Folyóiratok

Kalangya, VIII. évfolyam (1939. január) 1. szám

Kristály István: Favágók

Mihály mégis odavette a gyereket. A távoli rokonság, melynek egészen homályos útjain maga Mihály is csak nehezen és csak bizonyos megalázkodások árán tudott átvergődni, valahogyan mégis segített neki. Jóakarata annyira nyilvánvaló volt, és a mód, mellyel a gyerek örökbefogadását meggondolt, nem siető, de elszánt hajthatatlansággal lépésről lépésre előrevitte, hogy minden rossz szándékot vele szemben meggyőzött. Mire a gyereket házába vitte, az egész örökbefogadásról már alig esett szó. A községházán a hivatalos pecsét mellé egy keresztet rajzolt az íráson, melyben az állott, hogy Csikós Mihály kötelezi magát Tápai József becsületes, emberi fölnevelésére a polgári törvények értelmében, minek ellenében szülői jogok illetik őt. Mihály nem tudott írást. A háború végéig egy nagybirtokon szolgált, mint fiatal béreslegény. Ahogy a birtokot feloszlatták, beszorult a faluba. A nagy, hangtalan szegénységbe. Huszonnégyben kiszolgálta a katonaságot. Hazajőve megnősült. Az asszonya operáción esett át, és tíz évi házasság után is gyermektelenek maradtak… [20]
Miska az életet legalul kezdte. Favágó lett. A favágásban nem a munka a nehéz, bár erőfogyasztásban a legelső helyen állhat. Hanem a különféle emberekkel való érintkezés a nehéz. Sokat kell dolgozni, embertelenül sokat. De még többet hallgatni. Ez a nehéz. Csikós Mihály azonban nem válogathatott. Olyan szegény volt, akinek nincs szava sehol. A kereskedőnél mindjárt az új fűrész árát kellett ledolgozni. Vagy egy öl fával többet is vágott érte, mint az ára. Éhes, gyomra a fizetéskor megcsikordult, de hiába. Mikor ezt az első alkut megkötötte, akkor csak a csillogó, zengő élű fűrészre gondolt… csak egyszer az legyen… Most van. Éhes és megkínzott, a lába remeg, s a keze alig engedelmeskedik már, de itt a fűrész, dermedt ujjaival utolsó erejét simogatja a vékony acélszalagba… Erőt érez benne. A szeme melengeti…
Majd beajánlom a kocsmároshoz, mondta a kereskedő. És jóízűt nevetett.
A kocsmáros meg beajánlotta a községi urakhoz egy poharazó, elégedett téli estén.
Szótalan, csendes ember. Nincs vele semmi baj, mosolygott a kocsmáros is.
Miska a sok munkát nem bírta egyedül. Társat keresett. Talált is egy hozzá hasonló szegény embert. Nézd, mondta a társának, Nyilas Sándornak, mikor az a nehéz keresetet kevesellette, szegények vagyunk…
Szegények, szegények, dohogott Sándor. Hát aztán?!
Hát aztán csak az… hogy hallgatás a nevünk!
Múltak a ködös, fáradtságba merült napok s a fagyokba feledkező hónapok. Munkájuk annyi lett, hogy ahol csak tehették, még meg is toldották a már úgyis sötétből sötétbe vesző napokat. Szótalanul dolgoztak egymás mellett. Ismerték az álmuk hosszúságát és a testük erejét. Reggel szinte együtt érkeztek, és este is együtt támasztották a hideg, léghuzatos, sötét fáskamrák falához a fűrészt és az elsúlyosodott fejszét. Nap közben a némaságukban, a hallgató munkájukban valósággal egy testté váltak. Ha valami emberfeletti erő lemérte volna az elvégzett munkát, a csillogó, tiszta mérleg két fehér márvány lapján a fűrészpor szívdobogásnyi pontossággal ugyanannyi lett volna, de még a lehelet is. A feléjük dobott rossz szavak sem billentették volna meg a mérleget. Éltek, és megéltek. Amit az egyik jónak tartott, azt a másik elfogadta. Pedig nehéz volt a mérlegen lépést tartani. A Sándor hat gyereke lassan majd mind odalett. Tíz év alatt négyet temetett el belőlük. Már csak a két legkisebb leányka volt meg, Mihály segített a temetésben. A kereszteket együtt faragták meg. Jó, erős bükkfahasábokból. Aztán tovább hallgattak, és tovább dolgoztak. Mit lehet itt beszélni?