Folyóiratok

Kalangya, XI. évfolyam (1942. december) 12. szám

Kisbéry János: A szegény ember élete Bácskában

Nem születtem csavargónak. Szegény embernek sem. Pályatévesztett ember vagyok, felemás, kétlaki lény, garabonciás. Áthidalhatatlan szakadék tátong a lelkemben. Állandóan gyötrődöm, emésztem magamat, boldogtalan és szerencsétlen vagyok. Valami szörnyű erő félrelódított az útról, amelyen elindultam és egy napon így találtam magamat rongyosan és nyomorultan, a megvertség és elkárhozottság bénító sokkjával az idegrendszeremben. Különös szerzet vagyok, soha nem álmodtam volna, hogy ilyesmi is létezhessék. Mintha valami átkozott hatalom kicserélte volna az életemet egy nem-tudom-kicsoda életével. Az ő rongyait, bőrét hordom magamon és viselem, mint sorsomat, holott, úgy érzem, semmi közöm hozzá. Ha úgy tetszik nem vagyok azonos önmagammal. Nem tudom, kinek az életét élem, hol járok, mit csinálok. A legnagyobb mértékben közömbös vagyok annak az embernek a sorsa iránt, akinek az életét élem. Nem reagálok a szenvedéseire, a megaláztatásaira, nem törődöm azzal, hogy mi történik vele. Idegennek érzem testemtől-lelkemtől, gyűlölöm. Ahogyan jövök-megyek, látok, nézek, emberekkel érintkezem, mindebben van valami álomszerűén túlvilági. Semmiféle névennevezhető érdekközösség sem fűz az életemhez; elhanyagolom magamat, tunya, passzív és érzéketlen vagyok. A valóságot életem méhmagzat állapotának érzem, amelyhez csak a várakozásaim köldökzsinórján keresztül fűz némi kapcsolat. A feladatom az, hogy kivárjam, amíg egy napon a magam mivoltában is megszülethetek. De ez a várakozás meglehetősen a körmömreégett már. Harminc éves jócskán elmúltam; leéltem egy emberi életet anélkül, hogy abban részem lett volna. Ezért állandóan türelmetlen és ingerült vagyok. Úgy érzem, mindennel elkéstem már. Elmulasztottam élni, valósággá váltani ezt az egyetlen soha többé vissza-nem-térő alkalmat arra, hogy éljek. Eltékozoltam ifjúságomat a puszta várakozásban és még mindig csak ott tartok, hogy várakozom, már ott sem igen. Ott tartok, hogy megyek az erdőbe, rongyosan és nyomorultan, megöregedve és megrokkanva. Értéktelen emberi roncs, csődtömeg vagyok, minden pillanatban sírva tudnék fakadni. Szenvedek. Akarom ezt a szenvedést, én vagyok az, aki hisztérikus dühvel idézem mindazt, ami az életemnek ellentmond. Szenvedni akarok, mert ez az egyetlen módja annak, hogy tiltakozásomat kifejezésre juttassam s magamat igazoljam. Szenvednem kell, érzem, mert e pillanatban nem-szenvedni annyi, mint beletörődni a megváltoztathatatlanba, elfogadni sorsomul ezt a nyomorúságot, megadni magamat neki, elveszni, feloldódni, megsemmisülni benne. Hiszen oly kevés kell ahhoz, hogy ezt a lépést megtegyem. Rongyos vagyok, beteg, nyomorult. A veszély nagy, résen kell lennem, mert félek, igen, attól félek, hogy belekarolok Jánosba és azt mondom neki:
– Hallod-e, János, egye meg a fene Proustot és Nietzschét, a kultúrát és az emberi felsőbbrendűséget. Mától fogva nem akarok többé betűt látni. Megadom magamat a sorsomnak, el akarom felejteni mindazt, ami a múlthoz hozzáköt. Mától fogva én is csak olyan János vagyok, mint le és jövőre együtt megyünk aratni, csépelni. Majd csinálsz nekem egy pár csizmát, ilyen rövidszárút, mint a tiéd és egyébként is majd gondoskodom arról, hogy semmi különbség se legyen többé köztünk. A bajuszomat is meghagyom, mert már végképp torkig vagyok ezzel a papos, úri ábrázatommal, amelyen nyomorúságomban mindenki fennakad. Mától fogva egyenrangúak va[555]gyunk, társak és szövetségesek az élet harcában; szervusz.
