Folyóiratok

Kalangya, VIII. évfolyam (1939. január) 1. szám

Szegedi Emil: Megjegyzések

Büntetőjog és társadalom
A büntetőjog társadalmi szerepéről érdekes előadást hallgattunk. Az előadást egy kitűnő idegorvos és pszichoanalitikus tartotta, s azt fejtegette, hogy a büntetőjognak, amely hivatalosan lemond a bosszú gondolatáról, és bizonyos fajtájú neveléstudománynak mondja magát, emellett van egy másik, lélektani tevékenysége is, éspedig a tömegek pszichikai befolyásolása az uralkodó rétegek kívánta értelemben. Érvelését azzal kezdte, hogy a büntetőjog mai módszere eredeti céljának, vagyis a bűnös megjavításának nem felel meg. A bűnözők nagyobb része azért vét a társadalom törvényei ellen, mert elemi, anyagi, vagy nemi szükségletek kielégítése erre kényszeríti. A bűnfenyítés eszközei ezekkel szemben nem érnek célt, ha az említett okok továbbra is fennállnak. Az indulati és ösztönös bűntényeknél a büntetés ugyanolyan mértékben alkalmatlan eszköze a javításnak, mint az előbbi esetben. Bebizonyított tény, hogy az olyan bűntények, amelyeket tudattalan ösztönzések határoznak meg, nem akadályozhatók meg az ember tudatos részének befolyásolása által. Ha tehát a dolog úgy áll – folytatta tovább fejtegetését –, hogy a jelenlegi büntetőjog nem alkalmas a saját maga által kitűzött cél elérésére (ti. a bűnöző megjavítására), akkor bizonyára valami más ok van jelen, amely a társadalmat arra kényszeríti, hogy ragaszkodjék ezekhez a célszerűtlen szabályokhoz.
A társadalom alkatának szilárdsága nemcsak külső hatalmi eszközök [36] erősségétől függ, hanem még egy tényezőtől: a tömegnek attól a lelki készségétől, hogy fennálló társadalomba beilleszkedjék, és az uralkodó hatalmaknak alárendelje magát. Minden társadalom arra épített, hogy a nagy tömegek hisznek a fennálló viszonyok szükségességében, az uralkodó réteg fölényében és bölcsességében. Ennek a lelki beállítottságnak mintaképe és forrása a gyermeknek az apja iránti beállítottsága. A gyermek fél apja testi erejétől, és csodálja szellemi fölényét. Az állam is minden eszközt felhasznál, hogy a tömeg részére apaképzetként szerepeljen, hogy az egyes ember az uralkodó osztályra vigye át azt a beállítottságot, amelyet valamikor az apával szemben tanúsított. A büntetőjog intézményével az állam rákényszeríti magát a tömegre, s megismétli az apának egy fontos tevékenységét: büntető, fenyítő, vagy megbocsátó hatalmát. Látjuk tehát – hangzott az előadás végkövetkeztetése –, hogy a büntetőjog jelentősége egyáltalán nem szorítkozik csakis arra, hogy a társadalmat a bűnözőktől megóvja, vagy a tettest megjavítsa, hanem lényeges funkciója az is, hogy a tömeget lelkileg az uralkodó réteg kívánta értelemben befolyásolja. Ezért nem remélhető, hogy a büntetőjog mai rendszere elvi változáson fog keresztül menni, mert a társadalom a büntetőjogot olyan célokra is szükségli, amelynek semmi köze a bűnözővel szembeni célszerű magatartás kérdéséhez.
