása Hofmannsthal drámai kísérleteiben teljesedett ki. Mohácsi Jenő azonban költő is. Megérezte, hol kell a Madách nyelvében nyert örök kifejezéshez hűnek maradni, s hol van az a lehetőség, ahol a modern világirodalom formálta költői nyelv szabadságával és gazdagságával élhet.
A Tragédia szláv fordításai közül elsőnek a szlovák Hviezdoslav (Országh Pál) munkáját ismertem. Ez a nemes realizmusú, a természetfestésnek megittasodott művésze, a legszebb szlovák költői nyelven írt. A Tragédiát is ezzel a zengzetes nyelvvel fordította. A Tragedia čoveka ebben a fényes köntösben sem távolodott Madách szellemétől. Mert Hviezdoslav a maga szláv pesszimizmusával Madáchnak reménytelen harcát éppen úgy átérezte, mint Ádám elbukását. A Tragédiának a boldogságért való küzdése és a boldogtalansággal való örök harca a szláv világszemlélettel rokon. Az a filozófiai gondolat, ami Madáchnál uralkodó eszme, a Hviezdoslav lírájának is kitevője. Az első szerb fordítás Zmaj Jovan Jovanovićé. Részleteit már 1889-ben közzétette, később könyv alakban is kiadta. Zmaj Hviezdoslavhoz hasonló értékes fordítói munkát végzett. Bekalandozta a világirodalmat, de legszívesebben a magyar epikai líra felé fordult. Toldi-fordítása a legsikerültebb. Arany János természeti képeinek színességét, hangulatát formahűen, tökéletes közvetlenséggel adta vissza. A Tragédiával viaskodott. A szerb nyelv szórendi törvénye miatt Madách ötöd és hatodfeles jambusait hosszabb sorokba kellett volna nyújtania, és ezzel a mű nyelvi, gondolati zártságát feloldania. Megpróbált tehát az eredetihez ragaszkodni. Erre Zmaj fordítói tevékenységében különben kevés példa van. Így a Tragédia egyes részeit sokszor valósággal körülnyírta, és a szerb nyelv kisebb szókincsének páncéljába szorította. Voltak szavak, amelyekre nem ta[69]lált megfelelő indulati értéket. Ott népies kifejezéshez fordult. A népieshez. Nem a népihez. A szorgalmas Zmajnak visszatérő hibája ez. Kemény kritikusa, Nedič Ljubomir éppen ebben a népies és a népi kifejezés közötti tévelygésében mutat arra a szakadékra, ami Zmaj népiességét Radičevič friss, harmatos népi lírájától elválasztotta. Fordításának legszembeötlőbb fogyatékossága abban rejlett, hogy drámaiatlan. Az olvasónak ez fel sem tűnnék, de a színházban hallgatónak bizonyára annál inkább. Madách megköveteli a drámai, a lüktető, az érzékletes és egyszerű szavakat. De nem a végsőkig leegyszerűsített nyelvet. Zmaj megpróbált ugyan Madách költői művének mélységéig jutni, de a nagyszerű műnek egyenetlen, küzdő nyelve megtévesztette. Megpróbálkozott tehát, hogy népszerűsítse, és líraibbá tegye. Ezzel a kísérletével gondolatainak kifejező erejét bontotta meg.
Madách Keppler csodás és váratlan lelki fordulatát az igazi költő mélységének minden szépségével, valóságos dionüszoszi derűjével adja. Ezt Zmaj nem érzékelteti, hanem körülírja, ami fordításának több helyen visszatérő fogyatékossága. A lírai világnézetet csak lírával fordítja. Igaz, sokszor igen szépen.
Zmaj fordítása után pontosan ötven évvel Az ember tragédiáját most újra lefordították. Ez az új fordítás sokkal jelentősebb, mint amilyennek gondoljuk. Az elmúlt fél századdal, de különösképpen az utolsó húsz esztendővel a szerb irodalmi nyelv szellemébe bevonult a nyugati világirodalom finomabb erezete és hajlékonysága. A különböző tájszólásokat, az előző uralom alatt külön élő testvérnépek nyelvi szépségeitől felfrissült s egymásra ható könnyedsége váltotta fel. Az irodalom gazdagabbá lett. Felfejlődött a hírlapírás. Van egy egyre tökéletesedő fordítási hajlam is. Általánosabb az udvarias, társadalmi nyelv, s az elinduló gondolat erőteljesebb színt kap, valamit a népi kifejezések és a városok argótjának szerencsés keverékéből. De túl a nyelvi jelentőségen Az ember tragédiája a népek gondolati és szellemi közeledésének előkelő, jelentős, és maradandó eszköze. Ezt szolgálja az új fordítás bibliofil kiadása is, melyet Schwarz Jenő vezérigazgató költséget nem kímélő áldozatkész támogatása tett lehetővé. Az új fordítás Jankulov Vladislav műve.
