Folyóiratok

Kalangya, VIII. évfolyam (1939. január) 1. szám

Őszy Illés: Gyógyulás

…Mindig csak magadra gondolsz, gondolj ránk is, Galeide!
Ludolf Ursleu
Hat hónap telt el azóta. Semmit se csináltak, semmi olyat, ami az életnek színt és értelmet ad. Ahogy jól nevelt emberekhez illik, reggel-este megcsókolták Anyukát, s Anyuka megsimogatta őket: Szervusztok gyerekek, jó reggelt vagy jó éjszakát… Karácsonykor karácsonyfát állítottak, mosolyogtak, lefeküdtek.
Az asszony lassan összeomlott. Egy nagy beteg izgatta volna, fenséges és riasztó, akivel ébren kellett volna töltenie az éjszakát. – Szolgálni egy férfit, aki más, különb, szebb, nagyobb, mint a többi, más a betegségében, a lelke háborgásában, erre vágyott, s ezt a keresztet boldogan viselte volna. Mindig szorongva félt az egyformaságtól. Boldogult édesanyja sokszor mesélte, hogy már gyerekkorában is, ha szerét ejthette, a tükör előtt állt nagy, régimódi, ünnepélyesen szép, álló tükör előtt a „vizit szobában” és ha mást nem, hát valami színes kendőt kötözgetett a nyaka köré. Ó nem hiúságból – érezte később –, csak mintha már gyermeklelke öntudatlanságával is a színes, a szép, a nem [23] mindennapos után vágyakozott volna. És most, millió és millió beteg van olyan, mint az övé… Mert így lehunyt szemmel hallgatni és eltűnni egy bő ölű fotelban, mindenki tud. Ennél jobb volt, ezerszer jobb Vényen, a pusztán, elnézni órák hosszat a holdfényben villogó éjszakába, vagy hemperegni az érő búza közt. És várni valakit, aki még jönni fog… De most már nem jöhet senki. Mert ha jönne, akkor se tudna neki többé hinni. Mert tán igaz, hogy a lélek, ez a csudálatos öröm-szomorúság forrás, ez az ismeretlen partok felé zúgó és örvénylő lávatömeg, gyorsan kihűl, és kialszik. Hány éve van még? S akkor majd őt is, mint édesanyját, a hét vármegyére híres szép asszonyt felöltöztetik. Az utolsó útra öltöztetik. Az életnek gyorsan vége, észre se vesszük. Hol is olvasta, hogy a harmincadik év után egyetlen éjszaka, rövid és sötét éjszaka az élet. És nála már megkezdődött ez az éjszaka. Hogy jöhetne hát most még valaki, hogy álmodhatnék még egyszer a fehér hajóról, s hogy indulhatnának első útjukra, mint azon az akácillatos májusi alkonyaton, mikor először kapták el egymásról a szemüket…
Gyakran elnézte Ferit, ahogy olvasott. Néha felgyöngyöztek a nagy csendben Musset szavai:
Je voudrais vivre, aimer, m’accoutumer aux hommes
Et regarder le ciel sans m’inquiéter. Je ne puis…
S aztán újra csend lett. Csak az ő szája körül kavargott valami gúnyos mosolygás: ez lett hát a nagy álmodozásból?… Hányszor emlékezett vissza élete legtitkosabb perceiben arra, mikor először maradtak egyedül a Velence felé rohanó expresszvonatban… Akkor ébredt fel benne először a bizonyosság, s azóta sem hagyta el, hogy az a másik, az első, a darabos, kemény ember jobb volt, mint ez a problémás, finom és halk álmodozó. Az élet kegyetlen, s a szellem örömei… De mit érne lázadozni örök törvények ellen?
Már sétálni se jártak együtt, mert már nem volt mit mondaniok egymásnak.
