Folyóiratok

Kalangya, VIII. évfolyam (1939. január) 1. szám

Reményi József: Tenger és ember

Hozzám ért tegnap a tenger sava,
megcsípte ajkam, korántsem bántott.
Könnycseppekből font koszorút lelkem,
s e koszorút a tengernek adta.
A habok vígan felém libegtek,
mellemig értek, ott megtorpantak,
szemem előtt táncolt a sötétség,
s az eszmék csak szavakat hebegtek.
Tán megijedtem? Lapult a bátor?
A napsugárban kicsoda lettem?
Nimfák nem jöttek a tengermélyről,
s le nem roskadtam gyengén, megverten.
Mi is történt? A hullám le nem vert.
Megmérettem a tenger peremén.
Mellemig ért a hullám, de álltam,
bár hunyt szememen a sötét sepert.
Pillámon a nap őrülten futott,
köldökömön a homok elolvadt,
izmomon puhán szunyókált a fény,
a gyönyörtől idegem berúgott.
A parthoz közel, de a tengerben
a mámor élt, s nem a part kényelme.
Képzeletemmel kupát faragtam,
s örömittasan a sorsom szerelme,
a nyílt, az egész torzképmentes ék
egészségére ittam meg vérem,
s mikor a parton végre ledűltem,
magához ölelt minden, ami szép. [2]
S mint a tenger, oly mély bölcsessége,
s mint léleké, mely magára ismert,
s mint vízcsepp, mely a könnyel versenyez
az élet titka mellettem hevert.
Derűsen s búsan, megpihent lázzal,
a test rejtély, a hullám meg emlék.
Úgy néztem testem, akár a lelket,
s tudtam, a lélek szűzen nem festék.
Ha az volna, lemosná a tenger,
de megmaradt a vízben s naptűzben.
Boldogan feküdt s csendesen lényem,
közel a tenger, s bennem az ember.
(Atlantic Beach, North Carolina)