Folyóiratok

Kalangya, VIII. évfolyam (1939. január) 1. szám

Lányi Jenő: Vojvodina szerepe a szerbek jogérzékének kifejlődésében

A szerbek kulturális életének központja két évszázadon keresztül Magyarországon volt. Mialatt Szerbia a török iga alatt görnyedt, és később is, amikor a múlt század elején Karađorđe vezetésével megindultak a felszabadító háborúk, a szerb irodalom és tudomány a Magyarországon élő szerbek között sokat fejlődött, s erősödött, sőt úgyszólván itt élt egyedül. A kultúrközpont egy ideig Budapest és Novi Sad között oszlott meg, idővel azonban a súlypont egészen Novi Sadra helyeződött át.
Vojvodinának nemcsak a szerb nép kultúrtörténelmében van igen nagy jelentősége, hanem a délszláv jog kifejlődésében is. A szerbek zöme a XVII. század végén húzódott a törökök elől az akkori Dél-Magyarország területére, ahol véglegesen le is telepedett. A letelepülés természetszerűleg a szerbek jogi helyzetének rendezését is szükségessé tette. Az osztrák császár, aki a törököktől elpusztított Dél-Magyarországot ismét benépesítette, erős határőrséget akart itt megteremteni, hogy megakadályozza a törökök újbóli betörését a Habsburg birodalom területére. A déli részekre telepedett szerbek kiválóan alkalmasak voltak erre a célra, és ezért az ő harcosaikból alakította a határőrvidéket. A szerbek az újabb török hadjáratokban állandóan hűen harcoltak a császári csapatok oldalán, és ennek elismeréséül különböző privilégiumokat kértek, és kaptak a császártól.
A határőrvidéknek s a Vojvodinának szerepét a jugoszláv jogtörténelemben érdekesen ismertette dr. Ilija Pržić beogradi egyetemi tanár. Tanulmányában, amelynek adatait e cikk keretében részben felhasználtam, rámutatott arra, hogy a Vojvodina területén élő szerb népnek, az eredetileg kapott privilégiumok ellenére is állandóan küzdenie kellett, hogy a császári intézmények és személyek tiszteletben tartsák azokat, mert minduntalan ki akarták őket [31] játszani. Privilégiumaik biztosítására 1690-től az önkormányzatukat biztosító rendelet kiadásáig 25 nagygyűlést (szábort) tartottak, amelyek mindegyikén azt követelték, hogy rendezzék a szerb nép jogi helyzetét a Habsburg birodalomban és annak intézményeivel szemben. A vojvodinai szerb nép főleg az egyházi-iskolai önkormányzat érdekében küzdött sokat. Ennek az autonómiának a kiépítése volt a Vojvodina területén élő jogászok munkásságának legjelentősebb része. A valójában jogi téren folyó mozgalomnak igen nagy volt a nemzeti-politikai jelentősége. Az önkormányzatért folyó harc kifinomította a szerb nép jogi érzékét, és igen sok népvezér került oda, hogy éppen e harc folyamán juttassa kifejezésre jogászi képességeit. Mindez nagy mértékben hatott ki arra, hogy a vojvodinai jogászkar különleges jelentőségre tegyen szert, s hogy a szerb nép legjobbjai éppen jogászi pályára menjenek. Ezt igazolja az a körülmény is, hogy igen sok jogászt Vojvodina határain túl is megbecsültek, és tiszteltek. A vojvodinai jogászok Horvátországban, Szerbiában, sőt még Oroszországban is előkelő helyet vívtak ki maguknak, mint elméleti tudósok és tanárok, praktikus jogászok, törvényhozók, továbbá mint bírák, ügyvédek és közigazgatási tisztviselők. Ezen felül sok vojvodinai jogász nemcsak a jog körében végzett fontos munkát, hanem irodalmi téren is.
