Folyóiratok

Kalangya, VIII. évfolyam (1939. január) 1. szám

Lúcia: Szentjánosbogár

Kint a kórház kertjében fehér lángolással virágoztak a spireák. Hosszú sorban nyíltak a parkosított alacsony domboldal élén. Tövükben lila bársonysáv húzódott: pompás nőszirom. A májusi nap ragyogásában szinte túl bőséges, túl gazdag volt ez a pompa.
– Tessék kinézni – szólt az ápolónő a beteg férfihez. – Kissé arrébb tolom a karosszéket, hogy oda láthasson.
– Mit érek vele? – morogta kelletlenül a beteg. De azért tűrte, hogy az ápolónő megfordítsa a karosszéket. Fáradt tekintettel nézett a kert felé.
A virágpompa alatt zöld domboldal húzódott. Rajta elszórtan, nyugágyakon betegek feküdtek.
– Ha legalább ott fekhetnék – sóhajtotta a beteg.
– Nemsokára az is meglesz. Tetszett hallani, mit mondott a főorvos úr. Egy-két hét, és kifekszünk – vigasztalta az ápolónő.
A beteg végigsiklatta lázas szemét az ablakbekeretezte kis négyszögön, ami hónapok óta az egész világot jelentette számára. Lent a pázsit, fent nőszirom, a spirea bokrok. Mögötte az út, megint pázsit, és azon túl a végeláthatatlan tölgyfaerdő.
– Ilyen erdő volt nálunk is otthon – mutatta az ápolónőnek. – Gyerekkoromban de sokat mászkáltunk benne. Rovarokat gyűjtöttünk meg növényeket – mesélte felélénkülve.
– Hegyvidéken tetszik lakni? – érdeklődött az ápolónő.
– Most nem. Már régen nem. Csak gyerekkoromban. Később lekerültem az Alföldre. De sosem tudtam megszokni. Ott nincs [3] erdő. Még fa is alig. Csak sivatag. Mindig visszavágyódtam a régi erdőbe. Gondoltam, ha majd nyugdíjba megyek, visszaköltözöm valami kis felvidéki városba, ahol erdő van meg víz.
– Most itt az erdő… – kinyújtotta sápadt kezét –, s olyan közel van. És mégis soha ilyen messze, ilyen elérhetetlen messze nem volt tőlem.
– Dehogyis. Nem szabad így beszélnie – vigasztalta az ápolónő. – Jövő héten kivisszük a fekvőszéket az erdőbe.
– Most kész az ágy. Tessék visszafeküdni – folytatta.
A beteg nehezen felemelkedett. Az ápolónőre támaszkodva, kínosan vánszorgott a három lépésnyire levő ágyig. Elégedetten nyújtózott ki benne. Utálta az ágyat. De ilyenkor mégsem tagadhatta, hogy: jól esik.
– Lassankint az egyetlen lehetséges hely számomra a világon – gondolta keserűen, és szemét fáradtan jártatta körül a sivár látnivalókon, a környezet szegényes egyszerűségéből most az ablak mosolygós, fájóan vonzó, tavaszi négyszöge is hiányzott. Bágyadt szeme csak a kórházi szoba fehér falát, merev és szigorúan a szükséghez mért bútorait zárhatta magába.
Csendes megadással nyúlt könyvéhez. Megkísérelte, hogy figyeljen olvasmányára.
A nap a szokásos idegölő egyformaságban ért véget. A kórházi élet szomorú szertartásai következtek: orvosi vizit, lázmérés, vacsora, esti toilette, orvosságok. Az ápolónő aztán eloltotta a lámpát és maga is lefeküdt.
– Jó éjszakát! – mondta kedvesen, – Ma tessék jól aludni.
– Köszönöm, kedves nővér, majd megpróbálom – hagyta rá a beteg.
A szobára ráborult a sötétség. Az ápolónő elaludt. A beteg nyitott szemmel nézett a sötétbe.