A büntetőjog klasszikus értelmezői nagyrészt elutasítják a büntetőjognak azt a társadalmi szerepét, amelyet annak lélektani szempontból az előadó tulajdonít, és tagadják, illetve nem látják bizonyítva, hogy a büntetőjognak eredeti céljától eltérően (fenyítés, megtorlás, javítás) más szerepe is van, nevezetesen a tömeg lelki befolyásolása. Tagadhatatlan azonban, hogy a büntetőjog klasszikus értelmezésben nem teljesen felel meg céljának, mert nem szünteti meg azokat az okokat, amelyek az embert az esetek nagy számában, bűncselekmény elkövetésére kényszerítik, vagyis a gazdasági és lélektani okokat. A lélektan szemszögéből nézve a büntetőjog célszerűtlenségét igazolják a következők: 1) az elítéltek egy része a büntetés kitöltése után a társadalomba visszatérve a korábbival azonos gazdasági körülmények közt visszaeső bűnözővé válik, 2) a büntetőjog elriasztó, megelőző hatása sem teljes, mert számtalan példából látjuk, hogy bizonyos elsődleges szükségletek kielégítse olyanokat is bűntett elkövetésére kényszerít, akik tudatában vannak annak, hogy törvénybe ütköző cselekményt követnek el, amiért bűnhődniük kell.
Mivel alig szorul bővebb bizonyításra, hogy a bűntények majdnem csak gazdasági vagy lélekkórtani okokra vezethetők vissza, a tulajdonképpeni cél az volna, hogy ezeket az okokat megszüntessék. Elképzelhető-e olyan társadalom, amelyben a bűnözést elősegítő vagy előidéző okok közt a gazdasági ok nem szerepel? Elképzelhető-e olyan társadalom, amelynek csak egészséges egyedei vannak? [37]
A gazdasági okokból, tudatlanság vagy iszákosság miatt elkövetett bűncselekmények számának egy legalsó határra való szorítása megfelelő társadalomban, célszerű társadalmi intézkedésekkel és javítómunkával elérhető. Az indulati bűntényekből és a lelki betegségekből fakadó bűnesetek, mivel kiküszöbölhető tárgyi-gazdasági okra legtöbbször közvetlenül nem vezethetők vissza, alig előzhetők meg. A bűntettesek beteg emberek, akikkel szemben gyógyítás, vagy társadalomból való örökös kizárás szükségszerűen következik. Ezzel szemben az első csoportba tartozó bűnesetek megelőzhetők, okai megszüntethetők, és a bűnözők megjavíthatók.
Az előadó fejtegetése a büntetőjog kettős szerepéről (l. mint bűnfenyítő, javító tevékenység, és 2. mint a befolyásolás eszköze az uralkodó réteg kezében) tagadhatatlanul támadható. A büntetőjog tömeglélektani funkciójának kibogozása a tudattalan, elvont világába vezet, és nehéz „kézzelfogható” bizonyítékot szolgáltatni azoknak, akik a büntetőjognak a lélektan területére eső eme társadalmi tevékenységét kétségbe vonják, vagy nem tulajdonítanak neki elsőrangú fontosságot. De az ellenkezőjét nem lehet bizonyítani, vagyis azt, hogy a büntetőjognak nincs ilyen másodlagos lelki szerepe a társadalmi rend és egyensúly fenntartásában.
Elégedjünk meg most azzal, hogy egyes országok jogelméletében már felismerték a büntetőjognak ezt a lélektani szerepét is, és ezekben az országokban (legutóbb Angliában) „büntetőjog” helyett „társadalmi védőintézkedést”, „büntető”, vagy „bűnfenyítő eljárás” helyett „javítómunkát” mondanak, s ennek az új szaknyelvnek megfelelően, alapjában, lényegében és szellemében igyekeznek megváltoztatni nemcsak a büntetőjogot, hanem a bűnfenyítés egész régi rendszerét is.
Magyar fotóamatőr-művészet
A fényképezés, amely hosszú ideig csupán foglalkozási ág volt, s mint ilyen elsorvadt, és tömegízlést elégített ki, a kamera és a fotótechnika tökéletessége és főleg hozzáférhetősége folytán újabban nagy tömegek szórakozásává és sportjává vált. A fejlődés különböző szakaszain átlépve a fényképezést lelkes műkedvelők és jó ízlésű szakemberek művészetté fejlesztették, amit az évről évre megrendezett, nagy nemzetközi fényképtárlatok magas színvonalú fotóművészeti szaklapok óriási tömege és tudományos irodalmi fejlettsége igazol.
