Folyóiratok

Kalangya, VIII. évfolyam (1939. január) 1. szám

Kázmér Ernő: Felix Salten: Perri

Salten… mintha már a régmúlt egyik kedves, szép emléke lenne. Bécsi emlék a hajdani graciőz, kedélyes császárvárosból, a Graben körüli irodalmi kávéházak habos kávés, puha kiflis atmoszférájából, ahol csak a Peter Altenberg méregzöld színű abszintje bosszantotta azt a kispolgárt, aki míg Orth János legendáját boncolgatta, és Kainz klasszikus játékának tapsolt hihetetlen nemtörődömséggel, szivárványosan derűs lomposságával észre sem vette, hogy a nagy Monarchia feloszlása felé csúszik. Felix Salten, a budapesti származású, biztos szemű és a bécsi hírlapírásban csakhamar a vonal alá kerülő feuilletonista nem született sem költőnek, sem regényírónak. Eleinte színes riportokat írt, majd a langyos tavaszi szellőnek hangulata fogta meg, ami sehol ezen a széles világon sem formált az életbe indulókból olyan művészi álmodozású ifjú emberkéket, mint a hajdani pompás, széles Ringeken. Így lett a kis újságíró Saltenből is feuilletonista, s ebben a tulajdonképpeni irodalmi műfajba soha sem skatulyázható félig poézisben, félig irodalmi csevegésben csakhamar olyan tökéletességig vitte, mint elődei, a bécsi tárcaírás halhatatlanjai: Ludwig Speidl, Ludwig Hevesi és az álmodozók legálmodozóbbja, Theodor Herzl. Írt színésznőkről és színházi estékről, pár eleven vonallal, mint valami élénk, színes impresszionista festményt rajzolta fel az öregedő Ibsen bécsi emlékeit, s míg a luegeri kispolgári politikai szemlélet szűk határai mögé valami megható bécsi lokálpatriotizmussal próbált perspektívát vonni, még a srammel muzsika és a grinzingi „heuriger” hangulatában is rá akart bukkanni valamire, ami több, mint gondatlanság és szentimentalizmus. A tárcák a Neue Freie Pressében, a hajdani nagy Monarchia minden írója előtt szinte bevehetetlen várként ragyogó generációs napilapban jelentek meg, s a szinte grafomániában szenvedő fiatal Salten valósággal ontotta a sokszor franciás szellemű, legtöbbször azonban csak bécsi kedélyű lejegyzéseit, amelyekben hacsak lehetett, valami hihetetlenül ügyes, óvatos módon tért ki minden komolyabb, mélyrehatóbb lelki és szellemi problematika elől. Később elbeszélésekkel, puha, lírikus erezetű regényekkel is megpróbálkozott. Voltak színdarabjai, amelyek többé-kevésbé sikert is arattak, de az új irodalomnak ebben a nemesebb, önállóbb [46] ágaiban sem tudott mást belevinni, mint feuilletonista erényeit: érzelgősségét, melegszívűségét, műveltségét.
Közben összeomlott a Monarchia. A bécsi kedélyesség mellett a „facies hippocratica” arckifejezése jelentkezett. A nagy Neue Frele Presse is vonaglott, s a tárcaíró Saltennek egyre kevesbedő alkalma, lehetősége volt arra, hogy a hajdani fénynek, szellemi gazdagságnak, a bécsi élet színességének nosztalgiáit, majd nekrológjait írja. Kivonult a tárcarovatból, s mint amikor a férfikor delelőjére ért intellektuel otthagyja évtizedes kávéházát, sakktábláját, azzal együtt korosodó, hű pincéreit, úgy hagyta ott a mi Saltenunk is a feuilletonoknak sokszor valóban irodalmi kávéházak hangulatára, szellemes, színes vitáira emlékeztető világát, és a természetbe menekült. Megírta a Bambit, egy őzikének valóban szép, a természetnek sokszor tiszta költői ihletéig érő regényét, amelyben a sötét erdők megannyi lakója, mint valami egységes, zárt társadalom, védekezni próbál ősi ellensége: az emberrel és a rókával szemben. A gyors lábú őzike regénye friss, üde írás volt. Sok volt benne az erdők friss zöldjéből, a fák koronáin áttörő fényfoltokból, s ha az állatvilág nagy tudósai alapján – Brehmtől-Bölschéig – bizonyára komoly kifogásokat emelhetnénk az állatvilág nagy, örök misztikumának egy ily szaggatott képekből összetevődő poétikus, novellisztikus regénybe való hiányos komponálása ellen, mégis úgy éreztük, a bécsi aszfalt, a bécsi színház nagy szerelmese ebben a regényben közelebb ért az igaz irodalomhoz, mint valamennyi előző munkájában. A nagy siker és a szép elismerés után Salten tovább ment a megkezdett úton, írt még egy-két állatregényt, s most itt van a legújabb, a Perri.
A természet lelkes barátai, főleg azok, akik az erdei sétákért rajonganak, mindig jóleső érzéssel gondolnak a mókusra, erre a fürge, élénk szemű, dús farkú állatkára, amelynek káros tulajdonságairól mintha senki sem akarna hallani, mert annyi kedves mozdulata van. Salten új regénye ezeket a kedves mozdulatokat kihangsúlyozza, és a mókus-anya, a mókus-gyermekek és az erdei társadalom megannyi lakójának mindennapi életén át az állatvilág érzelmi világát és a titokzatos természet ezernyi, apró eseményeivel, adottságaival szembeni csodálkozását, remegését valóban felbecsülhetetlenül puritán és költői eszközökkel írja meg. A játszó, pajtáskodó kis mókusok nyomán benépesedik az erdő. Madarak és négylábúak sereglenek össze, majd egy őzbak tragédiáját festi, a nagy tragédiát, amely a ködös, borongó erdő őszi, párás hangulatában olyan titokzatos erővel nehezedik az erdőre. Ebben a tragédiában, túl a jó természetstudiomon valóban szuggesztív líra van, valami a borongásból, a szomorú sejtel[47]mekből és a sötét gondolatokból, ami a jó, osztrák Saltent már évek óta betölti. S ha nem is tartozik éppen ide, úgy érzem, ha róla írok, ezt sem hallgathatom el. Néhány évvel ezelőtt egy nemzetközi írói összejövetel alkalmából a dalmát partvidék egy csodás részén át, olajfák és vad agavék között sétáltam Saltennel, akit zsidó létére a nagy német nép nemzeti megújhodása teljesen megrázott. Megérezte, hogy az akkor elindult megújhodás az osztrák nép életére sem maradhat következmények nélkül, és a vitában heves séta közben egy agavéfajtára mutatott, amelyen egy több métert meghaladó, ezernyi sárgafehér virágot tartó szár pompázott. Ez a vad agavé, tőle tudtam meg, egy száz esztendős aloé volt, amely körülbelül száz évenkint egyszer virágzik ki. A német nép sorsát ezzel a vad agavéfajtával hasonlította össze, s egy pillanatig sem gondolt arra, hogy ennek a szokatlan, nagy virágzásnak árnyékában másfajta növények teljesen elsorvadnak. Salten már akkor a természet szerelmese volt. A komoly idők terelték a természet felé, s a nagy természet misztikuma őt is megejtette. Költő lett, amit most a Perri, ez a bájos mókus-regény újra igazol. [48]