Folyóiratok

Kalangya, XI. évfolyam (1942. december) 12. szám

Herceg János: A Délvidéki Szépmíves Céh szerepe

Egy évvel ezelőtt alakult meg Újvidéken a Szépmíves Céh, amely céljául tűzte ki a Délvidéken élő magyar képzőművészek tömörítését. Itt a Bácskában ez az első művészi összefogás; sem az elmúlt világháború előtt, sem a megszállás alatt hasonló jellegű társaság nem tudott összeverődni. Nagybecskereken a harmincas évek elején kisérlet történt ugyan az akkori „vajdasági” magyar művészek közösségbe való szervezésére, de hosszas viták után erről a tervről maguk a művészek kényszerültek lemondani. A megértés szelleme hiányzott már akkor a Várkonyi József által összehívott művészekből; az egyéni érdek fölébe kerekedett a közösségi érdeknek, a hiúság pedig nem engedte lebontani a művészek között álló válaszfalakat.
Amikor tavaly lelkes felhívásokban újra propagálni kezdték a művészi összefogás szükségét a Délvidéken, mi a múlt tapasztalatainak birtokában, kétkedéssel fogadtuk a tervet, megvalósításában nem biztunk. Ezt ma már nyugodtan bevallhatjuk. Kételyeinket azonban csakhamar megcáfolták maguk a művészek, akik rövidesen megalakították érdekszövetségüket, a Szépmíves Céhet.
Egy év alatt a Céh valóban komoly eredményeket ért el. Több kiállítást rendezett, művésztelepet létesített Újvidéken és – szinte hihetetlen – e rövid idő alatt komoly fiatal tehetségeket fedezett fel, hogy részben a második nemzedék jelenvalóságát biztosítsa, részben pedig e tehetségek kibontakozását elősegítse. Baranyi Károly, a Céh elnöke, ez a markáns szobrász-egyéniség, aki faji gyökereit európai kulturáltságával tudta erősíteni, valóban önzetlenül és önfeláldozóan szolgálta e kis művészi közösség ügyét. Gyakran kényszerült művészi hitvallását, munkakedvét és egyéni érdekeit alárendelni a Céh tagjai szabadabb érvényesülésének. Nagyobb áldozatot művésztől senki sem várhat.
Ennek ellenére azonban mégsem sikerült megtartani azt az összhangot, amely kezdetben megvolt, s amelynek segítségével talán sikerült volna egy művészi etikai alapot is teremteni az érdekszövetség meglehetősen ingatag vállalkozása mellé. A művészi létforma ugyanis mindig kettős célú: erkölcsi és anyagi. Igazolást a művész a hozzáértőktől és a közönségtől kaphat. Hogy ez az igazolás sajátos viszonyaink között nem mindig az érték, a magasabb művészi értékelés mérőlécével történt, azt mi, akik a kétévtizedes kisebbségi sorspróbát kiáltottuk, megszokhattuk már. [568]
Részletesebben kifejezve: közönségünk művészi téren általában kulturálatlan, vagy legalábbis elmaradott, ízlése kialakulatlan, tehát kénytelen a már fémjelzett és gyakran meghaladott művészi kifejezési formát, irányt, vagy iskolát elfogadni és ahhoz ragaszkodni. Kulturálatlanságát, hozzánemértését ez a közönség talán maga is érzi, ezért mintegy védekezésül konzervatív és legfeljebb társadalmi helyzetéből eredő sznobizmusával alkalmazkodik bizonyos mértékig a fejlődéshez. A Szépmíves Céh kiállításait látogató közönség tehát inkább a higgadt impresszionizmus, az élénkebb plein air művelői felé fordul, mert ezt egyrészt magához közelebbnek érzi, másrészt mert itt nem kell szégyenkeznie elmaradottsága miatt, hiszen esztétikailag jóváhagyott iskoláról van szó. Ha az utóbbi években itt megrendezett kiállítások eladott képeit nézzük, fenti állításainkat látjuk bizonyítva. Csakhogy a közönségnek ez a tisztán anyagi igazolása korántsem jelenti azt, hogy a korszerűbb, vagy egyénibb utakon járó művész munkája csekélyebb értékű. S ezt elsősorban annak a művésznek kell tudnia és beismernie, aki a közönség kegyével dicsekedhet. Ugyanakkor természetesen művészhez nem illő magatartás az is, amikor a közönség vásárlókedvét a művek csekélyebb értékével magyarázza valaki és ezt a felfogását nem is titkolja alkotó művésztársa előtt.
