Folyóiratok

Kalangya, VIII. évfolyam (1939. február) 2. szám

Cziráky Imre: Kavargás fél papucs körül

A kavargás már ott kezdődött, mikor a Vince gyerek fél esztendei számadásánál kisült, hogy mindent beleszámítva maradt egy kis fölös pénz is!
Igaz ugyan, hogy akkor is a Vince gyerek fél esztendei béreskedéséről, helyesebben szólva a fél esztendei bér kifizetéséről esett szó, de bizony mindenki beleszólt abba, csak az áldozat: a Vince gyerek hallgatott.
Csak amolyan suttyó legényke a Vince. Alig pelyhedzik még a szakáll meg a bajusz helye pirosbarna arcán. Alig, hogy kilábalt a gyereksorból. De hát aki kenyeret tud keresni ebbe a nyavalyás, kulukos világban, ember az mégis! Ha meg nem is ember még, de embernek indult már! Hát így a Vince is e!
Ott szótlankodik a konyhaajtóban, és hallgatja, hogy számolja a gazda felesége: Csépe Mihályné született Kis Borbála asszony az előtte toporgó, szinte szótlan öregasszonynak: Vince édesanyjának, hogy mire is ment el az eddigi kereset!
Hej, nagy sora van ennek! Még ökörnyálat úsztatott a kora őszi nap melege, amikor az ijedt gyereket kihozta az anyja ide a szállásra. Most meg már azt számolja minden jótét lélek, mikor enged az idő cudarsága, mikor kezd már fakadni a fű! Hat kemény [54] hónap volt ez! Hat hosszú hónap. Pedig, ha vesszük, így számadásban nem is mutat annyit. Úgy volt az egyezség, hogy hat hónapig csak ötven dinárt kap a gyerek meg teljes kvártélyt, amibe beleszámítódik a rendes ételen, italon kívül még az a rongypokróccal leterített nyoszolya is, amelyben Vince az igazak álmát szokta aludni a Bimbó tehén szomszédságában a fal mellé fordulva. No, nem is volt ott hiba sem a kosztban, sem a nyoszolyában, sem a Bimbó tehénben, de legkevésbé a Vince gyerekben, mert ahogy édesanyja úgy félszemről rátekintett, hát láthatta, hogy ugyancsak nekipofásodott a gyerek! Megnézte volna szegény Teréz néném jobban is azt a gyereket, hiszen az övé volt az istenadta, meg ősz óta nem is látta, de mondom, hogy komolyabb dologról folyt itt a szó: a fél esztendei elszámolásról, így aztán a gyereknek csak egy félszemnyi odapillantás jutott.
– Mer ugye, hatszor öt, az harminc, ami úgy gyün ki, hogy háromszáz dinár! No de most ebbű leütődik, ami lemén. Mindenszentekkor a vásárban vettünk egy új bársonypantallót, mer hogy nem vót. Az mán maga nyócvan dinár. Ádvint elején a piacon egy báránybőr sipka, mer hogy az se vót: az megest nyócvan dinár. Ammá százhatvan. Aztán meg köllött neki két pár kapca, egy pár gyapjúfuszekli meg egy ing, meg egy gatya, az kerekszám kilencven dinár. Meg ehen e, ami maradt: ötven dinár, az kerek háromszáz dinár, igaze?
Teréz néni ijedt arccal bólogatott a pirospozsgás menyecskére, ahogy az előszámolta a félévi költségvetést. Nem azért, mintha különösképpen meg lett volna ijedve, hiszen erre valami különös oka sem volt, hanem hát ezt már így hozza a dolog rendje módja: aki elszámol, az beszél gé hangon, akinek pedig elszámolnak, az hallgat. Ha emberfajta, akkor ilyenkor búsan nekiszegzi a fejét, ha pedig asszonyfajta, akkor akkurátosan így viselkedik, mint most e a Teréz néni.
No de mit is botromoskodna, amikor meg kell vallani, gondját viselte a gazdasszony a gyereknek! Amit vett, azt áráért vette. Be kell vallani, a bársonypantalló valósággal olcsó volt! Avval a fél szempillantással, amit a gyerekre vetett Treszka nénénk, ugyanis a bársonypantalló minéműségét is megállapította! Nem volt itt hiba semmiben! Meg is mondta:
– Valósággal úgy van, angyalom, ahogy mondtad e! Az kerek háromszáz dinár! Hatszáz forint. Avvá az ötven dinárrá, ami kimaradt!