Ettől félek. Mert ösztönszerűleg érzem, hogy ennek a Jánosnak kutyabaja sincs a szegénységében. Úgy él, mint valami igénytelen kis veréb. Minden morzsára lecsap. A világnak semmiféle nyomorúsága sem fog ki a jókedélyén, minden helyzetben feltalálja magát. Ez az igénytelenség a fegyvere az élet harcában és el kell ismernem, hogy János még soha vereséget nem szenvedett. János éli világát a maga módján és nincs az életnek egyetlen pillanata sem, amelyet nem érezne teljesülésnek. Míg én az egész életemet azzal a fenntartással éltem le, hogy semmi közöm hozzá, majd, holnap vagy holnapután elkezdem. Ebből elég lenne már. Ha Jánossal együtt vagyok, mindig erős kísértést érzek, hogy megállapodjam mellette s földhözvágjam azt a batyut, mely nehéz, nagyon nehéz már.
De nem tudom elhatározni rá magamat. Inkább szenvedek, égek a kárhozat szörnyű tüzében, szűkölve, mert nyomorúságomban az az egyetlen elégtételem, hogy szenvedek. Vagy mondjam úgy, hogy ez az erőpróbája annak, hogy bírom-e még. Mindig attól félek, hogy érzéketlenné válok a nyomorúságom iránt és elveszek, megsemmisülök benne. Ezért kell most az istennőre is gondolnom, akitől a minap kaptam levelet, az istenfihez címezve.
– Ó, istennőm, – nyöszörgőm majdnem hallhatóan, – ha te most látnál engemet rongyosan, cekkerrel a karomon… Ha például most erre jönnél aranyos hintóban és rámvetnéd nagy csodálkozó mandulaszemeidet… Mi történne, vajon? Elkacagnád magadal? Vagy sírvafakadnál? Esetleg felháborodva tiltakoznál a gonosz játék ellen, amellyel visszaéltem a jóhiszeműségeddel? Borzadnál tőlem? Szánakoznál rajtam?
*
De ezen az úton, szerencsémre, nem járnak istennők. Effelől biztonságban tudhatom magamat. Kétlakiságomat szigorú inkognitó fedi s ha úgy akarom, én is csak szegény favágó vagyok, egyike azoknak, akik ezen a nyirkos téli hajnalon az erdőbe igyekszenek. Az adott körülmények között a legokosabban teszem, ha én is úgy akarom, mert végtére mindennek van határa. Már megszoktam a hideget, a testi erőkifejtés következtében ereimben szaporábban lüktet a vér s ennek megfelelően kezdek belsőleg is áthangolódni. Már kevésbé érzem szörnyűnek és elviselhetetlennek azt, ami történik velem. Már látszik az erdő és én szeretek az erdőben, szorongó izgalom bizserget végig rajtam, amint egyre közelebb érünk hozzá. Vannak a szegénységnek is örömei, már sokszor szóvá akartam tenni. Jó szegénynek lenni azért, mert vannak örömök, amelyekhez csak a szegénysége révén juthat hozzá az ember; örömök, amelyeket csak a szegények tudnak értékelni. A gazdagok olyan felszínesen élnek. A jólét elkényeztette, finnyássá tette őket, mit tudják azok, hogy mi az, találni tíz fillért az úton. A gazdagok mindent magátólértetődőnek találnak, mert hozzászoktak, hogy minden kívánságuk azon nyomban teljesül. Már pedig örülni csak olyasminek lehet, ami nem magátólértetődő. A gazdagok megrendelik a fát a fakereskedőnél, telefonon, összeaprítva és házhozszállítva. Megszokták, hogy fájuk minden körülmények között legyen, mert megszokták, hogy pénzük minden körülmények között van. A gazdag számára a pénz nem jelent többet, mint a levegő, mely korlátlan mennyiségben áll rendelkezésére. Hogy jó-e lélegzeni, azt csak az tudhatja, akit egyszer-kétszer már kimentettek a vízből, vagy levágtak az akasztófáról. Hasonlóképpen az élet örömei iránt is csak annak van érzéke, aki azokat többé-kevésbé nélkülözni kénytelen. A dolgok értéke egyenes arányban áll azzal az áldozattal, amelyet értük hoztunk. De a gazdagoknak minden az ölükbe hullik. A létért való küzdelem gondjai alól felmenti őket a pénzük, már pedig, ha meggondoljuk, ez a küzdelem maga az élet. [556]