… A munkájuk olcsó volt, és jó. Az évek mélyén egész erdőket fűrészeltek fel. Az olcsó munkájuk melegénél tanultak a gyerekek az iskolában, a községházán a költségvetésben az ő munkájuk adta a megtakarítás rovatot, és a kocsmában is több volt a vendég a jól fűtött ivóban, itt is ők [21] adták a meleg többletet… Fogytak az erdők, és nőttek az erdők. Fellegek úsztak az égen, és néha havazott, néha ólmos eső esett. Udvarról udvarra járt a két favágó. Sárban és csikorgó jégen. Vállukon vitték a fűrészbakot, jobbjukban az élesre köszörült fejszét. Betartották a néma szövetséget. Hallgattak, és dolgoztak. Olcsón és jól. Soha se ingadozott a mérleg. Ennyi az enyém, s tied se több… Sándornak fogytak a gyerekei, Mihálynak meg nem is volt. Melyik a kevesebb?… Mihály keresztjén nem voltak nevek. Sándorén voltak. De ez csak mind: szó… Semmi a mérlegen, ami ott roskadozik a letarolt erdők tíz évnyi mélységében…
Mikor Sándor kis legénykefiának ácsolták a keresztet a kiválasztott, kemény bükkfahasábból, akkor szólalt meg az örökbefogadás dolga Mihályból:
Elfogadom a Tápai Jóskát.
Értem… mondta Sándor. S akkor kicsibe múlt, hogy el nem sírta magát.
Se anyja, se apja nem volt a gyereknek. A jó Isten tudja, hogyan élt meg. Néha nem kellett egy rokonnak se. Tél idején, mikor a falu végi házacskákból a hideg elvitte az utolsó falat kenyeret is, bizony jó néhányszor kitették az utcára. Félholtan szedték fel… Tudták, hogy kinél volt a gyerek. De azt is tudták, hogy akinél volt, az tulajdonképpen jót tett a gyerekkel. Nem akarta, hogy a szeme előtt pusztuljon el. Hát kitette az emberek szeme elé… Mert az emberek azért mégis csak emberek. Néha megtörnek az élet keresztje alatt. Ki ezért… ki azért… De a kis Jóska mégse pusztult el. Mindig akadt valaki… És íme, most hideg útja jó irányt vett. A Miska indult el feléje. Komolyan, alig szólva indult. Kezdetben ruhácskákat vett neki, majd szoktatásképpen el-elkérte magához egy-egy nehezebb hónapra. A gyerek legközelebbi rokonai előtt megalázta magát gyermektelensége bélyegével. A távolabbiaknak ajándékkal kedveskedett. Mindezt lassan, éveken át cselekedte. Tudta, hogy az ő dolgának ára van…
Maga a gyerek nem sok érdeklődést mutatott iránta. Szegényke megszokta a sorsát. Más ház, más kenyér. Minden jó volt neki. Szótalanul jött, és szótalanul elment. De Mihály nem csüggedt. A gyerek nem tehet róla, hogy nem szereti őt. Szépen, kézenfogva visszavezette azokhoz, akiknek több joguk volt hozzá. A felesége szava is többször sebző volt:
Ugyan, hagyd… hát, nem látod?…
De Miska mindent látott. Látta a felesége szomorúságát is. A büszkeségét… Ott volt az asszony szíve mélyén a különös fény. A megbántottsága, hogy nem lehet gyereke.
Te olyan jó vagy, Julis… szólt ilyenkor Miska. Te megmaradtál nekem. Pedig a főorvos úr kétszer is azt mondta: sajnálom, én mindent megtettem… de itt csak csoda segíthet… Látod, Julis, az a szegény gyerek is így van. Hát kit szeretne az, mondd meg!… Hanem téged, téged szeretni fog! [22]
Közben Sándor eltemette a lánykát. Majd végül rákerült a sor utolsó, kisebb fiára. Akkor úgy látszott, hogy Miska egyedül marad a favágással. A kis fiú keresztjét egészen Miskának kellett megfaragni. Én nem faragok több keresztet, mondta Sándor. Elég volt. Ezt sem tudtam volna. Köszönöm, Miska, hogy megtetted. Négy halottam van immár.
Nem is kell, Sándor – mondta Miska. Ez volt az utolsó. És még van két gyönyörű kis lányod. Hanem mondok valamit. A rokonok beleegyeztek…
A Jóska a tied?! Vállalod?…
Az enyém… Vállalom. Megkérlek, légy a tanúm. Te légy az én tanúm.
Másnap a két favágó kalaplevéve hallgatta a törvény szavait… Csikós Mihály Isten és ember előtt vérévé fogadja Tápai Jóskát…
Isten és ember előtt! – rebegte Mihály.
Írja alá – tolta eléje a jegyző a törvény végzését.
Nem tudok írni, kérem alássan…
Hát akkor adja kézjegyét. Egy keresztet…
Miska előbb Sándorra nézett… Sápadtszürke, téli nap fénye szüremlett a hivatali szobába, ami a szemek számára alig adott világosságot. De amíg Miska nehéz, fejszecsapásokhoz szokott keze megjelölte az örökbefogadás életjegyét, Sándor úgy látta, hogy még messze van az út vége, és eltart egy kis ideig, míg a hosszú napi munka letellik… és a harmat hullani fog…

Oldalszámok: 78