Folyóiratok

Kalangya, VIII. évfolyam (1939. február) 2. szám

Berényi János: Ellenség

Fulladozó lámpa fényében sötét homlokkal virraszt Barabás Gábor. Pillantása olykor a sarokba vetődik, s ilyenkor hideg, vetott lélegzete ijeszti a csöndet. Néha egy-egy lassú kézmozdulat is fölrajzolja vonalát egy pillanatra az ellenséges néma homályra. De Barabás Gábor ezt inkább csak érzi. Látása egy öles árnyék arcával vesződik, s ez az arc a halottak gonosz diadalával nevet.
– Látod – suttogja kérkedve s kárörvendezéssel –, én erősebb vagyok. Csak én segíthetek rajtad.
Még az óra ketyegéséből is ez a hang gyötri.
Az ablak fekete üvegére ezüst foltokat álmodik kintről a tél lelke. Ott künn fehéren, ünnepiesen s gazdagon hirdeti a békét és az örömet a hulló hó. Angyali világ pompáját vesztegeti, s ragyogtatja házakon, fákon és a roskadozó kerítésen. De ez a nagy fehér világ is mintha azzal az arccal nevetne be kintről a foltos ablakon, amely benn a homályban minduntalan életre kel. Barabás Gábor megremeg, amikor az asszony fölül az ágyon, és lázas, nagy szemét rányitva nevén nevezi a látomást.
– András!
Igen, András. Vékes András, a háromszoros ellenfél háromszoros erejével, akitől úgy látszik semmit sem lehet büntetlenül elvenni.
Barabás Gábor szíve elfacsarodik, amikor ezt a nevet hallja. De azért mosolyogni próbál, s vidám arcot erőltetve közeledik az ágyhoz.
– Mit akarsz vele? [64]
– Semmit, fiam. De éhes vagyok. És tudod, András azt mondta… amikor elhagytam, akkor is… hogyha köll valami, csak szóljunk az öregnek. Ő rá parancsol, hogy el ne utasítson soha.
Talán lázban beszél, de Barabás Gábor lelkében minden szava egy éles balta csapása. Birkózik magával egy darabig, aztán az asszony sovány, sápadt arca fölé hajol.
– Bánod ugye, hogy ott hagytad?
Az asszony a fejét rázza. Lázas, sötét szeme szinte szúr.
– Nem bánom. De tudod: aki gazdag, az erős, az segíthet, ha akar.
Halkan beszél, s mintha egy-egy ki nem mondott gondolata otromba sziklák súlyával nehezednék a lelkére. Lehet, hogy lázadozik belül valami ellen, de lehet, hogy csak a lázas álmok elvetett gondolatait veti ki félig öntudatlanul. Barabás Gábor küszködik magával egy darabig, aztán földerült arccal úgy néz az asszonyra, mintha most érkezett volna egy elrejtett öröm meglepetésnek szánt ajándékával.
– Lehet, hogy igazad is van. A régi apósod, látod, küldött is má valamit, csak nem akartam szólni róla. Azt hittem: nem fogadod el.
Kimegy a konyhába, és egy tállal kerül vissza.
– Kedden disznóvágás vót náluk, küldtek egy kis kóstolót. Hallották, hogy beteg vagy.
A tálat az asszony elé teszi a takaróra, és a sarokba fordul egy szelet kenyérért. Az az érzése, hogy az asszony közben ráeszmél, hogy mi van előtte, s ellöki az egészet. Maga sem tudja, mért csodálkozik azon, hogy az fölélénkülten néz a tálra, s a száját úgy összeszorítja, mint a gyerek, aki a mohóságával birkózik kedves csemegéje előtt.
– Csak egyetlen egy falatot.
Igazán csak egy csipetnyit majszol el a májasból. De a szemét is lehunyja, amikor megtörli utána a száját.
– Egyél te is!
Barabás Gábornak a nyála is majd kicsordul a kínálgatásra, de megbirkózik a kísértéssel.
– Én nem.
– De egyél, mert megbánom, hogy elfogadtam.
– Neked hagyom.
Az asszony tekintete szigorúan kérlel, és édesen parancsol.
– De egyél. Én akarom. Ha eszel, tőled is kérek még valamit.
Barabás Gábor talpa alatt semmivé válik a talaj. Egy falatját még az asszonnyal is szinte tréfásan megosztja. Úgy néznek egymásra, mint akik előre kiszámítottak egy ellenük tervezett csalafinta csínytevést. [65]
Az asszony csaknem az egészséges tekintetének vidámságával nevet.
– Valami csípős italra áhítozok. Ha egy jó pohár szódás bort innék, tán föl is kelhetnék hónap.
Barabás már kapja is az üveget. Pénze nincs, de egy liter bort egy üveg szódavízzel még kap hitelbe a Vendelnél, ha jó kedvében találja. Legföljebb munkára köti magát nála, ha sokat okoskodik.
A kocsmáig egy kissé apad a bizakodó bátorság s benn már a pénztelenek szerénységével, s tetézett ígéretekkel kéri a hitelt. Vendel azonban mintha nem is figyelne szavára, s még mindig némán szuszog, amikor ő már a beteg asszonyt emlegeti, s kétszeres munka uzsoráját is készséges ajánlatképpen kínálja föl neki ijedt kapkodásában.
