Folyóiratok
Kalangya, II. évfolyam (1933. augusztus) 8. szám, 505–576 p. |
Herceg János: Bolond legény a faluban |
Csak ülök házunk előtt a háromlábú faszéken és harmonikázok. Reggeltől késő estig. Olykor szomorú dalokat, olykor meg vígat, amint a szél fúj, mondják az emberek. Nincs semmi dolgom, minthogy a birkákat őrzöm a legelőn, amely nem a mienk. Szemeim elkalandoznak a hegyek mögé arra, amerre az apám ment a háborúba, és amelyen át a testvéreim mentek kisbatyukkal szolgálni. Bizony úgy mondják, sok minden van a hegyen túl, de hát én még nem jártam arra. Nem engednek. Azt mondják, hogy bolond vagyok, olyan, aki nem való munkára. Féleszű vagyok. A gyerekek is körülvesznek sokszor, és akkor ordítanom kell. Kiáltanom kell torkom szakadtából. – Bolond vagyok! – No, még hangosabban! – mondják ők. – Ez nem hallatszott a sarkig sem. – Bolond vagyok! – És akkor nevetnek és én is nevetek. Néha hátba vernek és elszaladnak. Ha a birkáim felmásznak a hegyre, egészen a nap alá, akkor futnom kell, hogy összetereljem őket. De különben mondom, csak ülök a széken és muzsikálok. Muzsikálok én mindenkinek. Asszonyoknak, lányoknak, gyerekeknek, még a holdnak és a napnak is muzsikálok, ők az én legjobb cimboráim. Ők sose mondják, hogy nem tudok játszani, mint ahogy a lányok meg a gyerekek mondják. Csak nevetnek le rám, és mintha bólintanának. Tudom, hogy nekik tetszik az én muzsikám. Nem is tud senki úgy harmonikázni, mint én! * A lányok azt mondják, csúnya vagyok. Csúnya vagyok, mert eltátom a számat, mert szopom az ujjamat, mert egy lábon szoktam sántikálni és mert az egyik szemem vaksi. Ha utánuk szaladok, hogy egy kicsit megmarkolásszam őket, akkor sikoltoznak, vihognak és köpködnek rám. Törődöm is én velük. Hogy csúnya vagyok? Bánom is én. De ki tud úgy har[532]monikázni, mint én? Mi? Na ki? Egy se mer szólni, mert tudják, hogy összetörném a csontjaikat. Azt mondják, hogy nem lehet megérteni, mert nincs nóta benne. Mondták már, játsszam el ezt meg amazt, de én nem játszom, amit ők akarnak. Azt játszom, amit én akarok. Azért szeretném néha megmarkolni a lányokat, ha hagynák magukat, mivel már legény vagyok. Fél kézzel felemelem a birkát, és a sánta boltost úgy a falhoz kentem, hogy átmegy a másik oldalra, ha lát. Akkor aztán odakiáltom még neki: – Bolond vagyok! Bolond vagyok! És nevetek, mert látom, hogy fél tőlem. * Azért volt már lány, aki hagyta magát megfogni tőlem. Mert hát nem is bántottam én. Csak megfogtam a karját és nevettem, de ő nem nevetett. Úgy állt, mint egy darab fa, és hagyta, hogy szorongassam a karját. Hamarosan meg is untam a szorongatást, és inkább muzsikáltam neki. De mondom, hagyta magát, pedig nem volt olyan viháncos, olyan goromba csúfolós, mint az itteni lányok, mert túlnan való volt a hegyen. Azt mondták úri lány volt. Úgy történt, hogy ültem a ház előtt – esős idő volt éppen –, és harmonikáztam. Birkáim az akolban voltak, nem volt gondom velük, hát csak muzsikáltam és néztem fel a hegyre, amelyen gyászruhákat teregettek. A szomszédasszony nagy hasában gyereket hordott végig a falun. Aztán meg egy körmenet jött asszonyokkal, szép sorban, mint a nyáj. Piros meg zöld meg kék zászlókat cipeltek, de ők