Folyóiratok

Kalangya, II. évfolyam (1933. augusztus) 8. szám, 505–576 p.

Ebben az időben váratlanul sok barátot szerzett Gábor. Nem kereste, nem is kívánta, de ahogy a diáktársak és különösen a magyar ifjúság felé szálló érdeklődését megérezte, már kívánta is ennek a rokonszenvnek az állandó sugárzását.

Ahhoz, hogy valaminek a birtoklását megkívánjuk vagy hiányát érezzük, kell, hogy előbb megismerjük azt a valamit.

Az ifjúságnak egyébként már volt egy hallgatagon elismert vezére, akit piedesztálra állított és akit kevés szélsőséges világnézetű kivételével, rajongó tisztelettel vett körül.

A Vezér ajkán a krisztusi igék között, mint vezető motívum egyetlen szó harsant:

– Élni!

Vannak korok és helyek, amikor ebben az egyetlen szóban összpontosulhat csak minden emberi kívánság. Mert ha a gondolat béklyóban van, az ösztön diktál minden életakaratnak.

A Vezér levegőt adott minden szavaktól fuldoklónak, és így valami termékeny káosz támadt, ami ígérte az új élet születését.

Valami sarjadni kezdett a vajdasági talajból, és e földben rejlő gyökerek kicsit gyenge, kicsit bizonytalan értékű, de kétségtelenül új színű virágokat hajtottak.

Mert a régi virágok, a régi magyar művészeti és irodalmi stílus ebben a kertben kissé hullaszagot kapott. Hervadt virág lett ezen a tájon. Azért sokan ragaszkodtak még hozzá, mint a hazához szokás ragaszkodni, de az új kor új mártírjainak, az ifjúságnak ez már nem volt élő irodalom, nem volt – haza.

A haza itt van, ahol élnünk adatott, ahol gyökeret eresztettünk, ahol a szenvedéseinknek és örömeinknek hangja, sőt visszhangja támadhat… Az igazán mienk csak itt teremhet, ebben a talajban, az igazán vérünk, ami itt piroslik, az igazi arcunk csak innen tükröztethető, a jajunk innen kiáltható szét a nagyvilágba… a virágunk, illatunk, szívünk, dalunk, vágyunk mind-mind csak idevalósi lehet… [529]

Minden, ami vagyunk, innen vagyunk, minden, amit adhatunk, a talajunk és lelkünk kincse csak ittenről való lehet.

Mi nem adhatunk a kedves idegennek kalotaszegi, mezőkövesdi emléket. Mi bácskai meg bánáti szívekben Vagyunk. Így vagyunk Ajándék, vagyunk Forma, vagyunk Anyag, vagyunk Erő, vagyunk – Ember…

A Vezér, a drága, szelíd lélek, aki ezeket a felismeréseket az emberekbe beletudasította, őrlődött e szeretetben, e rettenetes osztódásban, mert:

Itt olyan tarka virágoskert minden falu népe, mint a bácskai és bánáti házak kicsi udvarai…

Itt sokféle fajvirágok nyiladoznak, és ki tudná megállapítani, melyik a legjogosultabb erre a talajra?

Itt el kell fogadni az itt élni akarónak, hogy amely fajvirág leghatalmasabbá erősödött, az uralja a kertet.

A Vezér, a drága lélek, osztódott a szeretetharcban, mert az uralkodó virágokat a meggyengültekkel egyformán szerette.

A kultúra csodálatos kertjének a különböző virágait igyekezett közelhozni, megismertetni egymással, hogy tetsszenek egymásnak és megszeressék egymást.

Hogy megismerjék egymást.

Hiszen itt olyan tarka virágoskert minden falu, ahol már ősidők óta ismerik és szeretik egymást a Jócók és Andrisok.

Itt nem lehet, nem szabad csak Jócó vagy csak Andris kultúrát csinálni…

Itt Jócó-Andris kultúrát kell csinálni, mert itt jócó-andris életek vannak…

A Vezér így látta, így mutatta, így tanította… De mutatni vaknak nem lehet… Látók olyan kevesen vannak!

Gábor egyike lett a legfogékonyabb tanítványnak és kedvence a Vezérnek. Talán innen eredt, hogy neki, mint a nap főbolygójának szintén megvoltak a maga apróbb bolygói.

Egy ifjúsági kultúrelőadáson Gábor a »Testvérek vagyunk« című tanulmányát olvasta fel. Lényege a tanulmánynak az – egészen a Vezér szellemében –, hogy a decentralizáltság, az önálló kisebbségi magyar kultúra kiépítése kényszerült adottság, és ebben az adottságában a jugoszláv, vagyis a délszláv kultúrának mintegy kiegészítője. Mint ilyen, nemcsak megtűrésre, hanem pártolásra kell, hogy igényt tartson a többség szempontjából.

Az itt élő magyarságnak nincs más törekvései, mint önmagát adni minden megnyilvánulásban annak az Egységnek a hasznára és dicsőségére, amelyben él. Becsületes nyíltság [530] az egyetlen út, ami a lelkeket közel hozza egymáshoz és nagyon méltatlan dolog lenne a háborús tapasztalatokon keresztül ment ma emberétől, hogy nemzeti vagy faji alapon gyűlölködjék.

Az előadást óriási vita követte.

Az úgynevezett nagy magyarok árulásnak, gyilkos megalkuvásnak minősítették a beszéd lényegét, hogy vallani és vállalni, ahogy az Erdélyben elhangzott, egészen mást jelent. Ez csak ötvenpercentes megalkuvás, se jobbra, se balra állapot, gerinctelenség, magyartalanság…

A másik tábor – ezek többen és csaknem csupa fiatalok – viszont erősen gratuláltak Gábornak: Az igazságkeresésben igenis akkor jár helyes úton, ha a szolidaritás útját keresi az egységen belül. Mert ha az ember nem tudja megteremteni a harmóniát és megértést azokkal, akikkel együtt él hasonló életkörülmények között, hogyan jutunk el akkor valaha is az általános emberi szolidaritáshoz? Ez a »se jobbra, se balra« az igazság mérlegén a kiegyensúlyozottságot jelenti. Gábor az ifjúság szószólója, és ők gondolatban, érzésben egyek vele.

Ennek dacára, amikor Gábor este a nap történését összegezte, nagyon elégedetlen volt magával.

Bár tudja, hogy a vállalása ebben az új hitében jelenthet a kisebbség számára értéktöbbletet, mert hiszen a mellveregető vagy határon túlra pislantgató, alattomos magyarkodás nemcsak nem méltó hozzá és apja emlékéhez, de ezenfelül meddő vagy rosszat eredményező dolog…

De nem más, mélyebben gyökerező dolgok diktálják neki ezt a »közeledési« vágyat?

Ismét Jelica…

Hevesen vonta más gondolatkörbe magát.

Miért nem beszél szerb író soha a kultúrközeledésről, holott magyar részről ez állandóan felszínen tartott téma?

Milyen szánalmas kéregetésnek tűnhetik ez az ismételt kopogtatás… mint a koldus monoton kérelme:

– Kérem, igen szépen, szegény kultúréhes magyarnak egy kis kulturközeledést…

Gábor hitte, tudta, ha kéreget is, nem magáért kéreget.