Folyóiratok

Kalangya, II. évfolyam (1933. augusztus) 8. szám, 505–576 p.

Nagyon fáradt voltam, főleg kedvetlen. Nem a fizikumom merült ki, hanem a lelkem, egy kissé beleutálkodtam az emberekbe. Mindenhol csak pénz meg érdek; ahol a legideálisabb perceket akarom eltölteni, ott anyagi kellemetlenségről panaszkodnak, semmi kétség, tudtomra adták burkoltan, hogy mindenről lehet beszélni, csak meg kell fizetni érte. Egy gyanús rokon váratlanul előkerült, hivatásos lakásberendező, mintha csak ide lett volna rendelve, hogy felajánlkozzék: kérem szépen, minden pillanatban kész vagyok, s úgy elrendezem uraságodat, hogy arról koldul. Nem is én intézem el, hanem mi. A szendeség, a piruló készség alatt sok minden együtt van, talán még egy kis őszinteség is, ha kielégültek az idegek vagy az igények.

Ezért olvadt fel annyi cinizmusom, ezért hittem, hogy most találom meg azt, amit eddig hiába kerestem.

Szaladtam, menekültem, csak el, el, minél messzebbre, amíg a ligetben találtam magam. Túl a csinnadrattákon, kert, kabaré, vagy micsoda – mindegy. Le kell ülnöm valahol, távol mindentől, ami disztingváltabb levegőt jelent.

Későn érkeztem, javában folyt már a műsor, amúgy se törődtem vele sokat. Pótszéket állítottak be a számomra apró asztalkával, arra könyököltem és bámultam a levegőbe. Mindegy, hogy hová, akárhova. A fix pont épp egy énekesnő volt, hát arra, anélkül, hogy látnám. Kedves hangja volt, valami bánatos románcot énekelt, szinte úgy szűrődtek belém a szavak, hogy észre se vettem.

A boldogság pilléje úgy csalogat,
Ne ígérj a gyermeknek hintalovat,
Ha nem tudod neki megadni.
Az álmodás titkait eltakarod,
De a nyári verőn, hogyha nincs italod,
Ezt nem lehet már letagadni.

Csak ültem és néztem vakon, lélektelenül, még mindig a délutánra gondoltam, egy kis keserűséggel, szégyennel, s el[535]borította szememet a könny. Az énekesnő is fix pontot keresett, elég közel ültem a színpadhoz, hogy bennem találja meg azt. Most rám meredt a tekintete, s én elrestelkedtem.

– Micsoda diákos tempó ez a sírás?

Felugrottam, kiszaladtam a kertbe,

– Parancsol vacsorát? – állt elébem egy pincér.

– Nem bánom.

Félkörben épített bokorba vezetett, milyen kedves hely volna ez két ember számára, akik egészen magukra akarnak maradni, s akik egyek! De így mindegy, hogy mit hoz a pincér. Amit akar.

Még vissza sem érkezett, mikor a nyüzsgő embertömegben akaratlanul is észre kellett vennem, hogy egy nő idegesen futkos a bokrok körül, mintha valakit keresne. Nem nagyon bántott, keresse. Úgyis azt csinálják az emberek a világon, aztán milyen nagyra vannak vele, ha egymásra akadnak.

Végre odaért hozzám és megállapodott. Valahol láttam már ezt az arcot, határozottam ismerősnek tetszik.

– Jó estét – köszönt rám németül ő – megengedi?

Nini, a hangjáról jövök rá, hogy ez az én sanzonettem. Aki a panaszos gyermekdalt énekelte. Keserű lett a szám íze, azért szerettem volna felkacagni. Ez legalább őszinte teremtés, nem játssza a finom dámát, hanem mindjárt azon kezdi, ami a mestersége. Most valami kiszámíthatatlan meglátással engem szemelt ki napi áldozatnak. El fogja mondani élete történetét is, természetes, hogy magasrangú tisztnek vagy valami Rathnak a lánya, megszöktették, elhagyták, itt van. Esetleg, ha fejébe szállt a bor, azt meséli, hogy szegény anyja van, a klinikán fekszik, épp ma – tetszenek érteni, ebben a pillanatban – haldoklik, s ő nem foghatja le a szemét, mert kegyetlenül ide köti a szerződése.

