Folyóiratok

Kalangya, VIII. évfolyam (1939. február) 2. szám

Borsodi Lajos: Szavak

A gondolat végigreszket a lelkemen, és én szép szavakat keresek, hogy – mint anya legkedvesebb gyermekét – selyembe és bársonyba öltöztessem drága, imádott, szerelmes gondolatomat. Lelki szemem nyugtalanul átfut villogó kincseim között: téged, lobogó, mélytüzű szó kiválasztalak, hogy visszasugároztasd a szeretetemet, téged, ki olyan vagy, mint hideg, kék fényű ametiszt, kemény parancsnak szánlak, és téged, merengő rubin, te misztikus csöpp vér, arra kérlek: súgd el, hogy lélekből jössz, és lélekbe vágyódol.
A befelé élő embernek nincs más gazdagsága, mint a szó. Nincs szebb álma, mint a gondolatmenetté összeállott szavak, amint mindegyik a szépség fáklyáját lobogtatja maga előtt. A szó csiszolt tükör, amelyben hiú kacérsággal magamat nézegetem. A szó hangtalan sóhajomhoz komponált csodálatos zene. A szó csillogó, operáló kés, amely egyetlen nyisszentéssel belevág a lelkembe, hogy látva lássa, akinek mutatni akarom.
Szép, meleg szavammal ölelem azt, akit szeretek. „Anyám” – súgom, és e néhány betű nyomban megindul a halál birodalma felé, és lágy cirógatással rátapad egy drága fejre, mint örök tüzű gyémántok. „Apám” – merengek magam elé, és ekkor a múlt fekete fátylai mögül a lelkem idézésére elém lép, akit e világon legjobban tiszteltem, és aki megért, és megvigasztal, ha nem is mondok többet, mint ezt a zengő szót: „Apám.” [62]
Sokszor ámulva gondolok a költő isteni munkájára, amint csillogó szavakból síkos utat rak össze, hogy embertársa gondolata szinte kacagó könnyedséggel végigfuthasson rajta, mint gondtalan korcsolyázó gyermek a jégen. Vagy amint szavak színes kulisszáit állítja össze, amelyek között, mint csodás mesebirodalomban, különös fények és árnyak között feltűnik a fenséges Eszme. Vagy amint az alkotás izzó lázálmában megtalálja azt az egyetlen szót, amely tiszta fényével mély titkokat tud átvilágítani. Vagy amint egy szürke, kopott szót belemárt a szívébe, ebbe a kristálytiszta tóba, amitől megújhodva kerül vissza a világba, mint elvarázsolt királyfi. Vagy amint fájó, gyarló emberi érzéseit magából halhatatlan szavak csillagmezejére kergeti.
Milyen gyönyörű a szó, ha a szellem érce csillámlik rajta. Milyen túlvilági a szépsége a hangtalan szónak, amikor ott imádkozik az emberi szemben. Milyen fiatalok, milyen üdék tudnak lenni a szavak, amikor finom lovagi tornában mérik össze erejüket. És milyen erős tud lenni a szó, amikor a szónok, a szavak félelmetes diktátora irányítja őket, és amikor mint fiatal, izmos pásztor csattanó ostorral hajtja maga előtt a lelkek nyájait.
Milyen különös: mint vándorfecskék raja száll ki most is belőlem szavaim komor serege, rád röpül, testvérem, és közli veled énem tarka üzeneteit. Ez a sok szó, ez én vagyok, átszellemült, jobbik énem, ez a sok betű lelkem pontos rajza, én szavakban, íme neked adom magamat, mert a szóalkotás ihletében minden vágyam most az, hogy magam elajándékozzam. A lelkemre most augusztusi éjszaka borul, és tüzes szavak csillaghullása között hozzád kívánkozik szellemi énem.
Eszembe jut: alkonyi időben nemrég az Adria partján ültem. A tenger zúgott, a nap rózsaszínű szelíd fényei között, a pillanat futásával, szüntelen ütemben, rengeteg kis ezüsttarajú hullám emelkedett, és múlt el, és tükörszárnyú sirályok vesztek el a végtelenben. Színek, fények, mozgások és az örökkévalóság távoli gondolata törtek reám, elenyésző, szegény emberi életre, és ekkor hirtelen döbbenettel reáeszméltem arra, milyen rengeteg sok egymásra tornyosuló szava van a természetnek, hogy zúgnak, zengnek, dalolnak, csillognak, égnek egy időben a világnak millió gondolatba összeillesztett szóváltozatai, mialatt az a halk lihegés, aki ebben a csodálatos, végzetes szimfóniában én voltam, minden árva szavammal együtt szinte elveszett egy eltévedt szellő gyönge lebegésében.
Koporsó tövénél is álltam sokszor, és borulattal néztem a halott arcot, amelyen még ott reszketett az élet utolsó kézvonása. A kísértetiesen hervadt szájról már csak egyetlen szó beszélt hozzám: „Szeretlek” – mondta a halott, és ebben az egyetlen szó[63]ban benne volt ennek a világnak egész értelme, és talán a túlvilágnak is minden szépsége.
Szavak kísérnek egyre rövidülő életutamon. Szavak vigasztalnak. Szerelmese vagyok felejthetetlen szavaknak, amelyekben örök lobogással a lélek apró lángjai égnek. És én vallom mély hittel, bűvös szavak sugaras útján egymásba találunk mindannyian, bárki is teremtette az örök szót: Isten, költő, vagy az élet szürke munkása.
– – – – – –