Folyóiratok

Kalangya, VIII. évfolyam (1939. január) 1. szám

Herceg János: Vadászkalap és szerelem

Amikor Rezicska belépett a szobába, asztalnál ültek már a kosztosok. Előttük virágos porcellán fazékban gőzölgött a leves, s a nyurga felsőrészkészítő éppen nyúlni akart a kanál felé, hogy tányérjába merjen belőle. De amikor az ajtó kinyílott, keze megakadt a levegőben, mintha valami láthatatlan falba ütődött volna, s szőrtelen arcát az ajtó felé fordította.
– Jó napot kívánok! – köszönt Rezicska. – Azt hiszem, jó helyen járok. Babarcinét keresem. – S tétován körülnézett a szobában.
Nem feleltek neki mindjárt, mintha gondolkoztak volna, hogy szóljanak-e az asszonynak, vagy faggassák ki előbb, hogy mit akar tőle. A nagy kezű, vastag hangú lakatos fel is akart állni, hogy megkérdezze: – Milyen ügyben, kérem? De mégis ülve maradt. Kérdezze más. Mi köze neki az egészhez? Ott a borbély, az amúgy is szeret fontoskodni, pláne hízelegve. Neki az a mestersége. De a borbély is hallgatott. A szabó a kenyerét csipkedte, a felsőrészkészítő keze még mindig a levegőben feküdt kinyújtva, félúton a kanál felé. Mindnyájan alaposan megnézték a jövevényt. Ezért nem felelhettek.
Nem volt hétköznapi figura, az bizonyos. Vadászkalap ült hetykén a feje tetején, mert nem vette le, amikor bejött. Valami pléhjelvény volt rajta, zergeszakállal és fácántollal. Lábán sárga bőrkamásni feszült, s feljebb kackiásan ugrott ki bricsesznadrágjának éle. Úrias öltözetét még csak emelte a gomblyukába tűzött vaskos, piros bazsarózsa.
Talán zavarta Rezicskát a négy fürkésző tekintet, mert stuccolt bajuszához nyúlt, azt simogatta, másik kezével pedig lassú mozdulattal levette a fejéről a kalapot. Simára fésült, olajtól csillogó, fekete haja volt.
– Beszélhetnék Babarciné nagyságos asszonnyal? – kérdezte újra, s a kosztosok most bosszúságot éreztek a hangján. A „nagyságos asszony” szó is hatott rájuk. Nem is annyira a háziasszonyt érő megtiszteltetés, mint inkább az a következtetés, hogy finom, illemtudó úriember lehet, aki így beszél. Most egyszerre mind a négyen felemelkedtek, amennyire az asztal megengedte, s félig ülve, félig állva a konyhaajtó felé kiáltottak:
– Mutter! Muuteer! Gyöjjön csak ki egy kicsit… [8]
Babarciné kipirulva, szétzilált hajjal, fehér kötényben megjelent a konyhaajtóban. Szép szőke özvegy volt, telt keblű, jó erős csípővel, csak egy kicsit puhának látszott, mint a vaj, mint egy negyven éves asszony, aki kosztosaiból él.
– Alászolgája – rettent meg a küszöbön az idegen láttára. – Kit tetszik keresni? – kérdezte zavartan, és hosszú lila ujjaival szőke hajához nyúlt, hogy kicsit lesimítsa szétröpült fürtjeit.
– Azt hiszem, jó helyen járok – ismételte Rezicska, és mosolyra húzta száját. – Engem Szabóné küldött ide, azaz ő ajánlta ezt a helyet, azt mondja: itt meg leszek elégedve a koszttal, mert ez valódi házi koszt, nem olyan moslék, mint amit vendéglőben raknak az ember elé. Szóval ebben az ügyben jöttem…
Babarciné arcán most megnőttek a piros foltok, úgy mosolygott, hogy kicsit kinyílott a szája; s ahogy a küszöbön állt magas alakjával előredőlve úgy látszott, mintha maga is el akarna röpülni pajkos fürtjei után, amelyeket továbbra is vígan lengetett a konyhából beáramló étel szagú szél. S csak akkor szólalt meg újra, amikor Rezicska feléje indult, katonásan összecsapta bokáit, és bemutatkozott: – Nevem Rezicska.