Feri, ha egyedül maradt otthon a nagy lakásban, félve, aggódva, hogy mégis megláthatja valaki, írni kezdett. S olykor Musset és de Vigny után ezt olvasta:
„Az öröm teljessége szakadt reájuk. Két kis féregként ültek a végtelenség partján, és egymást nézték…”
Nem áltatta magát. Sokféle kultúrán kifinomodott ízlésével megérezte, hogy minden esztétikai érték nélkül való, amit ír. De mégsem dobta el. Mert azt is érezte, hogy velük indult el a vezeklés útjára. Egy ilyen tisztuló, magányos órájában megírta a másiknak, hogy leszámolt önmagával, s visszaadja néki az asszonyt:
„Nem akarok hazudni e nagy fordulónál. Ha bíznék benne, hogy el tudom tőled venni, felkészülnék a nagy bajvívásra, és elvenném. De bizonyosan tudom, hogy csak úgy élünk egymás mellett boldog, felejtető jóérzés nélkül, s lassan gyűlölni kezdjük egymást. Ő már gyűlöl is engem, s minden joggal. – Bocsánatot se kérek Tőled. Nem azért, mert a betegnek kímélet jár, ez mellékes. Hanem azért, mert nem érzem magamat bűnösnek. Még abban az [24] értelemben sem, ahogy ezt a veszedelmes szót gyakran használják. Azt se mondom, hogy kár volt vele találkozni. Nem! Életem legszebb percei azok voltak, mikor egymásra találtunk. Az életben kevés a teljes öröm, de ez az volt. Későn támadt, de teljes szerelem. Ha csend van, mindig hallom első szavait:
– Mi mindnyájan, a vényi erdő és a vényi égbolt is, úgy fogunk mosolyogni, hogy maga meggyógyuljon…
Mert az a legszebb benne, hogy olyan finom, mint a sevresi porcellán. Jó lett volna vele! Te erős, egészséges ember vagy, elviselted volna, talán nem is érezted volna a megpróbáltatást. De így… Csak sötét, értelmetlen gonoszság lenne, ha továbbra is magamhoz láncolnám. Bár Te a formák szerint már szabaddá tetted, s én most már az anyakönyvvezetőhöz vezethetném. Tudom: nem mondana nemet, felöltöznék abba a ruhába, melyben először láttam, és mosolyogna is. De ez már csak forma, ami szabad. A szíve azonban már nem lenne a régi, minthogy az enyém is egyetlen nagy tiltakozás. Gyere hát, és vidd magaddal. Vidd, mert vár, nagyon vár, mert téged szeret.”
Utána leragasztotta a levelet, s gyorsan megcímezte: Mérő Istvánnak, Pusztavény. Majd kettőt csengetett az inasnak.
– Ezt a levelet vidd azonnal a postára, s add fel – szólt hozzá, mikor belépett.
Ám alighogy leért a villa ajtajához, feltépte az ablakot, s utána kiáltott:
– István, gyere vissza!
– A levél címzését akartam még egyszer megnézni – mondta félig mentegetődzve, amikor visszatért.
– Itt van – adta vissza, átfutva a címzésen. – Menj, siess!
A kandallóhoz támolygott, s belerogyott a karosszékek egyikébe. A kis asztalkán ott hevertek elhagyottan a kéziratai. Utánuk nyúlt, s lapozni kezdett bennünk. „Hol az én kezemből a mágnes, mely elfelejteti a halált? Szegény, hideg, halálos kezek…” – olvasta hangosan az egyik bekezdést. Utána réveteg nézéssel földre ejtette a papírlapokat.
Mária fényes, fekete bundájában ekkor lépett a szobába. Nagyon szép volt e pillanatban. Ahogy nesztelenül megállt az ajtóban, szánakozó mosoly játszott, küzdött elszomorodott ajkai körül.
– Jó estét! – mondta.
Feri felriadt.
– Hallottad? Mit hallottál? – tudakolta zavart arckifejezéssel.
– Eh, mit hallottam volna? Nem érdekelnek a monológjaid – válaszolta Mária.
Levetette bundáját, leült, s rágyújtott egy cigarettára.
– Milyen szél van odakünn! – jegyezte meg –, huh, milyen szél! – Anyuka elment Ilka nénihez. Nyolcig nem is jön vissza.
Szavai után nagy, fojtott csend támadt. Mária felállt, beletörte cigarettáját a hamutartóba, s a könyvszekrényhez lépett. Így háttal állva, s egy könyvben lapozgatva, csak úgy mellékesen vetette oda: [25]
– Holnap estére páholyunk van az operában. Lacika lepett meg. A Sándor utcában találkoztam vele. Megkérdeztem, hogy miért nem jön fel? Úgy fúj a szél, s maga csak örülne néki.