Ismerem jól ezeket a történeteket, egy-kaptafán termett valamennyi, semmi változat, fantázia bennük. Ellenben a mondókájukat olyan tökéletesen betanulják a lányok, mintha leckét mondanának fel, s nem hagyják el a hangszerelést, a szcenírozást sem, néha keserűen felkacagnak, merengve támasztják állukat a tenyerükbe, aztán keserves zokogásra fakadnak, vagy finom-csendesen sírnak. Egyéniség szerint.

Egy kissé oldalt húzódtam.

– Parancsoljon, legyen szerencsém.

Csak most néztem meg jobban. Mert a színpadon hiába néztem, nem láttam. Nagyon kedves, barna arca volt, az alakja nyúlánk és telt, a tekintete szokatlan meleg, gyermekies. [536]

– Már mindenfelé kerestem – mondta zavart mosollyal. – Azt hittem, elment. Otthonos mozdulattal megigazgatta a terítőt, a terítéket.

– Együtt vacsorálhatunk? – kérdezte.

– Ha megtisztel…

– Oh…

Furcsán, nagyon mélyről érkezett ez a szó, akkor nem értettem meg. Az igazat megvallva, nem is törtem magam az értelme után. Csak azért is! Ma szörnyű leckét kaptam amabból a másik világból, ahol látszatra szent és őszinte minden, hát kiszakítottam magam belőle, s a végleteket keresem. Ez a lány egy pillanatig sem állítja, hogy ő szent. Ami pedig az őszinteségét illeti, mennyivel becsületesebb!

– Mit rendelt? – fordult felém.

– A pincérre bíztam.

– Kár. Én jobban összeállítottam volna a vacsorát. Szereti a rajnai bort? Magam ugyan igen ritkán iszom, de akkor ennél jobbat nem ismerek. A szülőföldem itala.

Aha, gondoltam, most következik az élettörténet. Amellett vigyáztam rá, hogy ne legyek udvariatlan, de beugrani sem akartam.

– Kedves kisasszony…

– Hédinek hívnak.

– Hát, kedves kis Hédi, nagyon bántana, ha olyan véleményt táplálna felőlem, amiben majd csalódni lesz kénytelen. Nekem nincsenek birtokaim, bankjaim, alapjában alig vagyok több egy szegény ördögnél.

– Oh…

Már megint az a mély hang, hozzá mennyi szomorúság az arcán!

– No, annyira még nem vagyok, hogy meg ne ihassunk egy üveg rajnai bort. A szegénységemet csak a maga fejedelmi egyéniségéhez arányítom. Hogy illenék a koldusdiák a várkisasszonyhoz?

Rátette kezét a kezemre.

– Látja, ezt szépen mondta. Milyen kár, hogy csak az úriember frázisa!

– Utálom a frázisokat, csak lapos szellemnek valók.

– Azért ne feledje el, hogy az élet legragyogóbb pillanatait, legszentebb érzéseit csak frázissal lehet kifejezni.

Elnevette magát, erőszakoltan hangzott a kacagása, úgy tette hozzá.

– Természetesen csak ha elérkezik az ember ahhoz, amit a legragyogóbbnak, a legszentebbnek hisz. [537]

– Filozofálni akar, fiam? Savanyú vagyok én ahhoz.

– Ma minden esetre az, mert bánata van. De az alaptermészete más, az derűs és közvetlen.

– Honnan tudja, hiszen nem ismer.

– Láttam tíz percig, mikor könnyezett. Nekem az elég.

– A szivarfüst ment a szemembe, azt magyarázza félre.

– Valami füst lehetett – felelte Hédi elgondolkozva – de nem a szemét árnyékolta be, hanem a szívét. Ismerem jól, ne tagadja, ne szégyellje. Szörnyű fájdalom lehet az, ami sírásba kergeti a férfit.

– Lehet idegesség is, visszafojtott düh.

Betyárosan a szemembe nevetett, egész közel hajolt, mintha ellenőrizné a tekintetemet.

– Ugye, mikor az ember szeretne az ökle köré csavarni egy női kontyot. Aztán megrázni jól, hogy kiszaladjon a fejéből a vér. De nem lehet, mert rabjai vagyunk a társadalmi szokásoknak, s a legnagyobb hazugság, az úgynevezett jólneveltség, visszatart mindentől.