Aki nem küzd, az nem is él. Nem tudja, hogy mi az élet. Csak a szegény ember él, aki tudja, hogy mindennek ára van. Más az, ha a szegény ember vesz magának egy kalapot és más az, ha a gazdag cselekszi ugyanezt. Mert a szegény ember küzdött, kínlódott, verejtékezett azért a pénzért, amelyen kalapot vásárol. Ez a küzdelem jelenti számára – hogy úgy mondjam – a pénz s ezzel együtt az élet javainak érzelmi értékfedezetét. Következésképpen csak a szegények életének van reális értékfedezete, a gazdagoké inflációs valami, füst, illúzió. A gazdag nem örült annak, amikor a pénzt megszerezte és nem örül akkor, amikor kiadja. Számára nincs értéke semminek sem. Ha autót vagy palotát vesz, annak éppúgy nincs különösebb jelentősége előtte, mint ha egy kavicsot talál, mert ugyanolyan könnyen jut hozzá az autóhoz és a palotához is, mint a kavicshoz.
Ezért jó a szegénynek. S csak a szegénynek jó. Szegény vagy; egész vagyonod három pengő és hatvannégy fillér. Ezt pontosan tudod. Még egy-két hétre való tűzifád van és előtted a szörnyű hideg tél. Pusztulásra vagy ítélve a családoddal együtt. Sorsod bizonytalansága majd megőrjít, nem tudod, mihez fogj, öngyilkossági gondolatokkal foglalkozol. Azután egy napon beállít hozzád a János. Olyan komolyan mondja a jónapot, mint aki ezegyszer nagyon eltökélte, hogy megadja a módját a felnőttekhez illő fellépésnek, de a következő pillanatban már kiesik a szerepéből, az örök gyermek kajánkodó vigyora ömlik el az arcán és azt kérdezi:
– Megyünk?
– Megyünk! – ugrassz fel készséggel. – Csak azt mondd meg, Jánoskám, hogy hova.
János most ismét megkísérli, hogy komolyan vegye magát és erőnek erejével azon igyekszik, hogy ne röhögjön, amivel azt akarja hangsúlyozni, hogy ez az ügy, kivételesen, bizonyisten, halálosan komoly és méltánylást érdemlő valami.
– Az erdőbe, – mondja és buzgón
ráncolja a homlokát, miköben hangja és egész arckifejezése titokzatossá válik. – Te, Jánoskám, beszéltem a Pityer Ferkóval, már egy hete kijárnak a Kalangyosba.
– Ne mondd! – lelkesedsz.
– Hát megyünk? – röhögi el most végre magát.
– Megyünk, Jánoskám! – öleled meg kitörő örömmel, mert ebben a pillanatban halálos szorongás lidércnyomása alól szabadultál fel. – Mikor?
– Holnap reggel.
– Rendben van, Jánoskám. Holnap reggel várlak.
*
Az erdő nem fakereskedés. Az erdő: feltáratlan ősvadon, a dús és kalandos lehetőségek birodalma. Amikor beérünk az erdőbe, különös izgalom és szorongás vesz rajtunk erőt. Talán a vadászkutya érez ehhez hasonlót, amikor nyomra jut. Az erdő nagy, bejárhatatlan és áttekinthetetlen rengeteg, jó néhányezer hold területen, úgynevezett rétség. Nincsen benne semmi rendszer, emberi alkotásnak, ültetett parcelláknak nyoma sem fedezhető fel. Ez az erdő a fák őstársadalma, a megtestesült káosz, vad és szertelen, a nádasok, bozótok, egymásbaölelkező faóriások világa. Az irtásokat több méter magasságban felverte a szederinda. A dombokat évszázados tölgyesek uralják. Szédület felnézni rájuk. Ezek a fák itt nem nekünk nőttek, de kéjelegve veszünk szemügyre minden egyes példányt, mint az aszfaltbetyár a nőket az utcán. Képzeletünkben mindegyiket pillanatok alatt feldolgozzuk. Felbecsüljük a térfogatát, a törzsét, az ágait, elsősorban azokat, amelyek tűzifa céljára esetleg megkaphatók volnának. Mert ezek az ég felé szökő, sudár tölgyóriások csak szerszámfa céljára eladók és az áruk is ehhez igazodik. Hatvan-nyolcvan pengőért váltható meg köbmétere. De vannak magányosan álló tölgyóriások, óriási ágbogas koronával, félig-meddig kiszáradt állapotban. Ennek az ára mindössze hat-nyolc pengő köbméterenként, tehát alig egy tizede a [557] szerszámtölgyfának. Egy-egy ilyen előtt meg is állapodunk és miután alaposan szemügyrevettük, egymást is megnézzük, hunyorogva, mint megértő cinkostársak.
