Folyóiratok

Kalangya, II. évfolyam (1933. augusztus) 8. szám, 505–576 p.

Barátom, akinek az álmát elmesélem, átlagon felüli embernek látszott. Talán a homloka keltené fel a figyelmét a hosszabb ideig szemlélőnek. Rendkívüli jelenség ez a boltozat, aminek az íve alatt annyi bizarr eszme született. Talán nem utolsó azok között az alábbi élménye, amivel legutóbbi találkozásunk idején lepett meg.

Nem érzem jól magamat, testvérem, mondta az őszintén szíves üdvözlések után. Az utóbbi időben intenzív tanulmányokat folytattam, és a kutatások kimerítettek. Főleg egy szenzációs lelet foglalkoztatott, amit nem tudok komoly disszertációban feldolgozni, mert egy álom adja az anyagot, egy csodálatosan éber, öntudatos témakör, sehol az álom jellegzetes ködképei és bizonytalan körvonalai, tiszta, világos kontúrok, abszolút biztos éleslátás mindenütt, és ha elmondom, te is megtagadod a felfedezés jogcímét. Jegyzeteim vannak róla, vázlatok és kivonatok, csupán az eredeti nincs meg, az ottmaradt valahol egy álomországi kézirat-kincstárban, és én mégis úgy látom és tudom most is, mint abban a boldog percben, amelyikben ráakadtam. Ne haragudj, ha elveszem az idődet, ne tarts komolytalannak és minden tudásbázist nélkülözőnek, nem fogod megbánni, ha meghallgatod a történetemet.

Karon fogott és suttogva mondta meg a kincsnek vélt kézirat címét:

Dr. Faust értekezése
(Az ördöggel kötött szerződés után íródott.)

A cím után következett a felosztás, a taglalt részek fejezetekbe szedése és a bevezetés. Rovátkolt írás, mintha vésve lenne minden betűje; emlékezetbe vésve marad a tartalma. Tiltott dolog. Az igazságot, ha véletlenül rútnak mutatkozott, messze kerülték minden időben. A szép igazságokat felöltöztették epiteton ornansokkal, és azok itt most köntöst cseréltek vagy csúnyán, pőrén mezítlenkedtek a disszertációban. Elsár[547]gult pergamen margóján megbújt aláírás, Nihil obstat, Imprimatur. Mefistofeles.

És mesélte: Amikor ráakadtam, a veríték gyöngyözött. Nem hittem a szemeimnek. Körülnéztem a teremben. Az asztalok mellett lehajtott fejű kutatók készítettek jegyzetet az olvasmányaikról, a szöglet karszékein átutazó idegenek folyóiratokat lapoztak. A csend nem élt, elaléltan hajlottak meg az oszlopok a könyvszekrények alatt, és abban a pillanatban úgy tetszett, mintha megkövesedett mozdulatlanságba meredt volna az idő.

Szerettem volna magamhoz szorítani a talált kincset, menekülni vele, mint a baromfiudvarban csemegét lelt csibe, ha zsákmányáért a többi társa kergeti; de nem tűnt fel senkinek, mit rejtegetek, és senki sem törődött velem. Az olvasóterem hasonlított a leállított filmkockához, ami nem pereg többé, és a felvonásokból nem tudni többet annál az egy jelenetnél.

Kétségkívül apokrif kézirat. Igyekeztem a gondolatomnak elfogadható logikai védősáncot ásni. Költött személy, tragédia hőse, létezése nem történelmi tény, de többet tudunk róla, mint a velünk élő embertársunk bármelyikéről. Tréfát űzne valaki a tudós könyvtár látogatóival? És éppen velem történne meg a felültetés, aki száz kilométeres útra szívesen vállalkoznék gyalog is, ha ismeretlen, értékes kéziratot találnék.

Ha most megmutatnám a lámpák fénye alatt – megkérdezném a tudókat és a tudás jelöltjeit –, vajon ők is azt látják-e, amit én, nem révedez, nem káprázik a szemem. Ez a fóliáns, amire véletlenül ráakadtam, valóban értékes, örökbecsű lehet, vagy nem kell szakértelem felfedezni rajta a hamisítást?

