Folyóiratok

Kalangya, XI. évfolyam (1942. december) 12. szám

Illés Sándor: Egy bácskai magyar falu

Ha az idegen végigmegy Temerin utcáin, csak azt látja, amit minden bácskai községben: széles utcákat, hunyottszemű ablakokat, sárgára, zöldre és fehérre meszelt házakat. A kapuk mellett padok állnak, ide ülnek ki vasárnap délután, vagy estefelé, ha nincs már munka a határban.
De a falu igazi arca nem ez. Az örökké csukott és lefüggönyözött ablakok mögött folyik a nép élete, amely tele van harccal, küzdelemmel a mindennapi megélhetésért.
Temerin szegény község. Ahogy elhagyjuk központját, egyre több nádfedeles ház, a gödrökben roskadozó vityillók állanak, egészségtelen földes lakások egész sora. Lakosainak száma meghaladja a tizenkétezret. Ezek hatvanöt százaléka földnélküli munkásember, jórészük kubikos. A temerini talicskások híresek voltak messzi vidéken. A megszállás alatt megtaláltuk őket Boszniában, Szerbiában, Horvátországban és a szerémségi hegyekben. Temerini munkás dolgozott az újvidéki kőműveseknél, az ő kezük munkájával épültek fel a belgrádi paloták. Hordták a követ, talicskázták a földet és a beocsini cementgyárban verejtékeztek a kenyérért. Már kora tavasszal tarisznyát akasztottak a nyakukba, kapát vagy ásót vettek a kezükbe és elindultak, csak úgy gyalogszerrel hétfőn hajnalban a szerémségi hegyekbe szőlőt művelni. Mindig ez a munka adta a legnagyobb kenyeret a temerini munkás kezébe. Ma már országhatár választja el Bácskát a Szerémségtől. A temerini munkás visszatért falujába és a kubikosok is a mezőgazdaság különböző ágaiban találnak elhelyezkedést.
Sokan cselédsorba süllyedtek, kis tanyákon béreskednek, a leányok Újvidéken szolgálnak.
*
A temerini földmunkások élete küzdelmes. A község határán túl nem igen
kínálkozik számukra munkaalkalom. Sok példa van arra, hogy őszbecsavarodott fejű családapák kis tanyákon béreskednek, havi 40–50 pengőért, feleségük mosni jár, leányuk cseléd, kiskorú gyermekük bojtár valahol. Házuk nincs, kéthetenként találkoznak az apánál, az istállóban beszélgetnek mostoha sorsukról. Családi életről szó sem lehet. Ruházatuk kopott, arcuk komor.
Sokan most földet kapnak. Pár holdat csak, de a magyar parasztnak nem is kell csak annyi, hogy meg tudja vetni lábát, hogy gyökeret eresszen és felépítse kis házát. Két-három év múlva már virágzó kis kertje lesz – saját birodalma.
Vas-szorgalommal, kitartással dolgoznak. Valamikor büszkeségéről és mulatós kedvéről volt híres a temerini paraszt. Ma szorgalmáról. Látástól vakulásig a földeken vannak, sokszor még ünnepnap is. Mindenek fölött áll előttük a föld szeretete.
Volt olyan idő, amikor menekültek a faluból. Nem a munkától akartak szabadulni, nem a falu lökte őket, hanem a város vonzotta. Ma lassan visszatérnek ezek a renegátok. A város nem ad kenyeret, de a föld várja őket, visszahívja.