A férfi felé fordult, de az lehunyt szemmel hallgatott.
– Olyan kedves volt Lacika, ahogy szabadkozott – folytatta. – Azt mondta, hogy nem jöhet fel, s csak véletlenül vitte arra az útja… És belepirult a hazugságba. – „Igaz, majd elfelejtem – mondta –, holnap Aida megy az operában… kaptam egy páholyjegyet, elhoztam magának… maguknak… Én is ott leszek, ha megengedi” –, s elfutott.
Feri hallgatott. Az asszony törte meg újra a rájuk szakadt csendet.
– Eljössz?
– Nem.
– Miért?
– Nem érdekel az opera.
– Eh, mi érdekel már téged?
Bosszúsan cigarettára gyújtott. Egy szippantás után azt is eldobta.
– De mondd: mit csinálsz egész nap idehaza? Hát élet ez néked? – kérdezte.
A férfi messziről ránézett. Azután minden szótagot külön hangsúlyozva válaszolt.
– Semmit. Sok a dolgom. Leszámolok önmagammal.
Elhallgatott. Mária megrettenve kapta fel fejét.
– Mit mondasz?
– Ne ijedj meg – nyugtatgatta. – Nem a halálról van szó, hanem az életről. Menteni akarom, amit lehet.
– Az a szerencsétlenség, hogy mindig magadra gondolsz – válaszolta Mária.
– Tévedsz. Most, hogy nem gondolok már magamra, most kezdődik a menekülés.
– Eh, már nem is akarlak megérteni.
Ferit nem sértette a kemény, bántó, ingerült hang. Nyugodtan válaszolt:
– Jól teszed, Mária. Nagyon komolyan mondom: jól teszed. Meg aztán nincs is ezen sok érteni való. A dolog nagyon egyszerű. Elvesztettem a játszmát. Vége van. Finita. Még csak nem is komédia. Semmi.
– Semmi, mert magad akartad.
– Ha legalább ezt akartam volna.
– Nem izgatnak a talányaid.
– Jó, hát hallgassunk.
Mária a könyvszekrényhez ment, s kivette azt a könyvet, amit éppen olvasott. Egy fiatal német író művét. Életről, nevelésről, ifjúságról, szerelemről. Az a határtalan vágy kínozta őt is, mely eltöltötte ezeket az ifjakat és lányokat. Az ifjú és boldog örömre való emlékezés. A fehér hajó, mely eljött érte, és itt letette.
Felpillantott. Feri állt előtte.
– Szeretnék valamit mondani. [26]
– Tessék, hallgatom.
– Te harcolsz, s ez szép. Álmatlan éjszakákon át várod vissza Istvánt.
Az asszony elfordította tekintetét.
– Ugye igaz? S ha én most haragudnék, a kőre is haragudhatnék, mert a földre esik.
Kézirataiért ment odahozta, s az asszony ölébe tette.
– Még csak ezt nézd meg. Ezek a papírlapok a mi történetünkről szólnak. Engedj meg ezért a naivságért. Valójában nem tudom, mi értelme volt annak, hogy megírtam. De minek van értelme? – Leszámoltam. Most még csak a te bocsánatodat s feloldozásodat kérem.
Bováryné haldokló ajkát kenték meg így a szentelt olajjal.
Az asszony megdöbbent alázatossággal emelte rá hirtelen tekintetét.
– És… és mit szólnál hozzá, ha István most hirtelen visszajönne? – kérdezte a férfi.
– Nem! – csuklott fel Mária hangja kétségbeesetten.
– No, igen, értelek. De ugye várod? Mondd, mondd meg, kérlek. Nem lepsz meg vele. A szemedben úgyis látom, s én nagyon könnyen megnyugszom benne, hogy te elmész. Ezért is vesztettelek el. De ne hidd, hogy haragszom. Dehogy! Sőt én küldelek. Eredj vissza, amíg lehet.
– Hát csakugyan lehet? – remegett meg Mária a gondolattól. De nem szólt. Csak ajkai mozdultak meg.
