Folyóiratok

Kalangya, XI. évfolyam (1942. december) 12. szám

Banó István: Szűcs Sándor: A régi Sárrét világa

Leginkább Győrffy István: Nagykunsági krónikájához hasonlíthatjuk ezt a könyvet; mindkettőben egy megváltozott táj letűnt régi élete elevenedik fel. Győrffy könyvében a Nagykunság, Szűcs Sándoréban pedig a régi Sárrét ami úgy elveszett, mintha a víz nyelte volna el pedig a víz száradt ki belőle.
A régi lápos, vadvizes Sárrétről szól Szűcs Sándor könyve. Megjelenik előttünk a Sárrét régi képe: a mocsarak, náderdők, a zsombékok, a száraz laponyagok, majd a benne élő emberek: a szilaj pásztorok, rétes emberek, pákászok, javasok, táltosok. De még a pásztorok sem mind egyformák; más-más karakter a gulyás, a kondás, a juhász. A juhászok közt is különös tudománya volt a „farkasküldőknek”; öreg emberek száján máig is élő híre van egypár híres gulyásnak. Hozátartoztak a régi Sárrét életéhez a nádi betyárok és ellenségeik, a csendbiztosok, pandúrok, zsandárok is. A nép képzelete ma már egyforma szeretettel foglalkozik a hajdani üldözőkkel és üldözöttekkel!
A legigazibban réti emberek a pákászok voltak, nekik a rét volt mindenük, de mindent össze is szedtek, amit a rét adott nekik: halat, vadat, madarat, madártojást, fekete nadályt, csak talán a nád- és gyékényszedést hagyták más szegény embereknek. És a foglalkozásukat milyen sokféle fortéllyal űzték! Közülük kerültek ki a leghíresebb vizifuvarosok is; volt köztük olyan ember, aki a Sárrét összekeveredett vizében a Tisza, Kőrös és Berettyó vízét is megtudta különböztetni. Híres táltosok és javasok is éltek ezen a vidéken, akiknek nagy tudományáról még ma is sokat tudnak beszélni az öregek. De ma már mindezeknek csak a híre maradt.
És mégis elevenen él előttünk mindez, ha Szűcs Sándor könyvét olvassuk. Olyan mintha a rési Sárrét küldené felénk szavát ezen a könyvön keresztül. De így is van valahogy: a régi időkre emlékező öregek beszélgetéseit véljük hallani. A könyv nyelve szinte személytelen, maga az író csak tolmács: összegyűjtötte és továbbítja felénk, amit neki a táj és a táj öreg emberei elmondtak. Stílusa régi öregek zamatos nyelvéből ötvöződött, ami a könyvet páratlanul élvezetes olvasmánnyá teszi. Villanásszenű rövid mondatai és félmondatai mögött ott érezzük az élőbeszéd megelevenítő gesztusait, a magyar észjárás sajátos csapongásait.
A szorgalmas és alapos néprajzi gyűjtőmunka és levéltári kutatás mellett elsősorban a könyv pompás stílusáért lehetünk hálásak az írónak. [574]