Letette a villát, cigarettára gyújtott, úgy folytatta, sűrűn pattintgatva le a hamut, ami össze se gyülekezhetett.

– Ismerem jól, nekem ne magyarázza.

– Hédi – mondtam, elvágva a szavát – a maga ízlése elsőrendű. Rég ittam ebből a borból, de fölötte van minden fajtájúnak. Beszéljen inkább magáról.

– Abban nincs semmi érdekes, hazudni pedig nem szeretek. Inkább maga meséljen. Asszony volt?

– Lány.

– Akkor tisztában vagyok az egésszel.

– Semmivel sem lehet tisztában, fiam. Szót se szóltam.

– Persze, hogy nem szólt, de ismerni kell a poétás emberek természetét. Ezekre nem veszedelmes az asszony, mert az mind egyforma, mihelyt asszonnyá vált. Csak addig játszik, amíg felforrt a vére, azután sablon lesz belőle. De a lány a maguk szemében misztikum, érintetlen szentség akkor is, ha ördögien fekete a lelke. Annyi illúzióval ölelik körül, hogy nem látnak tőle tisztán. Azonban egyszer véletlenül beléjük pillantanak s akkor mindennek vége.

– Igyunk, Hédi, okosabb.

– Nekem csak egy korty kell, nem bírom. Sose voltam konzumnő.

– Pillanatig se hittem.

– Hát ne térjünk el a tárgytól, a maga leányálmáról beszéltem. Mit ad, ha kitalálom a tragédia lényegét, ami pedig alapjában véve nem is tragédia. [538]

– Maga diktál, én engedelmeskedem. Természetesen a lehetőség határain belül.

– Csakis!

– Hát nagyon rövid ez a lényeg. Maga mindent felajánlott, azt, amit a többnek lehet nevezni, s ő a kevesebbet kívánta.

Egy kicsit keringeni kezdett velem a világ.

– Mondom, Hédi, hogy okosabb, ha megiszunk még egy palackkal.

– Eltaláltam?

– Csupa tűz ez a rajnai bor.

Lefogta a kezemet, a szememben kutakodott.

– Tessék felelni, igaz?

Küszködtem magammal. Lehetek-e áruló? Kicsoda nekem ez a nő, aki akármennyire nem hasonlít a mulatóhelyek típusához, mégis csak idegen. Ma látom, aztán soha többet. Az a másik pedig mégis csak volt valaki, ahhoz odafűz egy darab múlt, sok szép álom és remény.

A belső küzdelem tovább folytatódott. Igen ám, súgta az ördög, de meglátta egyetlen egyszer is a vergődésedet, a lelked vérzését? Nézd, ez az idegen, akiről azt se tudtad egy óra előtt, hogy a világon van, megsajnált a könnyedért, pedig nem is őmiatta hullattad!

Makacs, elszánt ránc szántott végig a homlokomon, úgy néztem hirtelen Hédi szemébe.

– Igaz-e – kérdezte a lány – most már halkabban, szinte kérő hangon.

– Igaz, mondtam végül. De ne beszéljünk róla többet, elmúlt.

– Ha úgy volna, boldog volnék.

Meglepetten bámultam rá.

– Maga volna boldog, Hédi? Hogyan érdekelheti ennyire, mikor semmi köze sincs hozzá?

– Nem akarok megint filozofálásba bocsátkozni, mert maga unja az ilyesmit. De higgye el, hogy érezhet az ember együtt idegenekkel is. Sokszor jobban, mint közelállókkal. Vannak temetések, amikbe véletlenül sodródunk, azt se tudjuk, ki a halott, mégis együtt sírunk a hozzátartozókkal.

– Esetleg magunkat siratjuk – kockáztattam meg.

– Úgy van, eltalálta.

Aztán nem is bántottuk a témát, jokedvűbb dolgokra tértünk át, május volt, sok virágillattal kopogtatott a nyár, későre járt az idő. [539]

– Aludni is kellene – mondta Hédi – bár nincs holnap semmi dolgom.

Mikor ki akartam a vacsoráját fizetni, majdnem megharagudott.

– Bocsásson meg, nem szokásom.