*
A temerini földmunkások életszemléletének kialakulására nagy befolyással volt a szláv környezel. Sokan szerb újságokat olvastak, Boszniában és más szerb városokban dolgoztak hónapokig, de azért az idegen életszemléletet nem tudták magukévá tenni. Passzív magatartást tanúsítottak ott, ahol lehetett az elnemzetlenítő törekvésekkel szemben, de bizonyos nemzetközi eszmék tért hódítottak a munkásság soraiban. S hogy ez a magatartás tisztán önvédelem volt, ez most bebizonyosodott.
Érdekes azonban, hogy a szláv környezet nem befolyásolta az otthonmaradottak életét. Népviseletük és szokásaik [562] megmaradtak. Ez annak tulajdonítható, hogy az első világháború előtt is zárt közösségben élt a község népe. A szomszédos községekből, Boldogasszonyfalváról, Csurogról, Zsablyáról, Kátyról, Nádaljáról és a német Tiszaistvánfalváról soha sem szivárgott be egy család sem. Ha valaki benősült, az beolvadt ebbe a közösségbe.
*
Népviseletük jellegzetes és semmit sem hasonlít a bácskai magyar népviseletek egyikéhez sem. Merően más, egyéni, nem cifra, egyszerű, sima.
A lemenni leányok széles, bokáig érő szoknyában járnak. Ha a leány betöltötte tizenhatodik évét, ideje, hogy férjhez menjen, mert húszéves korában már „öreg” leány és senkinek sem kell. Tizennégyéves korukban két ágra fésülik hajukat, tizenötéves korukban változik a hajviselet. Egy ágra lesülik, s azt kontyszerűen fejükre csavarják, majd háromujjnyi széles szalaggal át kötik. A szalag színe különböző, mindig összhangban van a ruha színével.
Elől, a homlokon „huncutkát” hagynak, fejükön hullámosítják a hajat. A frizuracsinálás külön művészet. Minden utcában van fésülő asszony. Vasárnap reggel, már a hajnali órákban felkeresik ezt az asszonyt, aki kilenc óráig nyolc-tíz leány haját szedi rendbe. Délután átfésülik ismét a hajat, mert más hajviselettel mennek a templomba és más a hajviselet a táncmulatságon.
A blúz elejét körbefutó, vagy függőlegesen elhelyezett fodordíszek ékesítik. Az öv a ruha anyagából készül. 10–12 centiméter széles és feltűnően magasan hordják, szinte a hónuk alatt.
A ruhák színe különböző. Nagyon kedvelik a rózsás mintájú, sok színben pompázó selyemanyagot. Templomba azonban egyszerű, sima selyemruhában mennek. De egy-egy mulatságon sok bordó, vörös és kék ruhát látni. Szoknyájuk alja fodros.
A férfiak viselete nagyon egyszerű. Jellegzetes a kalapjuk. Az öregebb korosztályhoz tartozók úgy helyezik fejükre a kalapot, ahogy elkészült, semmit sem igazítanak rajta, nem formálják, nem gyűrik le a szélét és nem ütik be a tetejét.
A legények kereken és mélyen kivágott mellényt viselnek. Kalapjuk széle pörge, de sohasem díszítik semmivel. Sem tollat, sem árvalányhajat nem tűznek a bokréta mellé. Inggallérjuk magas, négy ujjnyi.