– Köll a fenének, – veti oda Vendel, és szuszogását vidám nevetéssel cseréli föl – okos ember mér cselekedne butaságot. Nem igaz?
És kezdi megint a szuszogást. Nem magyarázza bővebben, hogy mit s hogyan gondolt, de az üveget fölkapja és megtölti, sőt a maga két literes üvegeiből is telit egyet. Egy szódás üveggel ezt is Barabás hóna alá segíti.
– Csak vidd. Nem tartozol semmivel, komám. De ijessz rá az asszonyra, hogy gyógyuljon.
Barabás nem érti a dolgot, és zavart hálával fogadkozik, de Vendel a szavába vág.
– Az öreg Vékes Tóni bora ez komám, nem az enyém. A javábul való. Ide görgetett négy hordóval, mer hogy bíróválasztás lesz a jövő héten. Csak vidd, nem kerül pézbe. Majd szépen beleszámítódik a többibe, bízd rám.
Tuszkolja kifelé, és csodálkozásra számító arccal nevet.
Barabás csak az úton eszmél rá, hogy mi történt vele. Meg is áll, és visszanéz a kocsma felé, mintha megcsalták volna.
– Lám, itt is csak belebotlottam – mondja búsan, de a másik gondolat megvigasztalja egy kissé.
– Nem az ő borát akartam, igaz-e.
Vállat vont, s a havas hidegben féltő gonddal viszi a három üveget.
Az asszony egy egész pohárral elfogyaszt a csípős italból, s utána szinte más hangon beszél.
– Jaj, ez jót tett. El is alszok úgy, mintha csak kenyérdagasztásra kéne ébredni hónap. Csak melegnek érezném egy kicsit a szobát.
Két pohár bor Barabás Gábor legyengült szervezetében is forradalmat szít. Mintha egy vásári sípláda édes piros nótákat mu[66]zsikálna benne. A talaj megbillen alatta, de lelkében, karjában szinte hasítva hősi erő zúg.
– A meleget mégiscsak én szerzem meg. A halottaktól… ha másként nem lehet.
Nem mondja, mit akar, az asszony se gondol utána a szónak.
– Lesz itt mindjárt meleg – mondja biztatóan –, csak kerüljek egyet érte.
Fejére húzza a sapkáját, s megy ki megint csaknem fütyörészve. A konyha sarkában egy kis fűrészt kap a hóna alá.
Az eresz alatt megáll, s nézi a megfehérített fákat. Az ajtó előtt a hó töretlen puhasága szinte csalogat a sima messzeségbe. Néhány száz lépésnyire a temető beszél át hozzá a halottak békéjéről. Barabás Gábor körülszemlélődik, és egy óvatos kerülővel megindul a muzsikahangon ropogó hóban a halottak faluja felé.
Az asszony bent az órát nézdegéli, s most már elevenebb éberséggel figyel az ajtó felé. Fél óra telik el így vallató csendességben, s akkor egyszerre kinyílik az ajtó. Barabás sapkájáról csillogó hó, hóna alól egy pár vastag fadarab hull a nyirkos fal mellé.
– Itt a meleg, fiam. Úgy muzsikál mindjárt, hogy no.
Vígan kapar ki az ágyából egy csomó elnyűtt szalmát, és a tűzhelyen gondosan fészket csinál a lángoknak. Mosolyogva néz az ágy felé, amikor a tűz zúgni kezd.
Az asszony fölkönyököl, s egy kissé gyanakvó érdeklődéssel kérdezi:
– Honnan hoztad?
– Adták.
– Kik?
Barabás topog egy darabig a tűz előtt, s boldogan váltogatja kezét a meleg fölött. Fejével a temető irányába biccent, amikor felel.
– Nem mondták a nevüket.
De benne is mintha kíváncsiságot ébresztene a kérdés. A tűzhely elé guggolva forgatja, s vizsgálja a tőben lefűrészelt alaktalan temetői fejfákat. Mind öreg, jeltelen oszlopfő, az esővájta, nap-repesztette rovátkák közt csak egy-egy betű vagy számjegy bevésése sejteti bizonytalan és formátlan vonalát.
– Nem emlékezi má ezeket senki – gondolja magát megnyugtatóan.
Amikor az utolsót fürkészi, csaknem elfelejti a lélegzetvételt. Nehéz, szélesebb és simább fejfa homloka néz szembe vele, egy kis vastábla is van rajta, és lám mintha csak gúnyosan nevetne az írással:
Itt nyugszik Vékes András
Élt 32 évet. [67]
Barabás Gábort elönti az izzadság, és az arca tüzel.
– Még ezt is te adod?
Csak magának mondja, s remeg, mintha főbe sújtották volna. Harag, szégyen, keserűség minden egyszerre a szívébe gyülemlik, és sisteregve akar kirobbanni. Az ágyról egyre vidámabb tekintettel néz rá az asszony. A meleg áramlása már hozzá is el-elcsap, s még jobban az, amit meleg örömnek vél a tűzzel foglalatoskodó ember szemében.
Barabás Gábor csak áll, és bámul. Bámulja a földön heverő fejfát, s rajta a vihogó nevet. De az asszony arcát is megérzi mellette, s erre leguggol, s fájó szégyennel és megalázottsággal beerőlteti a tűzhely torkán a lefűrészelt otromba fadarabot, s csendesen elhelyezi a vastag, piros parázsrétegen.
– – – – – –