Monoton, egyhangú berregéssel frissítette fel a terem levegőjét az egyik ventillátor. Mindenki olvasott, és én nem tudtam elmozdulni asztalomtól. Mágikus erővel vonzott az olvasmányom, és az ónémet írásjeleket tovább tanulmányoztam. Jegyzeteimet készen tartva hozzákészültem a vázlathoz, hogy a leletet feldolgozhassam.

Nem kellett hosszú ideig vesződnöm annak a megállapításával, hogy a mű nem teljes. A tartalomjegyzékhez képest csekély töredék, ami nem is úgy következik sorrendben, ahogy a tézis kívánja, hanem papírszeletek és számozatlanul vegyes oldalak sorakoznak, több-kevesebb vagy egyáltalán semmi összefüggéssel. Lázasan, gyorsan és aránylag könnyűszerrel fordítgattam részleteket. Mintha minden szónak két nyelven lett volna a dimenziója, nem is kellett szótárban kutatnom, láttam és megéreztem a mondat értelmét. Oda akartam [548] menni a tanársegédhez, aki a könyvosztó katedrán kimutatást készített a vételezésekről, de csak a gondolat jutott eszembe, ám a kivitelhez nem engedett a lenyűgöző erő, ami fogva tartott és mozdulatlanságra kárhoztatott. Ugyan mit szólna ő az érdekes példány, a ritka exemplar megpillantásakor? Hosszadalmasan kellene megmagyaráznom, hogy ez a kézirat nincs katalogizálva, és ott találtam a középkori kódexek fémpántos bőrkötése alatt, és laponként kellett összegyűjtenem. Hogy mindezt mennyi idő alatt végeztem el, magam sem tudom, mert amióta ezzel foglalkozom, nem ellenőrzöm a napok múlását.

Soha még ébren nem működött a gondolatom gépezete ahhoz hasonló tökéletességgel. Percek alatt appercipiáltam a legnehezebb mondatokat. Mintha nem is álom lett volna, hanem kristályba vésett valóság, ahol minden szeglet értelmesen, fényesen csillog és az egész komplexum átlátszó, mint a csiszolt üveg.

Kimondhatatlan örömöt éreztem. Olyasfélét, mint amilyet most is érzek, hogy a történteket nem felejtettem el, mint a hétköznapi álmaimat. Hiszen ha önmagamban kutatok, azt kell hinnem, hogy nem a képzelet játéka volt csupán, hanem az érzékeim csodálatos transza, amiben a tudatalatti megnyilvánulhat, és a feltevés nem bizonytalan, hanem pozitívum. Te nem tartod furcsának ezeket a dolgokat? Remélem, hogy hitelt adsz az én meggyőződésemnek, hogy ez az álom valódibb volt, mint a jelen idő, a tudásban lehet hézag, a fanatizmusban nincs rés. És én fanatikusan hiszek abban a kéziratban, ami mintha most is az ujjaim között lenne.

Ránéztem. A tekintetemben zavart fedezett fel. Egyszerre elveszítette a biztonságát. Mintha saját tükörképét pillantotta volna meg egy sose látott visszás helyzetben. Kényszeredetten mosolygott. Azt az érzést olvasta le arcomról, hogy kétségbe vonom a szellemi épségét. Nagyon furcsán viselkedik a normális ember, ha őrültnek tartják. Éppúgy szimulál a háborodott is, ha egészségesként akar mutatkozni.

– Ne érts félre – mondtam – kissé meglepő csoportosítása ez az álomképnek. Nem emlékezem, hogy hasonlót átéltem valaha. Az utóbbi időben egyáltalán nem álmodom. A régebbi álmok, mint a jelentéktelen élmények, sohase térnek vissza. Nagyon érdekel, amit mesélsz, kérlek, ne hagyd abba.

Tagadólag rázta meg a fejét. Nem tudnám, megtenni, hogy ne mondjam el. Az is az álmomhoz tartozik, hogy minden ember tudjon róla, akit szeretek. Mi a legjobb barátok vagyunk, és azért bízom benned, hogy nem csukatsz zárt in[549]tézetbe. Én csak álmodtam bolondot és félreértenek, ha elmondom, más ébren tesz bolondot és nagyra becsülik, ha megcselekedte.