– Hát ez igen, – jelenti ki János elismerőleg. – Aki ezt ki akarja vágni, az hozzon fűrészt is magával. De a kenyeret-szalonnát se felejtse otthon…
Fűrészünk nekünk is van ugyan, két méter hosszú, elsőrendű szerszám. Egy öreg hajóácstól kértük kölcsön, majd juttatunk érte egy kocsi fát. De amikor hozzámérjük a fa törzséhez, mégis röhögnünk kell. Nem értjük, hogyan lehet egy ilyen fát egyáltalán kivágni.
Otthagyjuk, de vissza-vissza nézünk rá. Izgat bennünket. Ennek, mint mondottam, legfeljebb hat-nyolc pengő lenne köbmétere, de olyan szegények vagyunk, hogy ezt is istentelenül soknak találjuk. Nincs annyi pénzünk. Tulajdonképpen semmi pénzünk sincs. A fát csak akkor kell kifizetni, ha a munkával készek vagyunk. Abban reménykedünk, hogy addigra majd csak feslik valahonnét. Végszükségben pedig kérünk előleget azoktól, akiknek fát adunk el. Mert ez a mi szövetkezésünk, hogy úgymondjam, szigorúan professzionista vállalkozás. Ha egyszer bevettük magunkat az erdőbe, egyhamar nem jövünk ki belőle. Az erdő kiapadhatatlan jövedelmi forrás és bármerre járunk, a dús zsákmány lehetősége izgatja a képzeletünket. Állandóan szimatolunk, újabb és újabb területeket fedezünk fel, ahol mintha nem jártunk volna még. Le-letérünk az útról, áttörjük magunkat tüskön-bozóton és izgatottan lelkesedünk, tervezgetünk Jánossal. Legszívesebben az egész erdőt kivágnánk. Már úgy ismerjük azokat a fákat, amelyek „nekünk valók”, hogy a legnagyobb sűrűség mögött is nyomban felfedezzük. Ebben meglehetős gyakorlatunk van már. Emlékezetünkben valóságos térképünk van az erdőről, gondosan megjegyezzük, hogy hol láttunk sok lábonszáradt fűzfát vagy szurkosnyárfát, fejlett galagonyarengeteget, amelyet itt általában tüskefának neveznek. Fő szempontunk az, hogy a fa ne kerüljön sokba és lehetőleg minél értékesebb tüzelőanyagot képviseljen. A munka kiadóssága sem elhanyagolható szempont, mert tapasztalatlan korunkban olyan munkába is belefogtunk, amellyel a „hideg vizet” sem kerestük meg. Számottevő tényező az is, hogy a fa hozzáférhető helyen van-e, mert ezen a süppedős, mocsaras árterületen a szállítás amúgy is meglehetősen körülményes dolog.
Nincs a világon két festő, aki ugyanazt az erdőt ugyanúgy festené meg. Mi is mást látunk benne, mint amit általában mások látnának. Látjuk elsősorban azt, amit mások nem látnak. Ebben a „meglátásban” a szépérzékünknek kevés szerepe van. A fákban a munkát látjuk, a feldarabolandó és széthasogatandó anyagot, egy kissé majdnem úgy, mint a szobrász a kőben a megalkotandó művet. Félig elrehült, koronájavesztett törzseket is megcsapkodunk a baltával, megállapítandó, hogy mennyiben értékes még érdemes-e vesződni vele. Két favágó járja itt az erdőt, két sokat tapasztalt favágó-róka és a favágó szemével vizslat, szimatol jobbra-balra. Egyik-másik fa láttára a nyál is összefolyik a szánkban. Minden bozót, sűrűség, nádas izgat és vonz bennünket. A vér szaporábban lüktet az ereinkben, a szemünk csillog, a torkunk kiszárad az átélt izgalmak hatása alatt. S ahhoz, hogy mindebben részünk lehessen, mindenek előtt egy dolog szükséges: az, hogy szegényemberek legyünk. Az erdő-mennyországban csak a szegény emberek üdvözülnek.