A Vince gyerek csak hallgatott. Minek is beszélne, amikor minden úgy volt, ahogy a gazdasszony leadta. Igazság volt a bársonypantalló is, a sipka is, a kapca is, meg minden! Csak a lábbeliben nem volt igazság, mert az az ócska bocskor, amit hazulról [55] hozott, már akkor sem ment bocskorszámba, amikor elhozta, hát még most. Eddig csak kihúzta valahogy a gazdától ajándékba kapott régi facipőkben, de mi lesz ezután?
De se a gazdasszony expozéjában, se Treszka nénénk hümmögetésében nem esett szó a lábbeliről. Boris asszony pedig, miután elmondta az elmondandókat, felemelte a szoknyáját, felemelte az alsószoknyáját is, és a második alsószoknya zsebébő kikotorta az előre odakészített ötven dinárost. Ránézett Vincére, ránézett Treszka nénire, s rövid habozás után, mintha sajnálná, hogy még bár két törvényes tanú nincs jelen, az öregasszony kezébe nyomta a csillogó pénzdarabot.
Akkor mozdult meg Vince. Megmozdult, és megszólalt.
– Lábbeli is köllene!
Nagyobb nyomaték kedvéért felemelte rongyos bocskorba bújtatott lábát.
– Mer ez mán nem igen számít! – mondta a keshedt lábbelire mutatva.
Boris asszony nagy lendülettel vetette tekintetét az öregasszonyra. Nem mondott a szája semmit, de a tekintete azt kiabálta:
– Bizony, lábbeli nagyon köllene ennek a gyereknek! Mert ilyen lábbelivel a munka se mehet rendesen! Pedig mostantul fogvást már rendes komenció jár ennek a gyereknek. Ezt pedig bajos rendes lábbeli nélkül megszolgálni! Csak az van benne, hogy mink olyan népek vagyunk, akik az ilyesféléből nem csinálunk nagy ügyet, inkább hallgatunk, de értsen belőle az, akinek érteni kell!
Treszka néni sem szólt, de felfogta a pillantást. Az ő tekintete meg azt vágta vissza:
– Bizony, lábbeli kell ennek a szegény gyereknek! De hát ez a bocskor is majd, hogy vadonatúj nem volt, hogy kigyütt a gyerek! Hát hun rongyolódott el ez a bocskor? Otthon e, vagy itt? No ugye, hogy itt? Hát már ebből is világosan látszik, hogy szegény gyerek kész ráfizetésre dolgozott idáig! Ajjaj, lehetne erről sokat beszélni, de hát nem olyan népek vagyunk mink, inkább hallgatunk, de értsen belőle az, akinek érteni kell!
De bizony nem értett abból egyikük sem. Csak nézték a keshedt bocskort, amelyből bambán bámult rájuk a Vince gyerek vastag körmű lábaujja.
Végre is Vince unta el a szótalan várakozást, letette a lábát a földre, újra nekiveselkedett a konyhaajtónak, és megszólalt:
– Ha idanná, édesanyám azt a kis pizt, ami megmaradt…
Treszka néni közbevágott.
– Mit tunnál vele csináni, édes gyerekem? Hisz ezé mit kapsz? Nem gyün ki ebbü egy lábbeli ára! [56]
– Dehonnem!
– Hát mán hogy gyünne, amikó egy pár bocskor…
– De kigyün egy pár bőrpapucs!
– Egy kis tódássá!
– Annékü is kigyün!
Mind a két asszony a gyerekre nézett.
Az meg nekibátorodott.
– A Péter bácsi az őszi vásárba vett egy pár rettent finom bőrpapucsot, oszt nem passzol a lábára. Hatvanöté vette. Ötvené idanná!
A két asszony tekintete összelobbant. Ha jó az a papucs, megéri az ötvenet! Ezt mondta szótlan tekintetük. Meg lám, tizenötöt enged is az árából!
Vince is megértette, hogy itt az alkalmas pillanat. Benyúlt az inge alá, és a kebléből kiemelte a megóhajtott papucsot. Összekoccantotta a két talpat anyja orra előtt, aztán az egyiket anyjának, a másikat gazdasszonyának adta oda szabad megtekintésre.
Treszka néni hümmögött.
– Nem mondhatni, a papucs rendes!
Boris asszony meg kimondta a szentenciát:
– No akkó nem kék sokat beszéni, a papucs megvevődött!
Eredj, fizesd ki Péter bátyádnak, aztán meg fogj, oszt viszed a trágyát a kis düllőbe!