Gyűrött füzetet vett ki a zsebéből. Nyolcadrét hajtott ívpapírosból készült. Nagyon sokat kellett kézbevennie, amíg a jelenlegi formáját elnyerte. Idegesen nyitotta ki, mint a vádlott, aki alibit igazol a bíróság előtt. Az ő szép, jól ismert gyöngybetűivel teleírott lapok. Oh, Istenem, mégis háborodott lenne? Józan ember megszokta, hogy az álma felelőtlen. Kevesen jegyzik meg – és még gyérebben jegyzik fel a képzelet galoppjait.

Értsd meg, testvérem, én örülök ennek az álomnak és hiszek benne. Több meggyőződéssel hiszem a véletlen kiválasztottságomat, mint az a szerencsejátékos, aki a megálmodott számon főnyereményhez jutott.

Nem felejtettem el, hogy szeretlek. Sokat vétettünk egymás ellen, de készakarva nem tudom, hogy megbántottuk egymást. Az álmod érdekes, szívesen hallgatom, csak arra ne kérj, hogy olyan fanatikus hívő legyek, mint amilyen apostol lett belőled.

Nem figyelt oda és nem értette. Szétnyitott jegyzeteit rendezgette és hozzákészült, hogy felolvasson belőle. Hűvösödött. Szétkuszált haját még jobban borzolta a szél, ha nem gyerekkori pajtásom lenne, félnék tőle. Minden embertől félek, aki nem erősebb a rögeszméjénél. Amelyik percben az uralkodik, attól kezdve veszélyben van a lélek egyensúlya.

Ide hallgass, testvér, mondta kiszáradt torokkal, az izgatottságtól remegő hangon. Külön megkérlek, hogy az észrevételeidet a végére hagyd. Vedd figyelembe, töredék és a teljesen hiányos részleteket csak fantáziával pótolhatnánk, ha utolérnénk abban a szerzőt, amit elgondolt és papírra vetett. Hangsúlyozom, hogy a fordítás sohasem eredeti, amint képet másolni nem lehet ugyanazon képnek a hátlapjára. Bocsáss meg a kapkodó, néha értelmetlen szövegért. Higgy nekem, az álom olyan szép volt, hogy a leírásakor már fájt a betű mutatta különbség. És úgyszólván csak az apró töredékek jutottak a tollam alá. Eruptív intuíció érezheti csak át az eredeti szöveg értelmét, így az egésznek nincs abszolút értéke más szemével nézve. Engem mégis boldoggá tesz a felfedezés. Tehát halljad! A címe Porszemország, ennek a határa betölti a négy világtájat. Felfelé Észak, lenn Dél, két oldalán Kelet és Nyugat a terjedése. Lakosai nagy tömegben élnek együtt. Államéletet, szervezkedést a Természet rendje szerint osztották be. Mindegyikük élte az Anyag életét. Fogalmuk sem [550] volt, hogy az emberfaj tudósai szerint ők az ásványvilág, és hovatartozásuk szerint szervetlen testek.

Egy időben velük mérték az Idő tartamát és azóta Ők az Idő, minden részük benne van a múló időben. Lepergett a homok és mutatta, minden múlik, én örökkévaló vagyok. Átmeneti erők, idegen, rajta kívüleső törvényszerűségek szabták meg a feladatát és a helyét. Nem eszméltek fel arra, hogy tömeget képviselnek és csak akarniuk kellene egyszer, a porszem lenne a Hatalom és minden, amit azelőtt fenséges néven ünnepeltek – porszemmé válna.

A por uralkodik. Mindenütt jelen van és mindenüvé eljut. Az útját senki sem tudja követni. A keletkezése, történése a legrégibb korszakig vihető. A teremtés kezdetén volt a Végtelen. A végtelen kezdetén őrt állott a porszem. A tengerek mélyén iszapnak szegődött, és a diluviális változások örökös oka és előidézője lehet. Metamorfózisaiban az emberi élet szolgálatába jutott, de pontosan nem állapította meg senki, hogy a szolgálattevő nem felsőbbrendű-e az embernél; hátha csak látszólagos az, hogy rendeltetés a feladata és nem rendelkezés.