*
Az erdészlak előtt, óriási platán- és vadszentjánosfák alatt rőzsetűz lángja lobog magasan, körülötte emberek állnak, vagy guggolnak, lehetnek vagy húszan, valamennyien hozzánkhasonló szegény emberek, favágók napszámosok, de akad egy-két módosabb gazda is köztük, mert a fakereskedőnél vagy az erdei „depó”-ban általában csak az urak vásárolnak. Egy részük szalonnát pirít a parázson, a többi melegszik. A legtöbb[558]jét névszerint ismerjük és ők is bennünket, különösen Jánost, akinek meglehetős rosszpénz híre van a faluban. A fogadtatásunk olyan, amilyenre tapasztalataink birtokában már el is lehetünk készülve: a társaság nagy, valóságos tömeg, amelyben a tömeglélektan törvényei hatnak. Ebben a tömegben, mint minden hasonló sokadalomban, az egyes elveszti létjogosultságát, súlyát, emberi jelentőségét és csak mint a tömeg alkotórésze jön tekintetbe. Egy kilométer távolságból is biztosravehetnénk, hogy ebben a társaságban meglehetős idegekremenő évődés folyik egymás rovására s el lehetünk készülve rá, hogy bennünk is a viccalanyt üdvözlik elsősorban. A társaság tagjait a legkéshegyremenőbb vetélykedés közben is már bizonyos szolidaritás fűzi egymáshoz és abban a pillanatban, amint egy idegen vetődik közéjük, egy akarattal az ellen fordulnak, akihez nincs semmi közük, akivel szemben nem köti őket semmiféle tekintet, mert hiszen csak most jött, idegen és az ő rovására szórakoznak tovább mindaddig, amíg egy másik újonnan érkező fel nem váltja, olyan valaki, aki még nem szerzett jogokat arra, hogy a társasághoz tartozónak tekintse magát. Az, aki felfedez bennünket, hangos kurjantással hívja fel ránk a közfigyelmet:
– No, itt gyünnek az úri favágók!…
– Jaj neked, erdő! – toldja meg a másik és a társaság röhög.
– De fűrészt hoztak ám, jó nagyot, – fűzi tovább a harmadik.
– Csak legyen, aki húzza, – így a negyedik.
Az érdeklődés középpontjában állunk, én a magam részéről meglehetősen kényszeredetlen. Egyesek végigméregetnek bennünket, tetőtől-talpig. Idegenek vagyunk és most kell eldőlnie annak, hogy befogadnak-e bennünket maguk közé vagy sem. A csipkelődő megjegyzéseket szó nélkül és pléharccal engedjük el a fülünk mellett, mert az adott körülmények között ez a legcélravezetőbb. Aki reagál a csipkedésre, annak nem kegyelmeznek.
– Adjon Isten, – mondja János programszerűen, mint aki éretlen emberek fecsegését méltóságán alulinak tartja figyelemreméltatni.
– Adjon Isten, – fogadnak bennünket, amint illik.
– Mi újság? – kérdi János. – A jáger itthon van?
Az erdőkerülőt szemtől-szembe erdész úrnak hívják ugyan, magunk között azonban csak jáger a neve.
– Itthon, – adják meg a felvilágosítást.
Arról szó sem esik, hogy esetleg bemenjünk hozzá. Szegény emberek vagyunk, erdei favágók, a lábbelink sáros, de az illendőség is úgy kívánja, hogy ne háborgassuk otthonában az erdész urat, hanem megvárjuk idekint és rábízzuk, hogy hol és mikor hajlandó tárgyalni velünk. Ezért mi is közelebb húzódunk a tűzhöz, beállunk a várakozók közé. No meg azért is, hogy ne ácsorogjunk az „udvaron” kívül.