A magyar és osztrák kormányoktól kapott privilégiumokat két csoportba osztja a szerző: az 1683–1699 évek közti osztrák–török háború idejéig kapottakra, és azokra, amelyeket később adtak. Az első időszak 35 privilégiumot tartalmaz, amelyek közül az elsőt 1405-ben Zsigmond magyar király adta. Ekkor volt a törökök nyomása a legerősebb a szerbekre, és ekkor kezdődött meg a lassú beszivárgás Magyarország déli részeibe, amely egészen 1646-ig tartott. A szerbek, különösen a mohácsi vészt megelőző időkben főleg a szerb despotáknak ajándékozott földterületekre jöttek be, ahol különleges kedvezményeket élveztek, mert a magyar királyok mindig bőkezűek voltak az idegeneknek adott privilégiumokban. Ezeket a szerbek éppen úgy megkapták, mint a korábbi századokban Magyarországba jövő német, francia vagy más telepesek. A privilégiumok megengedték a szerbeknek, hogy az általuk lakott falvakban országos vásárokat tarthassanak ugyanazokat az előnyöket biztosítva nekik, mint a szabad királyi városok lakóinak. A városok lakosságát különösen Zsigmond király igyekezett jogokkal felruházni, hogy támaszt találhasson bennük az oligarchák ellen. A szerbek tehát a szabad királyi városok lakóihoz hasonló jogokat kaptak. Így mentesítették őket sok adótól, fogyasztási adó és vámfizetéstől, egyéni szabadságukat is biztosították, kivonták őket a [32] vármegye igazságszolgáltatása alól, nem tartóztathatták le őket mások adósságai miatt, biztosították szabad vallásgyakorlatukat, és ami szintén nagyon fontos volt: megengedték, hogy saját bíráik ítélkezzenek felettük. Mindezek a privilégiumok csak azokra a szerbekre vonatkoztak, akik Magyarország területére jöttek, elsősorban a temesi és szörényi bánságokba. A Horvátországba való letelepedés ugyanis később történt, főleg a Habsburg család uralomra jutása alatt. Az ide beköltözött szerbek jogait a Mura menti Bruckban megtartott gyűlés és a későbbi császári privilégiumok biztosították.
Savoyai Jenő hercegnek a törökök ellen indított hadjárata alatt, amely 1683-tól 1699-ig tartott, a szerbek nagy szolgálatokat tettek a császári seregeknek. I. Lipót császár ugyanis azt a célt tűzte ki maga elé, hogy a törököket kiűzi Európából. Ez azt a reményt keltette a Habsburg birodalom területén élő szerbekben, hogy őshazájukat s ottani testvéreiket felszabadítják a törökök uralma alól. I. Lipót a szerbek szolgálatait meg akarta hálálni, és ezért 1690-ben három, 1691-ben egy és 1695-ben szintén egy oklevelet adott ki, amelyekben a birodalma területén élő szerbek jogi helyzetét rendezte. A Habsburgoktól kiadott okleveleket és privilégiumokat azonban éppen maguk a császárok nem tartották be mindig, és ezért a szerbek később a magyar országgyűlésekkel szentesítették őket. Így az 1790–1791. országgyűlés XXVII. és az 1792. évi X. törvénycikkely törvényesítette az osztrák császároktól kibocsátott privilégiumokat. A két magyar országgyűlés által kiadott törvények különleges jogokat biztosítottak a Magyarország területén élő szerbeknek. Elsősorban elismerték a szerb nép egységét, a szerb nemzetiséget, külön területhez való jogát, saját képviselői összeülését, érseke saját népéből történő választását, a megválasztott érsek szabad rendelkezési jogát, a templomok és kolostorok építése, valamint a püspökök kinevezése tekintetében. Az érsek nemcsak egyházi, hanem világi hatalmat is gyakorolt a szerb népen. A privilégiumok és a későbbi magyar törvények a templomokat és kolostorokat mentesítették az adófizetéstől s a katonai beszállásolás és katonai terhektől. Biztosították a papok jogát, ti. hogy csakis az egyházi hatóság alá tartoznak, biztosították az érseknek és püspököknek a szabad kánoni vizitációt. A népnek megadták a teljes vallásszabadságot, a vojvoda-választásra való jogot, megengedték a régi Julián-féle naptár használatát, továbbá hogy saját tanácsaik alatt saját szokásaik szerint éljenek, végül nagy adókedvezményeket is biztosítottak éppen úgy, mint a régi királyoktól származó privilégiumok. A szerbek viszont kötelezettséget [33] vállaltak, hogy közvetlenül a császárnak rendelik alá magukat, hogy harcolnak a törökök ellen, és azok betöréseitől megvédik az országot.