Hat hónap óta most találkozott először az anya meg a fia. Hogy Boris asszony keményen kiadott parancsa után most kifordultak a konyhaajtón, Vince megindult az istálló felé. Az istállóban meg rárakta a hámot a lovakra. Közben beszélgettek. Vince érdeklődött:
– Micsinál öregapám?
– Megvan. Csak fullik.
– Hát a Jani?
– Megvan. Igen ülepöli a tanító!
A Lujzán már rajta volt a hám. A Büszke következett. És Treszka néni.
– Hogy vagy, fiam?
– Megvagyok.
– Hát akkó megmaradsz?
– Megmaradok. Most mán kommenciót kapok! – mondta bizonyos hangsúllyal.
Treszka néni alig észrevehetően elmosolyodott. Arra gondolt, hogy őszre már neki is könnyebb lesz, ha a kommenciót beszállítják! Erre a kedves bejelentésre ő is akart valami kellemeset mondani a gyereknek.
– Az ám! Tisztöltet a Maris. [57]
Erre azonban már Vince nem felelt, csak még pirosabb lett a képe. Kezébe markolta a két kötőfékszárat, és megindult a lovakkal kifelé az istállóból. Meg sem ölelték, meg sem csókolták egymást, csak épphogy kimenőben Treszka néni anyás gondossággal ráütögetett a gyerek hátára, mintha a port verné le a piszkos kabátról. Aztán ő is kiment a gyerek után, és szótlanul nézte a befogással foglalatoskodó gyereket, aki lábán a csikorgó bőrpapuccsal lomha, „minden áron öreges” mozdulatokkal bajlódott a lovak körül.
A gané kocsira való felrakásának is meg van a maga művészete! Bizonyság volt erre az a kocsi, amit a Vince rakott! Nem mondom, a trágya is érett, de a rakása is úgy ki volt adtateremtettézve, hogy szakértő szem nem állhatta meg, hogy a kocsi után ne forduljon!
Vince célirányosan elhelyezkedett a szakmányosan felrakott gané domb tetejére dobott ócska subában. Csak úgy leült. Öregebbjének való a hátára venni a subát, ha már megengedett az idő. Márpedig megengedett! De azért van még foga a napnak. Mondom, beleült a subába, belecsavarta magát! Épp csak hogy kilátszott az egyik papucs hegye! Az is elég volt gyönyörűségnek.
Aztán csak annyit mondott:
– Isten áldja! – és megindult a nehéz teher alatt csikorgó kocsi.
Treszka néni a szállás belső udvarának a kapujáig a kocsi mellett kocorászott. Hogy az észrevette a kíséretet, visszafordult, és leszólt a kocsiról:
– Édesanyám!
Treszka néni közelebb lépett a kocsihoz, úgy érdeklődött:
– No, mondd, fiam!
De Vince nem állt meg, csak úgy, mintha teljesen közömbös dologról lenne szó, lehajított néhány szót az anyjának:
– Megmondhati maga is, hogy én is tisztöltetem!
Vissza sem fordult aztán. Csak előre nézett. A lovakra, az útra, no meg a finom bőrpapucsra, melynek hegye biztatóan, büszkén mosolygott ki a suba alól. Aztán meg hogy, hogy nem, minden átmenet nélkül a Maris jutott eszébe.
Elmosolyodott, ahogy maga elé képzelte a kis szeplős Nagy Marist. Nem volt őköztük semmi! Már hogy is lett volna, hiszen az őszön még Vince sem ment legényszámba! A falusi fiatalság életében a legnehezebb sorsa az ilyen suttyó legényeknek, lányoknak van. A gyereksorból már kinőttek. Embermunkát erőltetnek rájuk, de nem veszik emberszámba. Játszani már szégyenlenek az aprajával, de a nagyobb legények sem fogadják be őket. Ők a délutáni táncot csak kívülről lesik. Valamirevaló lány úgysem táncolna velük! Ez a sehova tartozás fáj nekik. Minden áron nagyok akar[58]nak lenni! Utánozzák a nagyobbacska legényeket, de hangjuk még nem eléggé férfias a kurjantáshoz, kezük-lábuk esetlen, szókincsük a széptevéshez szegény, és bátorságukat is csak most kezdik hizlalni.
Mondom, nem volt a Vince és a Maris közt még semmi. Egészen a mai napig!
De most lett!
Hogy még tisztelteti!