Amikor az erdőkerülő megjelenik a ház előtt, mindenki felállva és kalaplevéve köszönti, egyik-másik el is felejti visszatenni a kalapját a fejére. Az erdőkerülő egyenruhát visel. A vállán kétcsövű vadászfegyver és vadásztarisznya. Egy hosszúlábú négerbarna vadászkutya ugrándozik körülötte. Megjelenése szemmelláthatólag nagy hatással van mindenkire, rám is. Az évődés pillanatok alatt elül, az arcok megkomolyodnak, a tiszteletteljes várakozás szorongása ül ki rajtuk. Szemtől-szembe állunk a felsőbbséggel, azzal a lénnyel, akit minden körülmények között úrnak szoktunk szólítani. Erdész úrnak.
– No, mi újság, emberek? – érdeklődik az erdész úr.
– Ehun e, melegszünk, – kockáztatja meg a kedélyeskedést valaki, aki közel áll a tűzhöz.
– De csak nem azért jöttek ide ki? – mosolyog.
– Hát, vinnénk is haza belőle egy keveset…
– Fát akarnak? – tér most az erdész a tárgyra. [559]
– Azt mi, – hangzik innen is, onnan is.
– Milyen fát?
Erre a kérdésre senki sem érzi magát illetékesnek válaszolni, mert hátha az erdész jobbat találna ajánlani, mint amilyet ők kérni mernének. Általános hümgetés, tanácstalanság.
– Hát milyen van? – kérdi végül mégis valaki diplomatikusan. De az erdész is ismeri a maga embereit.
– Amilyet akarnak – hárítja el magától a rátukmált szerepet. – Az egész erdő eladó.
– Olcsót, szegény embernek valót, – rukkol ki most valaki, egyben azt is hangsúlyozta, hogy a szegénység bizonyos kegyek gyakorlását helyénvalónak találná.
– Kubikfát?
– Azt, mondjuk, – hagyják rá.
– Szóval, száraz fűzfát?
– Vagy szurkosnyárfát, – hangzik innen is, onnan is.
– Hát azt is lehet, – jelenti ki, – de szurkosnyárfát csak méterben.
Az arcok megnyúlnak. A méterfa drágább, mint a kubik.
– Nincs száraz szurkos, – világosítja fel őket az erdész. Azt pedig mindenki tudja, hogy kuhikban csak a lábonszáradt, úgynevezett selejtfát számolhatja el.
– De ha mink találnánk? – áll elő most valaki az indítvánnyal.
– Az más, – vonogatja a vállát. – Ha maguk találnak…
Hiába, jó fiú ez a Dušan, ebben mindenki egyetért.
Most János lép az erdész elé és az illendőség okáért megemeli a kalapját is.
– Mink, erdész úr – vág felém a szemével, megjelölve bennem a társát. – keményfát akarnánk.
Mi vagyunk az egyetlen keményfaigénylők a társaságban. A többiek egytől-egyig alkalmi favágók, a szó műkedvelő értelmében, akik ösztönszerűleg a dolog könnyebbik végét keresik és, ahogyan mi ismerjük őket, szurkosnyárfát visznek haza valamennyien. Ennek a munkája tényleg szapora. Törzse, ágai egyenesek, nyers állapotban könnyen hasad és a fűrész úgy fogja, ahogy mondani szokás, mint a sárgarépát. Emellett eléggé szálas, tartóstűzű és szurkos tartalmánál fogva „hosszú lánggal” égő tűzifa. Rajtuk kívül csak a monostori sokácok kényelmesebbek, akik viszont a vörösfűzfa hívei. Ennek munkája mégkönnyebb. Ága csak a leghegyén van egy kevés, az egész fa egyetlen vékony, hosszú és sudár törzsből áll, mely kisfűrésszel is gyorsan feldolgozható, úgyhogy pár óra alatt együtt van egy kocsirakományra való s az erdőből akár nyomban a piacra szállítható. Mi, Jánossal, már az igényesebb elemet képviseljük. Vagy mondjuk így: a tapasztaltabb elemet. Mi is kalkulálunk, de valahogy egész másként, mint a többiek. Három szekér puhafa pénz- és tüzelőértéke körülbelül megfelel egy szekér keményfa pénz- és tüzelőértékének. Ezzel szemben a hazaszállítása három kocsifuvart igényel, amelynek költsége önmagában több, mint egy kocsi keményfa ára a hazaszállítással együtt s emellett háromszorannyi munka is van vele, ha a feldolgozása némileg gyorsabban megy is. Mi tehát, ha csak lehet, a keményfához ragaszkodunk.