A pincért hívta tanúbizonyságul.

– Ritkán vacsorázik itt a művésznő, de akkor is így van.

Azt azonban már nem engedtem, hogy a bort ő fizesse.

– Ehhez meg én nem vagyok hozzászokva.

Végül engedett, de mosolygott.

– Pedig ez lett volna az ára a fogadásnak. Hogy kitaláltam.

– Mondtam, hogy csak a lehetőség határain belül. Ez kívül van, kívánjon valami mást.

– Majd gondolkozom rajta.

– Akkor jó lesz sietni, mert nincs elég ideje.

– Nagyon szívesen, majd szólok kocsiért.

– Talán csak elkísér!

– Kár volna, a közelben lakom, a fasorban, az éjszaka pedig olyan szép.

Karomba fűzte a karját, úgy indultunk neki sétálva az éjszakának. Talán el lehetett volna rövidebb úton is jutni a fasorba, de nem siettünk, anélkül, hogy gondoltunk volna rá. Én legalább nem, Hédi pedig hallgatott.

A padokon szerelmespárok ültek, azok se beszéltek. Az ember fantáziája ilyenkor menekül a jelenből, s olyan lehetetlen, régi emlékekbe kapaszkodik, amik máskor éveken át nem jutnak az eszébe.

– Milyen furcsa dolog képződött meg most előttem – szólalt meg egyszerre Hédi, – hogy honnan tér az vissza? Előttem a gyermekkor háza, udvara, a folyosóról lépcső vezet le, aztán kis rácsos ajtó zárja el. Onnan látom a kútágast az üres köcsögökkel, lefelé borítva, ahogy száradnak. Az agarunk a tyúkól körül keringél, tojást akar lopni, a kis borjú közel jön hozzám, kezemhez dörzsöli a nedves orrát, és én sós kenyérrel kedveskedem neki.

Halk, meleg hangon beszélt, szorosabban magamhoz vontam a karját.

– Mondja meg, Hédi, micsoda természeti játék az, hogy én is a gyerekkorba repültem vissza?

– Én megéreztem azt.

– Ugyan, ne vicceljen. [540]

– Jól van, nem hiszi el, hát ne higgye. Nem fogok esküdözni. Azonban filozófia volna, vagy még rejtélyesebb valami? Nem keresem, inkább mondja el, mire gondolt?

– A tánciskolára, mikor mint apró diák kolónban álltunk, külön a fiúk és külön a lányok, úgy kapta mindenki párnak a vele szemben állót. Előre kiszámítottuk, hányadik vagyunk a sorban, kivel kerülünk össze. Aztán ha nem tetszett a partner, odébb léptünk néhányat, de a lányok is, akiknek mi nem kellettünk.

– Beszéljen erről, úgy szeretem hallgatni.

– Nagyon egyszerű kis dolgok.

– Éppen ezért szépek. Szerelmes volt?

– Mindig. De soha olyanba, aki messze lakott. Táncóra után ugyanis szabad volt hazakísérni az ideált, s én untam a nagy gyalogolásokat.

Hédi felkacagott.

– Milyen szerencsém van nekem. Már hazaérkeztem.

Ott álltunk egy kis villa előtt, a holdvilág hátterében élesen fúródtak sötét kontúrvonalai az égnek.

– Ne siessen, Hédi, járkáljunk még egy kicsit. Már nem vagyok diák.

A lány, mintha zavarban lett volna, kissé dadogva aprózta a szót.

– Tudok én annál okosabbat is. Jöjjön fel, megiszunk egy csésze hideg teát.

Aztán látva pillanatnyi megrökönyödésemet, hozzátette.

– Magam lakom.

– Az egész villában?

– Mit szól hozzá? Az egészben. Sokallja?

– Magától semmit. De talán…

– Nincs „talán”, a magam ura vagyok, nekem senki se kellemetlenkedik.

Elfordította a fejét, a falombokat nézte, úgy suttogta, hogy alig lehetett megkülönböztetni, ki beszél: ő, vagy a májusi falevél?

– Rendelkezhetem mindennel, ami ott belül van. Engem most szoktatnak…

– Mihez Hédi?

– Eh, ne beszéljünk róla, jöjjön.