A kérdés minket a Suboticán rendezett művészi fényképkiállítással kapcsolatban érdekel. Ezen a tárlaton nagyrészt vajdaságiak és köztük [38] számos magyar fotóamatőr vett részt meglehetősen jó anyaggal. Megelégedéssel kell feljegyeznünk, hogy a művészetnek ebben az ágában is akadnak magyar tehetségek, aminek annál is inkább jóleső érzéssel kell bennünket eltöltenie, mert köztudomású, hogy a magyar amatőrfényképezés világviszonylatban is első, és a földkerekség legjobb amatőrművészei, legnagyobb nevei magyarok. Nagy eredmény ez, ha tudjuk, hogy olyan országok fotóművészetével kell versenyre kelni, mint a német, francia, amerikai, olasz, orosz.
A magyar amatőrök jelentkezése az itteni kiállításokon sok szempontból örvendetes. A fotografálás dokumentáris művészet, tárgya a valóság és a magyar fotóamatőrökre hárul, hogy népünk életét művészi képeken vigyék a közönség elé, s ezzel is szolgálják a kölcsönös megismerés eszméjét. A korszerű fényképező művészet szakított azokkal a hagyományokkal, amelyek technikában és a képszemléletben egyaránt szabályul írták elő a hamisítást, a „retust”, vagyis azt a törekvést, hogy tárgyakat és személyeket ne valódi környezetükben, a valóságnak megfelelően ábrázoljanak, hanem varázsoljanak köréje képzelt világokat. Gondoljunk csak azokra a fényképekre, amelyeken az ágrólszakadt cselédke márványlépcsőn áll, és hattyúkat etet, vagy azokra a tájfelvételekre, amelyeken nem látszik más, csak mosolygó házikó. A modern fotóművészet célja az, hogy a tárgyat ne csak testi, hanem lelki értelemben is megközelítse, és mindent a maga helyén, a maga környezetében, szépítés és korrigálás nélkül ábrázoljon. Egy cselédkéről lehet művészi képet készíteni úgy is, hogy nem etetünk vele hattyút, hanem megörökítjük a maga világában, munkájában, például amikor két behemót vizeskanna terhével csámpáskodik haza őszi reggelen a fényes sáron keresztül. A bogárhátú kis ház távolról bizonyosan szép, de érdekesebb, ha közelebb megyünk, és gépünket a siralmas udvarnak, a ruhátlan gyerekeknek szegezzük, és az ő igazi életükből vetítünk elő művészi valóságos és szemléltető töredéket. Felületes állítás az, hogy az alföldi síkság nem ad témát. Mosoly és könny, öröm és szomorúság, tánc és hallgatag menet, pompás fejek és szép népviseletek, munkába görnyedő vállak és sárban cuppogó kocsikerekek, földben lapuló házak és sivár cselédudvarok, egy magános tépett fa, egy ebédjét falatozó napszámos, az élet egy-egy valóságos jelenetét kínálják a jó szemű fényképezőnek.
Azért mondtam el mindezt, mert megfigyelhető, hogy fotóamatőrjeink egy része idegenbe megy tárgyért, holott a szépet és érdekeset a mi világunkban is megtalálhatják, ha nem riadnak vissza a kezdet nehézségeitől.
A fényképezést nem szabad összekeverni a festészettel. Az érzelgős motívumok helyett nekünk különösen kötelességünk a szemléltető valóság [39] kifejezése akár fény az, akár árny a szó átvitt értelmében. Tehát fényképezhetünk árokparton ülő, tavasztól mosolygó, virágot tépő kis maszatos zsellérgyereket, mert ilyen is van, de nem úgy, hogy a kis maszatcsomót előbb kimosdatjuk, jótékonysági ruhába bújtatjuk, és egy csokor olasz export- szegfűt merevítünk a kezébe. Az utóbbi esetben a kép lehetne szép, technikailag jó, de szellemében, közlésében hamis, és értéktelen.