A kis békája! Ugyan ősz óta lehet, hogy kivakaródzott már ő is! Már akkor is olyan szemfülesnek látszott ez a Maris. Éppen azon a vasárnap, amikor az anyja megalkudott a gazdával, hogy kiadja kisbéresnek, ott ólálkodtak a kocsmaudvarban. A Vince is meg a Maris is a többi suttyó között. Benn a teremben a frissest táncolták. Szabó Palcsi meg elkapta a Holló Verkát ott kinn az udvaron, és ők is elkezdték rakni. Vince nevetve, de belső irigységgel nézte őket. Nem azért, hogy tudják, hiszen valamire való magyar legénykének vérében van a csárdás, hanem azért, hogy merik! Hogy a Szabó Palcsi mer lánnyal táncolni! Akkor történt aztán, hogy odapenderedett eléje az a kis szeplős, a Nagy Maris, rárakta Vince vállára két kezét, és elkezdte rakni a frissest. Vince úgy tett, mintha húzódozott volna, de hogy a közelben nem volt egy sem az öregebbjéből, aki kinevette volna, hát komoly képet vágott, mint az ilyenkor illős is, és nagy figyelemmel kezdte összefogni a lánnyal a lépést. Mikor aztán vége lett odabenn a táncnak, ők is abbahagyták. Ennyi volt az egész. Enyelgés meg legfeljebb csak annyi esett köztük, hogy hat órakor, amikor a citerások szétverték a bálat, azaz: amikor a marsot húzták, hát ő a Marissal együtt fordult ki a kocsmaudvarból, és kimenet, letépett egy gallyat a fáról, és a gallyal rávágott a kis szeplős hátára. De egyébként azt se mondta neki, hogy bikkmag. Csak épphogy ráhúzott gyengéden a gallyal. Ennyi volt az egész. Tudja csoda, mi volt abban gyönyörűség, de most jól esett Vincének, hogy ezt végiggondolta. Talán még járkált volna az ő gondolatja tovább is így csáléra meg hajszra, ha be nem fordultak volna a lovak az ismerős úton a hepehupás rétnek, ahol az első kátyú máris helyrebillentette Vincének Marisig kacskaringózó eszejárását a gyeplőszárra, a lovakra. Bizony, most jó darabig nem jutott eszébe a Maris, mert éktelen az út arrafelé! De hogy aztán a Siposék szállásánál, az első kanyarodónál megint megjavult az út, a mi Vincénk eszejárása is kanyarodott egyet. Talán ne is mondjam, hogy a Maris felé.
Mi lenne most, ha a Maris egyszerre csak előbukkanna, s meglátná, hogy neki, Sarkadi Vincének már akkora a becsülete, hogy ehen e, két jó ló van a kezére bízva! Hogy ezt a gyönyörűsége[59]sen megrakott kocsit is ő rakta, ő agyusztálta ki ilyen formásra! Hogy ő már mától kezdve kommenciót kap! Hogy ő már rendes kenyérkereső, aki maga keresi meg a maga kenyerét, ruházatát! Aki, teszem azt, máma is vett egy finom bőrpapucsot magának a maga emberségéből! De még milyen papucsot!
Széthúzta a lábán a subát, hogy újra élvezze az új papucs birtoklásának örömét.
Nagy, erős ló volt a Lujza is meg a Büszke is, de majd hanyatt estek, akkorát rántott a zablán Vince! De hogyisne, mikor a bal lábáról hiányzott az egyik papucs!!
Riadtan kászálódott ki a subából. Kiforgatta a subát vagy kétszer is, hátha ott valahol keverődzött el az a papucs. Beleturkált a vasvillával a szakszerűen kiadtateremtettézett trágyába is, de a papucs csak nem került elő. Vissza is fordult jó darabig, de csak semmi.
– Lemaradt! Lemaradt, az anyja keserves teremtésit!
Ott állt a kocsi mellett fél papucsban, és nem tudta, mitévő legyen. Sipkáját vagy kétszer is leemelte fejéről, hogy megtörölje öklével izzadó homlokát. De a papucs csak nem került elő. Tisztán emlékezett, hogy a lábára húzta mind a kettőt. Hanem az úton a suba széle biztosan letúrta a lábáról, s ő a vastag gyapjúharisnyában észre sem vette, hogy lemaradt az egyik papucs. Gondolkodott. Terhes kocsival nem fordulhat vissza keresni. Mit csináljon? Eszébe jutott valami! Péter bácsitól hallotta, annak szavajárása, amikor itatni hajtja a teheneket. Mindennap elmondja. Dohogva, mérgesen. Most Vince is utána mondta szóról szóra a cifra káromkodást. De hogy a papucs még arra sem lett meg, hát meg is ismételte. Aztán felült a kocsira, és belevágott a Büszkébe.
