Folyóiratok

Kalangya, VIII. évfolyam (1939. január) 1. szám

Németh László: Levél a szerkesztőhöz

A görögök azt tartották, hogy egy ember kivételesen nagy szenvedése: nemzeti kincs; a meggyötört Oedipus áldást hozó csontjain városok vitatkoztak. Amikor én az elmúlt tavaszon az Ember és szerep folytatására határoztam el magam, nem egy könyvet, hanem ilyen kivételes szenvedéstömlőt akartam vele a magam népének ajándékozni. Úgy éreztem, e szenvedés még a mi kínzókamraízű irodalomtörténetünkben is páratlan, s megértése – az Oedipus-csontok befogadása – megtermékenyíthet egy jövő nemzedéket. Eredetileg nem gondoltam arra, hogy e munkát életemben kiadjam – Ön elkérte, s én (ki annyi kéziratban maradt művem pusztulását értem meg) magzatféltésből odaadtam.
Be kell ismernem, hogy elhamarkodottan! Minél előbbre haladtam a munkában, annál jobban feszélyezett, hogy amit a jövendőnek írok, a jelen is olvassa. A sok hajsza egy különös idegbetegséget fejlesztett ki bennem: a nyilvánosság iszonyát. Legjobb műveim (Gyász, VII. Gergely stb.) mind magamnak vagy épp a halálnak íródtak, s amit a közönség számára kell készítenem egyre rosszabbul sikerül: az olvasóból felém áradó „halálsugarak” leállítják a költőben a motort. Hogy ennek a zavaró iszonynak ilyenféle műben, mint a Tanú-évek, még inkább erőt kell venni rajtam: természetes. De objektív okai is vannak a csüggedésnek. Ha szenvedésem oka: szerepem s a végzet, eszközei: emberek. Állapotom nem indokolhatom anélkül, hogy embereken ítélkezni ne lássak. Márpedig ezeken ítél nélkülem is az idő. Mindenki tudja például, hogy gyötört, nyomott, rágalmazott engem a Tanú kritikus idejében a zsidó sajtó. De ha ezt megírom, nem látszom-e olyannak, aki bukottakon akar vitézkedni. Írókortársaim hibáit is azért emlegessem, hogy náluk százszor hitványabbaknak anyagot adjak, vagy csikorgó szélkakas táncuk az olajozott szélkakasok előtt leleplezzem. A dilemma fog: vagy olyanoknak kell ártanom, akiknek épp ma nem akarok, vagy addig kell másokat mentegetve, szenvedésem indokait gyengíteni, amíg az Oedipus-csontok egy túlérzékeny ember gerincvelejévé puhulnak.
Épp ezért, mint november elejei levelemben is jeleztem már, a Tanú-éveket a nyilvánosság előtt folytatnom egyre nehezebbé, majd teljesen lehetetlenné is vált. Amikor a Kalangya olvasóitól ezért az állhatatlanságért bocsánatot kérek: legyen mentségem, hogy e levéllel nemcsak a Tanú-évek további fejezeteit vonom el előlük, hanem egész írói munkásságom a magyar közönség elől. Amit ezután írok, nem jelenik meg belátható időn belül; nem azért, mert durcáskodom – hanem mert műveim jobban és jobbaknak akarom megcsinálni.
Budapest, 1938. dec. 20. [1]