Itt megakad a szöveg, szótlanul meredt a füzetére, továbblapozott és kisvártatva folytatta:

A szervetlen élet, az anyag, az ásvány és a tárgyak tisztább, szebb életet élnek a helyváltoztató állatfajoknál. A növényvilág középútja szerves életté alakítja át a dolgokat, és hidat épít a lélegzetet vevő és lélektelen holmik árucseréjének a lebonyolítására.

A következő rész is töredék:

A Porszem-dinasztiát trónfosztottá nem teheti a dolgok és életek történelme. Évezredek, fényévek során megőrizte jelentőségét. Nincs közöttük osztályharc, mert mindegyik elfoglalhatta a térfogata helyét és felfúvódni annál többre nem törekedett.

Porszemország lakói között kiválasztott családok élnek, a büszke oligarchák, akiknek a tizedik őse is ikozaéderbe kristályosodott, nem nézték le és nem vetették meg a rombusz formájú, egyszerű társukat. A kenyerét nem vették el, mert ők se táplálkoztak, a béréből se vonhattak le, mert nem dolgoztattak vele. Ez biztosítja fennmaradásukat.

A soksíkú, nagyon csiszolt porszemek mindent láttak. Az ellenségeskedő embereket sajnálatraméltónak, csiszolatlannak, bárgyúnak találták. Kapzsi, önző, vérszomjas, pusztuló faj. A gonoszságuk ösztönös, a jóságot egy égi fényszektor sugározza rájuk, és olyankor megváltót szül egy jámbor asszony [551] méhe. Mostanában új isten, a bosszúálló isten készül közéjük. A régitől elfordultak, mert csak halállal és dögvésszel pusztította őket, szemérmetlenül veszítették el a félelmet, minden veszéllyel szembeszállnak, gépeikkel madárrá és hallá válnak. Nem sokáig…

A további hiányzik, jóval távolabb van valami kapcsolat:

A porszemet nem lehet eltaposni, bátran él a léptek alatt, a ruhákon, a levegőben, a testrészeken, az eledelen. Bejut a tüdőbe, ront az epén, vesén, a szíven. Néha játékos kedvében megakasztja egy-egy csodálatos embergépnek a lendítő kerekét. Ilyenkor a bölcs orvos azt mondja, hogy Isten kezében vagyunk. Bizonyossággal csak a sarlatán gyógyít, a tudós orvos gyakran tétova. Talán, mert megérti a rábízott élet tévelygő titkát. A tudás sokkal súlyosabb teher a tudatlanságnál. Valóban egyedül a lelki szegényeké a földi boldogság és megelégedés.

A porszem nem fél az enyészettől, ellepi az enyészetet. Minden volt, hogy minden lehessen. A pornemzetség örökkévaló, mert a létező az ő utánpótlása és újjászületése.

A porszem tanul. A porszemen kezdi az ismeretszerzést, nem lehet rejtett bölcsesség előtte, mert újra visszajut a porszemig. Ezt az utat az ember tudása meg nem teheti. Ott vétik el a rendszert, hogy nem a porszemen kezdik, ezért nem haladhatnak igaz úton. A legtöbb titkot a legegyszerűbbnek látszó dolgok őrzik önmagukban. Ezekről az a közhit, hogy felesleges a kutatásuk, mindenki érti. Valójában ki meri elmondani hajnali ébredésekor, hogy az éjszakáját megérti? A tudósok minden titkot feltevéssel magyaráznak. És azért nincs bizonyítékuk, mert a titok is hipotézis…

Ismét másutt:

Minden, ami körülöttünk mozdul vagy mozdulatlan, Porszemország alattvalója. A teremtés szavait az átalakulás teszi teljessé. Porszemből lett, abból vétetett és azzá válik az élő. A szervetlen és szerves közötti kapcsolat ott dereng már néhány vegyész elképzelésében, néha itt-ott egy lombikban forralják talán, de a teremtő erő ilyenkor eltakarja a szem recehártyáját.