Pedig éppen ez a művészietlen magatartás, ez a fegyelmezetlenség tette lehetetlenné eddig minden összefogásra irányuló tervét a délvidéki képzőművészetnek. S ezt felemlíteni azért tartjuk szükségesnek, mert ugyanezek a tényezők: a féltékenység, a kicsinyesség, a gőg rossz szellemei kaptak teret ismét a délvidéki képzőművészeknek nagy eredményeket felmutató közösségében.
De amikor ezekre a hibákra rámutatunk, értsük meg a művészek helyzetét is. Mert ha a közönségnek a vásárlásokban kifejeződő ítéletét megbízhatatlannak tartjuk, felmerül a kérdés, hogy kitől várjon biztatást, elfogulatlan, tárgyilagos bírálatot, megbecsülést, erkölcsi igazolást a művész? A kritikától! A kritikustól, aki egyedül illetékes a művész munkáját helyeslő, vagy rosszalló megjegyzéseivel kísérni, aki azért van, hogy a művész kibontakozását elősegítse egyrészt, és a dilettantizmust háttérbe szorítsa másrészt. A becsületes kritika előfeltétele pedig a képzettség, a tisztánlátás, a bátorság és tárgyilagosság.
Valljuk be, hogy ilyen becsületes kritikában délvidéki magyar művésznek vajmi kevés része volt. Lapjaink legkisebb gondjai közé a képzőművészeti élet ápolása tartozott. Annyira mellékes dolognak találta ezt csaknem mindegyik szerkesztőség, hogy akkor sem fordult elég figyelemmel a képzőművészet felé, amikor arról már nem hallgathatott. A kiállításokról a „mindenes” szerepét betöltő kisebbségi magyar újságíró írt tiszteletreméltó jószándékkal, de legtöbbször kevés hozzáértéssel beszámolót. Mit ért azzal a művész, ha „meghajtották előtte az elismerés zászlaját” és megdicsérték „éles olajképeit, gyönyörű alkotásait, amelyek elbűvölték a szemlélőt”? Mit kapott ezekkel az újságírói közhelyekkel a délvidéki művész? Tőrt a szívébe! Rosszabbat, mintha támadták volna. Ráeszmélhetett, hogy itt ugyan azt cselekedheti, amihez éppen kedve van, mert a kutya sem ugatja meg. Felismerhette a valóságot, hogy itt tisztán a maga erejére és tehetségére van utalva, szabad-farkasként kell élnie s úgy fejlődnie, ahogyan lehet. Így szokta meg az elzárkózást, a magányt és a magány átkát: a túlzott önkultuszt. Így vadult el társaitól, mert féltékenjen kellett őrködnie a maga hitére, amelyet nem akart megbolygatva érezni a művésztárs befolyásától. Nem tehetett egyebet, menekülnie kellett mindenki elől önmagába.
Ezen a kritikát csaknem teljesen nélkülöző vidéken, ebből a művészi konglomerátumból alakult a Délvidéki Szépmíves Céh. S megalakult abból a célból, hogy megteremtse a művészi egységet és érdekközösséget. Az első időben a művészek az egyedüllét sötét zárkájából ki[569]szabadulva boldogan léptek egymás mellé. Decemberi kiállításukon teljes számban vettek részt java munkáikkal, de már ezután lazulni kezdett az egység: a magány mérgei még nem múltak el, hatni kezdtek újra. Az azóta megrendezett kiállításokon már néhány művész – talán éppen a jobbak közül valók – nem szerepeltek. Ha pedig ez így megy tovább, úgy lassan szétszéled a Szépmíves Céh, a felbomlás veszélye fenyegeti ezt a kétségtelenül nemes szándékkal létrehozott együttest és visszasüllyed képzőművészeti életünk abba az istentelen állapotba, ahonnan kiemelkedett.
Segíteni kell az ismét válságba jutott délvidéki képzőművészeti életen. Segíteni kell elsősorban a művészeknek lelkiismeretük megvizsgálásával, segíteni kell az írók és újságírók kicsiny társadalmának, akik a magyar kultúra tüzét vannak hivatva éleszteni, segíteni kell a Közművelődési Szövetségnek, amelynek az a szerepe, hogy a Délvidék szellemi életét erkölcsileg és anyagilag a legmesszebbmenően támogassa és segítenie kell magának a Szépmíves Céhnek is.
