Folyóiratok

Kalangya, VIII. évfolyam (1939. február) 2. szám

Herceg János: Tragedija čoveka

Az ember tragédiája szerb fordításban
Madách Tragédiájának ez már a második szerb fordítása. Az első Zmaj átültetésében éppen ötven évvel ezelőtt jelent meg. A nagy költő azonban még nem ismerhette fel Madách jelentőségét, hiszen a nagyszerű színjáték akkor még a magyar irodalomban sem nyerte el az őt megillető helyet. A kor vigasztalan bölcseleti iskolája vége felé közeledik, és a nemzeti klasszicizmus Madách művében nyilatkozik meg talán utoljára.
Nemzeti klasszicizmus és európai tartalom; a kozmikus ember csalódása, a magyarság hasztalan küzdelme szabadságáért és a költő szerencsétlen élete adják meg egyrészt bölcseleti magvát, másrészt költői hevületét a műnek, amelyben mindez összeáll, hogy egy összefoglaló korképet adjon. De a Tragédia megjelenése már a romantikus költészet kezdetével esik egybe, s az utána következő irodalmi nemzedék nem felfedezni akarja a közvetlen előd alkotását, hanem inkább szabadulni hatásaitól.
Arany János íróasztalában hosszú ideig feküdt a Tragédia. Az első lapok elolvasása után kedvetlenül tette félre, hogy később barátai hosszas unszolására ismét elővegye, és kedvező bírálatot mondjon nem a halhatatlan műről, hanem csupán a jó költői alkotásról.
A XIX. század klasszikus költészetének a szerb irodalomban is meg van a maga nemzeti képviselője; Njegoš Gorski Vijenaca pontosan abból a korból nő ki, amelyből Madách tragédiája és bölcseleti, valamint költői elemei is egyeznek a sztregovai remete megnyilatkozásaival. Madách első szerb fordítója Zmaj Jovan Jovanović jól emlékezhetett a Gorski Vijenac lassan érő sikerére, hiszen szülővárosa, Novi Sad buktatta meg a szerb remekmű színpadi előadását. Zmaj Petőfi optimizmusával népe szabadságáért harcolt. Költői világa sem terjedt messzibbre nemzete határainál és filozófiája az öncélúságnál. Így történhetett, hogy a János Vitéz rokonszellemű fordítója meglehetősen szabad formában adta vissza nemcsak Madách, hanem saját költőiségét is a Tragédia fordításában. Hogy szerb színpadra sohasem került, talán nemcsak a változott idő érdektelenségével magyarázható, hanem azzal a hasadással is, amelyet a mű Zmaj átültetésében szenvedett.
De az irodalom fejlődése ugrásszerű, forrása az ellentmondás, s mielőtt új fordulóhoz érne, vissza kell nyúlnia lezárt korok érté[49]keiért. Így történhetett, hogy Az ember tragédiája ma időszerűbb, mint megjelenésekor volt. Madách problémája – az egyén harca a kollektívummal – a romantika kezdetével mint ellentétellel megszakadt, hogy most összefoglalva, vigasztalanságában megnőve, sötétségében megduzzadva térjen vissza.
Hogy ez a magyar remekmű úgyszólván le sem kerül a színpadokról, hogy egymást érik különböző nyelvű fordításai, a XIX. század másodvirágzásának legszebb bizonyítéka. Szerb nyelvre való tökéletesebb átültetése is emiatt vált szükségessé. Viszont alig hiszem, hogy Vladislav Jankulov ezt a konjunktúrát akarta kihasználni, annál kevésbé, mert tudom, hogy évtizedeken keresztül foglalkozott a Tragédiával, amely most így szerb nyelven kiadva egy élet gyümölcsének tekinthető.
Ami az új fordításban kellemesen lepi meg az összehasonlítót, az Jankulov önállósága. Elvetette a példákat, vagy legalábbis szerencsésen ki tudta vonni magát alóluk. A magyarról fordítóknak Madách az iskolájuk. Az ő nyelvművészetét egy idegen, általános nyelvbe átvinni eddig még majdnem mindegyik fordítónak csődöt hozott. Jankulov tökéletesen ismerheti a magyar nyelv művészi szerkezetét, mert fölényesen különbözteti meg a személytelen nyelvet az egyénitől. Minden bizonnyal előszörre őt is a mű bölcselete, nagyszerű mérete, változatos lírai levegője kapta meg, s csak azután a stílus, vagy ami még annál is többet jelent a fordító előtt: a nyelv.
Hogy Madách miért ragaszkodott oly csökönyösen egy-egy szóhoz, miért tért újra meg újra vissza hozzá, amikor temérdek más jelzőt találhatott volna, ezt Jankulov minden esetben határozottan megérezte, s mindig olyan szót alkalmazott ő is, amely a tartalom hangulatának aláfestésére szolgálhatott. Ő tudja, hogy a nyelv minden egy fordításban, több, mint a stílus, több, mint a tartalom: a fordítás szervezete. A legnagyobb műveket megbuktatta már a rossz nyelvi fordítás, és nem véletlen, hogy a Tragédia német nyelven ez ideig nem kevesebb, mint nyolc fordításban jelent meg, s csak néhány évvel ezelőtt vitték színpadra Mohácsi Jenő átültetésében.
Jankulov nem él a fordító poetica licentiájával, igyekszik mindig hű maradni az eredetihez anélkül, hogy szolgaivá válnék, vagy az idegen nyelvben idegen színnel keverné Madách egy-egy lírai, illetve drámai fordulatát.
Talán nem is élő beszéd ez a szerb fordítás; ünnepélyessége helyenkint erősen egyházi színezésű, és a közönséges nyelv híg halmazállapotával szemben kemény, kötött és merev. De hiszen Madách sem számolt a színpadi hatásokkal, és jambusait a következetes pátosz uralja. Egyebekben is csak jót mondhatunk Vladislav Jankulov Tragédia-fordításáról. Bölcselet, pátosz és versmérték teljes összhangban találkoznak, ami a tökéletes átélés eredménye. S végül, ami még külön rokonszenvessé teszi a fordítást, az eredeti [50] felfogásának szinte szellemi jellege és az átültető személytelen puritánsága.
Szerb színpadon ily alkalmazásban – Hevesi Sándor a bölcseleti részeket kihagyta, és csupán a drámai képeket pergette gyorsütemű előadásban – a Tragedija čoveka nemcsak időszerű európai tartalmával kelthet meglepetést, hanem sajátságos magyar színei is megmutatkozhatnak a szerb fordításban.