– Nagyon örülnék, ha szolgálatára lehetnék – mondta vigyázva minden szavára, hogy választékos legyen. – Az én főztömet, ha szabad így beszélnem, akárki megeheti, mert nálam nincsen, hogy valamit elspóroljak abból, ami bele való, vagy hogy ravaszkodással csapjam be a vendégeimet, mint ahogyan azt számtalan helyen teszik; hogy, mondjuk, megfőzik a levest, aztán amikor a hús félig megpuhult, kiemelik, és feladják hagymás felsálnak. Nálam ilyesmi nincs, én a lelkemet adom az ételbe, s ha tönkremennék, akkor sem tudnék másképp cselekedni, mert így szoktam meg boldogult anyámnál. Az uram is szerette szegény a jó polgári ételt, és én már csak hozzájuk is hű maradok. De itt vannak az urak – mutatott a kosztosokra –, mondják meg ők, hogy meg vannak-e elégedve. Itt van a Kéménczy úr –, s ujjával a felsőrészkészítő felé bökött –, ő jobb családból származik, ő meg tudja becsülni az ízes ételt, és hogy lekopogjam, hat éve eszik nálam. Volt már valami, amit nem lehetett megenni? Mondja csak meg őszintén, Kéménczy úr, ne restelkedjen. Ha volt, volt, de én nem hiszem.
– Hát kérem, hogy igazságos legyek – szólalt meg a felsőrészkészítő lassú hanglejtéssel, mint egy öreg bölcs, és felállt –, panaszra nem volt ok soha. Bár vannak emberek, akiknek mindegy, hogy mivel tömik meg a hasukat, csak ne legyen üres. De tisztelettel kérem, tudjuk, hogy az ilyen emberek másban sem válogatnak túlságosan. Én voltam, kérem, Piávénál, ott szárított lóhúst ettek az emberek, meg kérem, olajban sült tengeri pókot és más egyéb francot, amit az olaszoktól eltanultak, de én soha nem nyúltam hozzá az ily kutyának való ételhez. Én, kérem, Bácskában nőttem fel, itt éltek jómódban a szüleim, én Piávénál is inkább kenyeret ettem hetekig…
– Szóval – akasztotta meg Babarciné rá sem hederítve a felsőrészkészítőre, akinek pedig még kedve lett volna beszélni, s állva is maradt, mert buta dolognak tartotta mindjárt leülni – [9] akárkit megkérdezhetnek az urak közül, azt hiszem, mindegyik a legnagyobb elragadtatással szólhatna az én főztömről.
– Stimmel, kérem – mondta a borbély élénken, de még hozzátette –, részemről-legalábbis, amennyiben az én nyilatkozatom ér valamit…
– Hogy nálam nem folyik porciózás, s mindenki annyit ehet, amennyit akar, azt abból is láthatja uraságod, hogy fazékban adom föl a levest. Mondja meg a Koprics úr, hogy éhes maradt-e már nálam?
– A lakatos, akinek most fel kellett volna állnia és élénken tiltakoznia, lehajtotta a fejét, és morgott valamit, mert nyilván nagyon éhes volt, és a legszívesebben kihajította volna gallérjánál fogva ezt a vadászkalapos majmot. De tiszteletlen viselkedését az asszony egy megbocsátó legyintéssel intézte el, mintha azt mondaná, hogy bolond lyukból bolond szél fúj.
– Annyit akarok csak megjegyezni még, hogy én úgy bánok a vendégeimmel, mint családtagokkal. Ha Bauer úr kicsit másnaposan jön ebédre – most viszont a sápadt szabó hajolt mélyen a tányérja fölé –, olyankor képes vagyok neki külön adni valamit: vagy citromos szardíniát teszek elébe, vagy egy korhelylevest, de igyekszem őt is kielégíteni.
– Jesszusom! – kiáltott fel azután rémülten, és egyik kezével ismét a hajához kapott, míg a másikat a szívére szorította. – Most látom csak, hogy a leves egészen elhűlt, tisztára megfagyott rajta a zsír. Bocsánat, rögtön megmelegítem, tessék addig talán helyet foglalni…
…És nagy széllel kisietett a konyhába.
A borbély felugrott, széket kerített Rezicskának, aki előbb sorra bemutatkozott a kosztosoknak, s csak azután ült le. Megköszörülte a torkát: ehm, ehm, aztán végigjártatta tekintetét a szobán.
A sarokban ormótlan sublód terpeszkedett, tetején sárgaréz csatos, bordó plüssbe kötött album. Szép egyenesen feküdt a könyv, látszott, hogy gondos kezek minden takarításkor megigazítják, ha talán kissé elferdült volna. Mellette egy-egy porcellán figura állt; az egyik oldalon kisfiú szőlőskosárral, a másikon pedig egy rokokó baba felfogott szoknyácskában, mintha éppen egy árkot készült volna átugrani. Úgy álltak ezek a tárgyak a megvakult sublódlapon, mintha egymásra és önmagukra is vigyázni tudnának.
Az asztal felett sok színben játszó üvegcsillár függött s egy karcsú bőségszaru, amelynek oldalába pirospozsgás almákat és körtéket égettek bele, míg teteje gazdag szőlőfürtben végződött. A fal mellett rózsás dívány állott, oroszlánfejjel díszített gömbölyű karpárnával, a másik szobába nyíló ajtó mellett pedig őrangyalos szenteltvíztartó. Alatta egy mosdó kifeszített törülközővel, melyre reggeli bölcsességet varrtak ki kacskaringós betűkkel.