Nagyúrnak való berendezkedés volt, választékos. Sehol egy élőlény, apró házi liften érkezett minden, azon tűnt el. A lány kitalálta a gondolatomat, vállamra tette a kezét.

– Maga nem lop meg senkit, mert szabadon rendelkezem magammal, én nem vagyok lekötve senkinek. [541]

– Hédi, de ez a nagy gazdagság!

– Úgy van, határozottan az, de mind csak keret az én számomra arra az esetre, ha tetszik.

Egy cseppet elrestelkedett.

– Hiszen mondtam, hogy engem most szoktatnak! Ne faggasson, nagyon kérem! Telepedjen le szépen, én hamar átöltözöm.

Hiába tagadnám, zavarban voltam. Nem kerestem én kalandot, megsebzetten hálás lettem volna akárki élőlénynek, aki jó szóval közeledik felém, semmit, a világon semmit nem akartam, még mindig kábultan gondolva rá, hogy mi van velem. Hol vagyok, mi ez?

Egyszerre ott állt előttem Hédi, maga a nyár ragyogó szőkesége, aranykalászokkal borított fejével, bájosan zavart tekintetével, durcás csigaszájával.

De sokért nem adnám, ha érteném, Hédi!

– Ne pazaroljon, mi haszna van belőle?

Két tenyerébe fogta az arcomat, úgy kényszerített, hogy rá nézzek.

– Gondolj rólam, amit akarsz, én meg tudlak győzni az ellenkezőjéről. Csak azt nem viselem el, ha közönségesnek nézel. Lehet, hogy több vagyok az átlagnál, lehet, hogy kevesebb. A látszatokra nem adok.

Fel akartam ültömből emelkedni, de visszanyomott.

– Maradj így!

– Nem tudok beszélni, ha olyan magasra kell felpillantanom.

– Azon is segítek – felelte, és a térdemre ült.

Csak akkor folytatta.

– Ha mindent elmondanék, ami bennem van, vagy költemény válnék belőle, vagy rémregény. Középút, megalkuvás nincs.

– Hát az a bizonyos „szoktatás”?

– Tőlem függ, mondjuk a szeszélyemtől. Nem engedem meg, hogy feltételeket szabjanak elém, amikor engem akarnak. Ha nem tetszik, úgy megyek el innen, mint ahogyan jöttem.

Eltakartam az arcomat, valami fájni kezdett, bár tudtam, hogy oktalanság.

– És mit határozol? Majd… mondjuk úgy, hogy egyszer…

– Nem gondolkodom rajta, fiam. Ha sokat gondolkodunk, valaki mindig rosszul jár. Sokszor mi magunk. Én most a percnek élek. Neked se tartoznék számadással, pusztán azért [542] mondok egy szót, mert átérzem a bolond poétás lelkedet: engem még nem csókolt meg soha senki.

– Hédi!

– Semmi értelme nem volna, hogy mesékkel traktáljalak. Szeretlek-e? Nem tudom, nem merek vele foglalkozni. Sajnállak? Lehetséges, bár annál többre becsüllek. Miért hoztalak magammal? Te kerültél az utamba, téged láttalak meg. Hogy eddig más nem környékezett, mást nem láttam? De mennyit! Hogy miért éppen te? Hát miért hull a meteor éppen oda, ahova lehull, mikor millió más helyet találhatott volna! Dac van bennem, elszántság? Esetleg mind a kettő. Tőlem nem kérdeznek semmit, csak engem akarnak. Engem nem lehet háborgatni, amíg magamtól meg nem szólalok, hát ne gondolj te se a holnapra.

A feje ott pihent a mellemen, én megcsókoltam az aranyhaját. A szeme lecsukódott, mintha aludnék, csak a nyakamat karolta át, hogy le ne csússzon az ölemből.

Aztán mégis elbágyadt a karja, a feje az ölembe került, most mintha csakugyan aludnék. Álmában az ajka megnyílt, mosolygott, fészket keresett öntudatlanul is a fejének. Én csak bámultam az ernyős lámpába, amelynek úgy bágyadozott a fénye, ahogy künn világosodott a hajnal, a reggel, kezdődött a madarak hangversenye – közben a haját simogattam, nagyon gyengéden az arcát, a karját, mint az alvó gyermekét, akinek meleg illatát nem győzzük magunkba szívni. Ha abbahagytam egy pillanatra, nyomban megmozdult, s panaszosan nyögdécselt hozzá valamit. Mintha azt értettem volna ki belőle:

– Még…

Már behallatszott az utca lármája, mikor kinyitotta a szemét, felült, átkarolta a nyakamat, s belém akasztotta a tekintetét.

