Folyóiratok

Kalangya, XI. évfolyam (1942. december) 12. szám

Csuka Zoltán: Téli látogatás Balázs G. Árpád műtermében

Két évtizede ismerem Balázs G. Árpádot, a délvidéki magyarság egyik legjobb nevű festőjét s két évtized alatt sokszor jártam nála kicsiny otthonában, Palicsfürdőn, ahova minden bolyongásai közben is vissza-visszatért. Mert nem volt könnyű sor az idegen uralom alatt magyar festőművésznek lenni a Délvidéken, hiszen festőművésznek, íróembernek lenni ezen a tájon még akkor sem könnyű, ha többségi sorsban él az ember s nem kisebbségiben. Balázs G. Árpád is csak úgy tudta saját magát és családját fenntartani, hogy nemcsak festőművész, hanem bizonyos fokig életművész is volt; életéi, önmaga és családja fenntartását épp úgy művészi ihlettel és sok-sok fantáziával kellett megálmodnia és megcselekednie, akár csak művészetét. Ez pedig csak úgy volt lehetséges, hogy időnként fel-felkerekedett a palicsi otthonból, ahol legszebb alkotásait végezte, felkerekedett s bejárta a szerb megszállás alatt álló Délvidéket, kiállított, embereket látogatott, napilapoknak dolgozott (volt idő, amikor hosszabb ideig Belgrádban is élt, mint a legnagyobb szerb
napilapok grafikusa), időnként külföldre is elment; de soha nem is gondolt arra, hogy elszakadjon a tájtól, amely szűkebb hazája és életre szóló ihletője volt. A két évtized alatt a kompozíciók és portrék egész seregét festette s Bácska tájai, dolgozó magyar népe ott él festményein, rajzain, linoleummetszetein, amelyeket minden jobb bácskai házban, magyaroknál, németeknél, szerbeknél egyaránt meg lehet találni. S Balázs mindig hűséges volt a magyar néphez, a magyar paraszt és a magyar munkás verejtékes, sokszor bizony halálszagú munkáját festette meg elsősorban, azt a nehéz, súlyos gyötrődést, amely a bácskai és bánsági magyar nép testében és lelkében élt s amely gyötrődést, a kenyérkeresés és életfenntartás harcát Balázs G. Árpád is közelről látta és maga is megharcolta.
Ezekre gondolok, mikor a palicsi fenyvessétányon végigballagok s bekopogtatok a magyaros motívumú kis léckapun. Benn megnyílik az ajtó és kicsit fáradtan, kicsit meghajlottan jön elém a mester, Balázs G. Árpád.
Nem csoda, hogy fáradt és meghaj[571]lott; az utóbbi hetekben súlyos kórral kellett megküzdenie; vakbélroham támadta meg s valósággal csoda, hogy a halál el nem ragadta. Száz közül egy esetben történik csak meg, de nála megtörtént; a gennyesedés betokosodott s így megvárhatta, hogy később megoperálják. (Az operáció azóta a szabadkai kórházban sikeresen meg is történt.)
A bácskaiak közül bizonnyal kevesen tudják még, hogy Balázs G. Árpád, legalábbis ideiglenesen megválik Palicstól, kis házától és műtermétől; Nagyváradra kapott tanári kinevezést. A kenyérgondok kényszerítették rá, hogy állást vállaljon s közelebb nem kerülhetett, bár meg van a remény, hogy idővel mégis csak visszakerül. Mihelyt mostani betegségéből felépül, elutazik Váradra és elfoglalja állását. Mi hisszük, hogy ott is bácskai festő maradt; nem is lehet más, hiszen nemcsak ház és család, hanem egy élet alkotó munkássága köti a bácskai tájhoz.
Érdeklődéssel nézünk szét a mester műtermében. Balázs G. Árpád élete folyamán mindig új és fordulatos tudott lenni, az örök fiatalság alkotó kedvével mindig új utakat és megnyilatkozási formákat keresett s most is ezt cselekszi. Legutóbbi budapesti kiállítása még a monotipia jegyében állott (volt idő, amikor az olaj szerelmese volt, aztán a linoleummetszeteké, majd a monotipia korszaka jött), most pedig a pasztellre tér át s csaknem kizárólag portrét fest. De szinte csodálatos technikával kezeli ezt az anyagot; akármelyik újabb portréját is nézzük, valósággal olajfestményszerűen hatnak a képei. Az eddig forrongó és nyugtalan Balázs ezekben a portrékban egyszerre szinte klasszikus nyugalomig emelkedik s bár minden portrén ott érezni az eredeti Balázs-egyéniséget, valami különös érettség, tetőzés jellemzi minden portréját; színek és formák egy teljes élet bölcsességét és mélységesen érett művészi szemléletét lehellik magukból. De ugyanilyen klasszikus nyugalmat és szépséget árasztanak azok a képei is, amelyek őszi kertjét, virágjait ábrázolják; a nagybeteg festő mozdulni is alig tudott, kiült a háza elé és az idei csodálatosan szép ősz színtobzódását festette meg. Portrék és csendéletek sorakoznak egymás mellett s közöttük egyetlen akt; ez Balázs G. Árpád idei őszi termése. Szinte egy újabb kiállításra való anyagot festett Balázs s mindezt pasztellben és egészen egyéni felfogásban. A pasztell lágysága sokszor szinte eltűnik s egészen az olajfestmény hatásának közelébe kerül; minden egyes képén látszik, hogy az idei ősz az érett festőművésznek mélységesen nagy és sorsdöntő sugallatokat adott; ezekből a sugallatokból születtek meg a festmények, Balázs G. Árpád legújabb alkotásai.
Balázs mostani képei közül az „Édesanyám” c. festményt mutatjuk be címlapunkon a Kalangya olvasóinak. Reméljük azonban, hogy Balázs G. Árpád az idei ősz nagyszerű termését hamarosan eredetiben is bemutatja nemcsak a Délvidék, hanem a magyar székesfőváros közönségének is. És reméljük, hogy új élethivatásában, ott a messzi Nagyváradon is bácskai festő marad, aminthogy Balázs G. Árpád immáron nem is lehet más. Mélységesen bácskai és mélységesen magyar.