A kosztosok lehajtott fejjel ültek, a borbély nagy buzgalommal az abroszt simogatta, a szabó szép, hegyes tetejű kunyhót épített tányérjába a szalvétából, a lakatos pedig dühös arccal ette már a második darab kenyeret. Csak a felsőrészkészítő várta [10] tétlenül, hogy Rezicska végre megszólaljon, és aztán ő is befejezhesse Piávénál abbahagyott történetét.
– Barátságos itt maguknál – szólt Rezicska. – Gondolom, egészen otthonosan érezhetik magukat.
– Á, fenét – szerénykedett Kéménczy, mert nem akarta, hogy az idegen úr őt akármilyen jöttment senkinek lássa, akinek minden jó. – Messze van még ez a barátságos otthontól. A koszt jó, arra nem lehet semmit mondani, de otthon? Hol van, kérem a szegény agglegénynek otthona? Hol tudja az magát feltalálni? Pláne, ha valamikor jobb környezetben élt, mint én például. Azért mondom én mindig, hogyha egy ember elmúlt harminc éves, annak okvetlenül meg kellene nősülnie. Bocsánat, ez csak az én véleményem – igazította ki, nehogy az idegen találva érezze magát.
– Tudja az ördög, hogy jobb – felelte Rezicska, miközben a kalapjával játszadozott. – Én azt is megpróbáltam már, de pokol volt, mondhatom.
– A házasság lutri – jegyezte meg a borbély, de nem folytathatta, mert kinyílt a konyhaajtó, és az ételfelhőben virágos fazekával és szőke fürtjeivel bejött Babarciné.
– Azt hiszem, legjobb lenne, kedves Rezicska úr, ha mi nem beszélnénk olyan sokat, hanem maga is leülne velünk, és mindjárt megkóstolna, Babarciné kosztját. Jó lesz? – kérdezte még egyszer, és kacagott. – Szabadna tudnom, mi a becses foglalkozása?
– Nyerges és mázoló – felelte Rezicska, és közelebb húzódott az asztalhoz.
– Az szép mesterség – mondta az asszony. – Lány koromban volt nekem egy udvarlóm, az is nyerges volt. Úri mesterség az.
A kosztosok nem szóltak semmit, mert nagyon meglepte őket Rezicska egyszerű foglalkozása. Ki hitte volna, hogy iparos? Hozzá még falusi? Mert csak ott tanulhat egyszerre két mesterséget az ember. És aztán melyiket tudja? Egyiket sem, kontár lesz belőle, árrontó, léha fuser. Pedig olyan ez, mintha legalábbis gazdatiszt volna.
A párolgó aranysárga levesből először Rezicska tányérjába merített az asszony, aztán a többiekébe.
*
Bolond alak ez a Rezicska – mondja a felsőrészkészítő társainak. – Ha elhúzzák a levesmarsot, akkor ő még sétálni megy. Nekem nincs kedvem a sétára. Majd kiszakad a gyomrom, ő meg jó tíz percet járkál fel-alá a Fő utcán. Szoknya után szalad-e ilyenkor, vagy csak levegőzi magát, a fene tudja.
A többiek nem szólnak semmit Kéménczy megjegyzésére. Tudják ők amúgy is, hogy bolond ember. Sokszor megállapodtak már ebben az alatt a pár hónap alatt, amióta együtt eszik velük. Kiállhatatlan, pöffeszkedő fráternek tartják, aki talán röstelli is, hogy munkásember. Hogy aljegyző volt az apja, hát aztán? Lett volna ő is az, vagy ment volna kanonoknak.
Egyedül mászkál mindig, de ha megérkezik, virágot hoz Babarcinénak. Szörnyen tud kedveskedni. Adja a finomat. Az meg [11] úgy odáig van vele. Nem múlik el nap, hogy meg ne említse azt az éjszakát, amikor éjjeli zenét kapott Rezicskától.
– Fekszem az ágyban álom nélkül. Nem is tudom már, hogy mire gondoltam, hát egyszerre cincogást hallok az ablak alatt. Szép holdas nyári éjszaka volt, a rolót nem eresztettem le, mert nem tudok egész sötétben aludni. Felkelek, s odamegyek az ablakhoz, hogy kinézzek. Hát egy egész banda ácsorog künn, éppen hangolják a hegedűket, Rezicska úr pedig halkan dirigálja őket, szép, hosszú, borostyán szipkája mögül. Tudják, be kell vallanom, nagyon jól esett a figyelmessége. De azért szégyelltem magam a szomszédok előtt. Özvegyasszonyt hamar hírbe hoznak.