Előttem fekszik az eredeti Madách, Zmaj és Jankulov fordítása. Lapozgatom az újat. Imre Madač. Tragedija Čoveka. Archaikusan sárgás okmánypapíron nyomták, szépen metszett cirill betűkkel. Conrád Gyulának, a magyar grafikai művészet nagynevű művelőjének metszetei díszítik. Erről tulajdonképpen külön kellene beszélni. Elsősorban arról a belső látomásról, ahogyan a Madách drámai látomásai nyomán a Conrád nyújtotta kép elénk tolul, és felvillanásszerűen adja azt, amire képzeletünk oly gyorsan hat vissza. A fordító magas rangú gör. kel. pap, minden magyar irodalmi mű lelkendező híve, magyar beszédében ma is ott van Bácska külön zamata, az, ami az első és második szótagot egyaránt [70] kihangsúlyozva, a mondanivalónak valami külön nyomatékot ad. A fordítás a mű eredeti 4138 sorát hiánytalanul adja, sőt valamivel többet, mintha ezzel is dokumentálná, hogy a zmaji hűséget nem tartja annak a béklyónak, amibe a nyelvet okvetlenül bele kell szorítani. A szerb nyelv hűségének és világosságának kedvéért a madáchi szöveget hígítani kellett. A feladat nehézségei után nem lehet meglepetés számunkra, ha a fordítás a gondolatok különös ritmusát és az eredeti nyelv zártságát sokhelyütt nélkülözi. Ezzel szemben azonban szinte tökéletesen sikerült az egységes hang, aminek legnagyobb értéke a tiszta ünnepélyessége, a fegyelmezetten, szinte betűről betűre való gondos formálás, hogy a magyar szellemnek ezt a nagyszerű művét hűségesen, teljes megértéssel nyújtsa át nemzetének. Egy néhány mondatára rá akarok itt mutatni, azokra, amelyek önmagukban is éreztetik azt a gondosságot, azt a szeretetet, amivel a fordítás készült. Madách Lucifere az első színben a teremtés eszméjéről szól az Úrhoz:
„S nem érzéd-e eszméid közt az űrt,
Mely minden létnek gátjául vala,
S teremtni készült általa?”
Jankulovnál:
„Не осетил’ празнину мед’ мисли своји сви
Што свакоме постању к’о сметња с’ испречи?
Па то те је да ствараш и приморало,”
A fordítás mindent meg akar mondani egyszerűen, tökéletesen, a vállalt munka fegyelmével. Még akkor is, ha minden gondolat újabb feladat elé állítja, újabb küzdelemre készteti.
Madách a középkorban – a hetedik színben – Luciferrel ezt mondatja Tankrédnak: (Ádámnak)
„A szent tan, – az mindig az álmotok
Önátkotokra, bűnös emberek,
Mert addig csűritek, hegyezitek,
Hasogatjátok, élesítitek,
Míg őrültség vagy béklyó lesz belőle.”
Zmaj megkísérli a gondolatot a madáchi öt sorba tömöríteni:
„Шта, свега наука! – –
Па то вам је баш уклетва, та света наука,
Кад о њу, слепци, запнете, и на њу паднете.
Донде ју трете, кујете, вијете, шиљите,
Док од ње једном створите лудост ил’ оков свој.” [71]
Ez a fordítás valóban körülír. Madách frissességét, erejét, nem adja vissza, legfeljebb értelmi hűségét. Jankulov ezzel szemben így fordítja:
„Учења света зар?
Баш наук свети вам је проклетсгво вечито,
Кад, случајно, на њега наишли јесте ви:
Јер заврћете дотле и дотле шиљите,
И пецкате га вазда п изоштравате,
Док махнитост, ил’ оков, од тог не постане.”
Ez már hat sor. Van archaizmusa és zenéje. A „dotle” (addig) megismétlése ad ennek a pár sornak különösebb veretet, művészi hangsúlyt, valamit abból a határozott plaszticitásból, amit Madách fordítójának mindig éreznie és éreztetnie kell. Egészen természetes, hogy az ilyen küzdelem nem könnyű. Minél mélyebb a madáchi gondolat, és minél szédítőbb a magaslat, ahova a fordítónak az égbe nyúló csúcsot követnie kell, annál jobban kell megközelítenie az eredeti művet s a tömörséget fokoznia, értelmi hűvösségétől távol tartania a hangulatot, amely mindig inkább a fordítóé, mint Madáché. Jankulov Vladislav fordítása, ahol lehet, ki is kerüli a hangulatot, de soha sem annyira, hogy a történelmi képek színeit, a gondolatok különös ritmusát, az egész műnek ezt az elsősorban színpadon érvényesülő legfőbb értékeit ki ne domborítaná. Ezért a fordítás hangulatilag, értelmileg is sikerült. Büszkén állhat abba a nyelvversenybe, amely a Tragédia fordításáért folyik.
A kötetet Todor Manojlovič tanulmánya vezeti be. Komoly tanulmány. Egyszerű, nemes mondanivalóin az írónak az a nagy kultúrája érződik, amely a magyar irodalom felé a megismerés emelkedettségén túl a szív hangjával is beszél. Dr. Jankulov Borislav az íróról és a műről ad értékes elemzést. Világirodalmi műveltsége nagyszerű felkészültségével mutat arra a nagy különbségre, ami a Tragédiát a Faustól elválasztja. Mindkét tanulmány emelkedett hangon vezeti be az új fordítást. Íróik is érzik, hogy amire mutatnak, több az irodalmi tettnél. Küldetés. Nem maradhat észrevétlenül és hatástalanul. [72]