Folyóiratok

Kalangya, VIII. évfolyam (1939. január) 1. szám

Kázmér Ernő: Alexander Bernát: Nagy emberek

Tíz éve múlt, hogy Alexander Bernát elvált barátaitól, elhagyta tanítványait, és elment azok után, akik élete, munkássága világító oszlopai voltak. Az elmenők búcsúztatása az ő nagy feladatai közzé tartozott, és a hagyomány, az akadémia, az egyetem elkötelezettségén túl is, ezt a feladatot mindig vállalta. Feltűnő volt, hogy a filozófus mily melegséggel tudta az elköltözőket elbúcsúztatni, és az akadémia ülésein, az egyetem katedráján, a hivatalos magyar szellemiség vezető lapjaiban mégis mennyire elért ahhoz a hagyomány-, és illúzióromboláshoz, amely, ha az akadémia, az egyetem merev formáinak hideg konzervativizmusát előbb kezdi ki, az ébredés sem lett volna oly szomorú arra a rideg valóságra, amely a világháború utáni magyar és európai szellemet annyira megremegtette. Abban a keserű korban Alexander Bernát már nem állt a magyar szellemvilág arcvonalában. Az egyetemi katedrát otthagyta, és az akadémiának hátat fordított. „Csak” író volt! Régi iratait rendezgette, újabb tanulmányokat írt, utazgatott, és itt-ott hazatért megpihenni. Egyszer aztán otthon is maradt, arra az utolsó pihenésre, amelyből senki sem ébred. Halála után senki sem akadt, aki elbúcsúztatta, jelentőségét értékelte vagy kifogásolta volna. Nem akadt senki, aki kora nemzedéke számára lemérte volna, mit is jelentett annak a filozófiai gondoldásnak és irodalomnak, amelyet évtizedeken át az ő új kantiánizmusának kritikai szelleme világított át, és mit jelentett a magyar bölcsészeti irodalomnak a „Filozófiai írók tára”, amelyet évtizedeken át szerkesztett. Alexander Bernátig a magyar filozófiai irodalom a szellemi gondolkodás nagyjait szétforgácsolta, szemelvényekre szaggatta, gondolkodásuk kuitesszenciáját elködölte. A köztudatba azt az érzést plántálták, hogy a filozófusokhoz egyszerű, világos módon közeledni kegyeletsértés. A legkristálytisztább filozófus is elvesztette üde hímporát, ha a korábbi magyar filozófiai stílus döcögő, zökkenő, felhígított módszerével nyúltak hozzá. Alexander Bernát katedrája volt az első, amelyről az áhítat illata, az érzés melegsége áradt arra a gondolkodóra, aki szemináriumát anyagául választotta. Sohasem volt [43] merev közéleti író. Legvonzóbb tulajdonsága volt, hogy a filozófia és az esztétika közötti határvonalat mindig átlépte, és az impresszionizmusnak, a szépnek, az örömnek minden varázsát, temperamentumát vitte abba a halottnak, merevnek látszó anyagba, amely annyi évtizedeken át egysíkúnak, minden változatosság nélkülinek látszott. Egyetemi szemináriumában, akadémiai előadásaiban, könyvek elé írt bevezetőiben, magyarázataiban, folyóiratokban, napilapokban elszórt tanulmányaiban a humanizált gondolkodó a művészettel, természettel, az élettel való közvetlen lelki kapcsolatát töretlenül friss egységben tárta elénk. Minden leírott során annak a kortársi elkötelezettségnek szelleme ömlött el, ami Péterfy Jenőn át Riedl Frigyesig és a mindent megismerés illúziójával, szubjektivizmusával magas rendű Ambrus Zoltán kritikusi tudatáig ért.
A tíz éve halott Alexander Bernátra való megilletődött emlékezésül, barátai és tanítványai Nagy emberek címen gyűjtötték össze, és adták ki azokat a tanulmányait, amelyek könyvben még nem jelentek meg. Olyan ez a megható visszaemlékezés, mint valami színekben pompázó, dús virágcsokor, amit örökzöld páfrány fog át. A tanulmányok közreadása nélkül a magyar irodalom szegényebb, az Alexander Bernát termő, nemes gondolkodásáról őrzött tanítványi emlékünk színtelenebb lett volna. Renan szelleme világít előttünk, amidőn a szépnek és igaznak ez erőteljes dokumentumait olvassuk, Renannak az a mondása, hogy az egyén élete rövid, de az emberekre való emlékezés örök, s az igaz élet ebben az emlékezésben van. A tanulmányokat a Michelangelóról írott néhány oldal vezeti be. Mély lelki vonzalom fűzte az írót a szobrász, a festő, az építész, a rajzoló és a költő szellemóriáshoz, akiért Brandes esszéjével száll szembe vitatkozva, hogy a nagy dán Michelangelo művészetének pátoszáról beszél, pedig csak a fenséges fogalma az egyedüli, amivel jellemezni lehet. Ebben a kötetben vannak a Taine- és a Spinoza-tanulmányok is, amelyek külön könyvek lehettek volna. A Spinoza-tanulmány egy korábbi, népszerű kiadás átdolgozásából és az Etika egykori fordítása elé írott bevezetőjéből készült. Kétségtelenül a magyar Spinoza-irodalom legértékesebbje ez. A stiliszta Alexander Bernát különben is sokat tanult Spinozától, a