A művészeknek be kell látniuk, hogy a fejlődés borzalmas nehézségeivel küzdve, majdnem mindegyikük azonos körülmények között élt. Alig volt egynek is lehetséges külföldi utazásokat tenni, kiállításokat látni, művészi folyóiratokat olvasni: mindenki a maga erejére volt utalva. A boldogulás útja most sem könnyű, s különösen nem egyedül. A Szépmíves Céhnek egy-egy budapesti, kolozsvári, vagy kassai kiállítása mégis nagyobb figyelmet kelt, mint egy művésznek szereplése akár önállóan, akár valamely fővárosi tárlat kollekciójában. Ezért érdekük ennek a művészi közösségnek fenntartása, bár emellett utalhatnánk sok erkölcsi tényezőre is, amelyek az összefogást sürgetik és nem utolsósorban a kisebbségi sorsban eltöltött évek erős kapcsaira.
Nekünk, délvidéki magyar íróknak nem lehet csupán az a feladatunk, hogy szépirodalmi munkásságot fejtsünk ki. Mi nem lehetünk az elefántcsonttorony énekesei! Nekünk a teljes életet kell kifejeznünk, azt az életet, amelynek kifejezésére társaink, a képzőművészek is törekszenek. Az ő munkájukat figyelmen kívül hagyni, vagy baráti jóindulattal, de tájékozatlanul méltatni nem lehet. Tanulnunk kell, barátaim: több ismerettel és kevesebb nyegleséggel belépni a képzőművészek csarnokába. Bármilyen nehéz is nekünk – kissé mar megöregedve – ismereteket pótolni, amelyek megszerzésétől elütött az idegenben kényszerűséggel vállalt sokféle szerep.
A Közművelődési Szövetség tegye lehetővé, hogy a művészek elvethessék ötpengős gondjaikat, találkozhassanak néha, ismerjék meg egymást, melegedjenek össze végre. Tegye lehetővé, hogy minden évben egy-egy művész valamely művésztelepet látogathasson, végül teremtsen művésztelepet – ne csak atelier-t – a Palicsi tó mellett, vagy Gomboson, a Dunánál, ahol még él egy sajátos magyar népi sziget és még nem pusztult ki szép népviselete. Ott nyaraljanak és dolgozzanak a művészek.
A Céhnek pedig? Elsősorban egy közösségi szellemet kell kialakítania. Ez a szándéka azonban ne merüljön ki csupán kiállítások rendezésében. Tehát ne kizárólag a közös érdek fűzze össze a művészeket. Ne csak Délvidéken élő művészek legyenek, hanem délvidéki művészet is. Ez nem kevesebb, minthogy legalább témában legyen egy azonos arca a művészek munkásságának. Állítom, hogy Bácskának vannak sajátos színei, a bácskai embernek sajátos életformája, a népnek viselete; olyan, amilyent sehol sem találunk. Városaink, falvaink, a földrajzi helyzet és a nemzetiségi hatások alól nem vonhatták ki magukat; utcái, terei másképpen épültek, mint az ország bármely részén. A bácskai, vagy mondjuk így, a délvidéki jelleg mindenütt és mindenben felfedezhető. S délvidéki képzőművészet csak akkor lesz, ha ezeket a sajátosságokat tudja átlényegíteni, ha a művészet szaturálódik Bácska levegőjével.
Ez lesz az az erkölcsi alap, amelyen [570] szilárdan áll majd a Szépmíves Céh épülete, s amelyen már a közönség is biztosan vetheti meg a lábát, mert legalább témában kapja azt, amihez köze van. A vajdasági szerb festőket ennél sokkal kevesebb tartotta össze: ők templom-festők voltak. A bizánci stílus csak egy iskola volt s ha róla szó esik és a régi Vajdaságról, mégis egyszerre jut eszünkbe Daniel, Krstić és Radonić neve.
A magyaroknak már kevesebb mondanivalójuk volt erről a vidékről. Eisenhut is, Than Mór is inkább a történelem felé fordult, bár utóbbinak a magyar elnyomatás idejében éppen a nemzet múltjának magasztos jeleneteit megörökítő képeivel volt nagy sikere. Tehát ő sem tartozott az elvonatkoztató művészek közé. Pechán már inkább talált izgalmas témát a bácskai rónaságon, Ju-
hász Árpád pedig soha sem tudott elszakadni ettől a tájtól. Bizonyos, hogy néhány ma élő kiváló festőnk legjobb munkái szintén ennek a vidéknek művészi visszatükröződését jelentik. Csakhogy ez a délvidéki hivatástudat nem erősödött eléggé és nem lett általánossá.
Amit a délvidéki művészetről elmondottunk, azt ne hallja senki oktatásnak, hanem a kötelességek felismerésének. Ezek a kötelességek pedig éppúgy tartoznak az irodalom, mint a képzőművészet munkásaira. Nemcsak az egyetemes magyar irodalmat és művészetet gazdagítjuk vidékünk sajátos színeivel, de a magunk számára is feltárjuk egy kicsiny világ, szűkebb hazánk kincseinek gazdag bányáját.