Folyóiratok

Kalangya, VIII. évfolyam (1939. február) 2. szám

Reményi József: Számadás

„Csakis ember vagyok, de másoktól
annyiban eltérő, hogy én ezt tudom.”
Montaigne

Mint a hamiskártyás, ki egy nap ráébredt a
gyermekkor hitére, s pírba űzi szégyen,
sem tarokk, ferbli, más nem hívja, mert szíve a
fellobbanó tűzben, lélekfényes égen
a tiszta örömök csodáját számolgatja,
én is, de más céllal, én szeretet szolgája,
ma rettentő dühvel múltamtól búcsúztam,
a lét fedélzetén, hol tolong a sors nyája,
e különös hajón öklömmel botoztam
a tegnapi érzést, önzés lett célom szája.
Önzés, te konok kéj, te hályog a szív szemén,
légy kapitányom ez oktalan gőzösön,
az életen, ahol téboly jóban a remény,
hol zátony a közel, ha hűség az ősön
keringő szép emlék, s csak siker az esemény.
Önzés, fűtsd lelkemet, fújd fel benne a tüzet,
hadd égesse el a gyöngédség szeszélyét,
vonjad kétségbe, hogy még ma is vannak szüzek,
ördöggel szolgáld az álnok hang kevélyét,
s a fényt, a türelmet enmagadtól elűzzed. [51]
Kússz fel, önzés, kússz fel a hajó árbocára,
tűzd ki a lobogót, éned rontó színét,
a csúfos, szutykos szót kenjed ember arcára,
nevess azon, ki oly szelíd, mint a spinét,
e régi zongora, ne emlékezz dalára.
Kikopott varázsod tápláljon reménykedőt,
oly éhes a gyomra, oly piciny tudása,
utadból seperd el a nyögőt, a szenvedőt,
s ha meglát, csakis a hatalmadat lássa,
önzés: hatalmadat, önzetlennek szemfedőt.
Tagadd a zamatot, a lélek üde ízét,
ha gyümölcsbe harapsz, ne kívánd ízét másnak,
sem félemlítésre, sem szívesen hozd vizét
annak, aki szomjas, s azoknak, akik ásnak
és verejtékeznek, ne ígérd a tett díszét.
Önzés, szám, ingerem, ízlésem, tapintatom,
mindenem te lettél, múltnak hűtlen képe.
Mint a hamiskártyás, aki íme egy napon
megtudta, hogy mi az élete tűnt éke,
és nem merengett el többé a kártyalapon.
Én is hűtlen lettem, de hűtlenségem vétek,
úgy fáj az önzésem, oly rossz az érettségem.
Hogy lehessek hűvös, ki folyton, folyton égek,
hogy legyek züllesztő, ki mélázok az égen,
s virágtól kérdezem, a szirmai mért kékek?
Hogy lehessek önző, mikor bennem az ének,
e szikrázó ritmus, remegő vágyódás,
úgy zsong, úgy babusgat, s mikor a sötét éjnek
kormát lekaparom, s álmom a ragyogás,
hogy lehessek önző, én szolgája a szépnek?
Mint a hamiskártyás, ki volt, én azzá lettem…
Nem, nem, ó borongó énem, ne tűrd ez átkot!
ó kacagó énem, parancsold szeretetem,
szálljon vissza hozzám, jó legyek, jó, s megváltott,
s mint régi enmagam járjak a fedélzeten. [52]
Álmodjak, ha úgy kell, s a tavaszi est lágyan
küldje a lelkemre értő ajándékát.
Bántó, boltos, bamba élmény ne legyen ágyam,
hol nyugtalan fekszem felejtve szándékát
a célnak, nemesnek, s higgyek a holdsugárban.
Mélázzak, ha úgy kell, s nyári este érett
barangolásában csobbanjon fel a víz,
a távoli patak, ez emlék, lassan éred,
ez emlékekben az ifjúság tiszta íz,
s nagy emlék a hangya, kavics is, rigó, féreg.
Megértsek, ha úgy kell, s az őszi este apadt,
tűnő erejében ne menjen el erőm.
S ha a vén fák árnya búbánatomra tapad,
mégse legyek béna, ne szóljak leverőn,
hinni akarom, hogy énem hozzám hű marad.
Eltűrjek, ha úgy kell, s a téli este jeges
ablakán ujjamat, ha megsétáltatom,
gyertyát gyújtson szívem, s ha fájdalmam, e heves
retorikamentes lényem elaltatom,
ne féljek a sírtól, akármily mély és nedves.
Ó kacagó lelkem, ó borzongó lényegem,
ne tűrd, hogy az önzés legyen a csatlósom.
Ha romlott fölénnyel röhögnék a fényeken,
s az önzés lenne a vezérem s a jósom,
mily örömmel járnék vizen, földön, szemeten?
Mint a hamiskártyás (magam majd azzá lettem…),
csoda, ha hajlik a jóra, áhítatra,
de még szörnyűbb csoda, hogy én, aki szenvedtem,
cáfoljam a csodát, s a vak akaratra
ráfogjam, hogy benne a békémet megleltem.
Ó részegítő kéj, mámorod nem kell, nem kell!
Szívem, tunya szívem, mégis felébredtél.
Nem vagy roncs, vad önzés, még ha az emberekkel,
farkas rabszolgákkal meg is verekedtél,
nem vagy önzés-fantom, s sírsz tőrbe esettekkel. [53]
A naplementével, homályba hulló szemmel,
viharral, záporral, mennydörgéssel, széttört
égi harsonával, rengéssel, vízözönnel,
az elsüllyedt vággyal, földön végigsöpört
elemi erővel, méllyel, mélytelennel.
De nevetsz is, kacagsz a sátrat ütött jóval,
a meredélyeken megmaradt egyensúllyal,
a gyermekkel, amint játszadozik a hóval,
a felnőttel, amint eltréfálgat a búval,
s a költővel, amint elbabrálgat a szóval.
(Cleveland, Ohio.)