Újra megszakad: A dogmatizálást a Porszemország törvénye tiltja. Eltévedt agyak kódorgását esztelenség követni. Sokkal több istent félnek, mint amennyi létezik. Egyedül a Porszem helyzeti energiájának a mozgatóját lehet csodálni. Nincs ínyére az imádat annak, aki a térdeplő felett áll, mihelyt kedvét leli benne, már nem felsőbbrendű. [552]

A mi világunk Porszemország. Porszem izzik az idegen csillagok fényében, az égitestek sínpárjait is porszem vonalazza. Szentszép élet a porszem élete, talán azért, mert lelke nincs. A lélek a Teremtő lehelete. Csakhogy ez a lehelet néha rossz szagú. A Jót és Gonoszat nem lehet ugyanazon lélekkel determinálni, mint ahogy az ösztön is messzire lendül az öntudattól. A szabad akarat nem lélekvesztő. A bűnösök nem betegek, csak egy kicsit gyengélkedők. De ami a legfőbb, a lelkük nem lehet a tökéletes Isten lelke.

Közeledünk a végéhez:

A halmazállapot megváltozik. Légneműből cseppfolyós, ebből ismét szilárd test alakul. A szilárd test anyaga szorítható! A porszem mindenütt jelen van, bár a lélek absztrakt állapota az anyagot megtagadja. A gondolat és a lélek ikrek. A gondolat agymunka és az agy elporlad. A gondolat kitermelése ismeretlen, de abban a percben, amikor ismeretessé válik a gondolat születése, a lélek munkanélküli lesz. Vagy más nevet adunk neki.

A lélek éppoly titokzatos, mint az, hogy élek. Eljutva egy bizonyos korig, megértem a testvér fejlődését és az élettani funkciókat. A lelket állítólag csak akkor ismerheted, ha már nem te uralkodsz rajta és nem magad kormányozod.

Nem kárhozat, ha nincs lélek. Az se lenne veszteség, ha nem születtünk volna meg. A dolgok lényegén mi sem változtathat, csupán az erő alakíthat rajta. És ez az erő rajtunk kívülálló. Tengelye a Porszemország polgára.

A Porszemország hivatalos nyelve az értelem. A beszédet és az írást nem ismerik. Ez annyiból jó, hogy nem másíthatják meg a tények jelentését. Nem találnak és nem keresnek minden fogalomra szavakat. A szerves: porszem; a szervetlen: porszem. Más kifejezésre – a formán kívül – nincs szükségük.

Párhuzamban a sajnálatraméltó emberekkel, határozott a fölényük. Amazok nyelve gyarló, szóképeik kezdetlegesek, az értelemmel örök harcot vívnak. A levegő és a föld nevét meg lehetne cserélni, anélkül, hogy a lényegen változtatnánk. Milyen kár olyan neveket tanulni, amik másra is alkalmazhatók, tehát mit se fejeznek ki. A tűz akkor is égetne, ha víz lenne a neve. Az emberek istenei éppoly tehetetlenek, mint amilyen tévelygők az istenhívők. Önámításuk határt nem ismerő. Képesek az Isten orcájához hasonlítani magukat, ők az Isten foncsorozott tükre.

Önmagukat szeretnék megismerni. Hullát boncolnak, evégből anatómiát tanulnak. Az agy tekervényeit a gondolat or[553]szágútjának nézik, és elcsodálkoznak a végtelen kilométereken. Ha megsérül az agykéreg, a beteg elfelejt bizonyos szavakat, tárgyi vonatkozásokat, emlékezést. Még akkor se eszmél fel, ha a többi érzéke közel hozza és tudomásul veszi. Az agy egyes részein más és más működés kevesbedik, a gondolattermelés is megszűnhet, féktelenné válhat. A lélek mégis benne él. A lelki betegben is, akinek az őrjöngése nem szabad akarat többé, sőt nem is lelki folyamat. A nem létező szavak nem köntörfalaznak. Ez nem tudás. Ilyenkor kell az isten, mint a bénának a mankó, aki mindent lát helyettük, akik voltaképpen vakon születtek.

A hangja egészen elhalkult, az utolsó mondataira már nem jutott hangsúly. Lázas, kipirult arcát felém emelte, nem kérdőn. Ilyen lehetett a kinyilatkoztatás, Mózes népe előtt a törvények táblái, mint amilyen az ő számára a gyűrött jegyzete.

Alig tudtam követni a felolvasott gondolatmenetet. Valóban furcsa dolgok, idegen köntösben. Lehet, hogy foglalkozott bizonyos dolgokkal, és azok hatása alatt gyűjtötte ezt az anyagot. Nem ő az egyedüli, aki eltéved a problémarengetegben.