Folyóiratok

Kalangya, XI. évfolyam (1942. december) 12. szám

Herceg János: Márai Sándor: A gyertyák csonkig égnek

Két öreg ember ül szemben egymással, éjszaka, imbolygó gyertyaláng fényénél, hogy megfejtsék közös múltjuk titkait. Annál, hogy az egyik kérdez és a másik hallgat, alig történik több a könyvben. De éppen ez: a dráma lassú áradása, a szenvedély fegyelmezettsége, ami Márainak ebben a regényében is helyettesíti a cselekményt – teszi végig izgalmassá és érdekessé ezt a könyvet is.
Ezt a világot, amelyet Márai rajzol, csak az ő történeteiből ismerjük. Mesterséges világ ez, nem másolata az életnek: egy férfi gyermekkori emlékeiből és egy világpolgár intellektusából alakult. Képei és alakjai a művészetből és az irodalomból valók. S Márai éppen azért nagy író, mert a maga világát tökéletessé és hitelessé tudta kialakítani.
Igen. Ilyen lehet a dajka, gondoljuk elégedetten. Fogatlan, erélyes, bizalmas és vén. Ilyen lehet a tábornok is: ceremónia-kedvelő, előkelően zárkózott, de gyermeteg és csalódott. Ilyen lehet, mondjuk, mert nem tehetünk egyebet. Márai alakjait nincs módunkban ellenőrizni, mert a valóságban nem ismerünk ilyen alakokat. De lehetnek ilyenek, tesszük hozzá, biztosítva az író fölényét és elfogadva külön törvényeit.
Mi az a varázslat, amellyel végig fogva tartja Márai az olvasót? Kétségtelenül az, hogy tökéletesen kezeli hangszerét és nem árulja el titkait. Nem szolgáltatja ki magát, csak utánozni lehet kontár-módra, de ugyanazt csinálni soha, senkinek. De nemcsak Márainak, minden nagy írónak ez a titka.
Ő rájött valamire, megtanult valamit, amit [573]
Tökéletes elbeszélő. Minden szava, minden mondata összefügg, egymástól fog tüzet. Nem épít és nem jellemez, nem komponál és nem ábrázol. Elbeszél. S a jó elbeszélőnek nincsen más dolga, mint ügyelni arra, hogy következetes maradjon. Nála minden egy kiejtett szó, egy megrajzolt mozdulat folyománya. Így záródnak történetei mégis kerek egésszé, s így költözik alakjaiba élet.
Röviden összefoglalni új regényének tartalmát, lehetetlen. De Márainál nem is ez a lényeg, nem a cselekmény a fontos s nem a történet magja, hanem maga az elbeszélés, amely ebben az esetben egészen közvetlen – monológ. Az előadásnak legegyszerűbb és mégis legőszintébb, a legtöbb művészetet igénylő módját választotta Márai ebben a könyvében. Újat mondani a Vendégjáték Bolzanóban című regénye óta ebben a könyvében sem tud Márai. Csak témában különbözik attól, de nála a téma másodrendű dolog.
Érdekes, szokatlan jelenség a magyar irodalomban. Szeretik Prousthoz hasonlítani, pedig Krúdy Gyulától kétségtelenül többet tanult. Csakhogy míg Krúdy felszabadult művészetében a magyar éltet és a magyar táj víziói élnek, addig Márai a világirodalom eszenciáit hordja magában. Nem Balzac, nem Dickens, nem Proust és nem Giraudoux hatott rá külön-külön, hanem tökéletes összhangjával az egész modern nyugati irodalmi élet. Van író, aki az indulat, a mondanivaló kényszere szólít írásra, van, akit az élet visszatükröztetésének vágya. Márait ennél sokkal több: magja az elbeszélés szükséglete.
Nála bizonyára létfeltétel az írás: kenyér és levegő, izgalom és megnyugvás. Az egyetlen kiélési forma. S ezt a szenvedélyét oly hűen és oly nagy odaadással szolgálja, mint fanatikus hívő a vallását. Az élethez, amely fölösleges mozdulata. Minden erejét és minden szenvedélyét az íráshoz gyűjti Ennélfogva természetes, hogy – mint már mondottuk – írásainak sincsen köze a reális élethez.
Az Idegen emberekben és az Egy polgár vallomásaiban Márai prózája még nem volt ennyire szublimált, ennyire elvonatkoztatott. Levegője akkor még sűrűbb volt, anyaga keményebb, nyelve zamatosabb. S, ha érezhető is volt néha a valósághoz való alkalmazkodás kínja, enyhítette azt egy mélyebb, átélt líra, s a nosztalgia egy-egy emlék után. Ma Márai lírája éppen szublimáltsága folytán, csaknem általános jellegű, egy kor érzelmessége szólal meg benne disztingiváltan, nosztalgiája pedig ugyancsak a kor nosztalgiája a múltért, amely elmerült.
Nagy művész! Stílusa olyan kiforrott, olyan felszabadult, olyan biztos, – igényességében is – amilyen Krúdy óta nem volt magyar írónak A kérdés csupán, melyik az időtállóbb író: az, aki az életben áll, vagy az, aki mint Márai, fölötte áll és csak hangjával törődik? Erre a kérdésre már a jövő fog megfelelni.