A magyar fotóamatőröknek a népéletben kell körülnézniük, és a mesterkélt, vagy idegen tájak levegőjét lehelő képek helyett gondot kell fordítaniuk arra, hogy bizonyító erejű, művészi értékű képekben a maguk népének sajátságos életét, arcait, tájait, szokásait és hangulatait örökítsék meg, és vigyék a kiállítások nagy nyilvánossága elé.
Főiskolások
Keresztény világszemlélet és népi gondolat – ebben a mondatban foglalta össze a zagrebi Magyar Egyetemi Hallgatók Kultúregyesületének új elnöke Füstöss Miklós az egyesület közművelődési munkásságának irányító elvét. Ide kell jegyezni még azt a kijelentését is, hogy, „Az új nemzedék a kisebbségi magyarság legszélesebb néprétegeire támaszkodva fogja fel kulturális törekvéseit, és a magyar kultúra munkakörébe akarja vonni a kisebbségi magyarság minden egyes tagját. Komoly és egymás iránti áldozatkészséges munkának kell kifejlődnie, hogy részt kérjünk a kisebbségi magyar kultúrmunka minden területén. Összefogással, komolysággal és munkával kell megmutatnunk, hogy az új nemzedék létezésével mindenkinek számolnia kell. Az új nemzedéket nem lehet, és nem is szabad mellőzni, még kevésbé elhallgattatni vagy elsikkasztani.”
Mielőtt ezt a komoly és őszinte elvi kinyilatkoztatást tüzetesebben megvizsgálnám, el kell mondanom egy látogatásomat a zagrebi magyar egyetemisták egyesületében. Lehet egy éve, hogy Magossy Imre, régi iskolatársam és barátom belém botlott Zagrebban, és megkért, nézzem meg a magyar főiskolások szerény, de szép otthonát. Örömmel fogadtam a kedves meghívást, mert már régen szerettem volna megismerni a zagrebi magyar egyetemisták vezetőit. Régi vágyam volt személyes eszmecsere útján megtudni, hogy a magyar ifjúság, amelyre majdnem egész kisebbségi kultúránk, sőt politikai életünk szellemi irányítása hárul, miként vélekedik az újabb politikai, társadalmi és gazdasági szemléletet irányító, [40] divatos és hangzatos eszmeáramlatokról. Bevallom, a zagrebi főiskolás ifjúság ideológiai és társadalomszemléleti beállítottságáról korábban vegyes és ugyancsak ellentmondó értesüléseket kaptam, melyek sokszor gondolkodóba ejtettek. Megmondom nyíltan: egy részről úgy állították be ezt az ifjúságot, mintha megengedett és érthető hevületét túllépő hevességgel rokonszenveznék olyan homályos elméletekkel, amelyeket én sehogy se tudtam, és ma sem tudok összeegyeztetni a magyar szellemiséggel és gondolkodásmóddal. Az új észak-fasiszta teóriákat értem ez alatt, melyeket a magyar lélek és a magyar sors és a magyar jövő szempontjából éppen olyan kerülendőknek ismertem fel, mint az orosz tanítás szélsőségeit. Meglepett az az állítás, hogy az ifjú magyar értelmiség a jelszavak hálójába került, és egyrészt szem elől tévesztette a magyar függetlenség és szabadságszeretet hagyományait és a társadalmi érvényesülésért folyó harc lovagias formáit, másrészt azokat a népuralmi elveket, melyeket nemcsak jelenlegi sorsunk felismerése, hanem a származás is követelőleg ró erre az ifjúságra. Nem hittem azoknak az állításoknak, hogy a főiskolás ifjúság lélektelenül a magyar lelkiségnek idegen jelszavakat követ, olyan elveket, melyek talán boldoggá tesznek más struktúrájú és vérmérsékletű nagy népeket, de nem a kis magyarságot. Mélyen lehangoló lett volna számomra, ha valónak bizonyul az állítás, hogy ifjúságunk, amelynek nemzeti öntudatához kétség nem férhet, olyan felfogásnak hódol, amely szembe helyezkedik a szabadság elvével és a népi, társadalmi fejlődés irányelveivel.