– Miért ne? – folytatta a férfi. – Ő most is szeret téged. Olyan csendes, hallgatag emberek, mint ő, nem könnyen felejtik el a szerelmet… Meg aztán nem is én vettelek el tőle. Ami köztünk volt? Mi az? Pár kába pillanat, szép szavak felhője, s nem hús és vér, ami feloldozhatatlanul köt össze. Hogy néha a testedig értem?… De sosem értem a véredig. S ezt jó tudni s végezni, mielőtt minden elmérgesednék körülöttünk, s mi gyűlölni kezdenők egymást. Mert most még csak hallgatunk. De holnap… Eredj vissza, amíg mehetsz. És én különben már írtam is neki.
Mária felugrott. A kéziratlapok az öléből a földre hullottak.
– Nem, az nem lehet!
– De igen, lehet. Épp most, délután. Iván az imént vitte el.
– Iván, találkoztam vele.
– Mérő Istvánnak, Pusztavény.
– Mérő Istvánnak, Pusztavény… Az asszony szinte visszhangozta a férfi nevét, akit valóban várt álmatlan éjszakáin.
– Néhány nap múlva itt lesz. Azt írtam, hogy jöjjön, mert várod.
Mária nem szabadkozott többé. Csak épp megkérdezte még, hogy vele mi lesz. A válasz, amit kapott, roppant nyugodt volt.
– Velem? Lényegtelen.
– És ez elég?
– Elég-e? Sok, a legtöbb, amihez ember érhet. Nyugalom. Én látom, és érzem, hogy más is van a világon. És ez elég.
Az asszony szinte már áhítattal mondta: [27]
– Csodálatos, és érthetetlen.
– Lehet, de ne hallgass rám, s akkor mindjárt megérted. Eredj nyugodtan vissza, és ne hallj mást, csak az érő búza zizegését, és hemperegj meg benne egy férfivel boldogan. Ez az élet. Csodálatos, és érthetetlen.
– Majd hallani fogom a szavad.
– Arra fogsz gondolni, hogy csak szavak voltak. Nem értek semmit, mert senkit se tudtak boldoggá tenni. Engem magam meg majd elemésztettek.
Az asszony nem válaszolt.
Csönd lett, az elvégzettség csöndje. S ekkor messziről valami zaj hallatszott, lépések zaja. Anyuka jött vissza – gondolták mindketten. De helyette váratlanul István lépett be. Hogy jutott most ide.
Ott állt szótlanul. S ők is csak álltak. Végül is István törte meg a csendet:
– Anyánkhoz jöttem. Ő írta, hogy csütörtökön délután jöjjek, de öt és hat között. Azt írta egyedül lesz itthon… Vagy nincs idehaza? Akkor megyek. – S már nyúlt is a kilincs után.
Az asszonyból egyetlen kiáltásba robbant a kétségbeesés, Feri remegve artikulálta, amit Mária mondani akart:
– Persze, talán már hazaért azóta… Ha azt írta… Majd megnézem, itt, a gyerekszobában…
Erre a szóra István megtorpant. Eleresztette a kilincset, és lassan visszafordult.
– Igen, a gyerekszobában – folytatta Feri –, mert ott szokott ülni, ha stoppol vagy harisnyát köt. Most is, mint régen…
És kivánszorgott a gyerekszobába.
– Talán leülne. Biztosan fáradt…
– Köszönöm, nem vagyok fáradt.
– Talán a kabátját. Itt olyan meleg van.
– Köszönöm, megyek.
– De Anyuka rögtön itt lesz. És… és mi újság otthon?
István vonásai megenyhültek. Az ő volt, édes asszonya otthonukról kérdezősködik.
– Semmi, mi lenne. Nyugalom van, és békesség.
– Már április van…
– Igen, április vége.
– A föld már ünneplő zöld ruháját ölti. A cseresznyefák már talán fehérek…
– Igen, kezdenek virágzani.
– S a Vendellő?
– Virágban áll.
Csendesen tovább beszélgettek. S a föld utáni vágy, a múlt és emlékezés észrevétlenül egymáshoz hajlította, és újra összebékítette őket. Az asszony zokogva hullott férje erős karjába.
– Gyerünk, István.
– No, jól van, majd hazamegyünk – válaszolt a darabos, kemény ember, mély, nyugodt hangján, s még az éjszaka elindultak. [28]