– Most itt hagysz? Elmégy?

– Nem megyek, Hédi.

Úgy viselkedett, mint örömében a gyerek.

– Te, te… El se képzelem, mit csináltam volna, ha felköltesz. Te nagyon szegény, nagyon jó gyerek.

Elkapta a számat, rátapasztotta a forró ajakát. Mintha a lelkemet akarta volna magába szívni.

Azt se tudtam, mennyi az idő, mikor felébredtem. Dél van vagy késő délután? Olyan mindegy.

– Meg se csókolod az asszonykádat? – durcáskodott Hédi. Hiszen a te asszonykád vagyok. [543]

Úgy bújt hozzám szégyenlősen, hogy sütött a teste.

– Hédi – mondtam kábultan, gondolkodásra képtelenül – mi lesz most?

– Semmi se lesz, mi legyen? Este adsz egy negyedóra szabadságot, leénekelem a számaimat, aztán nem törődök a világon semmivel, mert a miénk a világ.

– Meddig, Hédi, meddig?

– Ne kutassuk. Néha egy óra maga a kétségbeesett végtelenség, máskor perceknek számit egész emberélet.

– Azt a negyedórát is sajnálom, amit a kertben töltesz.

– Ezt, fiacskám, meg kell adnod, mert a függetlenségemet jelenti. Nem tőled, te buti, te velem vagy akkor is. Hanem másoktól, mindenkitől.

A fél éjszakát mászkálással töltöttük, gyerekeskedve, mint két gimnazista. Becsöngettünk házakba, aztán elszaladtunk. Nyitott ablakon át szerelmes üzeneteket dobtunk a szobákba, randevúra hívtuk a ház asszonyát, aztán hatalmasat kacagtunk a legközelebbi sarkon. Hédi utcaneveket kérdezett a rendőrőrszemtől, kislányos félszegséggel megköszönte, s az ellenkező irányban megindult.

– Erre mondtam, kérem – kiáltott utánunk a rendőr.

– Kérem, kérem – kacagott – das ist ja Nagel.

Mutatta a körmét az éjszaka őrének, aki felsóhajtott.

– De jó dolga van a kisasszonynak, látszik, hogy nincs négy gyereke.

– Tyerek? Ist das Kind? Hogy négy van neki? Édes Istenem, de kedvesek lehetnek! Négy?

Kihúzott egy nagyobb bankót, nyújtotta feléje, hogy vegyen nekik valamit. Játékot, szép ruhát, aminek nagyon örülnének. Bizonyos, hogy a feleségének is van kívánsága, amire nem futja.

A rendőr huzakodott, hogy ne tessék okoskodni.

Minden szeretetreméltóságával akaszkodott rá, pedig mennyi szeretetreméltóság volt benne, Istenem, mennyi!

– Egyenest a német nagykövetnél teszek panaszt, ha valaki rá meri fogni, hogy ez megvesztegetés. Miért vesztegetné meg? Nem kért tőle semmit? Nem tett szolgálatot. Az adjon, akinek van, ez a világ egyetlen tisztességes cselekedete a sok csúnya berendezkedés során. Neki pénze van, a rendőr bácsinak pedig négy szép gyereke meg jóságos felesége. Megvonná tőlük, amikor ilyen könnyen jut hozzá, és amikor jó szív adja? Hát csak ennyiből áll az apai szeretet? Azt mondja, hogy sok? Mi a sok és mi a kevés, ki mondja meg azt tisztán? Sajnálja, hogy nincs több nála, mert akkor többet adna. Ha pedig azt [544] gondolná, hogy lopta, ünnepélyesen megesküszik rá, hogy nem. Tisztességes pénze, a művészetével kereste. Elég galádság, hogy a fülemülét ingyen énekeltetik, s hagyják, hogy maga nézzen a tápláléka után, mikor terített asztalokat rendezhetnének neki. Igenis, fülemülebüfét!

