Folyóiratok

Kalangya, VIII. évfolyam (1939. január) 1. szám

Arató Endre: Sűrű ködben

Sűrű
boldogtalanság van a szívemen,
tehetetlen vergődnek szárnyaim,
mért nem nyújtod felém kisujjadat,
mért nem nyújthatom feléd a kezem,
te mindeneket egyként alkotó.
Elérhetetlen messze századok
ragadtak el, nincs hozzád érkezés,
nincs tőled többé soha indulás,
komor sötétszín baldachin alatt
a fájdalom rendeltetett nekem.
Lelkem szikes föld, vigaszra süket,
s e szörnyű föld súlyát ki viseli,
segítsetek, ti csillagok, nekem,
a sűrű ködben még megfulladok.
Lázas rezgésem jeleit hagyom,
aléltan várok rezonanciát,
erőm végső morzsáival
ujjam hegyén
a fáklyát mégis én továbbadom. [35]
S miként misén fekete áldozár
vörös borral kelyhet magasba tart:
felmutatom a versben életem.
Szétdarabolt, elrejtett, de pimasz
kukucskálóknak mindig érthetetlen
kétféleség egészbe teljesül…
Meglátjuk majd, ki volt a katonább,
ha gesztusomra bezárul a kör.