– Pláne még ilyen szép emberrel – hízeleg a borbély, mert tudja, hogy az asszonynak tetszik a vadászkalapos mázoló.
– Könnyű az ilyen hamiskártyásnak – szólal meg mogorván a lakatos, s az asszony már ki is fakad ellene.
– Hogy meri állítani Koprics úr, hogy hamiskártyás? Játszott már vele, megcsalta már magát, elnyerte már a pénzét? – Egészen belepirul, de megbánja hevességét, és így igazítja ki: – Nem, mintha védeném, Isten látja a lelkemet, hogy én magukat egyformán szeretem, csak nem bírom hallani, ha valaki igazságtalanságokat mond. Mit szólna hozzá, ha magáról is így beszélnének.
A lakatos csak a kezével legyint. Senki sem szól bele a vitába, Babarciné sértődött arccal megy ki a konyhába. Hallani csapkodását és veszekedését öreg, gyámoltalan apjával, aki reggeltől estig a konyhában ül a sparhert mellett, és olvassa a Bibliát.
– Maga is itt lábatlankodik örökkönörökké, bebüdösíti pipájával az egész lakást. Nem tudna elmenni sétálni ilyen szép időben, papa?
– A másvilágra, ugye, úgy gondolod? Mert ott volna a legjobb már nekem. – Így dörmög vissza az öreg, aki valamikor vasutas volt, de hogy megözvegyült a lánya, összeköltözött vele. Nem nagyon férnek össze, az öreg megszokta a szabad életet. Egyik héten a brassói restiben ült, másikon a miskolciban itta a rumot. Ezt a szép, szabad világot nem tudta pótolni neki a kisváros. Sokszor ment el panaszra a szomszédokhoz:
– Ha legalább egy jó szava volna hozzám. De csak dúl-fúl, ha engem lát. Pedig ki másért küzdöttem egész életemben, ha nem ő érte? Hány éjszaka nem aludtam! Idegen világban járt velem a vonat, és én a szolgálat alatt is mindig rá gondoltam. Vettem neki ezt-azt, az egész stafírját én hordtam össze. De hát így van ez: vénséggel ver az Isten. Itt van a házam. Nemcsak, hogy élvezi most, és nem fizet házbért, hanem ha meghalok, akkor végleg az övé lesz. Mit adhat egy apa még a gyerekének?
Most éppen a háznál tartanak megint meg a stafírungnál. Az asszony hangján hallani, hogy sír.
– Ha nem tartanám itt magát ilyen emberségesen, akkor is megszolgáltam volna már, amit kaptam az örökös fölhánytorgatásaival. Verje meg az Isten az ilyen életet! Nem elég, hogy idegenek cselédje vagyok, még maga is folyton macerál. Hogy nincs senki, aki megszánjon engem. Senki a világon… [12]
Odakint a kosztosok újságjukba merültek, csak a lakatos nézte ablakon keresztül a felhősödő eget, és mintha önmagával beszélne, így szólt:
– Az istenit ennek a vén embernek. Jó epéje lehet, hogy minden nap jut neki egy kis kraválra.
Ilyenkor Babarciné dagadt, kisírt szemmel ült az asztalnál. Hiába tréfálkoztak s röhögtek a kosztosai, nem enyhült meg egyhamar. A piros foltok is eltűntek arcáról, szőke fürtjei is megcsendesedtek, s szomorúan lapultak homlokához. Kék szemei olyanok voltak, mint a tó, amelynek partjain ég az erdő, s a vörös lángok lila árnyakat vetnek a vízre.
Rezicska ma a szokottnál is későbben érkezik. A többiek már a tésztánál tartanak. Babarciné könnyei a fekete-fehér mákos metélt közé hullanak.
– Mi a baj, szépasszony? – kérdezi Rezicska, és lehajol hozzá, vállára teszi a kezét, és egészen az arcába néz. – Már megint itatja az egereket? Tudhatná pedig, hogy nem áll jól magának a sírás.
Babarcinét erre még jobban megrázza a zokogás. Már krákog belé, és szipákol tőle, s úgy ugrik fel az asztaltól, mintha megütötték volna. Rádobja magát a rózsás díványra, hogy felsikoltanak a rugók, arcát kezébe temeti, és keservesen sír tovább.
A kosztosok cihelődnek. A felsőrészkészítő cigarettát sodor, mert így szokott az utcára lépni, a borbély szája szögletében a fogvájóval, a szabó zsebébe gyűri az újságot, s megindulnak. A lakatos marad utoljára, és nagy lármával teszi le az ajtót maga után.