Ezen felül még egész sor közjogi okmány rendezte a szerbek többi ügyeit.
Amint látható, a szerbek azért kapták ezeket a kedvezményeket, hogy az országot a törököktől megvédjék. A Magyarország déli részén levő határőrvidék létesítésének nem is volt más célja. A privilégiumok ellenében katonai szolgálatot kellett teljesíteniük, mert a császári kincstár zsoldot nem fizetett nekik az ország déli részének megvédéséért.
A kultúra fejlődésével természetesen újabb nemzeti kérdések is felmerültek, amelyek rendezésre vártak. Ezeknek a követeléseknek az 1848. évi utolsó rendi országgyűlés tett eleget, amikor a XX. törvénycikk 8. szakaszában rendezi a szerb népi és egyházi közgyűlés (a szábor) kérdését. A törvénycikk elismeri a Magyarországon lakó szerb nép önkormányzatát iskolai és egyházi ügyekben, és biztosítja nekik állami felügyelet alatt leendő fejlődését. Még nagyobb jelentősége van a magyar országgyűlés 1868. évi IX. törvénycikkének, amely az 1864–1865. évi szábor határozatait törvényesítve törvényileg elismeri a szerb egyházi önkormányzatot, messzebbmenően, mint az 1848. évi XX. törvénycikk. Az 1868. évi IX. törvénycikk megengedi a mitropolia egyházi, iskolai és alapítványi ügyeinek önkormányzati alapon való intézését, rendeletek és szabályzatok kiadását, és a szábor összehívását. Ugyanezzel a törvénnyel rendezték a szerbek és románok közötti szétválásnál felmerült ellentéteket, a szebeni román mitropoliának ugyanazokat a jogokat biztosítva, mint a szerbeknek. A papság kérdését is ugyanabban az évben királyi leirattal rendezték. A törvény felhatalmazása alapján szabályozták a szerb egyházi és iskolai önkormányzat szervezeteit, amit a száborok mind megerősítettek. A szerb egyházi szábor a vojvodinai és horvátországi szerbség körében igen nagy jelentőségre tett szert, mert ezt tekintették nemzeti képviseletüknek. A szábor-választásokat mindig nagy harcok előzték meg, s ezek még a parlamenti választásokon is túltettek. A szerb nép ugyanis egyházi és iskolai autonómiáján keresztül tudta legjobban megvédeni nemzeti egyéniségét, s kifejezésre juttatni minden más nemzeti megnyilatkozását. Az egyházi és iskolai önkormányzat keretén belül szabályozták a megyéspüspökségek beosztását, a mitropolia melletti egyházi és nemzeti-iskolai tanácsokat, a szerb egyházi szábor választói rendjét, a szerb elemi iskolákról és felsőbb leányiskolákról szóló kérdéseket, a görög-keleti szerb pa[34]pok, azok özvegyeinek és árváinak nyugdíjügyét, a nemzeti egyházi alkalmazottak és tanárok nyugdíjkérdését, és minden más ügyet, amely az egyházi élettel és annak hierarchiájával összefüggött.
A száborok intézkedéseivel és a kiadott rendeletekkel sikerült egy különleges jogi intézményt létesíteni, amelyet a szerb nemzeti egyházi-iskolai autonómia név alatt ismertek mindenfelé. Ezekben az intézményekben azonban nemcsak a papság, hanem az egyházi száborba megválasztott képviselőik útján a legszélesebb néprétegek is képviselethez jutottak. Ez nagy jelentőséget biztosított a szábornak, mely ily módon hatalmas mértékben járult hozzá a vojvodinai szerb nép jogérzékének kifejlődéséhez.