Ilyenkor elvonult előtte egész élete. Az a szomorú kis élet, mely csupa munka volt, és kötelességteljesítés. A szegény ember örömtelen élete. A jutalomnélküli becsületesember-élet. A hálátlanságot arató, jóember-élet. Az elmaradt karrierálom, melynek megvalósulásához nem tudás, szorgalom és tisztesség kellett volna, hanem hízelgés, könnyed szélhámoskodás és megalkuvás. A nő, akit szeretett, és aki másé lett… Jelentéktelenebb, ostobább emberé. Aki még csak nem is szerette úgy, mint ő. Szülei, akiket korán elvesztett. A világ tenger szépsége, amit sóvár szeme csak kulcslyukon át láthatott. Az illúziók és remények, a kiábrándulások és csalódások. Az eszmék, amikért lelkesedett, és amik a gyakorlatban kicsinyes, anyagias célokat szolgáltak. A kevés öröm, a sok szenvedés. S a betegség.
Gondolatai visszafelé röpültek, mint a fordítva pergetett film, s gyermekkoránál állapodtak meg. Ott időztek legszívesebben.
Nagyon jó kisfiú volt mindig. Sokszor sajnálta, hogy emlékei közül hiányoznak a pajkos csínyek, diákos csirkefogások történetei. De helyettük voltak más emlékek. Az erdő, és mindaz, ami benépesítette. Ezek mesevilágként maradtak meg lelkében. Füvek, virágok, bogarak, lepkék éltek, és beszéltek ebben a mesevilágban. [4] Mindegyiknek pontosan meg volt nemcsak a képe és a latin neve, de története is. És ő nemcsak Linné lelkiismeretesen megtanult rendszere alapján osztályozta őket, hanem a tetszés, a könnyebb vagy nehezebb elérhetőség, az élmény szubjektív rendszere szerint.
Nyitott szemmel fekve gondolt mindezekre. Május langyos illata lengett be a szobába. A kertben és a kerten túl zsongott az éjszaka. A beteg finom füle megkülönböztette az ismerős, régen nem hallott neszeket. A gallyreccsenést, egy-egy hangosabb szárnycsapást, bogarak rebbenését, kisebb állatok futkosását, a bagoly rikoltó hangját, vagy egy kis madár ijedt felcsipogását. A kert, az erdő ott terült el a szoba mögött, és mégis elérhetetlen messzeségben.
Ekkor egyszerre fénypont villant fel a sötétben. Az ablak felől mintha hulló csillag esett volna a szobába. Felvillant, eltűnt, másutt lobbant újra. A beteg meglepődve nézett fel.
– Szentjánosbogár!
– Kedves Nővér, kedves Nővér – kiáltotta –, kérem, ne haragudjék, hogy felköltöttem. Nézze, nézze, szentjánosbogár! Harminc éve nem láttam. Kedves nővér! Nézze, milyen édes! Ne nevessen ki. Egész izgatott lettem. Úgy örülök! Nézze! – Jaj, hova lett? Megvan, ott van!
A tünemény ott repkedett a szobában. Magával hozta a kertet, az erdőt, a nyarat, a gyermekkort, az ifjúságot, az egészséget, az életet. A beteg kitágult szemmel nézte. A bogár felvillant, csillogott, fénylett, eltűnt. Felrepült a mennyezetig, ott gyors köröket írt le. Olyan gyorsakat, hogy enyhe zöldes csillagfénye többször fénykígyóvá húzódott.
Egyszerre hirtelen lezuhant. A beteget aggódás fogta el.
– Jaj… Hova lett? – felkönyökölt, szemével a padlót kutatta.
Ekkor váratlanul egész másfelől újra felröppent. Mint egy kis égő nyíl, egyenesen neki a mennyezetnek. Ott újra kezdte szédületes körforgását. Majd ismét zuhant. Ezt tízszer, százszor ismételte. A beteg elbűvölve nézte.
– Olyan, mint én – gondolta. – Én is mindig újra megpróbálok élni, és lezuhanok. Vajon meddig még?