Rezicska kimegy a konyhába, levest hoz be magának – nem kell őt kiszolgálni, otthon érzi ő magát. Szép nyugodtan megebédel. A tésztánál kicsit köhécsel, mert a mák marja a torkát. Aztán cigarettára gyújt, néhány cifra füstfelhőt enged a tarka csillár felé, akkor lassan feláll, odamegy a díványhoz, és leül. Nem szól mindjárt az asszonyhoz, csak gyengéden, finoman megfogja a kezét. Az asszony erre kicsit megenyhül. Néha ugyan megrázkódik Rezicska keze alatt, s erre mintha valami mulasztás jutott volna eszébe, vagy egy újabb sérelem, ismét felzokog. Így vannak kis ideig.
– Nem szabad sírnia, na, nem szabad – mondja aztán Rezicska gügyögve, mintha gyereket csitítgatna. – Rezicska bácsi nem szereti a nénit, ha sír. Nem ám. Csak szépen, tente baba, tente.
Ujjaival már az asszony hajában turkál, forró bőrét érzi, csoda, hogy nem gyullad meg tőle a selymes, puha haj. Az asszony ismét megrázkódik, de abbahagyja a sírást, hanyatt fekszik, s kimereszti szemét a plafonra.
– Tudja, Rezicska úr – szólal meg végre meggyötört hangon –, én néha olyan egyedül érzem magam. Azt képzelem, hogy a világ végén vagyok, sehol egy emberi lélek, elvesztem, és már nem találok vissza. Ilyeneket gondolok, és a legszívesebben meghalnék. Istenem, minek is éljek én? Kiért, minek? Nem siratna meg engem senki. [13]
– Ilyeneket aztán ne mondjon – s Rezicska mérges arcot vág. – Azért mert egy kicsit összerúgott az öreggel, még nem kell mindjárt meghalni. Előbb neki kell elmennie a másvilágra. Egy reggel majd kimegy a konyhába, s ott fekszik az öreg feje alatt a Bibliával. Akkor hiába költögeti, hiába kiáltja oda, mint mikor jóban vannak: Subotica, Bajmok, Bogojevo, Dalja, az öreg a bajusza végét sem mozdítja meg. S akkor – maga szabad lesz. Nem lesz, aki szekálja, azt teszi, amit akar, úgy él, ahogyan akar. Majd meglátja. Még meg is siratja szegényt, mert nem rossz ember ő, csak vén már, égnek a csontjai, és kiszárad a torka, ha nem macerálhat valakit.
– Most pedig hallgasson ide – s úgy felcsillan Rezicska szeme, arca úgy ragyog, mintha valami nagy örömhírt akarna újságolni. – Látja-e milyen szép nap van máma, és méghozzá vasárnap? Jöjjön máma velem, és meglátja milyen jó kedve lesz. Na, mit szól hozzá?
– Jaj, nincs nekem kedvem semmihez, legszívesebben lefeküdnék, és aludnék egy jó nagyot. Magának is akad biztosan okosabb dolga…– Kelleti magát az asszony, de már mosolyog.
– Ne tréfáljon velem – adja a sértődöttet Rezicska. – Ha röstelli magát velem, az más. Akkor egy szót sem szóltam. De amikor én kérem ezt magától, mert nekem sincs senkim, és nekem is jól esnék együtt lenni magával, akkor láthatja, hogy nemcsak azért hívom, hogy megvigasztalódjék.
*
Csakugyan szép nap ez a mai. Szeptember van, a fák már rozsdavörös színben játszanak, hullanak már a levelek is, de erősen süt még a nap. Babarciné világos ruhában ül a kocsmakertben, nyakára valami csíkos selyemkendőt vetett, széles karimájú szalmakalap van a fején, és nevetgélve hallgatja Rezicska huncut tréfáit. Olykor hátrasandít, hátha valami ismerős figyeli. Jaj, mit is szólnának az emberek, ha őt itt látnák Rezicskával szórakozni? Nem sokat időzik ennél a gondolatnál, mert jól érzi magát. Amióta az ura meghalt, nem volt vendéglőben. Kivel is ment volna? Nem hívta őt soha senki, hacsak nem a szőrtelen felsőrészkészítő, aki többször mondta: – Egyszer jönne el velem a mutter – mert így hívják a szemtelenek, mintha ő valami vénasszony volna –, szóval: csak egyszer jönne el velem a mutter a bálba, úgy megtáncoltatnám, hogy egész éjszaka csak rólam álmodoznék. Régebben sokat megengedett magának Kéménczy, ha egyedül maradtak. Úgy kapkodott utána, mint a veszett. Rávert a fenekére, és rángatta maga felé. Szerencsére belátta később, hogy ő nem olyan asszony, hogy vele nem boldogulhat.
