Folyóiratok
Kalangya, VIII. évfolyam (1939. január) 1. szám |
Reményi József: Tenger és ember |
Hozzám ért tegnap a tenger sava, megcsípte ajkam, korántsem bántott. Könnycseppekből font koszorút lelkem, s e koszorút a tengernek adta. A habok vígan felém libegtek, mellemig értek, ott megtorpantak, szemem előtt táncolt a sötétség, s az eszmék csak szavakat hebegtek. Tán megijedtem? Lapult a bátor? A napsugárban kicsoda lettem? Nimfák nem jöttek a tengermélyről, s le nem roskadtam gyengén, megverten. Mi is történt? A hullám le nem vert. Megmérettem a tenger peremén. Mellemig ért a hullám, de álltam, bár hunyt szememen a sötét sepert. Pillámon a nap őrülten futott, köldökömön a homok elolvadt, izmomon puhán szunyókált a fény, a gyönyörtől idegem berúgott. A parthoz közel, de a tengerben a mámor élt, s nem a part kényelme. Képzeletemmel kupát faragtam, s örömittasan a sorsom szerelme, a nyílt, az egész torzképmentes ék egészségére ittam meg vérem, s mikor a parton végre ledűltem, magához ölelt minden, ami szép. [2] S mint a tenger, oly mély bölcsessége, s mint léleké, mely magára ismert, s mint vízcsepp, mely a könnyel versenyez az élet titka mellettem hevert. Derűsen s búsan, megpihent lázzal, a test rejtély, a hullám meg emlék. Úgy néztem testem, akár a lelket, s tudtam, a lélek szűzen nem festék. Ha az volna, lemosná a tenger, de megmaradt a vízben s naptűzben. Boldogan feküdt s csendesen lényem, közel a tenger, s bennem az ember. (Atlantic Beach, North Carolina) |