Mikor aztán a rendőr hosszas tusakodás után mégis zsebregyűrte az óvatosan összehajtogatott bankót, a nyakába ugrott, úgy köszönte meg.

– Csókoltatom a gyerekeket. Meg az asszonynak is boldogságot kíván egy másik boldog asszony.

Napközben nem bújtunk ki a házból, otthon folytattuk a játékot. Énekelt, zongorázott, megszédített egészen.

– Hédi – mondtam rajongással – nem lehetne…

Nem folytathattam, ott volt a nyakamban, lecsókolta a számat, aztán letapasztotta a tenyerével.

– Ki ne mondd, mert megszakad a szívem.

– Azt se tudod, mit akartam mondani.

– Dehogy nem tudom, fiacskám, mennyire tudom. Azt hiszed, az én fejemben nem fordult meg?

– Hát akkor mi a baj?

– Nem akarom megrontani azt, ami a legszebb a világon, és aminek nem lehet folytatása. Látod, bűnös és könnyelmű, mit tudom én, mi vagyok. Azért is, hogy sose kérdeztem, szabadon rendelkezel te az időddel?

– Haza kell majd szaladnom, Hédi, ennyi az egész. Huszonnégy óra múlva itt vagyok megint, aztán sose válunk el. Igazad van, el kell a szabadságomat intéznem, ez a hét nem számit.

Maga elé meredt.

– Egy hete volna már? Mintha most látnálak könnyezni. Hogy elszaladt! Mikor mégy?

– Amikor te jónak látod.

Legyen holnapután.

– Jó. Az a fő, hogy minél előbb itt legyek megint. Nem is kell hozzá huszonnégy óra, elég gyorsvonattal a fele is.

Volt még másfél napunk, azalatt állandóan búcsúztunk.

– Esküdj meg, hogy a viszontlátásig egyetlen gondolatod se lesz kívülem.

– Esküszöm. Esküdj te is, de mire?

– Mindenre, amit akarsz.

– Az első éjszakánkra.

– A közös könnyeinkre.

Végül ő mondta:

– A szegény rendőr négy szép gyerekére. [545]

– Mindenre!

Kikísért az állomásra, hosszasan lobogtatta utánam a zsebkendőjét, de mintha többször tapasztotta volna a szeméhez. Aztán lázas iramban végeztem a dolgom, sok mindent elintéztem, úgy rohantam vissza. Éppen tizenegy órába tellett, nem kellett hozzá fél nap se.

Még világos volt, mikor megérkeztem, aranyos csúcsokkal integettek felém a fák. A rácsos kapu zárva, csak hosszas csöngetés után csoszog elő egy vénasszony.

– Mi tetszik?

– Ide jöttem.

– Itt nem lakik senki.

– Nekem ne mondjon ilyet, hiszen tudom, hogy ez a művésznő villája.

– Semmiféle művésznő nem lakik itt. A régi bérlő elköltözött.

– Szeretném tudni, hogy mikor? – nevettem az akadékoskodáson.

– Ma ebéd után vitték ki a bécsi gyorshoz a holmiját.

Tántorogva mentem a liget felé. A művészhely még üres volt, a pincérek kártyáztak a színpadon, az egyik megismert és hozzám sietett. Aki akkor kiszolgált.

– Hol van Hédi? – támadtam neki.

– Hirtelen felbontotta a szerződését és elutazott. Ma délelőtt még itt volt, azt mondta nekem, hogy a nagyságos úr keresni fogja, adjam át ezt a levelet.

Hányszor olvastam el azóta! Mert mikor a kezembe került, sokáig nem láttam a betűket.

– Édes lelkem, ha megszakad a szívem, akkor is így kell történnie, mert csak így marad örökké szép. Nagyon fogok szenvedni, de soha el nem felejti az ő szomorú uracskáját az ő szegény asszonykája. A „szoktatás” természetesen megbukott, nem lesz belőle semmi. Már csak a tíz nap emléke sem engedné. Hajnalban, délben, alkonyatkor jussak néha az eszedbe, Isten áldjon, ezt kívánja minden imádságával a te Hédid.

Jaj! Elnyelte a világ? Hová lehetett?