– Bizony, el van rontva az én életem is – sóhajtott Rezicska, és hátratolta fején a kalapot. – Nem így gondoltam én valamikor. Kétszáz hold földje volt apámnak és nagy szőlője. Még ma is meg volna, ha nem adta volna el, hogy hadikölcsönbe tegye. Nem jártam én sok iskolát, mert nem szerettem tanulni. Egyszer megcsúzliztam a tanárt, mert nagy svihák voltam, és akkor kicsaptak a gimnáziumból. Apám inasnak adott, hogy tanuljak mé[14]gis valamit. Azt gondolta, hogy később vezethetem a gazdaságot. Egyik bátyám plébános Doroszlón, a másik végrehajtó Bánátban, én meg szatler vagyok.
– De maga nős is volt – szólalt meg Babarciné. – Régen elvált?
– Két éve lesz. Egy gazdag péknek a lányát vettem el a falunkból. Szóval benősültem. Úgy vezettem az üzletet, hogy abban nem volt semmi hiba. Mert mi köllött? Eljárni a kocsmárosokhoz, itt meginni pár pohár bort, ott egy kis mulatozást rendezni, és mind nálam vették a kenyeret meg a süteményt. Az intelligenciával is jó barátságban voltam, azok is nálam vásároltak. Jól ment az üzlet. De nem ízlett nekem az az élet. Tudja a fene, csömört kaptam tőle, meguntam az asszonyt, meguntam mindent, egy szép napon elmentem, ott hagytam csapot, papot. Hát így volt… Közben harmincöt éves lettem.
Rezicska még egyszer sóhajtott, de ebben a sóhajban nem volt semmi szomorúság, inkább valami egykedvű nemtörődömség. Koccintott a poharával, s már mosolygott is. – Kisztihand – mondta, és rákacsintott az asszonyra.
Babarciné hátravetette magát a széken, nyaka most megnyúlt, keble megfeszült, arca ragyogott, és a szeme úgy csillogott, mint egy fiatal lányé.
– Istenem, hogy én mennyit beszélhetnék az én életemről. Hát az nincs elrontva? Azt hiszi: én valamikor ilyen életről álmodoztam? De jobb, ha nem beszélek, hiszen azért jöttünk ide, hogy elfelejtsük a bajunkat. S most maga az, aki elkeseredik? – Rezicska keze az asztalon feküdt, az asszony megfogta, és megszorította. – Ne legyen szomorú.
– Szomorú az öregisten! – mondta Rezicska, és elnevette magát.
Fejük fölött a vadszőlő lugast színes pántlikákkal díszítették fel. Szüreti mulatságra készült a vendéglő, vagy arról maradt itt ez a sok tarkaság és farsangi hangulat. Enyhe szél kapott a levelek közé, és messze az égen már derengett a hold. A cigány akkor kezdte hangolni a hegedűjét a söntésben, és ki-kikacsintott a kertbe. Rezicska úgy tudott ülni, mintha vidéki földbirtokos volna, tele bugyellárissal, aki bejött a városba, hogy egy kis ricsajt csapjon. Fényes, cigányos képe volt, nagy dióbarna szemmel, amellyel úgy tudott hunyorgatni, hogy beszélnie sem kellett, szeme mindent megmondott. Vastag, fekete ujján nagy, korallköves gyűrűt hordott, mellényzsebéből kilógó óraláncát ezüst csikófej díszítette.
– De tudnék most mulatni – ragadta meg az asztal szélét Rezicska, mintha fel akarná kapni, hogy a földhöz vágja. – Úgy meghegedültetném ezt a bandát, hogy megemlegetnék.
– Az Istenért! Ne csináljon bolondot – ijedezett az asszony, de tetszett neki Rezicska szilajsága. Olyan éhesen nézte, mint egy szerelmes fiatal lány, és csilingelt a szíve. De ugyanakkor tapasztalt asszonyiságával is lemérte a férfit. [15]
– Csak azért is kedvem lenne a mulatáshoz – mondta cinikus röhögéssel Rezicska –, mert éppen máma vesztettem el a helyemet. Nem tudom, hol és mikor találok másikat…
– Jesszusom – sikoltott Babarciné. – És ezt csak így mondja?
– Hát, hogyan mondjam. Sírva, jajgatva?
Az asszonyt akkor már nem lehetett felvidítani, csinálhatott Rezicska, amit akart. Az szinte duzzogott, mint a gyermek, akinek ajándékot ígértek, de becsapták, nem adtak neki semmit. Hiába simogatta a kezét Rezicska, hiába intette oda a cigányt, aki elhúzta azt a nótát, hogy: Szerelmes vagyok én szépasszony magába, semmi sem használt. Kicsit úgy érezte magát Babarciné, mintha berúgott volna attól a két pohár sörtől, amit megivott, s ezért káprázott a szeme, és látomásai voltak, mint valami iszonyú álomban. A lábasok, fazekak, amelyekben naponta otthon kevergette az ételt, óriásira nőttek, s most ideálltak elébe, főzőkanalas kezükkel fenyegették, és vigyorogtak a félelmén. Otthoni ételszaggal telt meg körülötte a levegő, de oly erősen, hogy szinte fuldoklott. És a kosztosok valamennyien kórusban kiáltották feléje:
– Mutter, a kirelajzumát, mi lesz azzal a levessel?