[Kép 04] Temerini leány ünneplőben

Vasárnap mindenki feketében jár. A legszegényebb munkásembernek is van ünneplő ruhája. Ezt féltő gonddal őrzi. Ünnepen csak fehér ingben járnak. Most már divatba jött az arany inggomb. De ezt természetesen csak a tehetősebbek viselik.
Óralánc, virág a kabátlyukban alig látható. Zsebkendővel sem cicomázzák fel magukat. Csizmát már kevesen hordanak. [563]
A temeriniek megőrizték népszokásaikat is. Ezek egyrésze hasonlít a tiszamenti népek szokásaihoz, babonáihoz, de van sok olyan népszokás, amelyet csak Temerinben ismernek.
Nagypénteken a babonás öregek éjfélkor felkelnek, óvatosan a kúthoz mennek, vizet húznak a vödörbe, s megöntözik az istállóban a lovakat. A család tagjai is megmosakodnak a kút melletti vályúban, vagy dézsában, de mindenesetre a szabadban.
Szent Iván napján tüzeket gyújtanak az utcakereszteződéseknél. Alkonyatban lobbannak fel a tüzek, s az utca apraja, nagyja köréje sereglik. A magas lángon mindenki átugrik egyszer-kétszer. A kicsinyeket, akik még nem tudnak nagyot ugrani, az öregebbek meglóbázzák a tűz fölött. Az egészségesek azért ugrálják át a lángot, hogy megőrizzék egészségüket, a betegek, hogy meggyógyuljanak.
Érdekes megemlíteni, hogy csak azok gyújtanak szentivánéji tüzeket, akik Kecel, vagy Csengőd vidékéről származtak Bácskába. A népszokás eredete Szent János máglyahalála.
A népszokások és babonák rendszerint az ünnepkörökhöz csatlakoznak. Karácsony előtt, Luca napján kezdik el a lucaszék készítését. Minden nap új részét faragják meg, s karácsony böjtjén készül el a kisszék, amelyet betakarva, jól elrejtve visznek a templom elé. Erre felállnak, s a babona szerint így minden bűnöst meglátnak. Azt mondják, hogy a templombamenő némely hívek fején szarvat látnak, akik olvasó helyett láncot csörgetnek kezükben.
A lucaszékkel egy liter mákot is elvisz a babonás ember. Amikor elkezdődik a mise, hóna alá kapja a széket, s hazaszalad. Útközben azonban elszórja a mákot és ezt mondja:
– Addig ne bírjatok velem, míg a mákot fel nem szeditek egy szemig!
Azt tartják ugyanis, hogy azok a bűnösök, akiket a lucaszékén meglátott és felismert, megölnék a mise után. De mire a mákot összeszedik, elmúlik hatalmuk.
Luca napján pogácsát süt minden háziasszony. Ahány családtag van, annyi tollszárat szúrnak a pogácsákba. Akinek a kemencében elhamvad a tolla, az még abban az évben meghal.
Luca napján, kora reggel a háziasszony fogja a piszkafát, kimegy a tyúkólba, s megpiszkálja a fészkeket, közben ezt mondja:
– Toj, toj, toj, koty, koty, koty.
Estig aztán nem hagyja el a házat, a kemence mellett ül, hogy a tyúkok jó tojók legyenek.
Karácsony böjtjén almát dobálnak a kútba, s arról hordják a vizet egész újév napjáig. A szobából a szemetet nem söprik ki, mert az a babona, hogy akkor kiviszik a szerencsét is. A szemetet az ágy, vagy az asztal alá söprik. Naplemente után nem adnak ki semmit a házból, sem tejet, sem pénzt, sem kölcsönt, mert akkor elviszik a szerencsét.
Karácsony böjtjén a csordás is végigjárja a községet és minden gazdát meglátogat, akinek tehene, vagy disznója jár a legelőre. A csordás nagyköteg fűzfavesszőt visz a hátán. Ebből húz ki egy szálat a gazdasszony. De nem csupasz kézzel, hanem kötényével fogja meg a fűzfát, nehogy a kisborjú, vagy a kismalac kopasz legyen. Ahány oldalhajtása van a kihúzott fűzfának, olyan számmal szaporodik meg az állatállomány a jövő évben. [564]
A vesszővel meglegyintik a csordást is, aki ugrál, viháncol. Ha tehene jár ki a gazdának a csordára, akkor a tehén hangját utánozza, béget, ha sertések járnak a csürhére, akkor röfög.
Ezután a gazda megtölti a csordás üvegét pálinkával, tarisznyájába pedig szalonnát és kalácsot rak.
Van még egy eredeti népszokásuk a temerinieknek. Amikor a gazda tehenet, vagy más négylábú jószágot vesz, azt a kapun csak a felesége kötényén keresztül vezeti be.
Amikor elmegy a jószágért, előre bejelenti feleségének, aki az utcán várja. Amikor közel érnek a házhoz, kihívják a szomszédokat is. Az asszony szertartásosan leoldja kék vászonkötőjét és leteríti az ajtó elé. A tehén ezen keresztül lépked be. Ha nem riad meg, akkor jó fejős lesz.
Ezekhez a babonákhoz és népszokásokhoz a temeriniek erősen ragaszkodnak. Küzdelmes életük napjait ez enyhíti és színesíti…