– Keményfát? – ráncolja az erdész a homlokát, nem annyira gondterhesen, mint inkább megütődve és furcsállódva. Alaposan meg is néz bennünket, mielőtt a beszélgetést tovább folytatná: – Miféle keményfát?
– Láttunk itt az úton néhány öreg, szélütött tölgyfát, – így a János és buzgón magyarázza, hogy hol, merre, mintha kizárólag ezen fordulna meg a dolog. – Azokat szívesen pártfogásunkba vennénk.
Ez az ő eredeti stílusa, amellyel mindenkit pillanatok alatt lefegyverez.
– Tudom már, – rémlik az erdésznek, hogy János miféle fákat gondol, – de azok nem szárazak még.
– Azok-e?! – próbálja János az ebet a karóhoz kötni.
De az erdész türelmetlenül legyint. [560]
Ő maga is tisztában van ugyan azzal, hogy azokat a fákat sohasem lehet mint szerszámfát vagy elsőrendű tűzifát értékesíteni, de kötik az előírások és csak akkor értékesítheti selejtes tűzifa minőségben, ha annyira kiszáradt, hogy a kérgét is lehányta már.
– Elélnek azok még addig, ameddig mi, – biztosít bennünket.
– Vagy tüskefát, – állok ekkor elő én, mert a legfontosabb most az, hogy valamilyen jogcímen az erdőben maradhassunk. Azután úgyis a miénk az egész erdő, ahogyan mi egymást ismerjük.
Tüskefának, mint már említettem is, a galagonyát hívják. A munka kissé vesződséges vele, mert össze-vissza szurkálja, karmolássza az embert, de a fája elsőrendű, majdnem a tölgyfával egyenlőértékű tűzifa. Nagy előnye, hogy egyes lapályosabb helyeken, nádasok szélén nagyobb mennyiségben fordul elő s így nem kell nagyobb távolságból vállon összehordani. Korlátlanul irtható, arra való tekintet nélkül, hogy száraz-e vagy élő, mert az erdőben afféle élősdi elemet képvisel, mely úgyszólván alig értékesíthető. Törzse csak combvastagságú, az ennél vastagabbak már rendszerint elöregedettek és lábonszáradtak, vagy pedig lefekszenek a földre és egész törzsükben gyökérré változva új hajtásokat nevelnek. Koronája nem használható fel, mert merő tüske, de külön munkát jelent, hogy el kell égetni. Egyike a legolcsóbb értékesebb faanyagoknak. Rőzsefának dolgozzuk fel, ami alatt az értendő, hogy a galagonyatörzseket, amelyeket előzőleg az ágaitól megtisztítottunk, teljes hosszúságukban kisebb rakásokba rakjuk. Egy-egy ilyen rakás jelent egy kévét, amelyet azonban nem kötözünk össze. Hat-nyolc kéve fér fel egy kocsira annak veszélye nélkül, hogy a lovak a lapályosabb helyeken megszakadnának. Megváltási ára kévénkint tíz, legfeljebb tizenöt fillér…
– Hát… ha találnak… – vonogatja a vállát az erdész.
– Azt bízza csak ránk, – biztosítja
János. – Úgy ismerjük mink ezt az erdőt, mint a tenyerünket.
– De én is magukat… – hunyorgat jelentősen az erdész és ezzel a szellemességével általános elismerést arat, amiben kétségtelenül van némi szerepe annak a szolgai készségnek is, amellyel alárendeltek feljebbvalóik szellemességeit általában honorálni szokták.
– No, Zador, hallottad ezt? – ugratja valaki Jánost a csoportból.
– Kuss, – mondja János minden hangsúly nélkül, annyira komolyan, hogy nem szabad komolyan venni.
Az erdész már indul az emberekkel az erdőbe, hogy útbaigazítsa őket, de azután gondol egyet és visszafordul hozzánk:
– Vagy tudják mit? Várjanak meg itt, amíg visszajövök. Majd mondok valamit.
Amikor a csoport eltűnik a fák mögött, összehunyorgatunk Jánossal. A dolog határozottan jól kezdődik.