feketébe voltak öltözve és énekeltek. Ültem dologtalanul, s így aztán hozzájuk szegődtem én is. Baktattam utánuk a sárban és harmonikáztam. Szomorú nótákat énekeltek, és az égig eresztették a hangjukat, mint a spárgára kötött sárkányt. Na, mondom magamban, mit köll így szomorkodni? – és szaporábban nyomkodtam a harmonikát, hadd viduljanak fel ők is. De nekik nem tetszett az én jókedvem. Rámszóltak, csitítottak és dobbantottak a lábaikkal. Én nem hallgattam rájuk, csak hagytam, hogy sziszegjenek a fogaik között. Akkor szóltak a mészárosnak, akinek még véres volt a keze a barmok vérétől, s aki szintén velük énekelt. Az azt mondta, ha nem megyek haza, agyonver. Így haza kellett menjek, mert a mészáros erős ember volt, sokszor megvert engem. Már sötét volt, amikor haza indultam. Ahogy mentem a falhoz lapulva, énekelgetve, megszólított egy leány. Ő volt az, akiről beszéltem. Megszólított és megkérdezte merre van a [533] kocsma. Mondtam neki, hogy a mi falunkban nincs kocsma, pedig van; és csak úgy mondtam. Erre ő elkezdett sírni, hogy mit fog ő csinálni, hol fog aludni, mert eltévesztette a járást. Addig hazaértünk, és behívtam. Mondtam, hogy három ágyunk is van, akibe nem alszik senki. Szívesen jött, de csak sírt, egyre sírt. Bementünk a szobába, meggyújtottam a lámpát, mert nem volt senki odahaza, azután leültünk. A haja olyan volt, mint a frissen csépölt szalma, fényes és sárga. Odaléptem hozzá és átkaroltam; mire ő sikoltozni kezdett és az ajtónak rohant. De én előbb értem el az ajtót, gyorsan rázártam, és a kulcsot a zsebembe tettem. Azután újra átfogtam és magamhoz szorítottam, hogy az arca belekékült. Most már egy szót sem szólt többet. Olyan volt, mint egy halott. Amikor eleresztettem, leesett a földre. Nevetnem kellett, mert olyan szomorúan ült a földön, mint egy ázott veréb. Akkor odamentem hozzá és megcsókoltam. Még csak a fejét sem fordította el. Gondoltam, beteszem az ágyba és levetkőztetem, mert úgyse láttam még lányt ruha nélkül. Fel is fektettem az ágyra, de mondom, olyan volt, mint a halott, mintha nem is volna lány, csak egy halott, így hát nem bántottam. Szemeit tágra nyitotta, olyanok voltak, mint az üvegből. Én fogtam a harmonikámat és muzsikáltam neki. Énekeltem is hozzá, ahogy a torkomon kifért. S ő csak nézett, nézett és nem szólt semmit. – Ugye, szépen muzsikálok? – kérdeztem tőle, de hiába, nem válaszolt. – Mondd, bolond vagyok én? Na, mondd? – erre se szólt, csak nézett a szemeivel, akik üvegből voltak, egy helybe. Egyszerre felugrott, az ajtónak futott, megrázta és döngette, s amikor átkaroltam, hogy visszategyem az ágyba, hosszú körmeivel végighasította az arcomat. Csak úgy dűlt a vér belőle. Alig tudtam lefektetni, úgy kapálódzott. De amikor elterült az ágyon, újra olyan lett, mint a halott, és az arca sárga volt, mint a haja. Azután nem törődtem többé vele. Muzsikáltam magamnak szomorú meg víg nótákat, és a kabátom ujjával megtöröltem néha az arcomat, mert nagyon vérzett. Az ő szemei lecsukódtak, mintha elaludt volna, s így feküdt, amíg nem jött az anyám, ő azután ecetes rongyot tett a fejére és úgy költögette, mint a beteg madarat. Az éjszaka nekem az istállóban köllött aludni a tehenek között. |