rendszeres forma nyűgétől világos előadásával felszabaduló gondolkodótól, aki a legnagyobb bölcseleti problémák megismeréséhez vezető utat „a mindenségben megnyilvánuló egyetlen létező felé tartó szeretettel és a boldoggá tett értelem erejével” – Nietzsche mondotta ezt – közelítette meg. A tanulmányban Spinoza valóságos regényalak, és amidőn ennek az esszéjének első fogalmazása németül jelent meg, a német filozófiai irodalom Berthold Auerbach regényét, a Spinoza der Dichter und Kaufmannját emlegette, amelynek korrajza, kultúrtörténeti hatása a mi írónknak adhattak is némi hátteret, de a Spinoza belső életének, indulatainak valóságos drámai erejű analízisében annyira egyedülálló és annyira csak a Spinoza saját maga megismeréséből fakad, hogy a gazdag Spinoza-irodalomban – Gebhardt, Joel és a holland Vloten alapvető munkái mellett is – erre a tanulmányra sok utalás vár. Hozzánk nagy Taine-tanulmánya áll a legközelebb. Ez az irodalomnak és a művészetnek szinte végetlen kulturáltságával és díszes ornamentu[44]maival pompázó akadémiai emlékbeszéd, amely az emlékbeszédek szűkre szabott terjedelmének megszokott gátjait elsodorva, a taine-i teóriát valósággal alkotó elemeire szedve mindig újabb meg újabb fioriturákkal ékesítve, valami meglepően csalhatatlan biztonsággal tér vissza a taine-i teóriához, azzal a szikrázó elmésséggel, az előadásnak azzal a szinte légköri elektromossággal telített feszültségével, amit az előadó Alexander Bernát valami kivételes adománnyal írásaiba is be tudott vinni. A Taine-tanulmány minden részlete azt mutatja, hogy írónk valóban az a rajongó tanítvány, aki hajdanában az École des beaux arts híres hemiciklikus termében lelkesedéssel hallgatta Taine előadásait, és gondolkodásában szemléletében, munkarendszerében a taine-i teóriának éppen olyan döntő jelentősége volt, mint egykori tanártársának, Riedl Frigyesnek az alkotót kitapintó módszerében, amelyből a „faculté maitresse”-re („a legfőbb képesség!”) való utalás soha sem hiányzott.
Illik, hogy a kötet magyar vonatkozású tanulmányairól, a Petőfi-, a Madách-, a Jókai- és a Mikszáth Kálmán-feljegyzésekről külön beszéljünk. Terjedelmükben lehatároltak, de mondanivalóikkal annál jelentősebbek. Ritka lélektani és kritikai erővel, néhány objektív vonással állítja elénk a magyar irodalom vezető elméit, objektivitásába azonban megint csak beszövi annyira megvesztegető, hangulatos szubjektivitását. Ezeket a tanulmányokat németül írta. Mindig kétnyelvű író volt. Értett hozzá, hogy a magyar nyelv könnyű formájához a német szavak súlyát adja. Német írásaiban a magyar pátosz az, ami legjellemzőbbje. Külföldi olvasói sohasem mulasztották el kiemelni, hogy német stílusának valami eredeti, tiszta források vizére emlékeztető kristályossága, íze van, ami egyéni gondolatainak a német íróknál különben soha sem tapasztalható külön zamatot adott. A Jókai-tanulmány a taine-i tanítvány valóságos iskolamunkája. A nyolcadik decenniuma felé közeledő Alexander Bernátnak ez az írása sugarasan, megértőn, de a legszigorúbb taine-i rendszerrel próbálja Jókai alakját környezetébe, nemzete életébe, korába formálni, s eszméit, amelyeket hősei lelkébe helyez, megérteni. Úgy érezzük, hogy a mai magyar kritikai irodalomra is ráférne a taine-i tanítás, amelynek hű alkalmazásától Alexander Bernát még élete alkonyatán sem tért le. A Madáchról szóló miniatűr esszé, a Tragédia költője születésének századik évfordulójára íródott. Élete, Oeuvre-je a madáchi varázstól soha sem szakadt el. Örök élménye volt a Tragédia és a mű jegyzetes magyarázatának kiadása, egyetemi előadásai, külön szemináriumai olyan döntő jelentőségű, évtizedes munka volt, amelynek hatása nemzedékeken s az új tanári generációkon át a Tragédiának valóságos második felfedezése volt. Minden magyar alkotó közül Madách érdekelte a legmaradandóbban éppen úgy, mint Péterfyt Kemény Zsigmond regényei. Madáchban a lelki rokont, a tépelődő, tragikus hőst látta, és hogy saját szavait idézzük, Madáchnál otthon érezte magát.
Hálátlan időben és egy hálátlan generáció tülekedésében halt meg Alexander Bernát. Az azóta elmúlt tíz esztendő ezt a hálátlanságot máig sem vette revízió alá. A kötet, amiről itt megemlékeztünk mementó, hogy ennek a revíziónak és írója tanulmányainak eljő még az ideje. Lehetetlen és hihetetlen, hogy ezek az időben és térben szét[45]szórt tanulmányok kívül maradjanak azon a magyar esztétikai irodalmon, amelynek, ha ma van is több, kitűnő művelője, hagyományos irodalomkultúránk kevés ily biztos kezű művészre mutathat.