A beszélgetésnél számosan jelen voltak az ifjak közül. Nyílt kérdéseket tettem fel minden irányban, és őszintén megmondtam azt is, hogy nézeteikre, felfogásukra, szemléletük irányára és kiterjedésére vagyok kíváncsi. Magyaros őszinteségük jól esett. Ha nem tévedek, mindössze hárman jelentkeztek közülük azzal, hogy helyeslik és elfogadják a legszélsőségesebb, úgynevezett nyilas politikai, társadalmi és faji elméleteket. Ezek nyíltan nemzeti szocialistáknak vallották magukat. (Sajnos nem volt idő annak kikutatására, hogy miért.) A továbbiak kijelentették, hogy nem értenek egyet e néhány társuk szélsőséges felfogásával. Ők keresztény világszemlélet alapján álló magyarok, hívei a népi gondolatnak. A további beható és számomra feledhetetlenül érdekes eszmecsere során meggyőződtem arról, hogy a Zagreb-i magyar főiskolások nagyobb részének politikai gondolkozása és társadalomszemlélete higgadt, kritikus és emberséges. Meglepő tájékozottságot mutattak minden téren: politikában, társadalomtudományi, társadalomrajzi, irodalmi és gazdasági kérdésekben is. Tudatában voltak annak, hogy a magyarságnak a Duna völgyében különleges kiegyenlítő és összekötő szerepe van, és végét jelentené ezer éves létének, ha bármely hatalom vazallusi függőségbe kényszerítené ezt a szí[41]vós gyökérzetű, haladó és erős értelmiségű nemzetet. A belügyeket tekintve elismerték, hogy nagy szellemi és gazdasági átalakításra van szükség. Az volt a nézetük, hogy fel kell számolni a hűbéri-főúri rendszer összes, még élő csökevényeit, és fel kell emelni a széles magyar népi tömeget egy sokkalta igazságosabb, arányosabb, emberibb élet színvonalára. Azok a kísérletek, melyeket ebben az irányban eddig tettek (részleges földreform, zsidótörvény stb.) az ő felfogásuk szerint is csak félmegoldását és elodázását jelentik a végleges, gyökeres rendezésnek. Ugyanígy sürgősen életlehetőséget kell teremteni a nemzet gerincét és alapját alkotó magyar földteleneknek is, hogy így megerősödve, minden fenyegető terjeszkedéssel szemben sikerrel vehessék fel a harcot. De azt is világosan látni kell, hogy a maroknyi magyarság erre egyedül gyenge; tehát társakat kell keresnie a dunai medencében, vagyis azon kell fáradoznia, hogy megvalósuljon a kis népek együttes gazdasági és politikai szervezete.
Azok, akik így látják a magyarság szerepét és helyzetét, nem vádolhatok azzal, hogy látásukat megzavarta egy hangos és a magyarság létét fenyegető jelszó népszerűsítése.
Ezek jutottak eszembe olvasva Füstöss Miktós elnöki székfoglaló beszédét, amelyben ott szerepel a keresztény világszemlélet mellett a népi gondolat is. Hogy a keresztényi elv mi mindenre kötelez erkölcsiekben (ha nem csupán üres szólamként fogják fel), nem kell külön fejtegetnem. Emberiesség és szeretet, igazság és önmérséklet a keresztényi elvből folyó legfontosabb gyakorlati kötelezettség. A népi gondolatnak sarkalatos művelődési munkatervvé történt megtétele igazolja a magyar értelmiségi ifjúság egészséges szemléletét, ami vigasztaló mindannyiunk számára, akik bennük látják a jövőt és a jövő irányítóit. [42]