*
Semmi különös nem történt azóta, hogy a vadászkalapos mázoló kiesett munkájából. Minden délben pontosan megjelent, amikor a többiek már megették a levest éppúgy, mint azelőtt. Udvariasan köszönt Babarcinénak, és megkérdezte a dörmögő lakatostól, hogy van-e valami újság a politikában?
De Babarciné, aki az utóbbi időben egy különös változáson ment keresztül, egyszer ingerülten rászólt a fütyörészve érkező Rezicskára:
– Most már igazán jöhetne korábban, hogy ne kellene külön kiugrálnom a konyhába. Sétálhat eleget egész nap, nem kell pont délben végigjárnia a körutat, amikor minden rendes ember asztalhoz ül.
– Így szoktam meg, kezét csókolom, mit csináljak? – felelte Rezicska.
– Hát szokjék le róla! – vetette oda ingerülten az asszony, és kezében megremegett a tál a barnára sült vagdalthússal, arcáról eltűntek a piros foltok, és kék szemét bevonták a könnyek.
– Mutter, ne csináljon színházat – szólalt meg a lakatos gorombán, de ezt Babarciné már nem hallhatta meg, mert addigra már a másik szobában rázta a kegyetlen zokogás. A felsőrészkészítő ment át megvigasztalni.
Rezicska gyorsan megette az ebédet, és sértődötten elment. Akkor kijött Babarciné a hálószobából, megállt a kosztosok előtt, és széttárta karjait, mintha el akarna repülni, majd így szólt:
– Nem tudtam már türtőztetni magamat. Hogy valaki ennyire tapintatlan legyen, mint ez a lakli ember, az már mégiscsak sok. Kérdeztem én egy szóval is tőle, hogy mikor fizeti meg a hitelben evett ebédeket? Mit gondolnak, megkérdeztem? Egy szóval sem. Ő mondta: ne féljen, nagysád, nem vagyok én az az ember, aki nem fizeti meg az adósságát. Én úri nevelést kaptam. [16]

Kép01

Kép02

Kép03

Kép04

– Hát ez az úri nevelés? Szép, mondhatom! Mert én nem úgy vettem őt, mint idegent. Én családtagnak tekintettem – és ismét könnyek jelentek meg Babarciné szemében, s hangja reszketett. – De az is volt a baj. Most már tudom, hogy az volt a baj. Jól van, munka nélkül maradt. Mással is megesik, de ez nem is törte magát, hogy keresetet találjon. Ez csak mindig a kávéházban szeretne ülni, és verni a kártyát az asztalon. Azért is van olyan hosszú körme…
A kosztosok meglepetten néztek az asszonyra tányérjukról. A lakatosnak tátva maradt a szája a csodálkozástól, a borbély pedig úgy kimeresztette a szemét, mintha megakadt volna egy falat a torkán, és fuldokolnék. Hiszen ugyanezt mondták ők is nemrég a bőrkamásnis ficsúrra, s akkor hogy védelmébe vette az asszony. Nem lehetett tőle napokig jó szót kapni. Mi történhetett vele, hogy így megváltozott?
– Csak egyszer mondta volna – folytatta magából kikelve az asszony –, nézze nagysád: én segítek magának. Nekem úgy sincs más dolgom, hát eljövök már reggel ide, megveszem a mészárosnál a húst, a piacon a zöldséget s főzeléket, felvágom magának a tüzelőt, mert én tudom, hogy milyen az özvegyasszonyok sora, én tudom, hogy milyen az, amikor nincsen férfi a háznál, nincsen senki, aki védelmébe venné a tehetetlen, gyönge asszonyt, hadd szabaduljon el maga is kicsit nagysád a spórherdt mellől… De ilyesmi nem jutott eszébe a drágalátos úriembernek!