– Kis testvér! – mondta magában – Eljöttél hozzám. Eljöttél, és ebbe a jócselekedetbe bele kell pusztulnod. Hogy ütöd-vered magadat. Mekkorákat zuhansz! Kis testvér! Milyen kint az erdő? Milyen a nyár? Mi ketten már soha többé nem látjuk, ugye?
A kis csillag mind fáradtabb és lassúbb köröket írt le. Mind rövidebb ideig repkedett, és mind tovább maradt a földön.
A beteg izgatottan figyelte. Féltő aggodalommal kereste. Boldog volt, ha szeme rátalált.
Egyszer aztán hiába várt. A kis lámpás kimerültén hullott alá, és többé nem volt ereje, hogy felröppenjen.
– Csak még egyszer – sürgette benne az örök kisfiú. De közben tudta, hogy soha többé…
– Tessék már aludni – biztatta az ápolónő. – Úgy látszik, kifáradt szegényke. Ez már nem repül többet. [5]
– Ez már nem… – sóhajtotta a beteg.
– Szép volt, de tessék inkább aludni.
– Szép volt…
– Olyan sok van kint, majd lesz holnap másik.
– Persze – hagyta rá a beteg. És azt gondolta: ember is olyan sok van, majd lesz helyettem másik.
Csend lett. Az ápolónő elaludt. A beteg sokáig várt. Titokban azt remélte: hátha mégis. Furcsa, gyerekes izgalomba hajszolta magát. Azonosította magát a szentjánosbogárral. Szemével újra meg újra végigkutatta a szobát.
Végre megpillantotta. Szegényke. Nehezen mászott. Lámpácskája tompán fénylett. Már nem világított. A beteg előrehajolt fájó félkönyökén, s nem vette le róla a tekintetét.
– A fény kialszik – mormogta. Aztán mégis elnyomta az álom.
Mikor felébredt, már hajnalodott. A szoba szürke volt, és könyörtelen. Megint olyan volt minden, mint tegnap, mint tegnapelőtt – és talán – ez félelem is, remény is – mint holnap. Az éjszaka mindent megszépít. Éjjel másnak lehet látni a dolgokat. Éjjel lehet álmodni, fiatalnak lenni, s egészségesnek lenni. De most lassan közeledett a reggel a maga kemény, éles vonalaival, szabályosan megismétlődő órarendjével.
A beteg első pillantása mindig utálkozó ellenszenvvel fogadta magába a szoba berendezését. Ez volt a nap legkeservesebb perce: az ébredés. A visszatérés az álomból a valóságba. Újból való tudomásulvétele annak, hogy hol van, hogy mi van vele.
Ezen a napon is így volt. De rögtön utána az utálkozó szemlecsukás, s menekülni akarás helyett, a szentjánosbogarat kereste. Tekintete aggódva futott végig a padló barátságtalan, szőnyegtelen kövén. A szürke hajnalban ott feküdt a kis bogárhulla. Kicsi volt, barna, és jelentéktelen. A beteg elszoruló szívvel nézte… Messze kihajolt ágyából, hogy jobban láthassa.
– Az utolsó üzenet – érezte. – Az utolsó vendég.
– Vége – mormogta – vége… –, és nem tudta, mire is mondja. A kis bogárra, vagy az életre. Csak azt tudta, hogy fáj a szíve. És mégis valami hálás szeretettel nézte a jelentéktelen kis testet, mely pár órával ezelőtt még világító, csillogó tündérke volt, élő üzenet, ragyogó emlék a múltból. Fény és mozgás, remény és öröm.
– Mégis szép volt – sóhajtotta. És megint egybefolyt benne, hogy mi volt a szép: a szentjánosbogár-e, vagy az élet.
Mikor már nagyon kifárasztotta fájó könyökét, visszahanyatlott a párnára. Lecsukta sápadt szemhéját, de ezen a napon nem a minden reggeli ébredés kelletlenségével, sem a menekülés rémületével, hanem valamilyen enyhe kiengesztelődéssel. És a két viasz színű szemhéj mögött ezegyszer nem a betegszoba rideg tárgyai merevedtek ellenszenves és utált képpé, hanem édes megbékéltségben, enyhezöldes ragyogású csillag fénylett. [6]