Nem mondom én, hogy sírt a Vince gyerek, amikor szétszórta a földön a trágyát. Nem, sírni nem sírt… de… majdnem. Aztán egyszerre az jutott eszébe, hogy hátha megtalálja még visszamenet! Ez a gondolat fellelkesítette. Szaporán végezte a dolgát, szinte beleizzadt.
Hogy aztán készen lett, belevágott most már a Lujzába is, pedig az ugyancsak nem állhatta az ostort, és szinte vágtatva iramodott hazafelé. Kutató szeme az utat fürkészte. Sehol semmi.
Szembejött vele egy kocsi. Megkérdezte:
– Ugye, nem találtak egy új papucsot az úton?
Az ember csodálkozva nézett a legénykére, mint aki nem tudja, tréfa-e a kérdés, vagy komoly. Nem is válaszolt neki. Ez elbátortalanította Vincét. A következő szembejövőt már nem merte megkérdezni. [60]
Most egy gyalogos jött vele szemben. Megállította a lovakat. Hátha!
– Ugye, hallja maga, nem látott az úton egy fél papucsot?
Valami mókás ember lehetett a kérdezett, mert nagy komolyan így válaszolt:
– Dehogynem, a főszolgabíróval sétál karonfogva a falu alatt! Csak iparkodj, a falu alatt utolérheted!
Vince nagyot káromkodott, és továbbhajtott.
Nézte az utat, nézte egy darabig, egészen addig, míg el nem borította szemét a könny. Aztán megrestellte magát azon, hogy sírva fakadt. De hiába, csak folyt a könnye. Már imádkozott is. Aztán megint káromkodott egyet, olyan kisebbfajtát. De hogy a csatorna hídjára ért, káromkodott biz ő egy nagyobbat is, és hirtelen mozdulattal a piszkos, barna vízbe vágta a megmaradt fél papucsot! Nagyot loccsant a víz, és nagy kerek karikát rajzolt a lebukó fél papucs a víz tükrére. Hadd vesszen ez is!
Alighogy befordult a szállás udvarára, Boris asszony nagy hanggal kiabálta feléje:
– Na, te mafla, hát te fél papucsba jársz ganét hordani, mi?
Vince alig tudott hova lenni a bámulattól, hogy az asszony máris tudja a papucs elvesztét! Mikor megállította a lovakat, alig tudta kinyögni a kérdést:
– Hát maga hunnan tudja, hogy lemaradt?
– Hunnan? Hát onnan, hogy amikó cihelődté a kocsira, biztos leesett a lábadru, oszt itt maradt az udvaron. Kaibátunk is anyáddá utánad, de te, akar a süket, még hátra se fordutá, csak menté!
Vince gutaütötten ült a kocsin, és csak bámult maga elé.
– No, ehen a papucs, oszt ne bámészkodj, hanem fogj ki!
Kavargassam-e tovább ezt a szomorú históriát. Meséljem-e, hogy fakadt sírva Vince másodszor is, mire beért a lovakkal az istállóba?
Vannak mifelénk keserves históriák, szomorú történetek, lelki megrázkódtatások, kavargások néha még egy páratlan papucs miatt is! De mert hogy lassan már tavaszodik, meg hogy a fagyos sár barnaságát kezdi belepni a fakadó búza zöldje, hát nagyobbrészt csak jóra fordul minden. Csak hagyni kell mindent a maga sorján.
Lám, a papucs is e!
Hogy estefelé Vince keserves sóhajtással átadta Péter bácsinak, az öreg béresnek a tényállást, no meg az ötven dinárost, az öreg hátba csapta.
– No csak nem köll begyullanni, öcsém! Nincs az a görbe bot, [61] akit célirányosan ki ne lehetne egyenesíteni! Ugye aszontam, hogy hatvanöté vettem? No ládd, mán ez se igaz, mer azé montam célirányosan hatvanötöt, hogy jobban kapjatok rajta ötvené! Mer hogy én is ötvené vettem. De ha akkó leengedtem tizenötöt, hát neked most is leengedem. No az mán csak harmincöt! Neked marad tizenöt. Adok neked kőccsönbe még tizet, az huszonöt, annyi pizé meg akármellik papucsos megcsinálja a hibádzó fél papucsot! No? Ugye, hogy nem köll begyullanni! Mi?
Így egyenesedett ki a kavargás Vince fél papucsa körül. Okosan, célirányosan. Nem is tudott erről a kavargásról senki semmit. Csak Vince, Péter bácsi, no meg én!