– Szépen is nézett volna ki Rezicska pörge kalapjával, szatyorral a karján – kockáztatta meg az ellenvetést gurgulázó hangján a borbély. – Pláne, még ha el is mosogatott volna ebéd után…
Mindnyájan nevettek a jó közbeszóláson, csak Kéménczy, a felsőrészkészítő állt fel az asztal mellől, és miután megtörölte száját a szalvétával, mintha szónoklatba kezdene, ezeket mondta:
– Én a magam részéről tökéletesen osztom a Mutter véleményét. Rezicskától elvárhatta volna a figyelmet, különösen most, hogy egyéb dolga sincs. Mert az élet nem abból áll, kedves barátaim, hogy az ember cigánybandát visz az ablak alá, és sétapálcával verdesi a lába szárát. Magam is jobb családból származom, de nem lennék képes ilyen érzéketlenségre…
– Olyan kedves voltam hozzá, mint egyikükhöz sem – szakította félbe a felsőrészkészítő tempós beszédét az asszony. – Aztán az az éjjelizene is… Hát nem úgy viselkedett, mint akinek komoly szándékai vannak? Feleségül akart venni, tiszta, világos, hiszen nem egyszer tett nekem erre célzást. Amikor ott bent, a másik szobában leült mellém, és vigasztalt, hajamba fúrta kezét, és olyan szavakat suttogott a fülembe, amilyeneket csak menyasszonyának mond a szerelmes vőlegény. Hiszen nem vagyok én tizenhat éves, tudom, hogy mi mire megy…
– Aztán magának ez nem is tetszett? – kérdezte gúnyosan a lakatos.
– Persze, hogy tetszett. Ezt hiába tagadnám. Mert ne gondolják, hogy olyan nagy öröm az én életem, hogy azon már nem is kell javítani. Ne gondolják, hogy én boldogságomban állok haj[17]naltól délig a konyhában, s amikor már mindenkit kiszolgáltam, akkor egyedül maradok a négy fal között a pipázó öreggel, akivel még csak egy okos szót sem válthatok. Nem vagyok még öregasszony, de már rám férne egy kis nyugalom és békés élet.
A felsőrészkészítő helyeslőleg bólintott, mondani is akart valamit, de miután lassú észjárású ember volt, nem készült el mindjárt a beszédével, s ezért csak nézte az asszonyt, aki kipirultan állt szőke hajával, amely az arcába futott, kék szemével, amely most riadt volt, és megsötétedett, mint borús időben az ég.
– De hát mit kezdtem volna egy olyan emberrel, aki elveszíti a munkáját? Dolgoztam volna én helyette, etettem volna ingyen, amíg ő a kávéházba hordja a pénzt? Szép ember, úriember, csakhogy az nem minden, abból még nem lehet megélni. Pedig neki csak ilyesmi lehetett a célja, elcsavarni a fejét a szegény özvegynek, aztán hadd kínlódjék tovább a jó bolond…
– Bocsánat, hogy közbeszólok – állította meg a borbély Babarciné panaszát. – Megkérte az az ember a kezét?
– Erről nem beszélt határozottan, de látszott rajta. Az asszonyok megérzik az ilyesmit. Már az első napokban láttam, hogy mi a szándéka. És mire való lett volna az a nagy dörgölődzés, a hízelgés, a sok kisztihand nagysád, meg az éjjelizene? De hiszen csak rá kellett nézni, ott volt a szemében, hogy kedvel engem.
– Ez még nem bizonyíték, ne haragudjék – szólalt meg Kéménczy. – Lehet, hogy félreértésről van szó, sajnálom, hogy nem tisztázhattuk Rezicska úr jelenlétében. Meglehet, hogy más fordulatot vett volna a dolog.
Már közel volt az idő, amikor munkába kellett volna menniük a kosztosoknak, de erről most valamennyien elfeledkeztek. Babarciné úgy állt előttük, mint a vétkes angyal, akit kiűztek a paradicsomból, hogy örök boldogtalanságban és kínlódásban éljen.
S akkor egészen váratlanul kinyílott az ajtó, s Rezicska úr lépett be vastag szivarral a szájában. Szinte kővé válva néztek rá a kosztosok, Babarciné pedig meg akart fordulni, hogy a konyhába menjen.
– Eljöttem kiegyenlíteni a számlámat, nagysád. – Még délelőtt sikerült munkát kapnom, majdnem még egyszer annyi fizetéssel, mint a régi helyemen, és most előleget kértem.
Többet nem mondott, hanem kivette monogramos szattyánbőr tárcáját, és ropogós százasokat olvasott le az asztalra. Babarciné előtt megfeketedett a világ, mintha a pokol tornácára lökték volna a bámész kosztosokkal együtt, ahol hatalmas kondérokban rotyogott a húsleves meg a babfőzelék, a vagdalt hús, párolt káposzta és minden étel, amit életében főzött, és ő csak állt fáradt lábával, és vigyázott, hogy a roppant edényekben ne égjen oda a rántás, ne kozmásodjék meg a főzelék, s így kellett állnia ítéletnapig.
De Rezicska úr minderről nem vett tudomást, illedelmesen elköszönt, s mire a kosztosok magukhoz tértek, addigra ő már az udvaron fújta a füstöt, és formás zöld kalapján hetykén billegett a szürke vaddisznósörte. [18]